Rózsás konty és gyolcskendő
Rózsás konty és gyolcskendő
A XVIII. század folyamán számos helyről érkező, különféle nyelvű, vallású népesség kölcsönhatásban a környező településekkel a következő századra egységes, csak Kölesdre jellemző népi kultúrát alakított ki, amely azonban a polgárosodás hatására a XX. század elején bomlásnak indult. Így különös szerencsénk, hogy Varga Anna az 1930-as években a két szomszédvár, Kölesd és Kistormás összehasonlító vizsgálatát még időben elvégezte, s minden részletre kiterjedve rögzítette mindazt, amit a település néprajzáról tudnunk kell. Rövid ismertetésünkben elsősorban az ő, néhány más forrással kiegészített megállapításaira támaszkodunk.
A völgyekben húzódó utcákat hosszú, keskeny szalagtelkek alkották. A házakat nem az út mellé építették, azok a telek mögött meghúzódó partfal vonulatához igazodtak. Az utcafront és a ház közötti teret előkert foglalta el. Ellentétben a német falvakkal, ahol a gazdasági épületek a lakóházra merőlegesen helyezkedtek el, a kölesdi porta soros elrendezésű volt, a ház folytatásában az istállóval és a fészerrel. A telek végén a partfalba vájták a pincét, a lacikonyhát, a kemencét és a tyúkólat. A lakóépület építőanyaga a föld, amelyet a partfalból nyertek. A ház udvar felőli oldalán gádor, németesen gang futott végig, mely kezdetben csak egy megnyújtott eresz, később azonban faoszlopokkal támasztották alá. A módosabb gazdák házainál kőoszlopok sorakoztak. Ellentétben a német falvak színes falaival Kölesden fehérre meszelték a házakat.
Az épületek belső tagolása a tulajdonos vagyoni helyzetétől függött. A zsellérház csupán szoba-konyhából, a nagygazdák otthona első szobából, téli konyhából, hátsó szobából, kamrából, nyári konyhából valamint partba vájt lacikonyhából és sütőházból állt.
A szobában sövényből font, sárral tapasztott banyakemencét találunk, amelyet a konyha felől fűtöttek, ugyanitt a fal mellett állt a főzésre használt tűzhely. Mindkét tüzelőberendezést ülő- és fekvőhelyként is szolgáló padka vette körül. A későbbiek során a szobába kályha került, míg a kemencét a konyhába helyezték át. Teteje lapos lett, azon főztek, benne pedig sütöttek.
A XX. század elejére az eredeti lakberendezés is átalakuláson ment keresztül. A sarokpadot, amelynek szögletében tartották csíkos szövésű szakajtóruhában a kenyeret, felváltotta a dívány, a tulipános ládát az almárium. Az ágyakat azonban továbbra is magasra vetették, főként az első szobában. Kiszorultak a rokkák, helyette megjelentek a varrógépek. A váltás nem egy csapásra zajlott le, több évtizedes folyamat eredménye volt. Egy-egy háztartásban régi és új gyakran keveredett egymással, mint azt Bús József 1864. évi vagyonleltára is szemlélteti. A jómódú gazda első szobája már a modern, polgári ízlésvilágot tükrözi álló és fiókos almáriumával, keményfa asztalával, hat karosszékével, a nagy tükörrel, míg a kevésbé reprezentatív hátsó szoba a sarokpaddal, asztallal, hat fonott szalmaszékkel, három nyoszolyával, egy rossz ládával még a tradíciókat őrizte. Jutott almárium a konyhába is, de a berendezést még a hagyományos tárgyak uralták: vas- és cserépedények, vizessajtár és pad. A tárgyi kultúraváltás az 1930-as évekre gyakorlatilag lezárult, még a szegény napszámos, Szarka János háztartásában is modern bútorokat találunk – anyagi helyzetének megfelelően puhafából –, s nem hiányzott a varrógép sem.
A századelő női viseletét a kölesdi lányok, asszonyok részben vásárolták, részben maguk varrták. Nyáron vasárnap bő slingelt inget, alatta félinget, fölötte pruszlikot viseltek. Hűvös időben vállkendőt, télen a félingen hosszú ujjú réklit hordtak. A bő szoknya fölött kötényt viseltek. A pruszlik, a rékli, a szoknya és a kötény ünnepi változata általában fekete selyemből készült. A szoknya nem rakott, hanem egyenletesen apró ráncokba szedett volt. A legelterjedtebb fekete selyem mellett kedvelték a múlt század végén dívó lángszínt is. A bő szoknya alatt két-három maguk szőtte péntőt (pendelyt) viseltek, melynek anyaga vászon vagy pamut volt. A péntők felett még egy gyolcs alsószoknyát is hordtak, amelyet jól kikeményítettek, hogy magában is megálljon; ez támasztotta alá a bő felső szoknyát. A ruhákon díszítésül hímzéscsíkokat, zsinórozást, apró üveggyöngyöket alkalmaztak.
A helyi népviselet legsajátosabb darabja fejdíszük, a fekete színű csipkéből készített többsoros szemöldökfodor, az úgynevezett pintli volt. Ez a homlokot takaró viseleti darab a századfordulón készített fotókon néha a leányok fején is látható, noha valójában csak a férjes asszonyokat illette volna meg, csakúgy, mint a fekete szalagos konty. A piros-zöld mintás csipkefodrokkal díszített pintli szalagja alatt a lányok befont hajat, az asszonyok rózsás kontyot viseltek. Erre helyezték rá az asszonyok a kölesdi kontyot, egy négyzet alakú barna keménypapírt, amelyre hátul lelógó szalagokat tűztek. Felkontyoláskor a selyemmel borított, díszített keménypapír a lópata alakúra kialakított kontyra került, amit egy lúdtollal rögzítettek a hajhoz.
Az új asszony a felkontyoláskor kapott először a kontyra és a pintlire boruló piros színű, „kázsmér” alsókendőt, majd erre fölsőkendőként fehérrel hímzett gyolcskendőt. A régi lyukhímzéses vászon felsőkendőket az első világháború után a boltban vásárolt különféle divatos anyagok váltották fel, de a kendő sohasem hiányozhatott az asszonyok fejéről. Munkához sokszor csak alsókendőt viseltek, melyet a tarkó alatt kötöttek meg. Az alkalom és az életkor függvényében a kendő színe is más és más volt, az élénk piros színűtől a zöldön és barnán keresztül egészen a feketéig. Ezt a fejviseletet a nők otthon is hordták, ünnepek alkalmával pedig a hétköznapi kendő fölé egy további, úgynevezett ritka kendőt kötöttek. Lányok nem kötöttek kendőt, ők a hajukat befonva viselték, és – mint láttuk – esetenként pintlivel díszítették.
A kölesdi menyecskék ünnepi alkalmakkor lábukon ráncos, piros csizmát viseltek. Helyére később a kamásli, egy fél lábszárig érő, alul bőr, felül bársony gombos cipő lépett. Az 1930-as évekre ezt is kiszorította a városias félcipő. Hétköznapi viseletként mamusztutyit hordtak. Német hatásra a XX. században Kölesden is elterjedt a klumpának nevezett facipő és vele a pacsker, egy kötött, vászonnal talpalt harisnyaféle.
A konzervatívabb női viselettel szemben a férfiak ruházata gyorsabban igazodott az idők változásaihoz. A kölesdi férfiak eredetileg hosszú hajukat egy ágba fonva hordták, bajuszt növesztettek. A XX. században ezt oldalt elválasztott rövid haj váltotta fel. Az előző században kis pörge kalapot hordtak, amely mellé a legények bokrétát tűztek. Nyári öltözékük a rövid derekú, ám hosszú ujjú ing, valamint a jellegzetes magyar viselet, a bő gatya volt. Legősibb, a XX. századra már eltűnt felsőruházatuk a bőrből vagy szűrposztóból készült, derékig érő ködmön volt, amelyhez fekete szövetből széles, hosszú nyakravalót hordtak. A ködmönhöz bőrnadrág tartozott. Télen bőrével kifelé fordított subát viseltek, az eső ellen a szűr védte viselőjét. Jellegzetes lábbelijük a csizma volt, de a XIX. század végétől a nőkkel párhuzamosan hétköznap a férfiak is hordani kezdték a pacskert és a klumpát.
Jelentős különbség mutatkozott a férfiak és nők ruházatának mennyiségében. A huszonhárom éves korában elhunyt napszámos, Szarka Józsefné hagyatékában nyolc vászonszoknyát, nyolc rövid inget, öt szövetruhát, két használt szoknyát, két alsószoknyát, öt fejkendőt, hat vászonkötényt találunk, míg a módosabb, hétholdas gazda, Bonnyai József negyvenhat éves korában meghalván hétköznapi viseletén kívül egyetlenegy öltöny ünneplő ruhát és egy télikabátot hagyott hátra.
Az otthonban és a ruházatban testet öltő tárgyi kultúra mellett a népi hagyomány szerves részét alkották a hétköznapok egyhangúságát megszakító közös ünnepek, társas összejövetelek, amelyekre az egyházi és természeti naptár jeles napjai, a családi élet fordulópontjai szolgáltattak alkalmat. Tekintettel a paraszti élet szezonális jellegére erre általában a téli időszakban került sor, amikor a kinti munkák szüneteltek.
Márton napja után indult meg az élet a fonóházban, ahova a lányok jelenléte a legényeket is odacsalogatta. Az összejövetelre télen a tollfosztás, ősszel a kendertiprás is alkalmat adott. Mindkét, a lányok által végzett munka mulatságba torkollott. Hagyományos karácsonyi népi játéka a protestáns Kölesdnek nem volt. A karácsonyfa a két világháború között jött divatba. Az ünnepet a rokonság összejövetelével, beszélgetéssel, énekléssel ülték meg, az asztalra fonott kalács, mákos és diós patkó került. Újévkor a gyerekek köszöntővel járták végig a rokonságot és a szomszédokat, akiktől jutalmul almát, diót, cukrot kaptak. Farsang végén, húshagyó kedden a rektornak tojást, borsót, mákot, másnap, hamvazószerdán a keresztszülőknek hamut vittek a kezükben a kisgyerekek. A húsvéti ünnepek legjelesebb napja a nagypéntek volt, melyet böjttel ültek meg. A század elején még élt a nagypénteki fürdés szokása, az anyák kora reggel leküldték a fiúkat és lányokat a folyóhoz, hogy ott mosakodjanak meg. A XVIII. századra visszanyúló hagyománya volt a tojásfestésnek, kisgyermekek körében szokásban volt a locsolás is. Szent György napján hajtották ki az állatokat a legelőre, május elsején a legények választottjuknak májusfát állítottak.
Nyáron az ünnepek szüneteltek, az aratási hálaadás a templomi istentiszteleten való részvételre szorítkozott. A felszabadult ünneplés ideje csak ősszel, a szüreti bállal kezdődött el. Ennek hagyománya nem tekint vissza nagy múltra, mivel csak az első világháború előtt jött divatba. Ezt követően azonban igazi községi ünnepé vált. Felvonulásain az egyszerű lakosok mellett szívesen vettek részt a különböző egyesületek tagjai, így rendszerint jelen voltak a községi intelligencia képviselői is, akik ilyen alkalmakra igyekeztek „népies” ruházatot ölteni. A búcsú – bár a két háború között már mindhárom felekezet tartott – nem vált valódi népünnepéllyé a községben.
Külön kört alkottak a család, illetve az egyén életének határköveihez, a születéshez, a házassághoz és a halálhoz kapcsolódó szokások, rítusok. A kölesdi asszonyok a földre guggolva hozták világra gyermeküket, a szokás azonban a két világháború közötti időben már nem élt. Az anyát ezt követően az első szoba díszes ágyába fektették, táplálásáról pedig a komaasszonyok gondoskodtak. A csecsemőt a bölcsőbe vagy a teknőbe helyezve az ágy alá tették. A keresztelésre általában a születés után három-négy nappal sor került. Keresztszülőnek három–tizenkét párt is meghívtak, keresztvíz alá a legidősebb keresztanya tartotta az újszülöttet. Az egyházi szertartást paszita, azaz lakoma követte. A gyermekágyas asszony első útja is a templomba vezetett. Megállt az úrasztala előtt, ahol a tiszteletes imádságot mondott az anyáért és a gyermekért, s ezzel lezárult a születéshez kapcsolódó szertartások sorozata.
Házasságkötésre Kölesden a szomszédos Kistormáshoz képest általában két-három évvel később, a lányoknál tizenhat–húsz, a legényeknél húsz–huszonöt éves korban került sor. A leánykérést a legény egy közeli férfirokonának puhatolózó látogatása előzte meg a lányos háznál. Kedvező válasz esetén ment el a fiatalember is, hogy megkérje választottja kezét. A hivatalos kézfogót a két fél násznagyainak a móringon való alkudozása előzte meg. Megállapodás után következett a jegyadás, a leány keszkenőt, a legény jegypénzt nyújtott át. A két világháború között kezdett elterjedni a gyűrűvel való jegyváltás.
A lakodalmak időszaka a késő ősz és a tél volt, napja keddre vagy csütörtökre esett. A vendégeket a két vőfély hívta meg. A násznép a vőlegény házánál gyülekezett, majd zeneszóval vonult a menyasszonyos házhoz.
A vőfély háromszori kérésére vezették elő a menyasszonyt. A lakodalmi menet élén a két vőfély haladt, őket a négy násznagy követte, közrefogva a vőlegényt. A sorban ezután a nős férfiak, majd a nőtlenek következtek, a nőket a rezesbanda választotta el a férfiak menetétől. A nők élén haladt a menyasszony két nyoszolyólány között. Az egyházi szertartást a lakodalom követte, ahol a menyasszony és vőlegény közös tálból evett. Vacsora után a vendégek megtáncoltatták a menyasszonyt, átadták ajándékaikat, rendszerint ruhát, pénzt. Éjfélkor történt a menyecske felavatása a főkötő felrakásával, s e szimbolikus aktussal megtörtént belépésük a házasok közösségébe. Másnap hajnalban kezdődött a tyúkverőzés, melynek szokása ma is él. A násznép ekkor zenekar kíséretében viszi vissza reggelizni az időközben fáradtság miatt vagy az állatok etetésére hazatért vendégeket. Az éneklő, táncoló sokadalmat étellel-itallal – újabban kávéval is – illik megkínálni. A lakodalom helyszínére visszatérőket terített asztal, rendszerint disznótoros reggeli várja.
Hasonlóan kötött szertartásai voltak a halálnak is. Beálltakor az órát megállították, a tükröt letakarták, az ablakokat kinyitották, hogy a lélek szabadon kiszállhasson. A halottat az első szobában ravatalozták fel. Esti harangszóra érkeztek a rokonok, szomszédok virrasztani. E szokás a két világháború között már megszűnőben volt. A temetésre a kora délutáni órákban került sor. Az egyházi szertartást követően indult meg a gyászmenet. A temetést követte a tor, amely korábban zajos mulatságba csapott át. A csendes lakoma szokása a XX. században is megmaradt.
Kölesdi népviselet az id. Koritsánszky Dénes által kiadott és patikájában árusított színezett képeslapon (a honismereti szakkör gyűjteménye)
László Jánosné Németh Sára időskori ünneplőben az 1890-es években (Hegedűs-gyűjtemény)
A Németh család ünneplős öltözékben 1898-ban
A Faragó család 1885-ben. Az amerikás családfőnek küldött képen az asszony és a nagyobbik lány szemöldökfodrot (pintli), a kisfiú szoknyát visel (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Cs. Kovács István és családja 1908-ban
A Németh család 1906-ban. Az idős férfiak régi viseletben, a kisfiú szoknyában (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Tavaszi József lóháton, ünneplős bő gatyában (1911) (Hegedűs-gyűjtemény)
Fiatal kölesdi férfiak, már városi ruhában, az 1937-ben készült csoportképen (Hegedűs-gyűjtemény)
A néprajzi gyűjtő kedvéért hagyományos ruhákba öltözött párok az 1930-as évek végén (Hegedűs-gyűjtemény)
Kaposi Józsefné rokkával gyapjú fonalat készít (1980) (Kiszler Gyuláné felvétele)
A helyi intelligencia hölgytagjai szüreti mulatságon vesznek rész az 1930-as évek közepén. Az idősebbek hagyományos kölesdi viseletben, a fiatalok „gyöngyösbokrétás”, magyaros ruhában (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Geifeinstein György és Kovács Erzsébet esküvői képe 1913-ból (Hegedűs-gyűjtemény)
Kaposi Józsefné a maga által készített vőfélybottal 1986-ban (Kiszler Gyuláné felvétele)
Pető Józsefné Bencze Erzsébet a maga által sütött „kulcsossal” 1986-ban (Kiszler Gyuláné felvétele)
Tyúkverőzők a kölesdi utcán 1987-ben (Kiszler Gyuláné felvétele)
