Egymásnak feszülő népek és felekezetek

Teljes szövegű keresés

Egymásnak feszülő népek és felekezetek
A feudális kori mezőváros olyan konfliktusok jeleit mutatta, amelyek elsősorban az uradalom és az úrbéresek között éledő, de emellett a helyi társadalomban keletkező belső feszültségekre vezethetők vissza. Az alapvetően gazdasági-szociális meghatározottságú ellentéteket felekezeti és nemzetiségi viszályok is bonyolították. A község etnikai arányai fő vonalakban már 1767 előtt kialakultak, de a későbbi lassú beszivárgás folytán 1848-ig jelentősen módosultak. A Cseszkó, Rác, Hadics, Kollár stb. nevekből ítélve Kölesdnek kezdetben szláv, főként szlovák lakói (is) lehettek, akik azonban korunkra már teljességgel asszimilálódtak. Más volt a helyzet a németekkel. Mivel az e korban készült összeírások a nemzetiséget nem tartalmazzák, a nevekre támaszkodva kényszerülünk jelenlétüket számszerűsíteni. 1767-ben huszonöt német háztartást (14,7 százalék) regisztrálhatunk, 1828-ban arányuk már 28 százalék (73 háztartás), 1851-ben Fényes Elek 346 főt regisztrál (18,29 százalék).
Adataink tanúsága szerint a németek száma és aránya egészen a reformkorig erőteljesen növekedett, majd jelentős visszaesés következett be. Mivel 1830–1850 között a mezőváros lakóinak száma számottevően nem emelkedett, a jelenség csak az előrehaladó elmagyarosodással magyarázható.
A német lakosság nem csupán nyelvében, vallásában különbözött a református magyar többségtől, vagyoni helyzete kedvezőtlenebb, társadalmi presztízse alacsonyabb volt, mint a domináns népességé. Viszonylag kevés volt közöttük a telkes jobbágy, annál több a kisházas zsellér. 1828-ban az iparosok fele-fele arányban a magyarok és németek közül kerültek ki, vagyis arányait tekintve három-négyszer több volt a svábok között a kézműves. Kölesd ennek ellenére vonzotta a környék német parasztjait és a távolról érkezett kézműveseket. Letelepedésüket az uradalom támogatta, a város vezetősége pedig – többnyire eredménytelenül – ellenezte, ami tovább szította az amúgy is meglévő ellentéteket.
A német és evangélikus mivoltukban kétszeresen is kisebbségben lévők kifogásolták, hogy a református magyarok által dominált elöljáróság aránytalanul osztja el a községi terheket. Az elfogultság vádja nem lehetett teljesen alaptalan, ezt az idézhetetlen nyilatkozatok mellett Bentze Ferenc városbíró 1804. évi, az úriszékhez intézett levele is alátámasztja, melyben kifogásolta, hogy Ö. Kovács Jánosné „rongyos” házát nagy drágán egy jöttment németnek akarja eladni, akivel a bírónak csak vesződsége, nyűge lesz.
A feszültség a lakosságon belüli konfliktusok során is felszínre tört búcsúk, vásárok, kocsmai civódások alkalmával. Az öntudatos magyarok azt is sérelmezték, hogy a himlőoltásra érkező tiszti főorvos vagy a helybeli evangélikus tanító nem tud rendesen magyarul. Ugyanakkor a békés együttélés számos jelét is tapasztaljuk a helységben. A példásan kétnyelvű evangélikus egyházi közösség révén indult meg a helyi németek fokozatos integrálása, amely végül beolvadásukhoz vezetett. Volt a helyi evangélikus magyarok között olyan is, mint például Koczka György, aki maga is tudott németül. Az 1820–30-as évektől a helyi bandákban már nem nyelvi vagy vallási alapon csoportosultak a szembenállók. A XIX. század elejétől német nyelvű esküdtek neve bukkan el a tanácsban, 1845-ben pedig német származású bírója volt a mezővárosnak Schwind János személyében. Előrehaladt asszimilációjukat jelzi, hogy maguk is magyarosan eltorzult formában írták alá nevüket, így lett például a Katzenbachból Kacempak Pál, Schäferből Séfer György. A folyamat évtizedeken, nemzedékeken át húzódott, s nyilván végigjárta a kétnyelvűség különféle fázisait. A fordulópontot az 1820-as évek vége jelentette, amikor az evangélikus gyülekezet áttért a magyar nyelv kizárólagos használatára.
Az etnikai és felekezeti hovatartozás a németek esetében összekapcsolódott egymással, míg a magyarok esetében ez már korántsem volt egyértelmű. Az evangélikus magyarokat nyelvük a reformátusokhoz, vallásuk a németekhez kötötte, s úgy tűnik, hogy a közösségi hovatartozást meghatározó tényezőnek a hit bizonyult mindaddig, míg a németek elmagyarosodásával a dilemma is feloldódott. Az evangélikusokon belül a németek voltak négy az egyhez arányú többségben.
A felekezetek közötti arányokról XVIII. századi adataink nincsenek. A XIX. század elejére kialakult a reformátusok és az evangélikusok közötti kettő az egyhez arány, és az a század közepéig nem változott. Az összlakosságon belüli hányaduk összességében azonban csökkent, mivel az amúgy is tarka képet a bevándorlás tovább színezte. A már a XVIII. századtól itt élő egy-két zsidó család mellett napszámosként, iparosként katolikusok érkeztek nagyobb számban a mezővárosba, arányuk az 1840-es évekre megközelítette a tíz százalékot. Szociális helyzetüknél fogva azonban jelentős szerepet a község életében nem játszottak.
Létszámuknak, gazdasági erejüknek köszönhetően a reformátusok domináltak a település életében, s ez egyházuk számára is megkülönböztetett helyzetet biztosított. A református egyházközség gyakorlatilag a betelepüléstől kezdve folyamatosan működött, II. József 1781-es türelmi rendelete pedig megszüntette a vallásgyakorlás addigi korlátait, kivonta a protestáns egyházakat a katolikus főpapok felügyelete alól. Ennek nyomán 1788-ra felépítették új, barokk stílusú templomukat, tornyát 1821-ben bádoggal fedték be, s 1846-ban 1150 váltó forint áron toronyórát készíttettek egy szabadkai órásmesterrel.
Az egyházközséghez tartoztak a környező német falvak és puszták református szórványai is, így a lelkipásztor mintegy ezer kölesdi mellett további háromszáz lelket gondozott. A protestáns hagyományoknak megfelelően a hitközség a választott presbitérium által gyakorolt belső önkormányzattal rendelkezett. A változó (elvben tizenkét fős) testület, élén a kurátorral, nem csupán a hitközség és az iskola gazdasági ügyeit intézte, hanem családi, magánéleti kilengések, konfliktusok esetén mint erkölcsi tekintély járt el. Döntései végrehajtását a községi elöljáróságra bízta, s ezt annál inkább tehette, mert tagjai jórészt azonosak voltak.
A presbitériumnak fontos szerepe volt a lelkipásztor kiválasztásában és meghívásában is. A tanítókkal ellentétben a lelkészek hosszabb időn át tevékenykedtek a mezővárosban. 1767–1848 között az átmeneti időszakok adminisztrátorait nem számítva mindössze hatan fordultak meg Kölesden. Közülük leghosszabb ideig, 1777–1811 között Kőrösi János szolgált.
A lelkészek és a hívők kapcsolata nem volt konfliktusoktól mentes. A sokféle rájuk nehezedő teher közepette a hívek csak kelletlenül járultak hozzá a lelkész és a tanító eltartásához. A keresztelésért járó tíz ezüst garassal (körülbelül két napszám ára) adós Kocsis István azt üzente a lelkésznek: „Majd ha fiam kapálni tud, leszolgálja az árát.” Ezért is volt hálátlan a lakossági hangulat és a papi igények között őrlődő presbitérium helyzete. Probléma volt a lakosság hitbuzgalmával is. Az istentisztelet helyett pincébe járó férfiakról már szóltunk. Gond a templomba járókkal is volt. 1828 karácsonyán a fiatalok a templomban lármáztak, Debretzeni Jánosné a prédikáció alatt tettlegesen bántalmazta Kósa Sárát. A perselybe dobott pénzt tolvajok piszkálták ki. A presbitérium a bevált módszerekhez folyamodott, botozással, korbácsolással próbált rendet teremteni. Az idézett konfliktusok dacára a református lelkész vitathatatlan tekintély volt a mezővárosban. Szarka János bíró 1831-ben hozzá, s nem az uradalomhoz fordult támogatásért, amikor riválisa, Kotsis János ellene izgatta a helyi lakosságot.
Ehhez mért volt a lelkész javadalmazása is. A kor gazdasági viszonyainak megfelelően főként terményben, munkában élvezett járandóságok meglehetősen nagyvonalúak. 32 kila (körülbelül 25 métermázsa) búza, 12 akó (körülbelül hét hektoliter) bor, két mázsa (körülbelül egy métermázsa) hús, 1,5 mázsa só, tíz öl kemény tűzifa mellett rengeteg más naturáliában részesült (faggyú, köleskása, lencse, bab, vaj, méz, rizskása, sáfrány, bors), amelyek önmagukban is elegendőek voltak egy család megélhetéséhez. Ehhez járult hat hold őszi és négy hold tavaszi szántóföld, 12 400 négyszögöl rét, amelyek művelését és betakarítását a hitközség vállalta magára, s amelynek termése nyilván piacra került. A készpénzben kapott hetven forint meglehetősen szerény bér, de tovább növelte az esküvők és temetések után kapott egy-két pengő forint, hozzávetőleg megduplázva a pénzbevételt. Ehhez járult a négyszobás lelkészlak mint szolgálati lakás, cselédet sem kellett tartania, mivel a harangozó ingyen dolgozott számára.
A felsorolt javadalmak kizárólag a lelkészt illették, belőlük semmit sem kellett a hitközség, illetve a templom fenntartására fordítania. Az itt felmerülő költségek fedezésére a reformátusok elvállalták az uradalmi dézsmagabona nyomtatását, s az ebből származó bevétel szolgált az évi rendes kiadások fedezetéül. Rendkívüli költségek esetén pénzbeli hozzájárulást vetett ki a presbitérium a hívekre, így például a templomtorony munkálataikor. Nem meglepő, hogy a sokféle teher közepette még kilenc év múltán, 1829-ben is 88-an tartoztak a rájuk eső rész befizetésével.
Sokkal hányattatottabb volt a kölesdi evangélikus gyülekezet sorsa. A Kistormással közös hitközség súlypontja a szomszéd településre helyeződött át, ott élt a lelkész, s ennek logikus következményeként végül 1777-re ott épült fel a templom is. A kölesdi düledező imaházat bezárták, s mivel a szomszédba nem voltak hajlandók átjárni, így gyakorlatilag templom és lelkész nélkül maradtak. A katolikus egyház alárendeltségében élő, kétszeresen nehéz helyzetű helyi evangélikusok II. József türelmi rendelete nyomán tették meg az első lépéseket az önállóság kivívása felé. 1784-ben a mai paplak helyén közös fedél alatt egy imaházat és iskolát építettek. 1788-ban lelkész helyett még mindig csak egy előimádkozójuk volt, végül 1794-ben Hittig András személyében lelkész-tanítót választottak. Helyére négy év múltán Hermann Márton került, aki különálló épületet emeltetett iskola céljára. Halála után 1829-ben Lagler György vette át a helyét. Három évvel később a vármegye az evangélikus egyházmegye kezdeményezésére legalizálta az addig hivatalos jóváhagyás nélkül működő kölesdi evangélikus egyházközséget.
A kisebb létszámú, szegényebb gyülekezet csak szerény javadalmazást tudott lelkészének biztosítani. Egész évi konvenciója 1795-ben negyven forint volt, ez 1829-re ötven forintra emelkedett, amelyhez természetbeni juttatások is társultak. Mercy még a betelepítéskor földet biztosított az egyház javadalmazására, s ez – mivel Kölesdnek nem volt külön evangélikus lelkésze – osztatlanul a reformátusok kezére került. Az önálló evangélikus hitközség megalakulásával új helyzet állt elő, a gyülekezet követelni kezdte a maga részét az egyház számára biztosított birtokból. A kérdés körül kirobbant vita tovább mérgesítette a két felekezet közötti, amúgy is meglehetősen feszült viszonyt.
1800-ban az evangélikusok az úriszékhez fordultak, hogy ítélje meg nekik az egyházi földek arányos részét. Kérésük teljesült, de a református gyülekezet és a belőle kikerülő városi vezetés sokáig nem tudott beletörődni a helyzetbe. További vita tárgya volt a malom hasznának és más városi juttatásoknak a felekezetek közötti megoszlása, a katonaállításból való részesedés. Az evangélikusok és katolikusok súlyának további gyarapodását megállítandó a református városi elöljáróság igyekezett megakadályozni az e felekezetekhez tartozók letelepedését.
Az 1848-as forradalom távlatilag megnyitotta a felszabadult jobbágyság jómódú rétege előtt a szociális és szellemi felemelkedés lehetőségét, s választóvonalnak bizonyult nemzetiségi tekintetben is. A szabadságharc nemzeti tudatot ébresztő hatására a már addig is fokozatosan asszimilálódó helyi németség dacosan vállalta magyarságát, s az 1854. évi népesség-összeírás csupán tíz németet jegyzett fel a mezővárosban. A későbbi évtizedekben valamelyest emelkedő számuk a környező német falvakból betelepülőkkel magyarázható. A helybeli német származásúak – részben talán a hivatalos elvárásoknak megfelelve – a XX. században nevük magyarosításával is kifejezték nyelv- és tudatváltásukat. Így lett például a patinás Greifenstein név viselőjéből vitéz Károly György, a már említett jómódú gazda és téglagyáros, továbbá Laukszból Lukács, Rabensteinből Aradi, Kaczenbachból Marosi, Haffnerből Halasi és így tovább.
Mindez azonban két okból sem jelenthette a német nyelvismeret teljes elenyészését a községben. Sváb falvak gyűrűjében – amelyek iparosainak szolgálatait nem nélkülözhették – komoly előnyt jelentett a helybeli gazdák számára a német nyelvtudás. Ezért főként a német származásúak küldték el gyermekeiket Varsádra, Gyönkre, Szakadátra, Diósberénybe és Felsőnánára német szóra.
A német nyelv azonban nem csupán a környék paraszti népességének, hanem a birodalom s benne Magyarország közép- és felső osztályainak közös nyelve, az úri lét kritériuma is volt. Így a helyi értelmiségiek, a kereskedők, vállalkozók számának növekedésével gyarapodott az e minőségükben németül tudók száma is. Egy vázlatos felsorolás a századforduló tájáról az egész helyi elitet reprezentálja: beszélt ezen a nyelven Ausch Mór kereskedő, Becker János mészáros és a nagyvendéglő bérlője, Csiba Lajos gőzmalomtulajdonos, Engel Frigyes fakereskedő, Pitz Henrik állatorvos, Grünwald Gyula másodjegyző, dr. Zavaros Gyula orvos, Koritsánszky Dénes gyógyszerész, báró Jeszenszky Kálmán földbirtokos, Lagler Sándor evangélikus lelkész. A református lelkész, Kálmán Dezső a német mellett franciául is tudott.
Míg a korábban sok feszültséget okozó nemzetiségi kérdést az asszimiláció nyugvópontra juttatta, az egyes felekezetek közötti viszony kortársi visszaemlékezések szerint továbbra is megosztotta a helyi közösséget. Mint oly gyakran, a vallások versengése mögött szociális konfliktusok is rejtőztek. Bár kivételek akadtak, általában a reformátusok közül kerültek ki a jómódúak, s az utóbb betelepült, többnyire nincstelen katolikusok álltak a községi hierarchia alján. Ez az elkülönülés térben is kifejeződött, felekezetileg viszonylag homogén utcák alakultak ki. Reformátusok lakták a Zsámbék, a Hajnal és az Új utcát, evangélikusok az Öreg, a Szekszárdi utcát, az úgynevezett Belacot, a Rákóczi utca Kistormás felé eső végét. A katolikusok főként a Taliga utcát és a Hajnal utca külső végét népesítették be.
A reformátusok és evangélikusok évszázados konfliktusáról megemlékszik Varga Anna is Kölesdet és Kistormást vizsgáló összehasonlító művében. Ugyanakkor számtalan jele volt annak, hogy a két őslakos felekezet közötti viszony a mindennapi életben már a XIX. század közepére megenyhült. Baráti kapcsolatok, vegyes házasságok, a két vallás lelkésze közötti együttműködés – megesett, hogy evangélikus gyermeket a református lelkész keresztelt – arra utalnak, hogy a szembenállást már inkább a múlt emléke, mintsem a jelen problémái táplálták.
A régi viszályt annál is inkább eltemetni kényszerültek, mert a polgári korszak közel száz évében lényeges változások történtek a felekezetek közötti arányokban.
A felekezetek számának alakulása
Év
református
%
evangélikus
%
katolikus
%
izraelita
%
1854
1056
59
500
28
182
10
24
1
1930
956
49
424
22
549
28
32
2
A százalékok kerekítettek
 
Számukban és arányukban is visszaestek a protestánsok, a katolikusok kiszorították a második helyről az evangélikusokat, mindez hosszabb távon a község életében betöltött domináns helyzetüket veszélyeztette. Mindazonáltal a jelenséget túlbecsülni nem kell, az egyházaknak a község életében betöltött szerepe fokozatosan csökkent, elmúltak azok az idők, amikor a református presbitérium Kölesd életének meghatározó tényezője volt.
A fokozatosan átalakuló közegen belül a református hitközség életében látványos változások nem történtek. 1845–1953 között összesen három lelkész szolgált a településen, Kálmán Dánielt (1845–1873) fia, Dezső (1873–
1918), majd Páncél Imre (1919–1953) követte hivatalában. A közösség életét a szokásos konfliktusoknál mélyebben egy öt éven át húzódó viszály mérgezte 1869–1874 között. Az 1869-ben megválasztott gondnok, Kovács István a hitközség jövedelmeinek hűtlen kezelésével, a papi javadalmak indokolatlan emelésével vádolta meg elődeit és Kálmán Dániel lelkészt. Az aszályos évek, a megváltás terhei alatt nyögő híveket azzal kecsegtette, hogy több száz forint visszafizetésére kényszeríti őket. A tiszteletes önmaga tisztázására vizsgálatot kért, amely a vádakat részben jogosnak ismerte el. A háborgó kedélyek megnyugtatására a bizottság kérte a lelkészt, hogy fizessen kétszáz forintot a hitközséget ért kár kompenzálására. Hosszú huzavona után a korábbi gondnokokat felmentették Kovácsék minden vádja alól, de évek teltek el, míg a dolog feledésbe merült.
Sokkal nagyobb feladatok előtt állt a kisebb lélekszámú, szegényebb evangélikus hitközség. 1852-ben kibővítették az imaházat, amely így tizenhét méter hosszú és öt méter széles lett. Az építménynek tornya nem volt, harangláb helyettesítette. 1870-ben gyűjtés indult új templom építésére. Azonban a befolyt pénz egy részét az iskolára fordították, így a megalósítás évtizedekkel elhúzódott. Végül 1893-ban szentelték fel az új épületet. Építtetője Lagler Sándor lelkész volt, aki apját követve 1873–1911 között teljesített lelkészi szolgálatot a községben.
Kis lélekszámuk miatt a kölesdi római katolikusok történetük során sohasem váltak önálló egyházközséggé, Kajdacs filiáléjaként működtek. Ennek ellenére földesúri segítséggel 1858-ban saját templomot építettek.
Valamennyi felekezetnél kisebb volt a helybeli zsidó közösség, lélekszáma sohasem haladta meg az ötven főt. Összehasonlításul: Hőgyésznek mintegy hatszáz, Gyönknek körülbelül háromszáz izraelita lakója volt.
A többi vallás követőitől eltérően nem alakult ki külön zsidó negyed, szétszórtan éltek a községben. Már a XIX. században is volt imaházuk, s a XX. század elején zsinagóga építésére is futotta anyagi erejükből. Ennek épülete a mai Hajnal és József Attila utca sarkán állt. A hitközség szervezetileg önállóan működött, de a gyönki rabbinátushoz tartozott. A helybeli zsidók békében éltek a keresztényekkel, aktív, megbecsült polgárai voltak a községnek. Az 1944. évi deportálást kevesen élték túl, ők a vészkorszakot követően visszatértek ugyan Kölesdre, de rövidesen kivándoroltak az országból.

Az evangélikus és református templom az 1890-es években. Részlet Zavaros János ceruzarajzából (a honismereti szakkör gyűjteménye)

A község központi része és a református templom egy 1943-ban kiadott képeslapon (Hegedűs-gyűjtemény)

Az evangélikus templom napjainkban (Gaál Attila felvétele)

Az 1854-ben épített paplak ma, hátterében a református templommal (a honismereti szakkör gyűjteménye)

A református templom belső tere az orgonakarzatról fényképezve (Hegedűs-gyűjtemény)

Az evangélikus dalárda 1929-ban (Hegedűs-gyűjtemény)

A földesúri segítséggel épült katolikus templom ma (Gaál Attila felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages