Ahogy eleink éltek | Száz Magyar Falu

Ahogy eleink éltek

A gazdaság megtorpanását tükrözi a lakosság számának alakulása, a helyi társadalom szerkezete, mobilitása is. A mezőváros népességéről bőséges forrásokkal rendelkezünk, pontos képet rajzolni a dualizmus koráig a lélekszám változásáról ennek ellenére mégsem tudunk, mivel adataink meglehetősen ellentmondásosak azon túl is, hogy néhány kivétellel nem tartalmazzák a helyi nemességet.

Ha kiiktatjuk a nyilvánvalóan irreális számokat, akkor a II. József által elrendelt s megbízhatónak tekinthető 1784–87. évi összeírás 1489 fős adatából mint bázisból kiindulva csak a lakosság nagyon szerény ütemű gyarapodását tapasztalhatjuk. Hatvan év alatt megközelítőleg háromszáz fővel, azaz csupán húsz százalékkal növekedett Kölesd lakóinak száma, miközben a megyeszékhely, Szekszárd és a Duna menti mezővárosok megkétszerezték népességüket. Az alapvetően a gazdaság által determinált folyamat részben a születések és halálozások, részben a ki- és bevándorlás egyenlegeként alakult.

Bár kisebb-nagyobb ingadozás a születések számában természetesen a XIX. század első felében is mutatkozott, a tendencia ekkor összességében növekvő volt, a későbbi igen elterjedt születésszabályozásnak tömeges jelét még nem tapasztaljuk. Korlátozó tényező inkább a halálozások magas száma volt. A gyermekeknek átlagosan a fele sem élte meg a felnőttkort. Molnár Gergelynek két házassága huszonhat éve alatt tizenegy gyermeke született, közülük öt maradt életben. Ugyanakkor felnőve az életesélyek lényegesen javultak, bár általában olyan magas kort, mint Varga Istvánné, született Berényi Zsuzsanna, aki 1830-ban, 97 éves korában halt meg, ők sem éltek meg.

A népességszám alakulásának másik tényezője, az el- és bevándorlás ellentmondásos képet mutat. A környező néptelen puszták gazdasági vonzerejéről, a megélhetés szűkös helyi forrásait pótló funkciójáról már szóltunk. Az esetek többségében azonban ez nem járt végleges áttelepüléssel, megmaradt az időszaki munkavállalás keretei között. Ennek ellenére a tendencia egyértelmű. Míg a XVIII. század végén a Kölesden élő idegenek (18 fő) és a távol lévő kölesdiek (22 fő) száma még nagyjából egyensúlyban van, 1818-ra a mezővárosból eltávozók száma 59 főre emelkedett. A házasság révén elköltözők főként a környék református magyar falvaiba kerültek, így például Decsre, őcsénybe, Sárpilisre, Nagydorogra, Sárszentlőrincre, Kajdacsra, Pálfára, Dunaszentgyörgyre, de rokoni kapcsolatok szövődtek a távoli Beremenddel is. Az elszegényedett, illetve szegény családok nem öröklő fiainak fő célpontja a tengelici puszták valamelyike, mindenekelőtt Hídvég volt, de többen települtek át az ugyancsak közel fekvő Borjádpusztára. Kivételszámba ment Kehl András özvegy anyjának esete, aki 1810-ben a távoli Karánsebesre költözött, s nincs jele annak sem, hogy kölesdiek a közeli német falvakba húzódtak volna.

Bár a migrációs folyamat egyenlege Kölesdre nézve minden bizonnyal negatív volt, a vándorlás nem volt egyirányú. Házasság révén általában ugyanonnan érkeztek új lakók, ahova a mezőváros is bocsátott ki polgárokat. A pusztákról a cselédsorsot elunt szegények némi pénzt megtakarítva zsellérházat vásároltak, s jórészt onnan kerültek ki a községi pásztorok is. Míg a fenti viszonylatokban kölcsönösség állt fenn, a kisszámú, de folyamatosan érkező, többnyire német ajkú kézműveseknek és a környező sváb falvak bevándorlóinak nem volt helyi ellenpárjuk. A németség, ezen belül a kistormásiak gazdasági térfoglalása néhány évtizeddel később vált Kölesd magyar lakossága számára fenyegetővé. A település gazdasági forrásainak szűkössége miatt az elöljáróság így is csak vonakodva, az uradalmi tiszttartóság nyomására fogadta be az idegeneket.

Kölesd gazdaságáról szólván már utaltunk rá, hogy a település mozgástere csekély volt, s ez a lakosság anyagi viszonyaira is kihatott. Lakói vagyoni helyzetének megítélésére egy 1813-as árvatári felmérés ad lehetőséget, összevetve az uradalom egyes falvaiban élő jobbágyok helyzetét. Eszerint a maga 110 váltó forintnyi egy főre jutó hagyatéki értékével Kölesd a szerényebb Bonyhádvarasd és Bátaapáti (68, illetve 66 váltó forint) valamint a pénzesebb Sárszentlőrinc és Izmény közé (154, illetve 172 váltó forint) valahova a skála közepére helyezhető, azaz minden szűkösség ellenére kedvezőbb volt helyzete, mint számos német falué. Ugyanakkor az átlagos életviszonyok jelenős eltéréseket takarnak. Az árvatárban őrzött örökségek értéke között nyolcvanszoros különbségek is előfordultak. A Kalocsai Erzsébetre váró hagyaték 634 váltó forint, Szamet Péter minden vagyona nyolc váltó forint volt. De valódi gazdagságról még a Kalocsai család esetében sem beszélhetünk.

Akik vagyonuk vagy képzettségük révén valóban kiemelkedtek a mezőváros társadalmából, azok kívül, avagy inkább felette is álltak. Mindenekelőtt maga az Apponyi grófi család, sőt gazdatisztjei, de még az uradalmi legelőket bérlő birkás is. A Kölesden élő hivatalnokok, honoráciorok száma uradalmi központtá válásával némileg emelkedett ugyan, de még a helybeli evangélikus és református lelkésszel, a tanítókkal együtt sem érte el a tíz főt. Ez utóbbiak anyagilag legfeljebb a jómódú parasztokhoz voltak mérhetők, a kisebbségben lévő evangélikusok lelkészének pedig presztízse sem volt a városi elöljárók szemében.

A mezőváros paraszti társadalmának felső rétegét a fél- vagy annál nagyobb telekkel rendelkező, általában magyar származású és református vallású jobbágyok alkották. ők adták a város bíráit, esküdtjeit. Vitathatatlan tekintélyüket jelzi, hogy tőlük az alacsonyabb sorban lévők a testi fenyítést, a pofonokat is eltűrték. Parasztpolgári gőgjükben az uradalmat képviselő helybeli ispánnak is csak vonakodva engedelmeskedtek, s megtorolták, ha valaki az uradalom tisztjeitől kért ellenükben védelmet.

A község kasztosodásáról tanúskodik, hogy a belső szolidaritás nem csupán körükben, hanem a másik póluson, cselédjeik, béreseik között is kialakult. Amikor 1835-ben a féltelkes jobbágyfi, Benedek Mihály a kocsmában összeverekedett egy béressel, annak társai azonnal segítségére siettek.

A pusztákon az uraságoknál, Kölesden a gazdáknál szolgáló, többnyire gyökértelen, mozgékony réteget a kor összeírásai sem tartották külön számon. A mezővárosban ötvenen–százan lehettek, azaz körülbelül minden második telkes jobbágyra jutott egy béres. A jómódú paraszti családok kisebb számban cselédlányokat is tartottak. Szegény családok árván maradt lányai általában idegenben helyezkedtek el szolgálóként, de otthon is elszegődtek néhányan. Andi Éva, a református harangozó húszéves lánya 1830-ban pünkösdtől Szent Mihályig a jegyzőnél, utána néhány hétig a helybeli péknél szolgált. Egyes gazdák házatlan zsellérek befogadásával növelték bevételeiket. Studer György a szoba-konyhás lakrész bérbeadásával évi huszonöt váltó forint jövedelemhez jutott.

A kisházasok életmódját korábban már tárgyaltuk. A részes aratásból, napszámból, részes földek műveléséből származó bevételek csak szűkösen fedezték a családok megélhetését és a különféle adókat. Egy rossz termésű év, a férj kiesése a munkából katasztrofális hatással volt a család egzisztenciájára.

A mezővárosi háztartások legzártabb egységét a negyedtelkes jobbágyok alkották. Általában nem vettek igénybe külső munkaerőt, s maguk sem kényszerültek idegenben munkát vállalni. Azonban a helyi gazdatársadalomnak éppen ez a legnépesebb, szilárdnak tűnő rétege szolgáltatta a zsellérek és cselédek kiapadhatatlan utánpótlását. A gazdálkodás ellehetetlenítése nélkül tovább már nem osztható telket általában az egyik testvér örökölte, a többi számára különféle utak kínálkoztak, de mind társadalmi süllyedéssel járt. A jobbágygazdaságokban felnövekvő átlagosan kettő–négy fiú örökös súlyos terhet rótt a gyermekeik sorsát elrendezni kívánó szülőkre, s feszültséget szított a testvérek között.

A telkes háztartások a gazdán kívül általában még egy férfi munkáját igényelték, a többiek távozásra kényszerültek. Ez egyúttal eldöntötte a testvérek sorsát. Aki maradt, az gazdává, aki távozott, zsellérré, iparossá, rosszabb esetben cseléddé lett. A gazdasági kényszer diktálta nyilvánvaló igazságtalanságot a szülők igyekeztek anyagilag kompenzálni. A távozók szőlőt, állatokat, gabonát, pénzt kaptak az önálló élet elkezdéséhez. Az otthon maradt várományos helyzete sem volt könnyű, gyakorlatilag ingyencselédként dolgozott apja gazdaságában általában annak haláláig. A tét nagysága, az öröklés szabályozatlansága családi viszályok, perek forrása lett. A helyzetet tovább bonyolította, ha az apa többször nősült, és így a hozományok, a különféle házasságokból származó gyerekek örökösödési igényei reménytelenül összekuszálódtak. A családon belüli konfliktusok elkerülésére elszórtan találunk olyan megoldásokat is, amikor két testvér közösen veszi át a családi gazdaságot, s együtt gazdálkodnak rajta. Erre azonban csak akkor kerülhetett sor, ha a birtok legalább fél telek volt, s általában nem is bizonyult tartósnak az együttélés. A helyi társadalom végül – egyéb kiút nem kínálkozván – születéskorlátozással oldotta meg a dilemmát. 1818-ban a jobbágyok és zsellérek kiskorú fiainak száma még 447 fő volt, 1842-ben már csupán 352 potenciális örökössel kellett számolniuk.

A mezőváros gazdaságának szerény fejlődése ellenére a XIX. század első felében a helyi társadalom nagy részének tehát a státusbeli és anyagi lesülylyedés rémével kellett szembenézni. Felemelkedésre a reformkortól a férfiak számára a tanulás, a nők számára a házasság teremtett esélyt. Buzás Mihály helybeli földműves 1830-ban született fia, István 1841-ben kezdte meg tanulmányait a pápai református kollégiumban. Tanulmányai végeztével segédtanító, majd rendes tanító lett, megtéve az első szerény lépést a formálódó középosztály felé. Pályája azonban a XIX. század első felében nem tekinthető tipikusnak. Protestáns körökben a lelkészi és tanítói családokból került ki az utánpótlás hosszú nemzedékeken át, s a feleségek is általában e körből származtak. A néhai kismányoki evangélikus lelkész fia, Hittig Mihály kölesdi tanító esete kivételt erősítő szabály: egy helybeli csizmadia lányát vette feleségül.

Szociálisan a helyi paraszti társadalom részét alkották, de rendi kiváltságaik miatt jogilag elkülönültek a mezőváros nemesi rangú jobbágyai. Helyzetük ellentmondásos, szinte abszurd, bár a korabeli Magyarországon korántsem egyedülálló. Nemesként számos előjoggal rendelkeztek, amely azonban a gyakorlatban összeegyeztethetetlen volt jobbágyi státusukkal. Elvben adómentesek, s nem voltak kitéve az e korban mindennapos testi fenyítéseknek sem. A valóságban azonban helyzetüket inkább jobbágy voltuk, mint nemességük határozta meg: robotoltak, adóztak, s ha engedetlennek bizonyultak, ugyanúgy elcsattant a pofon, előkerült a deres, mint nem nemesi társaik esetében. Így járt nemes Varjas Sámuel kovácslegény, amikor a vásárban részegen bántalmazta egy zsidó kereskedő fiát, s Dömény Mihály is, amikor nemességében bízva szidalmazni merte a kölesdi ispánt. A nemesi rang mégsem volt teljességgel haszontalan, a cím nimbuszának köszönhetően paraszti sorú társaik bizonyos óvatossággal kezelték őket, maga a városi elöljáróság is óvakodott erőszakot alkalmazni velük szemben.

Bár Kölesd nem tartozott a népes nemesi települések közé, helyi közösségük elég jelentős volt. 1774-ben négyen éltek jobbágytelken, s öt volt a zsellérek száma. II. József 1784–87. évi összeírása idején már 33 nemes férfit számláltak. Pontos számukat a XIX. század első feléből nem ismerjük, annyi bizonyos, hogy egyre újabb nevek bukkannak fel a kiváltságosok jegyzékén, a Vajda, Cseszkó, Vörös, Kaszás, Major után a Szabó, Dömény, Katona, Gaál, Nemes, László, Horváth, Bárány család tagjai.

A mezőváros gazdálkodása és annak eredménye, a helyi társadalom szociális szerkezete a lakók életmódjára, tárgyi eszközeire is rányomta bélyegét. A házak utcákba rendeződtek, s nevet is viseltek: Taliga, Szekszárdi, Öreg, Hajnal, Zsámbék, Vásár, Új utca. A sugarasan épített utak a református templom előtti téren találkoztak. A házak száma még a lakosságnál is lassabban növekedett, s mindvégig alacsonyabb maradt a háztartásokénál. 1784–87-ben 227 lakóépületben 298 család lakott. A nem nemesek lakóházai a XIX. század első felében 240–250 között stagnáltak. Így a testvérek, illetve szülők és házas gyermekeik kénytelenek voltak az amúgy is kicsi, egy-két szobás házakon megosztozni. Nyilván a helyszűkével magyarázható az a szokás, hogy a felcseperedő fiúk az istállóban háltak, majd megnősülve idősödő apjukkal cseréltek helyet. A szűk téren így is több generáció osztozott, a család valamennyi nőtagja, beleértve a cselédlányt is, valamint a fiatal férj. A nemzedékek elkülönítéséről csak ott lehetett szó, ahol a ház két szobából állt, alig voltak azonban ilyenek.

Az épületek egy 1788-as leírás szerint sárból és fából készültek, a tetőre általában nád került, szegényebb családoknál kukoricaszár is lehetett. A lakás berendezése meglehetősen szegényes. Ormándi János házának bútorzata 1805-ben egy asztalból, két padból, két fogasból, két ládából állt. A konyhai eszközök cserépedények. A lakberendezés színvonala fokozatosan javult, Scherer János kötelesmester konyhájában 1839-ben már almáriumot találunk, benne cserép- és porcelánedényekkel. A konyha egyúttal tárolásra is szolgált, Farkas János búzát, Buzai Mátyás szabó kövér libákat tartott bent. Világításról mécses gondoskodott. Egyes háztartásokban óra is akadt, bár ekkor még nem tartozott egy átlagos lakás berendezéséhez. 1846-ban döntött úgy a református presbitérium, hogy órát készíttet a templomtoronyba. A városi elöljáróság úgy határozott, hogy átvállalja a költségeket, mivel a szerkezet az egész közösséget szolgálja.

A nyolcvan–háromszáz négyszögöl nagyságú telken a házon kívül melléképületek is álltak, tömött falú istálló, fészer, hidasól a sertések számára. Az épületet nádból vagy sövényből készült kerítés vette körül. Az udvarra gyümölcsfákat telepítettek. A házhoz nagy, kétszáz–ezerötszáz négyszögöl konyhakert tartozott. A tágasabb telkeken szérű számára is hasítottak ki helyet, rajta kazlakkal és a gabona, burgonya tárolására szolgáló vermekkel. Kút valószínűleg nem tartozott minden házhoz, a lakók az utcán található közös kutakból, így például az evangélikus lelkészlak előtt találhatóból hordták a vizet.

Az emberek mindennapjait a mezőgazdasági munkák ritmusa, a családon belül kialakult munkamegosztás határozta meg. Az úrdolga, a határban végzett munka, az állatok gondozása, a szőlő művelése a férfiak feladata volt. A fiatal fiúkra bízták az igásállatok éjszakai legeltetését, s ők csapatokba verődve, tűz mellett melegedve virrasztottak. A nők a gabona betakarításában és valószínűleg a részes kukorica művelésében segédkeztek. A mezőgazdasági idénymunkák időszakában a férfiak már hajnalban keltek, s indultak állataikért a legelőre. Ez sem tartotta azonban vissza őket kedvenc időtöltésüktől, a pincézéstől. A szokás annyira elharapózott, hogy a férfiak vasárnap már istentisztelet előtt kiruccantak szőlőjükbe, s a templom a lelkész megrökönyödésére csaknem üresen tátongott. A pincesoron megkezdett mulatozást a fiatalok a helyi uradalmi vendéglőben folytatták, ahol hétvégenként cigányzenészek muzsikáltak. Táncra másutt is nyílt lehetőség, 1834. március 2-án vasárnap a fiatalság a szérűnél gyülekezett, s Koczka György furulyával szolgáltatta a talpalávalót. A vallási ünnepeken, családi eseményeken túl mulatozásra a névnapozás igen korán elterjedt szokása is alkalmat adott. Komjáti Mihály és Nemes Mihály 1792-ben borjúlopással és annak megsütésével tették emlékezetessé a jeles napot.

A férfiak körében a részegség mindennapos dolognak számított. Talán ezzel magyarázható a sok erőszak, amely a település lakóit hírhedtté tette a környéken. 1841-ben egy újabb eset kapcsán az illetékes járási szolgabíró így fakadt ki: „Az egész világ előtt a kölesdi lakosok verekedéseikről és más gonoszságaikról esmeretesek légyenek, ezt ismét meg mutatták, és jelét adták gonoszságuknak anyiba hogy a jámbor uton járó szemelyeket minden ok nélkül meg támadták, és agyba főbe verték.” Az eset áldozata egy kétyi jobbágy volt, aki nem tudott elég gyorsan kitérni a kölesdiek fát szállító szekerei elől. Egy másik, tragikusan végződő duhajkodás áldozata szintén kétyi volt. Benedek Mihály a gyönki búcsúból hazafelé tartva vadul előzgette a többi kocsit, s közben halálra gázolta az egyik gyalogost, Zart Mihálynét.

A kölesdiek nem csupán az utak rémeiként szereztek kétes hírnevet maguknak, vendégként a helyi fogadóba betérni ugyancsak kockázatos vállalkozásnak számított. Koczka István kölesdi bíró erről azt írta az uradalmi ügyésznek, hogy a sok verekedés miatt a városi kocsmába becsületes ember már nem merészkedik, még kevésbé vidéki, éjjelre megszállni. A községben valóságos bandák szerveződtek, amelyek gyakran súlyos sérülésekkel járó csatákat vívtak egymással. Egy ilyen dulakodásnak esett áldozatul 1782-ben Kanis István.

A duhaj életmód mellett gyorsan kiürült a pince, állandóan napirenden voltak az állatlopások, pincefeltörések. A tolvajlás olyan járványszerűen terjedt, hogy az emberek tulajdona már otthon sem volt biztonságban. Farkas János szomszédja konyhájából lopott búzát, mások libát, borjút, sertést oroztak el a községbeliektől, de jártak portyázni a szomszéd falvakba, Kistormásra, Varsádra is. A helyzet odáig fajult, hogy az emberek már istállóikat is kulcsra zárták éjszakára. A kockázat kicsi volt, a tetten ért betörő alig néhány hónap börtönre, botbüntetésre számíthatott. A károsultak bosszútól – házuk, tanyájuk felgyújtásától – félve nem nagyon mertek kárpótlást követelni. A falubeli tolvajok szoros kapcsolatot tartottak a bujkáló katonaszökevényekkel, pusztáról pusztára vándorló, időnként pásztornak szegődő zsiványokkal, valamint az orgazdákkal. A törvényen kívüliek szövevényes világával szemben az uradalom és a vármegyei hatóságok tehetetlennek bizonyultak.

A kor légköre a nemek közötti kapcsolatra is kisugárzott. Bár a telek, a családi vagyon legjelentősebb tétele apáról fiúra öröklődött, a nők sem voltak anyagilag teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Kiházasításkor vagy később ők is kaptak szüleiktől némi támogatást, például tehenet. Elszórt utalásokból úgy tűnik, hogy ők kezelték a családi pénztárat is. Egyenjogúnak a férfi-nő kapcsolat mégsem nevezhető. Párválasztáskor a lány nem dönthetett szülei akarata ellenére. 1831-ben Szötsényi János násznagyával feleségül kérette Horváth Erzsébetet, de kosarat kapott. Erre Szötsényi egy másik lányt kéretett meg, már félig megegyeztek – nyilván vagyoni kérdésekről lehetett szó –, amikor Horváth Erzsébet üzent, hogy mégis hozzámegy. A násznagy újra próbálkozott, de másodszor is kosarat kapott, mivel a lány nem mehetett hozzá feleségül családja ellenére. Az esküvőre általában februárban került sor. A korai halálozások miatt gyakori volt a második házasság. 1840-ben a tizenhét református esküvőn nyolc esetben volt egyik vagy mindkét fél özvegy. Mivel a család egyúttal gazdasági egység is volt, nem nélkülözhette tartósan egyik házastársat sem. Így a gyors újraházasodások nem érzéketlenséggel, hanem anyagi kényszerrel magyarázhatók.

A protestáns mezővárosban a feleség a katolikusokhoz képest nagyobb szabadságot élvezett. Berkes András hajdú részegen rendszeresen verte feleségét, aki kezdeményezte a válást, és el is költözött tőle. Válóok lehetett a bűnöző, pazarló életvitel is, mint az a már említett nemes, Dömény Péter esetében történt. Más nők nem bajlódtak a formaságokkal, egyszerűen faképnél hagyták férjüket. Így járt Molnár Gergely 1768-ban, 26 év házasság, tizenegy gyermek után a feleség inkább Tóth Palkó sánta csavargót választotta.

A nagyobb szabadság szexuális szabadossággal is párosult, amelyből férjes asszonyok, özvegyek, hajadonok egyaránt kivették részüket. Özvegy Osváth Istvánné, született Bencze Éva már 1832-ben eklézsiát követett, s megfogadta, hogy többé nem paráználkodik. Ennek ellenére 1835-ben született egy házasságon kívüli gyermeke. Németh Zsuzsanna elhagyta férjét, s 1837–38-ban két gyermeket is szült. Bár a válás lehetősége elvben nyitva állt, gyakoriak voltak az élettársi kapcsolatok, amelyek legalizálását egyik vagy mindkét fél korábbi házassága akadályozta. A közvélemény és a hatóságok is a hajadonok szexuális kapcsolatait és terhességét ítélték meg a legszigorúbban. A többnyire szegény, árva lányok szolgálónak elszegődve a gazda vagy annak fia, segédje, bérese könnyű prédájává váltak. Az elárvult Berényi Erzsébet rokonaihoz került, s unokatestvére csábította el. A szintén apátlan-anyátlan sárszentlőrinci Pintér Éva három éve szolgált Kölesden, amikor gazdájának, Hentzel János vargamesternek a segédje teherbe ejtette. A házasságon kívüli szülések száma 1837-ben öttel tetőzött. Az esetek az 1840-es évekre szinte teljesen megszűntek, valószínűleg nem az erkölcsök ugrásszerű javulásának, hanem inkább a magzatelhajtás elterjedésének köszönhetően. A vád szerint Andi Éva, a helyi bába, Bátai Erzsébet segítségével már 1830-ban próbálkozott vele. Feltételezésünket az is alátámasztja, hogy egy évtizeddel később, az 1850-es években megindult a születések számának általános csökkenése, vagyis a magzatelhajtás a házasságon kívüli kapcsolatok után a családokban is polgárjogot nyert.

Bár az úriszék Andi Évát bizonyíték hiányában felmentette, terhessége és szülésének eltitkolása miatt mégis egy év börtönre és 48 korbácsütésre ítélte. Bíróság elé került Pintér Éva is. A község éber figyelme elől a terhességet eltitkolni lehetetlen volt, ám az elmarasztalástól félve mégis mindent megtettek a következmények elhárítására. A túlélő gyermek a természetes apától anyagi segítségre nem számíthatott. Bese Mihály kölesdi lakosnak két gyermeke is született a dunaszentbenedeki Péchy Teréziától, tartásdíjat mégsem fizetett értük. A hatóságok sokkal megértőbbnek bizonyultak a férfiakkal, mint a „megesett” hajadonokkal szemben. Marosi József eskü alatt tagadta, hogy ő lenne Fazekas Sára gyermekének apja. Ez elegendő bizonyíték volt a református presbitérium számára. A lányt hamis vád miatt feljelentették a szolgabírónál, s egyúttal az eklézsia megkövetésére kötelezték. Így azután természetes, hogy feltűnően magas volt a házasságon kívül születettek körében a halvaszületés és a csecsemőkori halandóság.

Az egészségügyi ellátás e korban tette meg az első szerény lépéseket. Bár a vármegye első tisztiorvosának székhelyéül éppen Kölesdet jelölték ki, ez nem bizonyult tartós állapotnak, rövidesen Szekszárdra helyezték át. Így a községnek végül is nem volt orvosa, a közelebb fekvő nagyobb mezővárosok szakembereinek segítségét pedig csak ritkán vették igénybe. Ugyanakkor a XIX. század elején Mosetig András vármegyei tiszti főorvos közreműködésével Kölesden is elkezdődött a himlő elleni védőoltás. A szüléseket a helybeli bába vezette le. Az e területen uralkodó állapotokat jellemzi, hogy Körösi Istvánné bábát 1820-ban a megyei főorvos részegeskedés miatt kénytelen volt eltávolítani hivatalából.

A népesség számának alakulását a polgári korszak mintegy száz évében, 1848–1945 között mégsem elsősorban az egészségügy, hanem a korábban már vázolt gazdasági folyamatok és a két világháború következményei határozták meg. Adatait a közigazgatási átszervezések miatt meglehetősen nehéz nyomon követni, az eltérő statisztikákból így is kiviláglik, hogy gyors gyarapodás a XIX. és a XX. század közepe között nem következett be. Az alábbiakban párhuzamosan közöljük a község, illetve a község és a hozzá kapcsolt települések együttes lélekszámát.

A népesség számának alakulása

Év	Kölesd	Együtt a majorral
1869/70	1695	1803
1880	1807	1922
1890	1879	1999
1900	1893	2014
1910	2077	2392*
1920	1981	2300*
1930	1987	2344*

* Felsőhídvég és Bikád népességét is számolva

Az 1941. évi adatok Kistormás és Uzd csatolásával tovább torzítják a valós képet. A számok tanúsága szerint eltérő bázison, de dekádonként viszonylag egyenletes, szerény mértékű népességgyarapodás mutatkozik, amelyet 1910-ben Felsőhídvég és Bikád csatolása emelt a megszokott ütem fölé, majd a következő évtizedben az első világháború embervesztesége apasztotta a lélekszámot mintegy száz fővel.

A lassú népességnövekedést a születések számának csökkenése kísérte. Míg az 1850-es években a református anyakönyvbe éves átlagban még 37,5 keresztelést jegyeztek be, az 1860-as években ez a szám 30,2-re esett vissza, s a következő évtizedekben ingadozva, de mindvégig alacsony szinten maradt. A gyermekáldást a vagyoni helyzet is befolyásolta. A birtokos paraszti családok legfeljebb két utódot engedhettek meg maguknak, míg a szegény családokban általában több gyermek nőtt fel. Aligha véletlen, hogy a születésszabályozás éppen a múlt század közepén kezdett általánossá válni, amikor a jobbágyfelszabadítás, a polgári fejlődés új távlatokat nyitott meg a jómódú parasztság előtt, ugyanakkor megnövelte a lecsúszás, az elszegényedés kockázatát is.

A magzatelhajtásnak a dolog természete folytán ritkán maradt írásos nyoma. Általában bábák, szülésznők gyakorolták annak ellenére, hogy a hatóságok börtönnel, hivatalvesztéssel büntették elkövetőit. 1918-ban a községi képviselő-testület azért akarta megemelni a védőnői állás bérét, mert különben félő volt, hogy meg nem engedett dolgokat csináltatnának vele: dolgokat, amiket már évtizedek óta gyakorolnak, s amiknek az egykerendszer a következménye – írják.

A lakosság számának alakulását két további tényező, a halandóság és a migráció, azaz a be- és elvándorlás befolyásolta. A születéskorlátozás elsősorban azért nem járt a népesség fogyásával, mert vele párhuzamosan a halálozások aránya is csökkent. A magasabb élettartamban az egészségügyi apparátus fokozatos kiépülése fontos szerepet játszott. A község első orvosa az 1860-as évektől Györki Lajos volt, majd őt veje, Zavaros Gyula követte, akinek helyét röviddel 1920-ban bekövetkezett halála után Schäfer (később Somogyi) Henrik vette át. A kölesdi székhellyel tevékenykedő orvosok körzetéhez tartozott Felsőnána, Kistormás és Borjád is.

A következő fontos lépés a gyógyszertár létesítése volt 1878-ban. Három évvel később az Isteni Gondviselés patika személyi jogát Koritsánszky Dénes szerezte meg, aki több évtizedes munkásság után egyik fiára, ifjabb Dénesre hagyta azt. Szakképzettség nélküli bába már a XVIII. században is működött a mezővárosban. A helyzet 1894-ben változott meg, amikor felsőbb utasításra szülésznői állást létesítettek. Az 1920-as években két községi és két okleveles magánbába élt a községben. A helyi orvosi ellátás mellett a lakosság a két világháború között fokozódó mértékben vette igénybe a szekszárdi megyei kórház szolgáltatásait. Ennek megkönnyítésére Kölesd 1926-ban belépett Tolna Vármegye Mentő Egyesületébe.

A migrációról számszerű adatokkal csak szórványosan rendelkezünk. A népesség mozgásának egyik legelterjedtebb módja a házasságkötés. Idegenből férjet, feleséget már korábban is hoztak a kölesdiek, a XIX. század közepén azonban ez mind a reformátusok, mind az evangélikusok körében általánossá vált. 1860-ban nyolc református esküvőből hat esetben az egyik fél nem helybeli. 1885-ben az evangélikusok kizárólag más falubelivel házasodtak. A házastársak általában a közeli falvakból, pusztákról (Miszla, őcsény, Sárszentlőrinc, Bonyhád, Kajdacs, Medina, Gyönk) kerültek ki. A házasságkötés azonban inkább csak egészséges lakosságcserét jelentett, érdemben nem befolyásolta a község lélekszámát. A település jövője szempontjából sokkal inkább a különféle be- és elvándorlók egyenlege volt a meghatározó. A községi elöljáróság 1910-ben arról tudósított, hogy a lakosság a betelepedések következtében évről évre növekszik, s valóban, ha figyelembe vesszük az akkor már évtizedek óta zajló egykézést, a mégoly szerény népességgyarapodás is csak a bevándorlásból származhatott. Ezt támasztja alá a korábban alig reprezentált katolikusok számának a természetes szaporulatot messze meghaladó ütemű növekedése is. Az újonnan betelepülők a társadalmi hierarchia két végletét képviselték: nagyrészt kívülről jöttek az értelmiségiek, a kereskedők, vállalkozók, de lényegesen nagyobb tömeget képviseltek a szegények, nincstelenek, akiknek érkezését viszont a helybeliek vegyes érzelmekkel fogadták.

Ugyanakkor a vagyontalan, gyökértelen emberek közül kerültek ki zömmel az elvándorlók is. Az 1864. évi kimutatás szerint szolgák tizennyolc árvájából tizenegy hagyta el a községet. Az úti cél ekkor még a környék többi falva, a századfordulóra azonban megváltozott a helyzet. Megindult a kivándorlás Amerikába, bár mértéke meg sem közelítette a szomszédos német településekét. 1909-ben három kölesdinek, ezzel szemben huszonnégy kistormásinak, hetven gyönkinek adtak ki útlevelet a hatóságok. A kiáramlás inkább a két világháború között vált a népesség számát komolyan befolyásoló tényezővé. 1935–1938 között negyvenhét választójoggal rendelkező személy hagyta el a községet. Figyelembe véve a választásra jogosultak arányát a távozók száma száz–kétszáz fő között lehetett. A huszonnégy úti cél közül két település kapott kitüntetett szerepet: Budapest és Tengelic, a népes nagyváros és a néptelen puszták csalogatták a megélhetést keresőket.

Mint a fentiekből kitűnik, mind a születendő gyermekek száma, mind a be- és elvándorlás szorosan összefüggött az egyes lakók vagyoni, társadalmi helyzetével. A helyi társadalom zömét kitevő paraszti világ belső tagoltságáról, kapcsolatrendszeréről a mezőgazdaság kapcsán már szóltunk. A kívülről homogénnek tetsző közösség belső válaszfalai nehezen átjárhatók, ugyanakkor a jómódú parasztság számára a polgárosodás, az úri középosztályba való felemelkedés esélyét is magukban hordozták közép- és főiskolai tanulmányok, illetve további vagyonosodás révén.

A tehetős családok elszórtan már a XIX. század közepétől taníttatták tehetséges gyermekeiket, erről tanúskodnak a képviselő-testületi jegyzőkönyvekben egyre szaporodó, képzett emberre valló aláírások. Az új században a magasabb végzettséggel rendelkezők száma tovább növekedett. Nagyobb részük visszatért a gazdálkodáshoz – már 1900-ban négy földműves rendelkezett reáliskolai végzettséggel –, mások értelmiségi pályára léptek, s helyben vagy a környéken nyertek alkalmaztatást. Így lett például a már említett Buzás István tanító, Benedek István másodjegyző Kölesden, Haffner János főjegyző Varsádon. A tanítókból, lelkészekből, az orvosból, állatorvosból, gyógyszerészből, postamesterből, a községháza hivatalnokaiból álló növekvő számú értelmiségi nagyobb hányada azonban kívülről érkezett, mígnem azután megtelepedve valóságos dinasztiák alakultak ki. Lagler György evangélikus lelkészt fia, Sándor követte hivatalában. Oldalági rokona, a Laglerről Lakira magyarosító Gusztáv évtizedeken át a község jegyzője volt. Fia, László rövid ideig segédjegyzőként szolgált Kölesden. Velük párhuzamosan hosszú évtizedeken át Kálmán Dániel és Dezső – apa és fia – töltötte be a református lelkészi tisztet. Kálmán Béla rövid ideig tanítóskodott a községben, míg Endre a szomszédos Medina főjegyzője lett. Pitz Imre állatorvos praxisát Pitz Henrik vette át, s valószínűleg e családból származik Pitz Gyula községi írnok is. A Koritsánszkyak vezették közel egy évszázadon át a helyi gyógyszertárat.

A helyi eliten belül külön csoportot alkotott a néhány, egyébként megbecsült zsidó származású kereskedő és a környező puszták előkelő földbirtokosai. Az Apponyiak kivonulásával Kölesdről elszakadt az a történelmi kötelék, amely a községet hajdani uraihoz fűzte. A helyükre lépő Jeszenszky családot inkább kívül-, mint maguk felett állónak tekintették. A vagyoni különbségek is lényegesen kisebbek voltak, báró Jeszenszky Kálmán jövedelme csupán három–négyszerese volt a jómódú parasztokénak és kereskedőkének. A kölesdmajori tízszobás kastély sem állt oly távol Schäfer-Somogyi Henriknek az 1930-as években épült háromszobás, fürdőszobás, modern lakóházától, mint például Apponyi Sándor hatalmas lengyeli kastélya.

A formálódó helyi elit életvitelében paraszti, értelmiségi és úri elemek keveredtek. A község egyes lakóinak kedvelt időtöltése a vadászat volt, a tehetősebbek pedig szívesen tettek kisebb-nagyobb utazásokat a maguk vezette autójukon vagy motorkerékpáron. De szívesen űzték a vízhez kötődő sportokat is: nyáron a fürdőzést és evezést, télen a befagyott vizeken a korcsolyázást. A nagygazdák még többnyire együtt dolgoztak munkásaikkal a földeken, ugyanakkor például a közülük való Károly György már könyvtárat tartott otthonában, lányát pedig gimnáziumba küldte. A gyógyszerész Koritsánszky család, a helyi állatorvos is jelentős földterületet vásárolt Jeszenszky Andor eladásra kerülő birtokából, maga a jegyző pedig sertéseket és baromfit tartott, a református lelkész udvarában trágyadomb magasodott.

A különféle egyesületek összefogták a község társadalmát, de egyben kifejezték megosztottságát is. A kaszinó a helybeli, mintegy húsz–huszonöt főnyi értelmiség találkozóhelye volt, földbirtokosok, parasztok, kézművesek nem voltak a tagjai. Összejöveteleikre a nagyvendéglő különtermét bérelték, melyben könyvtár, biliárd állt a tagok rendelkezésére. A kaszinó tulajdonában volt a fürdőház a Sió partján.

A polgárosodás, a modern civilizáció vívmányai azonban szélesebb körben is hatottak. A földművesek társas életének, művelődésének színtere a Kölesdi Földmívelő Polgárok Olvasóköre volt, míg az iparosok a Kölesdi Első Magyar Iparos Asztaltársaságban tömörültek. Az egyesületek műkedvelő színielőadásokat, táncmulatságokat tartottak, tekeversenyeket szerveztek. A két világháború között mozi, futballpálya létesült, sportegyesület alakult. Az 1930-as évek elején megjelentek a községben az első rádiók, számuk néhány év alatt több tucatra emelkedett.

Az 1920-as években a fiatalabb nemzedék levetette népviseletét, s az ünnepnapokon polgári ruházatot öltött. Bár a házak zöme még mindig vályogból épült, a két világháború között a tetőkről apránként lekerült a nád és a zsúpszalma, helyét a cserép vette át. Hosszas vajúdás után az 1930-as évek végére megoldódott a község áramellátása is. Az új energiaforrás nem csupán a helyi ipar és a parasztgazdaságok gépesítését serkentette, hanem megteremtette a háztartások további korszerűsítésének feltételeit is.

A jobbágyfelszabadítás, a polgári viszonyok kialakulása, az emelkedő műveltségi színvonal néhány évtized alatt figyelemre méltó változásokat eredményezett a lakosság életvitelében, mentalitásában. A dorbézolásáról, erőszakosságáról, tolvajlásairól elhíresült község népe apránként a rendhez szelídült. 1868-ban a bíró, Nemes György még azt panaszolja a főszolgabírónak, hogy a verekedés, gyilkolás állandóan napirenden van a mezővárosban. Egy alkalommal a kocsmában összeveszett legényeket Kálmán Dániel református lelkész utasította rendre, a duhajkodók válaszul durván szidalmazták. A kisbíró és az éjjeliőr kíséretében ellenőrző körútján járó bíró pálcájával próbálta őket észre téríteni, erre a legények rárohantak, leütötték. A bíró és emberei a túlerő elől szégyenszemre meghátrálni kényszerültek. A község első emberének levele annak beismerését jelentette, hogy nem képes fenntartani a rendet a településen. Bár erőszakos bűncselekmények később is előfordultak, a kocsmák látogatottsága ebben a későbbi korszakban visszaesett, a férfiak inkább otthon vagy az egyesületükben töltötték estéiket. Az 1936-ban íródott vendégcsalogató prospektus szorgalmasnak, tisztának, rendszeretőnek, vallásosnak és erkölcsösnek mondja a község lakóit. A leírás a propaganda természeténél fogva nyilván túlzó, de nem lehet teljesen alaptalan.

Ami egyébként a szorgalmat illeti, a vármegye emberei nem osztották a helyiek véleményét. Amikor a község sérelmezte, hogy a törvényhatósági utak fenntartására mindig csak a borjádiakat hívják, a munkák vezetője azzal indokolta a mellőzést, hogy a kölesdiek nem kitartó dolgozók, ráadásul egy-két nap után már a napszám emelését kérik. Ha van munka, követelőznek, ha nincs, méltatlankodnak. Kétségtelen, hogy környék nincstelen napszámosai éles versenyt vívtak a kevés munkalehetőségért, amit a vármegye a bérek alacsonyan tartására használt fel. A büszke, nyakas kölesdiek ezt nehezebben tűrték, mint a puszták alázatra nevelt lakói.

Kíméletlen verseny folyt a földért is a helyi és a szomszédos kistormási német parasztok között. A Kogutowicz által pompakedvelőnek, költekezőnek leírt kölesdiek e téren is alulmaradtak a puritán, önsanyargatóan takarékos svábokkal szemben. A kistormásiak már a XIX. század közepére megszerezték a Réka-hegyi szőlők 72 holdas területét, de a terjeszkedés ezzel nem állt meg. 1938-ra 94 szomszéd falubelinek volt összesen 296 hold földje Kölesd határában. Ugyanakkor a kölesdiek csak minimális területtel rendelkeztek a szomszédos falvakban.

A változások nem hagyták érintetlenül a családon belüli viszonyokat sem. A XIX. században a nemzedékek együttélésen alapuló nagycsaládban az apa szinte korlátlan hatalommal rendelkezett felnőtt gyerekei és azok házastársai felett, s ennek érvényesítésében számíthatott az egyház támogatására is. Amikor 1858-ban az ifjú házas Tóth János és Bátai Zsuzsa elhagyták az apai házat, hogy önálló életet kezdjenek, a református presbitérium utasította őket, hogy térjenek vissza a gyermeki kötelesség teljesítéséhez. Két évvel korábban Kovács János elzavarta a háztól feleségét, Tavaszi Évát, és összeállt Ormándi István özvegyével, a meglehetősen szabados életű Kósa Örzsével. A presbitérium nem Kovács Jánost, hanem az apját, Mihályt intette meg, hogy gazdai hatalmánál fogva állítsa helyre a rendet házában. Ha ezt elmulasztaná, feljelentik a járásbíróságnál – írták. S bár az anyagi függőség továbbra is fennmaradt, ez a családmodell a liberalizmus korában már nem számíthatott külső támogatásra. Lassú erodálódását jelzi, hogy a XX. századi népszámlálások tanúsága szerint feltűnően sok volt az olyan lakóház, amelyben csupán ketten–négyen laktak.