Az újrakezdés évszázada
Az újrakezdés évszázada
A tágas, néptelen térségek, a földesurak által garantált nagyobb szabadság és alacsonyabb terhek, a vármegye és az állam által biztosított átmeneti adómentesség mágnesként vonzották az ország sűrűbben lakott, kedvezőtlenebb feltételek között élő parasztságát. Ugyanakkor a hazai lakosság nem volt képes teljes mértékben benépesíteni a volt hódoltsági területeket, ezért részben az állam, főként azonban a földesurak külföldről szervezetten telepítettek embereket újonnan szerzett birtokaikra. A szükséges népességfelesleggel a Német-római Birodalom rendelkezett, betelepítésüket a bécsi udvar politikai okokból is támogatta, s fejlettebb gazdálkodásuk vonzó volt a földbirtokosok számára is.
Kölesd benépesítése is a fent vázolt minta szerint történt. Az első magyar telepesek megjelenésének pontos időpontját nem ismerjük. 1714-ben a helység még az elhagyott községek között szerepelt. Ugyanakkor a kölesdi református egyházközség jegyzőkönyvének tanúsága szerint az első kálvinista iskolamester, Hollósi Ferenc 1716–1719 között tevékenykedett a községben, 1719-ben pedig Szeniczey Bárány György sárszentlőrinci evangélikus lelkész beiktatta hivatalába Dienes Mihályt, a helyi evangélikus gyülekezet első pásztorát. E két adat alapján a község megszállása az 1710-es évek közepére, legkésőbb 1716-ra tehető.
Az elmúlt kétszáz év alatt szétzilálódott középkori sűrűbb településhálózat helyén a XVIII. század eleji betelepülés során alakult ki Kölesd új környezete: a Hegyhát felőli oldalon a völgyek mélyén megbúvó német falvak (Varsád, Kistormás, Felsőnána, Gyönk), közöttük a XVIII. század folyamán kialakuló uradalmi majorságok központjaival, a pusztákkal (Szabaton, Nagytormás, Bikád, Hangos, Borjád). A Sárvíz mentén terültek el a Kölesddel rokonítható magyar falvak (Kajdacs, Sárszentlőrinc, Nagydorog), azon túl, a tágas, ritkán lakott Mezőföldön a Gindly család pusztái. Kölesdet tehát mind a földrajzi adottságokat, mind a településformákat, a gazdálkodás jellegét, az ott lakók etnikumát, vallását tekintve heterogén világ vette körül, és csak a későbbi századok története adhat rá választ, hogy e sokrétű hatások közül mit fogad be, s mit ad át környezetének.
Maga a község a sugarasan összefutó völgyek fókuszában álló kis vármegyeháza köré épült. Az utcák a völgyek mélyére települtek, követve a part kanyarulatait. A part védelmet nyújtott az időjárás viszontagságai ellen, falába nyári konyhát, pincét vájtak, anyaga pedig a házak építőanyagául szolgált, azaz a település helyének kiválasztása, belső elrendezése nem tért el lényegesen a környező német falvakétól, ami részben talán a földesúri szabályozásnak is betudható. A református egyház 1782-ben készült, a kölesdi szájhagyományokat összefoglaló pro memoriája és más szórványos adatok alapján a betelepülés a következőképpen történhetett: A Kölesden felbukkanó telepesek észak felől érkeztek, így például szökött evangélikus jobbágyok a közelebbről nem meghatározott Pálffy-uradalomból. Szita László őket a Simontornyáról érkezettekkel azonosítja, míg a reformátusok eszerint Zsámbékról jöttek, Zichy Péter birtokáról, és a vallásüldözés elől menekültek.
A tervszerű betelepítés, a rendezett földesúr-jobbágy kapcsolat kezdete az 1722-ben bekövetkezett tulajdonosváltáshoz köthető. Florimundus Claudius Mercy gróf, a Bánság kormányzója tizenötezer forintért megvásárolta Zinzendorf Vencel gróf örököseitől Tolna megyei birtokukat, ennek része volt Kölesd. A hivatali ügyei miatt távol élő Mercy rokonára és adoptált örökösére, Argenteau Antal Ignác Ágost Károly grófra bízta a további vásárlásokkal kikerekített uradalom ügyeinek intézését, akinek legsürgetőbb feladata a még mindig gyéren lakott birtok benépesítése volt. Kölesd esetében ez annál is fontosabb, mivel a Pálffy gróftól megszökött jobbágyoknak el kellett hagyniuk az uradalmat, s 1725-re összesen csak tíz evangélikus család maradt a községben.
Az 1724-ben végrehajtott betelepítés folyamán a Hessen–Darmstadtból és kisebb részben Nassauból származó mintegy négyszáz evangélikus német telepes eredetileg a Bánátba készült, Mercy ágensei beszélték rá őket Bécsben úti céljuk megváltoztatására. Döntésükben fontos szerepet játszott a kilátásba helyezett teljes vallásszabadság, valamint az, hogy Tolna megyében ekkor már nem fenyegetett török veszély. A telepítési szerződésekben külön rögzített szabad vallásgyakorlásnak nagy jelentősége volt az uradalom protestáns felekezetű lakói számára, hiszen az uralkodó vallás a római katolikus volt. Tolna vármegye 1725-ös határozatával korlátozta a reformátusok hitéletét, az evangélikusokat pedig egyenesen kiutasította területéről, illetve az országból, mondván hogy külföldiek. Mercy jól felfogott önérdekből is állta a szavát, s megakadályozta külső erők beavatkozását protestáns alattvalói életébe.
A falvak telepítése során még egy fontos elvet érvényesítettek a földbirtokosok, így Mercy is. Általában egy községbe azonos nemzetiségű és vallású lakosságot telepítettek, hogy elejét vegyék a felekezeti és etnikai konfliktusoknak. De fontos gazdasági érdek is fűződött az elkülönítéshez: így nem kényszerültek az egyes, anyagilag gyenge lábon álló községek két vagy akár több lelkészt, tanítót tartani, templomot építeni. Kölesd esetében Mercy eltért ettől a szabálytól. Eredeti szándéka szerint az 1724-ben Tolnán partra szálló evangélikus németeket egybe akarta telepíteni a már Kölesden élő református magyarokkal. A vallási és nemzetiségi feszültségek miatt a németek zöme végül áttelepült az akkor még puszta Kistormásra, hogy egy homogén evangélikus német falut hozzanak létre. Ugyanakkor számos német telepes Kölesden talált új otthonra, s így a formálódó község nyelvileg és vallásilag is heterogénné vált. (Kölesd korai népességére lásd: Függelék I.) A lakosság zömét adó református magyarok mellett éltek az evangélikusok, akik között viszont a németek voltak többségben a magyarokkal szemben. Ráadásul az evangélikusok közös egyházközséget alkottak Kistormással. E kusza helyzet – mint majd látni fogjuk – számos feszültség forrásává vált egyrészt Kistormás és Kölesd között, másrészt Kölesden belül.
A betelepítéssel párhuzamosan Mercy hozzákezdett a már ott élő és újonnan betelepülő parasztok helyzetének szabályozásához is. Más Tolna megyei földbirtokosokhoz hasonlóan a jobbágyok javadalmait és az értük teljesítendő szolgáltatásokat telepítési szerződésekben rögzítették. E contractusok általános jellemzője volt Tolnában, hogy a teljes határt a parasztoknak átengedve lemondtak a robotról, s elsősorban pénzt követeltek az új alattvalóktól. Csak a század közepe felé, a földesúri majorságok kiépülése után jelentkezett a törekvés a robot bevezetésére, illetve fokozatos növelésére.
Az első szerződést Mercy 1722. július 27-én kötötte Hőgyésszel, Kismányokkal, Sárszentlőrinccel, valamint Kölesddel. Mivel földbőség uralkodott, Kölesd nem csupán a maga határát kapta meg használatra, hanem a szomszédos, akkor még puszta Kistormást is. Ez utóbbit azonban nem sokáig élvezhette, mivel 1724-ben, a német telepesek megérkeztével le kellett mondania róla.
Szőlő telepítésének ösztönzésére hat szabad évet biztosítottak a termelők számára. Nem lévén bora, Mercy a község javára lemondott a kocsmáltatás jogáról is. Az azonos minta szerint készített szerződésekben biztosított makkoltatásnak és tűzifagyűjtésnek a falu szempontjából gyakorlati értéke nem volt, mivel már akkor sem rendelkezett erdővel. Az uradalom csak a halászat és a vadászat jogát tartotta fenn magának. A már említett vallásszabadság mellett a kontraktus garantálta a szabad költözködés jogát is, amelyet azonban bizonyos feltételekhez kötött. Így például előzetes bejelentési kötelezettséghez, az egész évi árenda és adó levonásához és a ház eladásából befolyó pénz egyharmad részének befizetéséhez az uradalmi pénztárba. Ennek fejében a földbirtokos egy hatökrös, azaz egész telkes gazdától tizenöt forint árendát, egy köböl búzát, egy köböl zabot kapott. A háromökrös, vagyis féltelkes jobbágy ennek felét, a kétökrös negyedét fizette. Az ekével nem rendelkező ló- és tehéntulajdonosok három forinttal, az állatokat sem birtokló zsellérek ennek felével, egy forint ötven dénárral tartoztak.
A feszültség az uradalom és a mezőváros között egyre fokozódott, s ez 1766-ban a lakosságnak a községi elöljárók mint a földesúri akarat végrehajtói elleni nyílt lázadásában tetőzött. Okainak megértéséhez ismerkedjünk meg Kölesd gazdasági és társadalmi fejlődésével a XVIII. század első kétharmadában.
A megművelésre váró földek, a kedvező telepítési feltételek hatására gyors ütemben nőtt a Kölesden élő családok száma. Sokkal gyorsabban annál, mint ahogy az a lakosság természetes szaporulatából következnék. Okkal feltételezhetjük tehát, hogy a feszültség forrása a nem szervezett, ám folyamatos, a dolgok természetéből fakadóan különböző irányokból érkező betelepítés volt. Közvetett jelek arra utalnak, hogy az első kölesdiek származási helyéről, Zsámbékról sem szűnt meg a beáramlás. Így például tudjuk, hogy Kölesden élő Baranyai István 1735-ben Zsámbékon született, jóval a nagy kirajzás után. Bár a vármegyei és az uradalmi összeírások adatai között igen nagyok az eltérések, a tendenciák így is egyértelműek: tízévenként száz százalékot megközelítő, sőt 1724–34 között ezt túllépő volt a népességgyarapodás.
A népességszám alakulása a XVIII. században
Vármegyei
|
Uradalmi
| ||||
összeírás
| |||||
Év
|
Háztartás
|
Népesség*
|
Év
|
Háztartás
|
Népesség*
|
1735/36
|
63
|
283
|
1720
|
7
|
30
|
1740/41
|
96
|
432
|
1724
|
19
|
85
|
1755/56
|
155
|
697
|
1734/35
|
42
|
189
|
–
|
1741/42
|
63
|
283
| ||
1752
|
133
|
598
| |||
* 4,5 fő/háztartással számolva
Ezzel arányosan nőtt a paraszti népesség létalapját jelentő szántók nagysága is: az 1720-ban még 37,5 (1200 négyszögöles) holdnyi terület 1752-ben már 1655,5 hold.
A feltörés előtt általában legelőnek használt földön először kölest vetettek, az azt követő években pedig búza, árpa, zab került a pihent talajba. Szabályos nyomásos gazdálkodásról a korai évtizedek földbőséges időszakában nem beszélhetünk. 1741–42-ben az őszi vetés hatszor akkora volt, mint a tavaszi. 1741–1751 között hihetetlenül felgyorsult a kölesdi határ művelésbe vételének folyamata. Tíz év alatt közel háromszorosára nőtt a telkes jobbágyok száma s hatszorosára a szántóterület nagysága. Ebben az évtizedben a parasztok gyakorlatilag művelés alá vették a termelésre legalkalmasabb területeket, s ennek következtében a rendelkezésre álló korlátozott nagyságú szántókkal való racionálisabb gazdálkodásra kényszerültek.
A XVIII. század közepére itt is kialakult a háromnyomásos gazdálkodás őszi–tavaszi–ugar egymást követő sorrendje. Az őszi nyomásba túlnyomóan kétszeres (búza és rozs keveréke), kisebb részben búza, a tavasziba pedig árpa, zab, hajdina és köles került. Egyévi pihentetés után – amely alatt legelőnek használták az ugart – elölről kezdődött a forgás. Még a szántók gyors ütemű gyarapodása sem tudott azonban lépést tartani a lakosság igényeivel.
1750 táján a tendencia megfordult: míg az előző évtizedben a szántóterület gyorsabban nőtt a lakosságnál, most már a népesség növekedési üteme haladta meg rendelkezésre álló földterület bővülését. Ez ekkor még nem az igavonó állattal és szántófölddel nem rendelkező zsellérek, hanem a töredéktelkesek számának növekedéséhez vezetett, s egyik oka lehetett az 1766-ban kirobbanó lakossági elégedetlenségnek.
A parlagföldek feltörése elképzelhetetlen lett volna megfelelő igaerő nélkül, s ezt e korban a fürge, de gyengébb lovak helyett az ökrök biztosították. A század első felében, a földbőség időszakában nem a birtokolt föld nagysága határozta meg a jobbágy által tartott állatok számát, ellenkezőleg, ökreinek mennyisége döntötte el, mekkora terület művelését vállalhatja el. Az igások száma így a szántóföldekkel párhuzamosan növekedett, s a megyei összeírások szerint 1720–1752 között nyolcról 211 darabra emelkedett. Eközben a lovak száma hatról 111-re nőtt. Szerepük elsősorban az áruk és emberek fuvarozásában volt, s így a mezővárosnak a kereskedelemben, közlekedésben mutatkozó részesedését jellemzi. A XIX. századi gyapjúkonjunktúra előtt a viszonylag nagyszámú, 427 darabból álló (1752) juh- és kecskeállomány a legelőterületek viszonylagos bőségéről tanúskodik. A birkákat gazdáik inkább húsukért, mint gyapjukért tartották. Ugyanakkor nem tekinthetők kizárólag a szegény emberek állatainak, a jómódú Horváth György például négy ökör és egy tehén mellett negyven juhot tartott. A sertések száma a század közepén 150–160 körül volt, azaz minden családra jutott egy-egy. Tekintettel arra, hogy Kölesd nem rendelkezett kiterjedt tölgyerdőkkel, ahol az állatokat makkon hizlalták, ez a nagyságrend jelentősnek nevezhető.
A gyorsan gyarapodó állatállományhoz képest a Szigeten és más, az áradásnak kitett területeken található rét kicsi volt, s már előrevetítette a XIX–XX. század akut problémáját, a kaszáló és legelő hiányát. A gazdálkodás e deficitjét a szőlőtermelés ellensúlyozta a mezővárosban. Egy kevés szőlővel már az első telepesek is rendelkeztek, igazán látványos fejlődés azonban e téren is az 1740-es években mutatkozott. 1760 táján már közel kilencszáz kapásra, azaz százötven holdra tehető a szőlőhegy nagysága, amelynek termése minőségével is jó nevet szerzett magának. Ellentétben a Völgység és a Hegyhát dohánytermelő német falvaival az alapvetően önellátásra berendezkedő kölesdi paraszti társadalom legfontosabb pénzforrása a bor volt, amelynek bevételéből adót fizettek s a gyenge termésű években gabonát vásárolhattak.
A dinamikusan növekvő mezőváros a XVIII. század közepére jutott el a fejlődésnek abba a stádiumába, amikor a lakosság differenciálódó szükségletei megkívánták, emelkedő jövedelme pedig lehetővé tette nagyobb számú kézműves letelepedését. Az első kölesdi iparos Pintér János bognár személyében 1723-ban bukkan fel forrásainkban. A kezdeti lassú beáramlás – a népesség növekedésével párhuzamosan – az 1740-es években gyorsul fel. 1752-ben 19, három évvel később pedig már 28 iparos állt a helyiek és a környék lakosságának szolgálatában.
A zömmel német származású kézművesek nem közvetlenül szülőhazájukból érkeztek a mezővárosba, hanem más közelebbi és távolabbi települést megtapasztalva találtak itt otthonra. Így például Johannes Leibig takácsmester alig egyévi sárszentlőrinci tartózkodás után jött a településre, ahol azonnal házat is vásárolt. Johannes May takács útja Varsádon át vezetett a mezővárosba, Johannes Simeon asztalosmester pedig Hidegkutat megjárva telepedett le Kölesden. Érkeztek ezenkívül iparosok a távoli Pápáról, Szarvasról, a Vas megyei Nagydömölkről, Komáromból, Peremartonból, Vadkertről is. A német, magyar, szlovák kézművesek felbukkanása, majd itteni tartós letelepedése a mezőváros szerény, elsősorban a Mercy-uradalom Hőgyésztől északkeletre fekvő falvaira kisugárzó gazdasági vonzásáról tanúskodik, amit részben vásártartási jogának, de mindenekelőtt kedvező forgalmi helyzetének köszönhetett.
A viszonylagos fejlettségről tanúskodik az, hogy a kézművesek szakmai összetétele meglehetősen differenciált volt; az 1750-es évek 28 iparosa 19 szakmában dolgozott. A szinte minden faluban előforduló kovács, bognár, csizmadia mellett találunk itt többek között asztalost, szabót, köpönyegkészítőt, szűcsöt, pokróckészítőt, fazekast, tímárt, harisnyakötőt, esztergályost és több takácsot. Jövedelmük kiegészítésére földműveléssel is foglalkoztak, s e minőségükben részét alkották a telkes jobbágyokra és zsellérekre tagolódó helyi agrártársadalomnak. Több lábon álló megélhetésüknek köszönhetően mindenesetre körükben magasabb, mintegy ötven százalék volt a szántóföldi művelést nem folytató zsellérek aránya. Sajátos ágát alkották a kézműiparnak azok a szakmák, amelyek gyakorlása – a kisebb királyi haszonvételek körébe tartozván – földesúri engedélyhez kötődött és bérleti díj fizetésével járt. Ezek közé tartozott a malom, a mészárszék, valamint a halászat gyakorlásának joga.
1741-ben, egy uradalmi összeírásban történik utalás egy tervezett, ám fel nem épült malomra Kölesden. Nyolc évvel később azonban már áll a Molnár Ferenc kezelésében álló vízimalom. A szűkszavú forrásokból nem világlik ki, hogy a létesítmény az uradalomé-e, avagy a községé, s a Sióra vagy a Hidas-patakra telepítették-e. Mivel a Kölesd által fizetett árendabevételek között nem szerepel még 1760-ban sem, feltehető, hogy a malom a földesúr tulajdonában volt. Mészárszék meglétére 1754-ben utalnak először forrásaink. Johannes Stiber mészáros működtette segédjével, Gyocs Istvánnal. Helyét négy évvel később már Stephen Wunschl vette át, aki – mint két lova, két ökre, két tehene tanúsítja – nyilván gazdálkodással is foglalkozott. A halászat jogát 1760 táján Kölesd bérelte évi 12 forint 30 dénárért. A szerény összeg alapján azonban nem következtethetünk jelentős, foglalkozásszerűen, üzleti célból űzött halászatra. Ugyanakkor Szita László szerint a kölesdiek egészen Bécsig terjedően kereskedtek eredményesen a hallal. Figyelemre méltó, hogy a vízi életnek a Sárvíz közelsége dacára sem alakultak ki olyan hagyományai, mint például a Duna vagy a Tisza menti településeken.
A mezőváros növekvő lakossága, a sárvízi átkelőhely, a különböző irányból ide tartó utak, a rendszeres vásárok serkentőleg hatottak Kölesd kereskedelmére és átmenő forgalmára is. Az uradalom sem kívánt lemondani az ebből származó jövedelemről, ezért Szent György napjától (április 24.) Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) terjedő időszakra korlátozta a község bormérési jogát. Maga is vendéglőt nyitott, amelyet 1760 táján Christoph Wuntschl a mészárszékkel együtt évi 75 forintért bérelt. Ez idő tájt a községi kocsmát Kőrösi N.(?) árendálta, aki ott a maga termelte, s amellett a Medinán és Bikádon vásárolt bort és pálinkát mérte ki megtagadva a kölesdi szegények termésének átvételét. A kor viszonyaihoz mérten tetemes, évi két–háromszáz forintos jövedelme felháborította azokat, akik a mezőváros gyarapodásával együtt járó vagyoni, jövedelmi differenciálódás vesztesei voltak.
A helyi kézművesek és a vásárok kínálatát egészítette ki az uradalom által épített szatócsüzlet, amelyet 1760-ban Marcus Isacnak adott bérbe évi húsz forintért. A két véglet, a hőgyészi boltos által az uradalomnak fizetett 45 forint, illetve az apáti négy forint érzékelteti Kölesd lakosságának vásárlóerejét. Kölesd lélekszáma, lakóinak vagyonossága, kereskedelmi jelentősége szempontjából nem vehette fel a versenyt az uradalom központjával, Hőgyésszel, mégis több volt, mint a hatalmas latifundium számtalan falujának egyike, s ezt többek között vásárának köszönhette.
A gróf Mercy család tudatos telepítési politikát folytatva nem csupán az egyes községek helyét, sűrűségét tervezte meg, hanem a további vásárlásokkal kikerekített uradalom jövendő központjait is előre kiszemelte. Kölesd Hőgyész vezető szerepét sem birtokigazgatási, sem gazdasági-piaci szempontból nem tehette kétségessé, de alközponti szerepkörre szemelték ki a kiterjedt, a megye déli határától északi határáig hosszan elnyúló uradalomban. Ennek az előrelátásnak köszönhette a még csupán néhány tucat lakost számláló Kölesd a Mercy által kieszközölt, Károly császár által 1730. július 31-én adományozott vásártartási jogot és a vele járó büszke, mezővárosi címet. A minden évben április 4-ére, március 2-ára, június 27-ére, november 7-ére kitűzött vásárok annak a hétnek a hétfőjén és keddjén kerültek megrendezésre, amelyre a megadott dátum esett.
Kölesd 1767 előtti gazdasági fejlődését vázolva kibontakozik a mezőváros társadalmának képe is. A kezdeti homogén, a nehéz körülményekkel viaskodó paraszti világ – amelyet csupán néhány paraszti sorú nemesi család (Dömény, Nemes, Bajer, Farkas, Bárány) színezett – egy emberöltő alatt lélekszámban és anyagiakban gyarapodva szociálisan és foglalkozás-szerkezetében is differenciálódni kezd. A század közepe felé fokozatosan nő a zselléreknek a telkes jobbágyokhoz viszonyított száma.
Jobbágyok és zsellérek száma a XVIII. században
Év
|
Jobbágy
|
Zsellér
|
|---|---|---|
1724
|
17
|
2
|
1734
|
34
|
8
|
1746
|
50
|
22
|
1752
|
88
|
45
|
A föld és igavonó nélküli zsellérek közül sokan szőlővel sem rendelkeztek, így megélhetésüket jómódú parasztok vagy az uradalom szolgálatába állva részes aratóként, pásztorként, napszámosként keresték meg. A XVIII. század közepe felé a kétséges hitelű összeírások szerint leállt, de mindenképpen lelassult a parlagföldek művelésbe vonása, aminek következtében nőtt a szaporodó népességen belül e töredéktelkesek aránya, s csökkent a zsellérek esélye a felemelkedésre. A mezőváros társadalmán belüli szociális kontrasztot fokozta a másik oldalon egy formálódó jómódú paraszti elit, amely kocsmabérlettel és más, az élénkülő gazdaság kínálta lehetőséggel élve növelte vagyonát. Több okból sem tartozott ehhez a város vezetését évtizedekre magához ragadó réteghez a mintegy a lakosság húsz százalékát kitevő kézművesség, amelynek soaiba szegények, zömmel németek és evangélikusok tartoztak. Ez három tényező helyüket a mezővárosi hierarchia alsó fokain jelölte ki.
Amikor Mercy önnön telepítési elveit figyelmen kívül hagyva reformátusokat és evangélikusokat, magyarokat és németeket telepített a községbe, a szociális feszültségek mellett felekezeti és etnikai viszályok magvát is elhintette. Bár e korban modern nacionalizmusról egyik oldalon sem beszélhetünk, a nyelvi megértés nehézségei, az eltérő szocializáció önmagában is elégséges volt a hol lappangó, hol felszínre törő ellenségesség élesztésére. A fejlettebb, gondosabb, takarékosabb gazdálkodást meghonosító németeket a konszolidált tartományi és földesúri hatalom engedelmes, fegyelmezett alattvalókká gyúrta, míg kétszáz év háborús viszontagságai, a közhatalom gyengülése magabiztosabbá, harciasabbá tette a magyar jobbágyokat. E mentális különbségeket tetézte az a körülmény, hogy a röviddel ezelőtt még kuruckodó magyarok a betelepülő németekben legyőzőik honfitársait látták, akikkel szemben alkalmasint törleszteni lehet valamit a történelmi sérelmekből. Az ebből fakadó konfliktusok látványos, a történeti forrásokban rögzítésre érdemes formát viszonylag ritkán öltöttek, s leginkább a magyarnak számító Kölesd és német szomszédai, Kistormás, Varsád, részben Gyönk között jelentkeztek. Maga a földesúr is tisztában volt a helyzettel, s bár az uradalom inkább csillapítani igyekezett az indulatokat, ha érdekei úgy kívánták, bevetette ezt a fegyvert is. Ezt tette például, amikor a harcias kölesdi magyarokra, s nem a közelebbi varsádi németekre bízta Gyönkkel szemben az uradalom vitatott határterületeinek védelmét. Kölesden belül a lakosság mintegy egyötöd részét kitevő németek számarányuknál, de a felsorolt egyéb okok folytán sem voltak abban a helyzetben, hogy nyílt konfliktust vállalhattak volna. Az ellenszenv inkább a városi vezetést birtokló református magyarok részéről nyilvánult meg, akik csak vonakodva, kelletlenül, az uradalom parancsának engedelmeskedve fogadták be az egyre érkező német kézműveseket.
Bár az etnikai és felekezeti választóvonalak nem teljesen fedték egymást, a nemzetiségi ellentéteket az e korban még meghatározó súlyú vallási tényező is erősítette. Találunk ugyan a kisebbségben lévő evangélikusok között is magyarokat, de zömük mégiscsak német ajkú volt. Így némi egyszerűsítéssel a magyarokat a református, míg a németeket az evangélikus hittel azonosíthatták a kortársak.
A kölesdi evangélikus egyházközséget egyébként még a németek betelepülése előtt a helyi magyarok alapították. 1719-ben iktatta be Dienes Mihályt, a gyülekezet első lelkészét Szeniczey Bárány György a sárszentlőrinci lelkipásztor. Külön tanítói állásra ekkor még nem futotta. 1721-ben viszont a gyarapodó gyülekezet már tanítót is fogadott, mi több, 1722-ben tiszteletre méltó anyagi erőfeszítéssel imaház építésébe fogtak. (Más adatok szerint erre csak később, az evangélikus németek 1724. évi betelepülését követő második évben került sor.) A földesúr közös gyülekezet alakítására kötelezte a Johann Marsilius Nicolaus Tonsor lelkész vezetésével érkező, de itt Kistormásra és Kölesdre különválva letelepedő német evangélikusokat. A hat öl hosszú, három öl széles imaház Kölesdnek Kistormás felé eső szélén, fából épült fel.
A két község által közösen fenntartott eklézsia számos feszültség forrása lett. A kölesdi német evangélikusok Kistormás kiépülésével fokozatosan a szomszéd faluba települtek, így a hitközség súlypontja lassanként oda helyeződött át. A kistormásiak kezdték magukénak tekinteni a kölesdiek által a lelkészüknek átengedett földeket. Erre az adott lehetőséget, hogy a telepítéskor nem történt meg a két község határának megvonása, ezt a mulasztást az uradalom csak az 1731. évi véres összecsapás után hozta helyre. A határ szétválasztásának vesztese Kölesd lett, s a választóvonalat utolsó házánál jelölték ki. Az elmérgesedett viszály elcsendesedését továbbra is akadályozta az az ellentmondásos helyzet, hogy az imaház mégis itt állt. Ide jártak a kistormásiak, ám a lelkész az ő falujukban lakott, s így a kölesdiek adója is oda áramlott. Tonsor végül a kistormási iskolába helyezte át az istentiszteletet.
A felekezeten belüli viszály kapóra jött a hivatalos katolikus egyháznak. Már 1725-ben ultimátumszerűen két hét határidővel kiutasították az országból a megye összes német evangélikus lelkészét. Az eljárást az uralkodó sem támogatta, így a lelkészek befolyásos földesuruk, Mercy védelme alatt továbbra is maradhattak. A pécsi püspök azonban nem törődött bele a kudarcba, a protestánsüldözés az 1740–50-es években érte el csúcspontját. Távozásra kényszerítették a gyülekezetek papjait, tanítóit, az egyházközségeket valamely plébánia – a kistormás-kölesdit például a szakadáti – alá rendelték. E kampány részeként a püspök 1742-ben bezáratta a kölesdi evangélikus imaházat. Sok huzavona után a kistormási evangélikusok engedélyt kaptak imaház építésére, amely 1777-re el is készült. A kölesdiek ezzel jogilag társközségből a kistormási eklézsia filiáléja lettek, de mivel átjárni nem voltak hajlandók, hosszú időre lelkész és templom nélkül maradtak.
Kevésbé volt hányattatott a kölesdi református gyülekezet sorsa. Bár Mercy a betelepítéskor 27 hold földet biztosított a hitközségnek, anyagi helyzete sokáig nem engedte meg, hogy egyidejűleg iskolamestert és lelkészt is tartsanak. A református egyházi jegyzőkönyv tanúsága szerint az első tanító, Hollósi Ferenc 1716-ban állt munkába, míg első lelkészük, Nagybajomi N.(?) 1728-ban. Az első anyakönyv 1732-től datálódik. A lelkészi hivatás előiskolájának tekintett tanítói pályán gyorsan cserélődtek az emberek, 1716–1771 között 14 iskolamester állt a gyülekezet szolgálatában. Hasonlóan erős volt a fluktuáció a lelkészek körében, nyilvánvaló összefüggésben a mozgalmas, a népesség szakadatlan áramlásával jellemezhető korral. (A kölesdi református egyházközség lelkészeit és tanítóit lásd: Függelék II–III.) A kezdetben népesebbnek, anyagilag erősebbnek induló evangélikus gyülekezet a magyarok távozásával, illetve a német evangélikusok nagy részének Kistormásra településével meggyengült, így a vegyes vallású faluban a betelepülés után néhány évvel református magyar többség alakult ki, amely a község újkori története során mindvégig fennmaradt. Ez a gyülekezet határozta meg a XVIII–XX. század folyamán a mezőváros arculatát s töltött be vezető szerepet a község irányításában.
Az 1730. évi mezővárosi rangra emelés alapvetően nem változtatta meg az elöljáróság szervezetét, hatáskörét. A település élén álló választott bíró e korban mindvégig a magyarok és feltehetőleg a reformátusok közül került ki. Mind a bíró, mind a mellé rendelt esküdtek a helyi társadalom jómódú, minimum fél-, de többnyire inkább egész telkes részét reprezentálták. A hivatali munkát a jegyző végezte. E tisztséget 1741–42-ben Tatay János, 1754-ben az asztalos képzettségű Fodor János töltötte be. Az ő kinevezése – nyilván iskolázatlansága okán – csak átmeneti volt, egy évvel később már Mokry Sámuelt találjuk a helyén, aki egyébként hosszú időn át a sárvízi rév bérlője volt. A községi személyzethez tartozott továbbá a két kisbíró és a bába is. 1748-ban ez utóbbi feladatot Nádi Katalin látta el.
Az elöljáróság feladata sokrétű. Közvetített a község és az uradalom tiszttartósága, illetve a község és a vármegye között, gondoskodott rendeleteik végrehajtásáról, gazdálkodott a község vagyonával és bevételeivel, összeszedte és befizette az uradalomnak egy összegben járó robotmegváltást és kocsmabérleti díjat, vármegyei és állami adókat, gondoskodott az átutazó katonaság ellátásáról (porció) és szállításáról (forspont). Ugyanezek a szolgáltatások a vármegyei tisztségviselőket is megillették. A községi bírák tehát a kor viszonyaihoz képest hatalmas összegeket kezeltek, ami számos visszaélés forrásává vált. A vármegye ezért a XVIII. század derekától számadásra kötelezte őket a földesúr vagy a vármegye megbízottjának jelenlétében.
Kedvező közlekedés-földrajzi helyzete folytán Kölesd terhei jóval meghaladták a hasonló nagyságú helységek átlagát. Az 1723. évi törvénnyel ellentétben, amely hat év adómentességet írt elő az újonnan betelepített községek számára, a vármegye csupán három évet engedélyezett. Ez túl kevés volt a mezőváros számára. Szemléltetésként álljon itt egy összevetés az egyes községek anyagi erejét jól jellemző, a jobbágyok és az igásállatok száma, a vetésterület nagysága alapján kivetett adóról: Kölesd megyei és nádori adója 1730-ban 111 forint 97 dénárt tett ki, Nagydorogé ugyanekkor 1023 forint 61 dénár, sőt még Varsádé is 214 forint 74 dénár volt.
Ennek ellenére a vonulási útvonalba eső községbe már 1723-ban katonaságot szállásoltak be, s minden tiltakozásuk dacára sem mentették fel lakosait a terhes kötelezettség alól. A katonák rátelepedtek rétjükre, jogosulatlanul fát és szénát követeltek, a társzekereket vontató ökrök lelegelték búzájukat.
A kölesdiek „vendégszeretetét” a vármegye tisztségviselői is igénybe vették. 1734-ben a Simontornyán tartott megyegyűlés alkalmával a főispán oda- és visszamenet is Kölesden szállt meg. Kíséretével elfogyasztott tizenöt font (egy font = mintegy 0,5 kilogramm) marha-, húsz font borjú-, két font sertéshúst, egy nyulat, hat tyúkot, két icce (egy icce = mintegy 0,8 liter) vajat, nyolcvan icce bort, negyvenkét icce sört. Kölesd legfeljebb reménykedhetett, hogy a vármegye valamikor megtéríti a kiadós lakoma árát. Tetézte mindezt, hogy a katonatisztek és a vármegye emberei állandóan forspontot, vagyis előfogatot követeltek. 1743-ban csupán május 1-jéig háromszáz igavonó állatot állítottak ki a vármegye tisztjei, hajdúi számára. Bár a következő állomás dél felé Zomba volt, megesett, hogy utasukat Bonyhádig, Szekszárdig vagy éppen Mecseknádasdig, míg Észak felé Simontornyáig kellett szállítaniuk. A vármegye szolgabírái, esküdtjei postai és futárszolgálatra is igénybe vették a mezőváros lakóit. E terhek természetszerűleg az igavonókkal, terményfelesleggel rendelkező gazdákat sújtották elsősorban. Így azután éppen ők voltak azok, akik e szakadatlan igénybevételt megunván más, kevésbé forgalmas helyre költöztek. Az elégedetlenség ennél radikálisabb formában is kifejezésre jutott. 1743-ban a Haller-ezred a március 31-i kölesdi vásárban toborzott újoncokat. A vármegye két részeg katonája szóváltást követően megsebesítette a regiment zászlótartóját. Ezt látva a vásárban összesereglett „gyülevész nép” vérszemet kapott, s a császári katonákra támadt, akik csak a házakba menekülve menthették életüket.
A település a XVIII. század közepén ellentmondásos képet mutat. Egyrészt fekvésének köszönhetően alközponti szerepre szemeli ki az uradalom, mezővárosi rangot nyer, lakossága és vele a kézművesek száma gyarapodik, másrészt mindennek árnyoldalaként a katonaság és a vármegye fokozott terheket ró rá. Még a mezőváros ékességének számító, késő barokk stílusú, kontyolt tetős úgynevezett kis vármegyeháza is – amely a környék nemességének kedvelt találkozóhelye, s amely oly fényes jövő reményével kecsegteti Kölesdet – inkább terhet jelent a hétköznapok gondjaival viaskodó lakói számára. Rájuk hárul a strázsák ellátása tűzifával, gyertyával, sőt az épület javítása, kőműves-, üveges-, lakatos- és fazekasmunkák elvégeztetése is.
A földesúri terhek minden korábbi szerződéses kötelezettséget megszegő emelése, a mezővárost a környező településeknél jobban sújtó vármegyei terhek, a községen belül kialakuló szociális különbségek növelték az ellentéteket, amelyeknek fókuszába a mezőváros hosszú éveken át vezető tisztséget betöltő elöljárói kerültek. E minőségükben ők voltak a vármegyei és földesúri akarat végrehajtói s egyúttal a minden nehézség dacára fejlődő mezőváros gyarapodásának fő haszonélvezői. Így azután természetes, hogy az 1765–66. évi, Tolna megyét is érintő parasztmozgalmak Kölesden elsősorban a községi elöljárók ellen fordultak.
A zavargások közvetlen kiváltó oka kettős. A helybeliek gyanúja szerint az elöljárók több porciót szedtek be a lakosságtól, mint amennyit a katonaságnak átadtak, illetve kifogásolták, hogy az uradalom mindaddig nem fizetett napszámot a kővágásért és szállításért, valamint a búza fuvarozásáért. Az uradalmi prefektusnak 1766. május 25-én, az istentisztelet után a községi jegyző által felolvasott levele, amelyben higgadtságra intette a felzúdult lakosságot, csak olaj volt a tűzre. A népharag az esküdtek, a bíró és a jegyző ellen fordult, akik jobbnak látták, ha elhagyják a helyszínt. Az összeverődött tömeg utánuk eredt, Rumi János jegyzőt a vámháznál találták meg, s rángatva, taszigálva a bíró házához vitték. Kőrösi György esküdtet, korábbi bírót deresre húzták, s jól elverték. Május 29-én a bíró ismét összehívta tömeget, de ezúttal sem bírt a háborgó emberekkel. Gyenis Péter esküdtet a bíró házából vonszolták ki, lábánál fogva felakasztották, s arról faggatták, hogy hova lett a város pénze. Hasonló sors várt a bikádi hegyen bujdokló Kőrösire is, végül egy esküdttársuk hatszáz-hatszáz forint értékben kezességet vállalt értük, s így kiszabadultak szorult helyzetükből. A tömeg Kőrösit hazakísérve háromszáz forintot csikart ki tőle. Az a körülmény, hogy ilyen tetemes összeget őrzött otthon, azt támasztja alá, hogy nem alaptalanul vívta ki a fellázadt mezővárosi szegények gyűlöletét.
Az uradalom teljhatalmú megbízottjához intézett levelükben megfogalmazott vádak szerint adószedés alkalmával akkor is megvette az embereken a végrehajtónak járó egy garast, ha nem is került sor végrehajtásra. Hasonlóképpen levonta a maga hasznát, amikor az uradalom részére vásárolt fel bort a szegényektől. A hosszan sorolt vádak közül talán a legsúlyosabb az volt, hogy Nemes Ádám bíró halálakor a jegyzővel feltörték a város ládáját, s koldussá tették az elhunyt özvegyét. Az esküdteket kettő kivételével leváltották, helyükre a szabad királyi városok módjára mindkét részről (a két felekezet részéről?) tizenkét-tizenkét embert választottak. E lépésük arra vall, hogy a város eddigi vezetői aligha a lakosság bizalmából kerültek posztjukra. Nem tartottak igényt a jegyző szolgálataira sem. A vele szemben megfogalmazódó vád a zavargások mélyebb okaira is rávilágít: a város árulójának tekintették a nótáriust, aki jobbágyokká akarta tenni őket, azaz az uradalom eszközének tekintették a mezővárosi polgárok jogainak fokozatos megnyirbálásában és terheik emelésében. Ugyanakkor a mozgalom az elszabaduló indulatok ellenére ellenőrzött keretek között maradt. Vér nem folyt, emberéletben nem esett kár. Vezetői taktikusan azt hangsúlyozták, hogy mozgalmuk a város idős, korrupt vezetői, s nem a földesúr ellen irányul, a neki járó szolgálatot nem akarják megtagadni.
E taktika nem is bizonyult eredménytelennek, az uradalom nem lépett fel erőszakosan bizalmi emberei védelmében. Gyenis Péter és a szintén bántalmazott Horváth Györgyné Hőgyészre, az uradalom központjába menekült, s csak kilenc nap múltán mertek hazatérni. A mozgalom elcsendesedéséről, az esetleges megtorlásról nincsenek adataink. Valószínűleg mind az uradalom, mind a vármegye óvakodott a helyzet további élezésétől olyan helyzetben, amikor hasonló megmozdulások söpörtek végig Tolna megye számos településén és a Dunántúl más megyéin.
Maga az uralkodó nem helyeselhette ugyan a jobbágyok lázadását földesuraik ellen, de erőszakos megfékezésükben sem volt igazán érdekelt. Ellenkezőleg, a mozgalmak megszilárdították elhatározását, hogy rendeleti szabályozással vessen gátat a földesúri terhek állami érdekeket is súlyosan sértő növekedésének, illetve a birtokok allodiálissá tételével az állami adózás alóli kivonásának. Az 1767-ben kiadott pátens a földesúr és jobbágyai közötti viszony szabályozásával, egységesítésével új korszakot nyitott a késő feudális Magyarország történetében, átmenetileg stabilizálta a feudális jogviszonyokat, ugyanakkor a jobbágybirtok állami védelem alá helyezésével kiindulópontjává vált annak a fejlődésnek, amelynek eredményeként az 1848-as forradalomnak köszönhetően az úrbéres földek majd paraszti magántulajdonná alakulnak át.
Kölesd központja a XIX. század elején
A Sárvíz mocsárvilága a XIX. század elején
A Nádor-csatorna rendezési terve Kölesd és Kajdacs között
