Egy nyugtalan évszázad

Teljes szövegű keresés

Egy nyugtalan évszázad
Az egész veszprémi egyházmegyét, az egyházi életet is a falvakéval megegyező peremhelyzet jellemezte a hódoltság százötven esztendejében. Ugyanakkor az is igaz, hogy a törökök a többségben lévő felekezetet nem bántották. Az állandó háborús viszonyok az egyházi élet helyreállításának mégsem kedveztek, sőt az erre tett kísérletek egyre-másra kudarcba fulladtak. Ebben a zűrzavaros helyzetben a védtelenné lett egyházi birtokokat a végváriak és a nemesség egyaránt fosztogatta, azokat megszerezni igyekezett, amely törekvés nem is maradt sikertelen. A tizenöt éves háború időszakában még az addig épen maradt birtokrészek is elpusztultak.
A püspökök jövedelme elapadt, az egyházmegye plébániái is megfogyatkoztak, megtizedelte őket a háború. Megszűntek a szerzetesi közösségek, ha házaikat a török meg is hagyta, az oda beköltöző végvári katonák zaklatásai elől menekülni kényszerültek. Így az 1500-as évek végére az egyházmegyében egyetlen rendház sem maradt. Ilyen elvadult állapotban érte meg a Balaton mellékével együtt Köveskál is a török kiűzését, majd az új évszázad beköszöntét, amely az élet minden területén változásokat hozott.
Bár erőtlenül, de már a XVII. században jelentkeztek a római katolikus egyház újjáéledésének jelei Sennyey István veszprémi püspöksége idején. Ő állította vissza a káptalant, hozatta helyre a székesegyház altemplomát és tett alapítványt a papnevelés előmozdítására. Munkáját Jakusich György püspök folytatta.
A Dunántúl újraevangélizálása a jezsuita misszió elévülhetetlen érdeme, azonban a jezsuiták tevékenységüeKöveskált nem érte el. A paphiány ebben az időben sohasem látott méreteket öltött. A plébánosok lakásviszonyai, maguk a plébániaházak kicsiny méreteikkel, romló állapotukkal rendkívül nyomorúságosnak mondhatók. Falunknak nem volt plébánosa, ha éltek itt katolikusok, azok lelki gondozását a szenbékkállai papnak kellett ellátnia. Szent Vid tiszteletére emelt kőtemplomának falai az 1700-as évek elején összeomlottak. Templomként szolgáló imaházát még az 1745. évi egyházlátogatáskor is düledező, sövényfalú építményként írták le, amelynek védőszentjét sem ismerték. Állt ugyan benne egy oltár, amelyen „a Boldogságos Szűznek hajdan deszkára festett képét” helyezték el, kétoldalt rendetlenül felrakott apróbb képekkel együtt. Az oltár mellett Szent István és Szent László király fából készült szobrai kaptak helyet. Ereklyékkel nem rendelkeztek, sőt azt sem lehetett tudni, hogy az oltárt megáldották-e. Harangjuk az imaház ablakán kinyúló gerendán függött.
A hódoltság korában a népesség döntő többsége, az egész Dunántúl a reformáció híve lett. Köveskál lakossága a reformáció kálvini ágához csatlakozott. Már az 1629. évi körmendi zsinaton is képviseltették magukat Monoszló prédikátorával. 1638-ból Halaki Miklós személyében önálló lelkipásztorukról tudnak.
1735-ben az eklézsia sövényfalú, hét öl hosszú (egy öl = 3,13 méter), azaz 21,9 méter, két öl széles, vagyis 6,26 méter és négy láb magas (egy láb = 31,6 centiméter), azaz egy méter 26 centiméter magasságú, meglehetősen alacsony oratóriumot birtokolt, amelyet deszkamennyezet fedett. Az úrasztalát terítővel borították le, a fából készített szószéket szőnyeggel takarták be. A hívek számára elegendő számban álltak rendelkezésre az ugyancsak fából készített padok. Az imaházat náddal fedték. Mellette állott a prédikátor lakása. A gyülekezet iskolatanítót, azaz rektort is alkalmazott. Az 1747-ben általános püspöki vizitációt (egyházlátogatás) tartó Torkos Jakab dunántúli református püspök Köveskálon mindent jó rendben talált.
Kegyszereinek (klenódiumok) és liturgikus textíliáinak minősége és száma alapján is a jelentős gyülekezetek közé lehet sorolni a közösséget. A lelkész kertjében állott a fából készült harangláb, amelyet a reformátusok és a katolikusok közösen használtak, ahogyan a temetőt is, amely a romtemplom körül feküdt. A kis lélekszámú katolikus közösség többnyire a református lelkész szolgálatát vette igénybe kereszteléskor, temetéskor egyaránt. A szolgálatukra rendelt szentbékkállai plébánosnak ugyanakkor nem fizettek. „Semmit sem kap az itt rejtőzködő katolikusoktól” – írták a vizitátorok.
Az egyházközség és a gyülekezet építéséről mind lelkiekben, mind javaikat tekintve így csak református vonatkozásban beszélhetünk. Templom építésére azonban mindkét közösség sort kerített. A református kőtemplomot 1769-ben emelték, míg a római katolikust kőfallal körülvéve 1795-ben, Rédey András hathatós támogatásával. Titulusa: Urunk mennybemenetele. Búcsúja ezért áldozócsütörtök lett. Ez az új titulus utal a korábbi vallási élet egységes folyamatának megszakadására. Már Volkra Ottó (1665–1720), majd Acsády Ignác (1725–1744) igyekezett püspöksége alatt a katolikus egyház szervezetét és tekintélyét helyreállítani, a hívek megfogyatkozott számát gyarapítani. Köveskálon ezen a téren sikereket nem tudtak felmutatni. A község egyik központja volt és maradt az egész század folyamán a térség reformátusságának. Még a kemény kézzel kormányzó Padányi Bíró Márton sem ért el sikereket itt a rekatolizációt illetően. Az ő püspöksége azonban a két felekezet életében és kapcsolatában már egy egészen új fejezetet, sőt új korszakot jelentett.
Alig ült el a török kiűzésének és a végvári csetepatéknak a harci zaja, újra hadi zászlót lobogtatott a szél a Balaton-felvidéken. 1704-ben nyomultak be a Dunántúl középső részére a kuruc hadak, nyomukban az előretörő császáriakkal. 1707-ben Köveskálon át vezényelte csapataikat a taktika Tapolca felé. Közben a nép – előlük – az Esterházyak kezére került Csobánc várába menekült. A vár védőinek és az oda behúzódott nemességnek pedig sikerült visszaverniük a császári csapatokat. Köveskál számára ezzel a kuruc háborúk véget is értek. A békés építőmunkára viszont csak az 1711. esztendőt követően, az 1710. évi pestisjárvány pusztításainak kiheverése után nyílt lehetőség. A régi birtokviszonyok nagyjából helyreálltak. A Bécsben működő neoaquistica comissio – újszerzeményi bizottság – a birtokjog okleveles igazolása és a birtok értékének tíz százalékát kitevő fegyverváltság lefizetését követően 1715-ben a tulajdonost jogaiban és birtokaiban megerősítette. De a kialakuló helyzetre rányomta az is a bélyegét, hogy a korábbi nagy nemzetségek, családok kihaltak, mások elmenekültek, ugyanakkor ismeretlen családok és nemzetségek tűntek fel a települések határában. Valójában egy új, vagyonosodó, vagyonát gyarapítani igyekvő generáció követelt helyet magának. Az az átmeneti állapot, amelyet a török hódoltság, majd az újranépesedés jelentett, sem ért egyhamar véget a faluban. A parlagon hagyott földekből ki-ki szükséglete és ereje szerint foglalhatott. Közben az új telepesek mellett a nemesi tulajdonnal rendelkező régi birtokosok vagy utódaik is megjelentek a faluban. Ősi jogaikra hivatkozva követelték vissza ingatlan javaikat. Nem egy, többször évekig, sőt akár évtizedig is elhúzódó birtokper volt a jogviták következménye, amelyek során tulajdonuk védelmében többen a tettlegességtől sem riadtak vissza. A legszemléletesebb példát erre egy 1750-ben kezdődött hosszan tartó pereskedés eseményei mutatják. A mirigyhalált, azaz a pestisjárványt követően, 1710-ben Nemeskálra betelepedett Rédeyek, valamint Nagy Sámuel, Bárány Tamás és István (valamennyien Nagy János leszármazottai) között zajlott a háborúság. A nagycsaládi szervezetben élő, sok gyermekkel megáldott Rédeyek – akik betelepedésük után a „falu gyöpjén”, azaz közföldön laktak, tehát ősi tulajdonú belső telekkel nem rendelkeztek – annyit foglaltak maguknak a közösből, „kevés portiojok”, vagyis egy negyedtelek után, hogy ez a tanúvallomások szerint tíz-tizenöt gazdának is elegendő lett volna. A foglalások érintették az egykor Nagy János által művelt, de később felhagyott földterületet is, amelyet bekerítettek, „elpalánkoltak”. Ezt Nagy János örökösei nem tűrhették. A vita során a két szemben álló fél sebesülést is okozó tettlegességre, egymás rágalmazására ragadtatta magát, ami azután peres eljárást indított el. A tanúvallomásokkal viszont fény derült a valóságos helyzetre. A közös területekből ugyanis a belső telkek tulajdonosai szabadon foglalhattak, ami a beköltözöttekre is vonatkozott, hiszen mindez a falu benépesedésének a serkentésére határoztatott el. Így végül is a jog a foglaló mellé állt.
Egyébként a település megritkult lakossága korábban kuriális földeket is művelés alá fogott, ezeket ugyancsak nem származtatták vissza régi tulajdonosaiknak. Kövesi Ferencnek, az egyik ősi köveskáli birtokosnak a korábbi zavaros helyzetben elfoglalt jószágát a faluba való visszatérése után hat új tulajdonostól kellett visszavásárolnia, nem mentesülve a pereskedéstől sem. Ilyen okból vette igénybe az ábrahámi birtokért 1648-ban Győrffy György is Bodor Istvánnal szemben a törvény segítségét.
A jövevények kiszorításának eszközeként a régi birtokosok az adásvételek megakadályozását is használták. Ez történt a Szigeti nemzetség esetében, amely az egyik Kövesi leszármazott ősi birtokából házhelyet vásárolt, rajta hajlékát is megépítette. Csak az volt a kifogás tagjai ellen, hogy „korábban jószágot a faluban nem birtokoltak, hanem közfunduson, a falu alsó részén, a gyöpön laktak”. Ezúttal azonban sikertelennek bizonyult a Kövesi-örökös tulajdonjogának megtámadása.
A földszerzésnek, a meglévő birtokok gyarapításának általános gyakorlata volt még az irtás. Az erdő kivágását, a legelő feltörését jelentette, szántóföld, valamint szőlő telepítésére alkalmas területnyerés érdekében. Az irtást követően a föld azé lett, aki ezt a műveletet elvégezte, így a belőle származó haszon, a hegyvám sem osztódott. Az ezekről a területekről származó gabona, szőlő vagy gyümölcs a munka elvégzőjét illette, még külső birtokosok, extraneusok esetében is. Ezt igazolja egy 1736-ban történt eset: henyei Bodor Gergely mint extraneus a „csalitból” nyert irtáson szőlőt, almafát telepített. A helybéli Győrffy Mihály, Gyenis Mihály, Nagy Ferenc a gyümölcsöt megszerezni igyekezett, de a döntés az előző javára született meg.
Birtokviták nemcsak személyek, a régi és az új birtokosok között, de a falvak között is folytak. A növekvő népességet és állatállományt a közösségnek el kellett tartania. Igyekeztek is a káliak az irtásokat korlátozni, de lehetőség szerint a határ bővítését is elérni. Ennek egyik módja a kiterjedtebb határú falvaktól a legelő bérbevétele volt. A köveskáliak teheneik és birkáik számára a monostorapátiaktól béreltek három–öt forint fűbérért legelőt a Fekete-hegyen. A „vonós marhák”, azaz az ökrök után az itt bérelt legelőhasználatért nem fűbérrel, hanem „dézsma alá való szekerezéssel”, vagyis szüret idején a mustnak Badacsony szőlőhegyéről Sümegre szállításával fizettek. Hét esztendeig ez békességgel tartott.
Mindamellett általános törekvésként jellemezte a korszakot, hogy a szomszéd falu határából erőszakos módon egy-egy darabot kihasítani igyekeztek, ezzel növelve a számbelileg gyarapodó állatállomány számára a legeltetésre alkalmas területet. Nem volt ritka a tilosban legeltetés sem. Utóbbi esetekben a károsultak az állatokat elfogták, és csak meghatározott bírság kifizetése ellenében engedték szabadon. A tulajdonosnak ilyenkor a hajtóknak is fizetnie kellett. Előfordult, hogy a jogtalanságot zálog vételével, valamely fontos szerszám elkobzásával torolták meg.
Az ismétlődő esetek majdhogynem állandósították a határvitákat a szomszédos falvak között. Köveskálnak Monostorapátival, Szentbékkállával, Balatonhenyével, Monoszlóval és Kővágóörssel szemben kellett a törvény erejét igénybe vennie határai védelmében.
A birtokvédelem különös fontosságú jogi eszköze volt, hogy az ingatlanok területét mindenki számára felismerhetővé tegyék. Erre szolgáltak a határjelek. Ilyenek voltak: a „bástya” (kőfal) és a „gyepű” (növényzet) belterületen. Külterületen pedig a „megyeküvek” (nagyobb méretű kövek), a kőből vagy földből „hányt határdombok”, a különleges növésű vagy kereszttel megjelölt fák, a tavak, vízállások, domb, hegygerinc, nagyméretű bokrok („tüske” = vadrózsa, kökény), valamint egymástól különböző növényzetű területek találkozása, és a közösség tagjai által ősi jogon művelt földdarabok is. Ugyanezen okból tartották fontosnak a szomszédok égtájak szerinti megnevezését.
A birtokháborítást elszenvedő sértett fél minden esetben a tanúkkal bizonyított határok megerősítésére és a betolakodók kiszorítására törekedett. Köveskál határvitái legelő- és erdőfoglalások vagy tilosban történő legeltetések miatt robbantak ki. Monostorapáti és Szentbékkálla esetében magával a nagy hatalmú püspökkel, Padányi Bíró Mártonnal és az Esterházyakkal mint földesurakkal folytatott pert a falu nemesi közössége 1754-ben és 1756-ban ilyen okból.
A falu határát ugyanott tűzték ki, ahol az „emberemlékezet óta” húzódott. Köveskált Szentbékkállától és Monostorapátitól a Vaskapu, a Pincés, a Bika-, a Bonta-, a Hármas-tó, majd a Kis-tó, a közöttük lévő vízállások, egy tőből nőtt két cserfa, kereszttel jelölt tölgyfák, tüskebokor és egy galagonyás (gelegenyés), végül a Monostori-tó közepén húzott határvonal választotta el, míg Henyétől a Rekettyés-tó, a Vajda kaszálója, a kőhányások, egy galagonyabokor, a Csere kaszálója és a Vaskapu. A hegyen a határ a gerincen a Gondocz orra nevű csúcsig húzódott. Ettől délre a köveskáliaké, északra pedig a henyeieké volt az erdő, a legelő. A határperekben, jelesen a köveskáliakéban is döntő többségben pásztorembereket, juhászokat, kanászokat, csordásokat, azaz a területet kiválóan ismerő személyeket hallgattak ki. Ők tudták legjobban, hogy ahol „marháikat legeltették, sörtvés marháikat makkoltatták, ahol itattak és deleltettek”, az a közösség tulajdona volt, érte sem fűbért, sem makkbért senkinek nem fizettek.
A határok valós ismeretét igazolandó valamennyi tanú (fátens) magas kort megért, helyi születésű vagy az adott településen évtizedekig pásztorkodó öreg emberekre hivatkozott: „régi öreg pásztortársaitól hallotta, akik mondották és mutogatták”, „tudja a régi ott lakozó öreg emberektől” „öreg pásztoremberek ezeket a jeleket gyakorta mutogatták”.
Ezeknek a hosszú életkort megélt személyeknek az emlékezete nagy időbeli távolságokat fogott át. Ők őrizték meg a közösség számára fontos információkat, és adták tovább a felnövekvő nemzedéknek. A korabeli közösségek tisztában voltak azzal, hogy a határjelek sérthetetlenségének megtartása a békesség záloga. „Fiam megemlékezzél ezen határjelekről, mert ezek valóságos határjelek…” De – ahogy már utaltunk rá – a közösség erkölcsi parancsa ellenére mégis történtek határsértések. A monoszlói bíróláda iratai 1730–1825 között Köveskál és Monoszló több határperéről tudósítanak. Különösen jelentős lehetett az 1744. évi, amikor Köveskál részéről a törvénybírón kívül 18, Monoszlóról pedig 21 személy vett részt a határjárásban és a vita rendezésében. A Kővágóörssel való, elsősorban a sós-tói határ miatti sorozatos pereket egy 1784-ben, majd 1807-ben kötött egyezséggel zárták le, amelyben Köveskált a törvénybírón kívül 86, majd 102 fő, valószínű, a teljes nemesi közbirtokosság (compossessoratus), Kővágóörsöt pedig 63, később 184 személy képviselte.
Hogy mégis a nyugalom beköszöntéről, a gyarapodás századáról beszélhetünk, mi sem bizonyít jobban, mint a népesség lélekszámának növekedése, e téren a fejlődés egyenletessége, továbbá a termelés pozitív számadatai, valamint a megélénkülő birtokforgalom. 1711-ben már 144,5, 1750-ben 445, 1770-ben 420 kapás szőlőt műveltek itt, és ezek az adatok a helyi nemesség és a másutt honos, falun kívüliek által birtokolt szőlőterület nagyságának számait nem tartalmazzák.
Tekintettel arra, hogy Köveskál szőlőhegye kiváló bort termett, tulajdonosai elsősorban ennek művelésével, gondozásával foglalkoztak, sőt területét a szántó, esetenként az erdő rovására növelték is. Így nem meglepő, hogy a szántóföldi földművelés lényegesen kisebb jelentőségű volt a szőlő- és borgazdálkodásnál. Előrelépés azonban ezen a területen is megfigyelhető. 1711-ben hét gazdának őszi vetése 49,5 , míg a tavaszi 31 pozsonyi köböl volt (egy pozsonyi köböl = ezerszáz-ezerkétszáz négyszögöles terület, amelybe négy véka, azaz 128 liter gabonát vetettek).
Az igavonó állatok száma kettő-négy között mozgott, a fejősteheneké nem haladta meg a kettőt. A hét gazda közül egy mondható tehetősnek: Borbély György, mind az állatállományát, mind a bortermését tekintve. A gabona terméseredményét alapul véve Győrffy Gáspár foglalta el az első helyet. Valamennyi gazdát tizenöt–százötven forintnyi adósság terheli, kivétel Páhy Benedekné, aki száz forintját kamatra kölcsönadta.
1716-ban változatlanul hét birtokos szerepelt az összeírásban. Ezek az adatok bizonyos elszegényedésről árulkodnak. Mind az állatok száma, mind a gabona és a bor termésmennyisége csökkent, ami a földterület csökkenésére is utal. 1730-ra viszont az adózók száma megkétszereződött, s közöttük már két iparost, egy szabót és egy takácsot is számba vettek. A gazdák közül azonban háromnak igásállata, kilencnek pedig fejős tehene nem volt. Hét család gabonatermése tíz pozsonyi mérő alatt maradt, háromnak tíz pozsonyi mérő volt, négynek ennél több termett. Három kivételével árpát és tönkölyt is termesztettek. Jövedelmük jelentős részét ekkor is a bortermés adta, igaz, mennyisége legtöbbjüknél csak négy-kilenc pozsonyi akót tett ki. Tíz akó fölötti termést mindössze két gazda mondhatott a magáénak. Összesen húsz igásállatot tartottak, 125 pozsonyi mérő gabona és 124,5 pozsonyi akó bor, azaz 7812,5 liter gabona, valamint 6324,6 liter bor jelentette fő jövedelmüket. Ez a jövedelem négy-öt dica között mozgott. (A dica nagyságát a Függelékben közöljük.)
1750-ben 26 jobbágynak 355 pozsonyi mérő őszi, 72 pozsonyi mérő tavaszi gabonája termett (egy pozsonyi mérő = 62,5 liter). 42 igásállatot, 15 fejős tehenet, 65 borjút és egyéb kétéves jószágot tartottak, boruk 445 pozsonyi akónyi volt. Ez a termés, valamint ez az állatállomány valódi, mégpedig olyan gyarapodásról árulkodik, amely már az egyének egy részénél jelentősnek is mondható. A számba vettek közül iparűzésből csupán ketten éltek: egy takács és egy csizmadia. A mesteremberek száma 1766-ban emelkedett ötre. Két szabó, egy takács, egy csizmadia és egy kosárkötő dolgozott akkor a faluban, egy juhászt is összeírtak.
1770-ből már mind a jobbágyok, mind a nemesek terméseredményei ismertek. Eszerint a jobbágyoknak búzából 2193 pozsonyi mérővel, rozsból 840-nel, árpból 768-cal, zabból 216, kukoricából 376 pozsonyi mérővel termett. A nemesek búzából 2013, rozsból háromszáz, árpából 698, zabból 158, kukoricából 76 pozsonyi mérővel takaríthattak be.
A veszprémi püspökség tulajdonában 56 hold (112 pozsonyi mérős) szántó, 57,5 kaszás rét, továbbá három egynyolcad pozsonyi mérős káposztáskert volt, amelyeket kivétel nélkül kuriális zselléreinek adott bérbe. Változatlanul öt adózó iparűző: két takács, két kovács, egy szabó működött a településen. Az extraszeriálisok között egy-egy mészárost és kocsmárost, két molnárt, három juhászt, öt kanászt, egy lovászt és két, pásztorkodással foglalkozó személyt írtak össze. Utóbbiakat, ahogy arra több adat is utal, szükség szerint juhászként vagy kanászként foglalkoztatták. Harmincöt fő volt az agilisek, kettő pedig a betelepedett zsidók száma.
A legelőterület szűkössége miatt az állatállomány falunkban többnyire szerénynek mondható, elsősorban igavonásra és az agyagos, köves talaj megmunkálására használható jószágot (marha, ökör), továbbá élelmezésre felhasználható állatokat (sertés, baromfi, fejőstehén) tartottak. Az előző esztendőkhöz képest az 1770. évi adat mégis növekedést jelent. Hatvan igásállatot, harminc fejőstehenet, mintegy száz birkát számoltak össze ekkor a faluban.
Az úrbérrendezés idején a kurális telkeken lakó zselléreknek urbáriuma nem készült. Robottal, kilenceddel, tizeddel nem tartoztak, mivel szabad menetelűek lévén (személyükben nem, csak úrbéres földjük alapján függtek földesuruktól) szóbeli megállapodás alapján kettő-öt forint árendát fizettek. Egész telkes gazda nem volt közöttük. Szántót három helyen jobb minőségűt, hat helyen közepest, ismét három helyen pedig gyenge minőségűt bírtak, amelyeknek átlagos termése meglehetősen csekély, egy–öt pozsonyi mérő gabonát tett ki. Rendelkeztek még az állatok itatására szolgáló hellyel, valamint malommal, de kaszálóval, legelővel nem. Utóbbihoz csupán fűbérért jutottak hozzá. Erdejük kevés lévén épület-és tűzifában is hiányt szenvedtek. E szerény jövedelemmel bíró népességből nyolc család a veszprémi püspökség, négy a nemesi közösség, kettő Nagy Sámuel, egy Forintos Gábor, egy a Pupos család, egy Szántó István és további egy Győrffy Pál kuriális telkén lakott.
Két évszázad birtokforgalma és a terméseredmények azt mutatják, hogy a falunak ebben a korszakában a gazdaság meghatározója a szőlőbirtok és a bortermelés. A szőlőt saját tulajdonként vagy a közösség földbirtokán hegyvámköteles szőlőként birtokolták. Utóbbiak ugyancsak eladhatók voltak, azonban velük a hegyvám-kötelezettséget is továbbadták. Köveskál szőlőhegyén 1750-ben 21 köveskáli, három öcsi, öt henyei, egy tapolcafői, egy kapolcsi, egy diszeli, egy monostorapáti és egy monoszlói hegyvámköteles szőlőbirtokost tartottak számon, közülük 13 személy volt extraneus (külső birtokos). Ugyanakkor a református egyháznak három köveskáli és két dörögdi, a Dobosy famíliának pedig egy köveskáli, egy kapolcsi és egy öcsi hegyvámosa volt.

Ilyen volt a sövényfalú templom (Lantos Miklós felvétele)

Köveskáli utcakép, XX. század eleje (VML gyűjteménye)

XIX. század végi lakóház kőkeretes ablaka (Róka Lajos felvétele, LDM)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT