Ház, bútor, étel, viselet

Teljes szövegű keresés

Ház, bútor, étel, viselet
Kétegyháza község hagyományos paraszti kultúrájának meghatározó tényezője, hogy az itt élők népi kultúrája már a betelepülés utáni időszakban sem volt egységesnek nevezhető: csak a román népesség őrizte meg a XX. század közepéig archaikus hagyományrendszerének bizonyos elemeit. Az etnikai és a társadalmi rétegződésből fakadó különbségek az élet minden területén megmutatkoztak: a párválasztásban, a ruházkodásban, a magatartási formák tekintetében egyaránt. A párválasztás erős vallási és etnikai endogámiát mutatott, a XX. század elejéig nem volt példa vegyes házasságokra.
A mezőgazdaság XIX. század végi helyzetéről, a termesztett növényekről a következőket olvashatjuk Ardelean Iosif Ioan monográfiájában: „…az itteni lakosok elsősorban szorgos növénytermesztéssel, vagyis határbeli gazdálkodással foglalkoznak. És ha netán előfordulnak terméketlen esztendők, a gazdák – nem lévén más kereseti forrásuk – a legnagyobb nélkülözéseknek vannak kitéve. A késői fagyok mellett az itteni gazdálkodókra nagy csapás még az úgynevezett rozsda, amely lerakódva a terményekre és különösen a búzára, hatalmas károkat okoz. Máskülönben az itteni búza minősége kitűnő: acélos és párját ritkítóan fajsúlyos. A rozs nem nagyon terem, csupán itt-ott; árpa terem, de az is kisebb mennyiségben. Kukoricát kiterjedt területen termesztenek. Jócskán terem és jó minőségű. A zabot főleg helyi használatra termesztik. Repcét ritkán vet egy-egy gazdálkodó, és amikor kedvez az idő, igen kifizetődő. Lent csak keveset vetnek, kendert viszont házi használatra. A lucernafélék pótolják a legelőket. A cukorrépa kiterjedt termesztésében nagyon sok jóindulatot mutat Nicolau Serb, és főleg neki köszönhető, hogy az itteni gazdálkodók ma ezzel a hasznot hajtó gazdasági terménnyel is foglalkoznak. A gyümölcstermesztés, a zöldségtermesztés és a méhészet mértéke nálunk nagyon kicsi és jelentéktelen. Mondhatnám, hogy mindezeket csupán kedvtelésből és orvosság céljára művelik. A gazdasszony bekerít néhány lépésnyi területet, ott vet magának egy kis petrezselymet, salátát, répát és uborkát; a gazda pedig itt-ott ültet egy-egy nyári almafát, egy-egy meggy-, szilva- és cseresznyefát, és egyik-másik nagyon ritkán foglalkozik méhészettel. Ez minden, amit nálunk e tekintetben csinálnak.”
Az Alföldön a paraszti gazdálkodás fő területe a XX. század elején is a földművelés és az állattartás. A századfordulón már a szántóföldi gazdálkodás túlsúlya a jellemző, amelynek fő profilja a gabonafélék és a kukorica termesztése volt.
Ardelean Iosif Ioan így jellemzi a falu állattartásának alakulását: „…a földek tagosítása hasznot hozott a falubelijeinknek; de akkor egy nagy tévedést is elkövetett az akkori elöljáróság. Nevezetesen az egész község határában nem hagytak egy talpalatnyi legelőt sem. Ebből következett aztán az a sajnálatos és szerencsétlen körülmény a lakosság számára, hogy nem lévén hol tartani állataikat, azok száma évről évre csökkent, olyannyira, hogy míg annak előtte egy tulajdonosnak volt 3 tehene, 12 ökre, 6 lova, 30 sertése és 300 juha, ma összesen (vagyis a község összlakosságának) van: szarvasmarhából: 5 bika, 161 tehén, 80 ökör, 195 (1-3 éves) borjú, lovakból: 60 csődör, 355 kanca, 170 herélt és 98 csikó. Sertésből: 18 kan, 362 koca és 1216 malac. Birkákat nagyon nehéz körülmények között ma csak Vasiliu Sabău tart, körülbelül 100-200 darabot.”
A századfordulóra a szarvasmarha nevelése, értékesítése és igázása lett a jövedelemszerzés fő forrása. Az intenzív állatfajok, így a ló tenyésztése a XIX. század elején kezdődött meg. Arra csak földdel rendelkező parasztok vállalkozhattak. A ló ápoltsága a gazda gondosságáról, a lófogat vagyoni helyzetéről árulkodott. A sertés általánosabb volt, mint bármely más állatfaj.
A paraszti lakóház szerkezetének kialakulásában a természetföldrajzi, történeti és gazdasági adottságok játszottak meghatározó szerepet. Az építészeti formák igazodnak az adott régió, illetve település hagyományaihoz, ugyanakkor magukon viselik a közösség ízlését, igényeit is, így a hagyományos falukép felbomlását megelőző időszakban sem lehetett népi építészeti szempontból egységes arculatú településekről beszélni.
Fontos fordulat korszaka a XVIII. század, amikor a félig földbe mélyített házakat felváltották a föld fölötti lakóterűek. „Őseink körülbelül 1702-ben telepedtek meg itt. Az egész vidék síkság volt, házaikat a földbe vájták, pince alakú putri formában. Kialakításuknál nem tartottak be semmiféle rendet. Úgy mondják, hogy mielőtt elkezdték volna egy háznak az építését, az volt a szokásuk, hogy eldobtak egy pogácsát, és azon a helyen, ahol a pogácsa megállt, ott csinálták meg a házat” – olvashatjuk a falu történetében, Aszalós Árpád tollából.
A ma álló legrégebbi parasztházak kora az Alföldön a száz-százötven évet nem haladja meg, de szerkezetük megőrizte a megelőző korszakok bizonyos elemeit, anyagait és technikáit. A lakóházak jellemzőit a következőképpen foglalja össze Ardelean 1893-ban megjelent kötete: „Régen a lakások sűrű, kemény sárból készültek, és azokat kóróval fedték. A falakat bemeszelték, de egyes helyeken csak az ablakok körül. A szobák kis ablakait szegekkel erősítették a falhoz és télen szalmával, pelyvával tömték be a hideg ellen.”
Az építkezés alapanyagait egyértelműen meghatározták a tájföldrajzi viszonyok: az Alföld a hagyományos építkezés kezdetekor a sarat, fát és nádat kínálta felhasználásra. A paticsfalúakat aztán idővel felváltották a vert falú, majd a vályogból, az első világháború után pedig a téglából épült házak. A folyamat természetesen úgy ment végbe, hogy a különböző alapanyagokból készült építmények egy időben léteztek a településen, s általában a módosabb családok éltek először az új lehetőségekkel.
A lakóháznak a portán történő elhelyezkedésére jellemző, hogy az véghomlokzatával az utca vonalára vagy kissé beljebb, a virágoskert mögé épült. A gazdasági udvar szerkezete, az épületek elhelyezkedése a parasztportán az adott település szerkezetétől, a gazdálkodás módjától, valamint a helyi hagyományoktól függött. A porta inkább a tulajdonos anyagi helyzetéről, gazdálkodásának jellegéről, foglalkozásáról árulkodott, és csak kevésbé nemzetiségi hovatartozásáról.
A még meglévő régi parasztházakat a legelterjedtebb építési technikával, falveréssel építették, a földet a deszkák közé dobták, és falverővel döngölték a falat, amely elérte az ötven-nyolcvan centiméteres vastagságot. Padlója hosszú ideig döngölt agyag, a nádtetőt idővel felváltotta az új tetőfedő anyag, a cserép. A házat általában fehérre meszelték, a padlásteret lezáró tűzfalakat, különösen a homlokzatot különféle geometrikus mintákkal díszítették.
A táj legjellemzőbb tetőszerkezete a nyeregtető. Típusa összefügg a ház alaprajzával, ugyanis a hosszú, téglalap alaprajzú házakhoz nyeregtető alkalmazható, mint ahogyan az 1960-as években elterjedt négyzet alaprajzú lakóház jellemző tetőszerkezete a sátortető. A cserép elterjedését gyorsították a tűzvészek következtében megszületett rendelkezések, valamint a tájföldrajzi viszonyok változásai.
A lakóház szerkezete visszatükrözte a tulajdonos vagyoni helyzetét, a családi igényeket. A legszegényebb családi otthon a kétosztatú, amely szobából és konyhából állt, a módosabb vagy népesebb család három- vagy négyosztatú lakóházat építtetett. A helyiségek a ház vonalában végig futó oszlopos tornáccal egy tető alatt, egymás mögött helyezkedtek el.
A szobák falai sokáig egyszerűen fehérre voltak meszelve, de már a XX. század harmincas éveiben elterjedt a színes meszelés, a vásárokon kapható kivágott festőminták, sablonok alkalmazása, majd a pingálás. Az aprólékos munka során az előre gyártott festőmintákat egymás fölé helyezve vitték fel a különböző színárnyalatokat az általában halvány alapszínnel bemeszelt falakra. Ezzel a hagyományos technikával érték el a különleges szépségű, főleg virág, gyümölcs, szőlőinda és különböző formájú levélmotívumokból álló, általában kék, sárga, zöld, bordó színnel mintázott falfestést.
A ház földes padlóját lótrágyás agyaggal kenték fel, erre, valamint a kemencepadkára színes sávokban szőtt rongypokrócokat terítettek. A fapadlózás csak a XIX. század végén terjedt el a nagygazdáknál. A szobák menynyezetének lényeges eleme a tárolóhelyként is funkcionáló mestergerenda, amelyre a háziszappant, bazsalikomcsokrot, borotvát, imakönyvet, iratokat helyezték. A mestergerendába gyakorta belekarcolták a gyermekek születésének dátumát.
A falra függesztett családi fényképek egyrészt a lakás – legfőképpen a tisztaszoba – díszei voltak, másrészről fontos információkat közöltek az egyénekről és a családról. A családi képek időbeli sorozatai szervesen kapcsolódtak a lakásbelső berendezési tárgyaihoz, bútorokhoz, olajnyomatokhoz, textíliákhoz, egyéb díszítő szerepű tárgyakhoz, s egyben tükrözték az életmódban bekövetkezett változásokat is.
A konyha a táplálkozás, de emellett a családi élet fő színtere is, berendezése a helyiség funkciójának megfelelő. A parasztházakban a konyhai szükségletet kielégítő és a díszként szolgáló cserépedények egyaránt megtalálhatóak, ez utóbbiak kisebb számban. Jellemző, hogy a háztartásokba sok fazekasközpont termékei bekerültek, mivel a portéka a készítési helyétől távoli vidékekre is eljutott kereskedők útján, vagy úgy, hogy maguk a fazekasok szállították termékeiket távoli vásárokba, esetleg eleve megrendelésre készítették, gyakran terményért cserélték. A fazekasmesterség egyes ágainak földrajzi megosztottságáról elmondhatjuk, hogy a tűzálló agyag lelőhelyeinek a közelében működő hegyvidéki fazekasközpontok jobbára tömegárut, dísztelen főzőedényt készítettek, míg más alföldi központok, különösen a tálasok inkább mázas, virágos edények készítésére rendezkedtek be.
A gazdasági udvar bizonyos építményei tradicionális elemeket őriztek meg. Jellemzőek voltak a XX. század végéig a vert falú, kukoricaszárral vagy náddal fedett építmények a gazdasági udvarban. A ló- és tehénistálló építőanyaga és tetőzete általában a lakóházakéhoz igazodott, néha egybe is épült a házzal. Annak folytatásaként a porta hosszában sorakoztak a sertésólak, baromfiólak. A gazdasági épületek közé sorolhatjuk a különféle terménytároló építményeket is. Csaknem minden portán állt gémeskút. Szokásos a vert falból készített, csutkaszárral fedett, fehérre meszelt kerítés.
A XIX. század második felében zajló lassú gazdasági fejlődés a népi építészetre is hatott. Az 1880–90-es években épült lakóházakat már egybeépített nyitott hosszanti folyosóval látták el, amelyből később konyhát vagy kamrát rekesztettek el. A folyamat az 1950-es évektől gyorsult fel, amikortól már átépítésekre, sőt újjáépítésekre is vannak példák.
1984-ben Kétegyházán nyílt meg Magyarország egyetlen román tájháza, amely az 1920-as évek román középparaszti lakáskultúráját mutatja be. A lakóházat és a gazdasági épületeket Grin Igor rendezte be a Békés Megyei Múzeum néprajzi gyűjteményében őrzött anyag, valamint a településen élők adományaként a tájházba felvett hagyományos tárgyak, tárgyegyüttesek felhasználásával. A házat Ávrám Péter húszholdas román parasztgazda építette a XIX. század közepén, amit az utcai homlokzaton található egyetlen hatszemes, abban a korban szokásos ablak is igazol. Az 1920-as években, az új tulajdonos, Nikula Mihály átépítéseket végzett a lakóházon, megnagyobbította nyári konyhával, kamrával és istállóval.
A leírások szerint a kétegyházi lakóház berendezése a XIX. században a következő: „A helyiségek nagyon egyszerűen voltak bebútorozva. Az egyik, az utcára néző és a másik, az udvarra néző ablak közti sarokban egy kis asztalka állt, körülötte egy hosszú sarokpad, a végén egy virágos láda, továbbá egy magas ágy, amelynek a derékalját a mennyezetig megrakták párnákkal. A falon egy hosszú háromszög alakú fogas volt, megrakva tányérokkal: fatányérok, poharak, mélytányérok, a fogas tetejére almákat és török tököket raktak. A Szűz Mária ikonja minden házban megtalálható volt, alatta egy kis tükörrel. A bejáratnál egy padkával körülvett, földből épített kemence állt. A gerendára bőségesen tettek bazsalikomot és szalmavirágot, hogy jó illatot árasszon, itt kapott helyt több hasznos házi szerszám is. A hátsó helyiségben állt egy asztal, egy szövőszék a vászonszövéshez, az asztal mellett egy sarokpad, annak a sarkában a letakart kenyér. A két helyiség között van a konyha a vesszőkémény alatt, és egy tűzhely, amin főznek; a kamrában a hombár áll, benne az egy évre való búzával.”
A századfordulón a lakók nemzetiségi hovatartozásától függetlenül a lakások belsejében szinte azonos bútordarabokat találhatunk. Különbségek ezen a téren is többnyire a vagyoni helyzetből adódnak, hiszen míg a módosabb parasztok megvásárolhatták a nemesebb anyagokból készülteket, a szegényebbek kénytelenek voltak beérni az egyszerűbbekkel. A polgári bútornak a paraszti lakóházakban való megjelenése és elterjedése is a középparaszti réteghez kötődik.
A tisztaszoba funkciójának kialakulása hosszú folyamat. A csak jeles alkalmakkor használt helyiség bútorainak diagonális elrendezése az évek során párhuzamossá vált, az ágyakat párhuzamosan helyezték el a két oldalsó falnál. Jellegzetes bútordarabok: a két ágy, egy asztal, négy lécvázas szék, a két ajtós szekrény valamint a három vagy négy fiókos komód. Az ácsolt ládák a századfordulóig, a kétajtós szekrények megjelenése előtt szoros tartozékai voltak a parasztház berendezésének. A hasított deszkákból, ácsmunkával készített, hornyolóval vésett mértani díszítésekkel ellátott, általában festetlen láda a ruhaneműek tárolására szolgált, és az eladósorba kerülő lány kelengyéjét is ebben gyűjtötték össze. A festett, virágos ládák a XIX. század végétől jelentek meg a településen. A bútorzat mutatós kiegészítő darabjai a díszes textíliák (például terítők, ágytakarók, függönyök), a kerámiák (főleg fali tányérok), a falakra függesztett ikonok, nyomatok, családi képek, tükrök.
A falusi házak átépítése során megváltozott, pusztult a hagyományos bútorzat és eszközkészlet. A régi bútorok jó esetben a nyári konyhába, istállóba, kamrába, padlásra szorultak vissza, s vagy kiiktatódtak a használatból, vagy megváltozott funkcióval (például terménytárolás) élnek tovább. Igen sokszor a modern bútor mellett megmaradt még a lakásban néhány régi berendezési tárgy (komód, szekrény), esetleg egy-egy nem lakott helyiséget rendeztek be a szülőktől kapott bútoregyüttessel.
A népi textíliák alapanyaga a kender és a pamutfonal volt, illetve gyakorta e két anyag együttes alkalmazásával szőtték a vásznat. A különböző minőségű vásznakból más-más textíliákat készítettek. A legjobb minőségű kenderfonalból készültek az abroszok, viseleti darabok, a háztartásban használt díszesebb vászonneműek. A főként ünnepi alkalmakkor használt, díszítő funkciójú textíliákat finomabb kenderfonalból, később kender és pamut keverékéből vagy tiszta pamutfonalból szőtték. Általában a kender volt a felvető, a pamutfonal pedig a beverő szál a két anyag kombinációjával nyert szőttesek esetében. A pamutot főként mintázásra használták vagy háttérként a színes szőtt díszítmény kiemelésére. A pamutnak mint alapanyagnak a használata a gazdasági helyzet fokmérője volt, nem váltotta fel teljesen a kendert, főként szebb, ünnepi darabokhoz alkalmazták. A közepes minőségű kenderfonalból készültek a lepedők, szalmazsákok, zacskók, a legdurvább fonalból a zsákok, ponyvák.
A szövés alapanyagául szolgáló kender jó minőségű, sovány, homokos, nagy gonddal művelt földet igényelt. Vetése március vagy április hónapban a férfiak munkája volt. Egészen az 1950-es évekig vetőzsákból, a gabonaneműekhez hasonlóan lépésenként, kézzel vetették, majd elboronálták, hengerelték a talajt.
Az érett kender betakarítási módja: gyökerestül kitépik, illetve kendervágóval, sarlóval, ritkábban kaszával levágják. Ez az úgynevezett nyövés társas munka, általában három-négy asszony végezte egy-egy soron végighaladva. A kenderfeldolgozás következő munkafolyamata az áztatás, melynek célja, hogy a rostokat összekötő anyag kilúgozódjék, hogy a kenderkóró megpuhuljon, a meglazuló rostszálak leváljanak a szár fás szövetéről. A növényt az áztatás során megkorhadt fás részektől töréssel tisztították meg.
A kétegyházi rostfésülés menetében a kenderfésű kapott nagy szerepet. Ezt a fonalfinomítási módot román sajátosságnak tekintik a településen. A munkát egyszerre két fésűvel végezték, úgy, hogy az egyiket egy székre rögzítették, és kézzel húzták át rajta a szöszt, vagy pedig a rögzített fésű fogaiba beakasztották a szöszt, és a másik fésűvel fésülték ki a szálakat. A munkafolyamat utolsó fázisa a kender kifésülése a dörzsölést helyettesítő, disznószőrből készült kefével. A rostok osztályozásában, finomításában alkalmazott eszközöket, kenderfésűket, gerebeneket és keféket cigányok készítették, a kefét veres szőrű disznó gerincén serkent erősebb sörtéből.
A kender szálas anyagából fonalat sodortak. Kétegyházán ismerték mind a guzsaly, mind a rokka használatát. Az 1950-es években már főként rokkával fontak, de faragott díszítésű féltalpú guzsaly használatára is van még példa ebből az időszakból. Feltételezhetően a rokka folyamatosan kiszorította a guzsalyt a fonalfeldolgozásból, mert – bár az utóbbi nagyobb szakértelmet igényelt – a rokka használata lényegesen gyorsította a munkát, alkalmasabb volt nagyobb mennyiség megfonására.
A kenderfeldolgozás szerszámainak nagy részét mesteremberek és faragni tudó parasztemberek, ezzel szemben a rokkát mindig mesteremberek, rokkások, majd később esztergályosok készítették. A mezőberényi és szarvasi rokkásmesterek keze munkája eljutott messzi vidékek vásáraira, a Tiszántúl számos településére, így Kétegyházára is.
A megfont fonal mennyiségét úgy határozták meg, motringba úgy rendezték, hogy a szálakat felmotollálták. A motolláról leszedett nyers fonalat megtisztították, hamulúggal fehérítették, puhították. Egy nagy üstben vizet forraltak, belehelyezték a fonalat, és ráöntötték az átrostált fahamuból készült hamulúgot, majd a pászmákat a sütőlapáton a langyos kemencébe vetették, és egy-két napig melegen tartották. A kemencéből kivett fonalat bő vízben kimosták, és a kerítésre dobták, hogy megszívja a fagy, megpuhuljon. A fonalmosás utáni művelet a fonal legombolyítása általános formájú leveles gombolyítóval.
A vászon szövésére a fonalsíkot vízszintesen tartó, lábakon álló szövőszéket használták. Nagy jelentőséget tulajdonítottak az alapszövet mintázásának, amelyet a szövés technikája határozott meg, lehetett egyszerűbb vagy különleges módon vezetett fonalakkal mintázott. A vásznon különböző alapmintákat alakítottak ki két vagy négy nyüstös szövéssel. Négy nyüsttel szőtték például a zsákokat a módosabb családoknál. A vászon négyszögletes mintáit Kétegyházán nyüstdeszka használatával alakították ki. Főként az ünnepi abroszok alapanyagául szolgált a különböző finomságú pamutfonalból szőtt finom, szerb vászonnak nevezett patyolatvászon. A változatos szélességű és sűrűségű hosszanti és harántsávos csíkozású alapszövet felhasználása a kétegyházi módosabb családok körében volt általános.
Különböző technikai eljárásokkal – a vetülékszálak összefűzésével és a ráverő szálak kihagyásával – a vagdalásos hímzéstechnikához hasonlatos áttört díszítéseket is képeztek a vászon felületén. A vászon alapanyagával azonos minőségű és színű fonalból kialakított azsúros, szálkihagyásos technikát leginkább ünnepi abroszok, dísztörölközők díszítményeiben alkalmazták.
A textíliák színes szőtt díszítményeit különféle színű fonalakkal való mintás beszövéssel alakították ki. A szövéstechnika lehetőségeit kihasználva a motívumokat csíkokban rendezve szőtték a vászonba, különféle színű, főként pamut beverő szálakkal. A színes szőtt díszítmények csíkozásból vagy szedettes mintázatból álltak. Harántsávokban csíkoztak, a minta több, különféle színű és szélességű sávból állt. Az egyszerűbb csíkmintákat színes pamutfonal beverésével képezték ki, de négy nyüst alkalmazásával kisebb négyzet alakú mintákat is tudtak szőni a csíkokon belül.
A szedettes szövéstechnikával már bonyolultabb díszítményeket szőttek, a minták viszont egyszerű elemekből tevődtek össze. A hagyományos motívumkincshez tartoztak a négyzet, csillag, a misekenyér egyenlő szárú kereszt alakjára utaló prescura alakzatok, a növényi díszítmények, ritkábban a stilizált állat- és emberalakok. A szedettes munkák gyakorta egyszínoldalasak, ami azt jelenti, hogy a színes fonalat egy szállal kötötték le, így a textília fonákja nem adta a mintázat negatívját.
A hímzés éppúgy része volt az asszonyok-lányok ismeretanyagának, mint a házi és a gazdasági munkák. Hímzett díszítést leginkább azokon a tárgyakon alkalmaztak, amelyeket ünnepi alkalmakra szántak. Ilyenek bizonyos viseleti darabok, illetve a lakásfelszereléshez tartozó textíliák. Ide sorolhatók az ágyterítők, lepedők, párnák, abroszok, dísztörölközők, függönyök, falvédők.
Külön figyelmet érdemelnek a halotti lepedők, díszítő technikájuk, kompozíciójuk az alkalmazott ornamensek megkülönböztetik őket más textíliáktól. Érdekességként említhetjük meg Dankó Imre megfigyelésen alapuló feljegyzését, amely szerint a halottas ház padlásszellőzőjére kitűzött fekete gyászzászló mellé háziszőttes törülközőt akasztottak ki, jelezvén, hogy a házban elhunyt személy román nemzetiségű nő. A román családokban az elmúlt évtizedekig szokásban volt, hogy a család minden tagjának elkészítette még gyermekkorában az édesanyja a kizárólag fehér hímzéssel díszített halottas lepedőt. A kétegyháziakra a geometrikus minták a jellemzőek, ezeken a vagdalásos-laposöltéses technikát a lyukhímzéssel kialakított motívumok egészítik ki.
A lakásbelső szépségét emelték az ágyra hármasával vízszintesen, két vagy három sorban elhelyezett párnák végeinek ornamensei. Az azonos és különböző párnavégmotívumok elrendezésének, valamint az ezek kihangsúlyozására alkalmazott textíliák színeinek ritmikája adta a vetett ágy kiemelt díszítő funkcióját. Általában lyukhímzéssel, horgolt csipkével vagy recemunkával alakították ki a mértani vagy zoomorf formákat, de leggyakoribb volt a növényi motívumok alkalmazása.
A népi textíliákon található díszítmények egy jelképrendszer részei, kialakulásának tényezői voltak többek között a helyi hagyományok, az egyéni ízlés, valamint a mindenkori divat. Változásaikkal a főként mértani és növényi ornamensekből álló jelképrendszer szétesett, elemeinek szerepe megváltozott a textíliákon.
A hagyományos kétegyházi viselet rekonstruálásában az itt élők visszaemlékezései és a fennmaradt viseleti darabok mellett Ardelean Iosif Ioan leírására is támaszkodhatunk: „A férfi öltözékét erős kendervászonból készítették. A nők termelték, fonták és varrták meg! A férfi inge gombos volt, nemkülönben az ujja is. Bocskort, vászonnadrágot, szűrt, bekecset viseltek, télen bundát. A hajukat hosszúra hagyták, egyesek be is fonták. Fejükön kalapot hordtak. A nők mellényt és sötét ruhákat viseltek, a fiatalok világosabbat, a lányok gyolccsal és arany flitterekkel díszített ingujjakat viseltek, a ruhákat alul aranyszállal díszítették; az idősebbek lábbelije kordovánból készült, amely a fiatalabbaknál piros volt. A lányok hajfonatot viseltek a hátukra engedve. Ma mind a férfiak, mind a nők viselete kissé eltér a régitől, és nagyon hasonlít a magyarokéra, a németekére, de a román típus ennek ellenére konzerválódott és most is tükröződik a nyelvben, vallásban és szokásokban.”
A kétegyházi lakosság az első világháborúig megtartotta a jellegzetes viseletet. A ruházkodás jellemzője, hogy koronként, nemenként és korosztályonként különbözik, és megmutatkozik az öltözeten viselője etnikai hovatartozása, valamint társadalmi helyzete is. Nyilvánvalóan különbségek mutatkoznak attól függően is, hogy ünnepi-, hétköznapi- vagy munkában használt ruháról beszélünk.
A viseleti darabok funkciójuk szerint többféle minőségű anyagból készülhettek. Durvább kenderfonalból a munkában használatos gatyák, ingek, finomabb kendervászon az alapanyaguk a hétköznapi viselet darabjainak. Az ünnepi alkalmakra szánt vászonneműek főként pamutból készültek. A gyáripar fejlődésével megjelentek a bársony-, selyem- és kartonanyagok.
A lányok és asszonyok fejviselete nemzetiségenként különbözött, s általában a női viselet őrizte meg hosszabb ideig a sajátos jegyeket. A magyar lányok hajukat egy ágba, a románok koszorúba fonva hordták, és csak kevés szalaggal díszítették. Az asszonyok fonott kontyba tűzték hajukat, és sohasem jártak fedetlen fővel. A fiatalabbak világosabb színű, mintás, az idősebbek fekete gyapjú-, selyem- vagy delinkendőket hordtak. Emlékeznek még a két kendő viselésére, mikor a konty köré kötött pirossal szegett kendő széle kilátszott a fekete vagy mintás felső alól.
A XIX–XX. század fordulóján az asszonyok vászonból vagy gyolcsból készült, hosszú ujjú, elöl derékig gombos, mellrészén és kézelőjén ráncolt ingvállat hordtak, fehér, hímzett virágmotívumokkal, fémgombokkal és flitterekkel díszítették. A szoknya alatt általános volt a vászonból vagy gyolcsból készült, erősen ráncolt, alul csipkével, slingeléssel díszített alsószoknya viselete. Ezen a ruhadarabon, melyből egyszerre négy-öt darabot is magukra öltöttek, általában a lyukhímzéses, tömőöltéses technikát, a cakkos hurkolással szegett díszítésmódot alkalmazták. Hímzéssel díszítették még a már gyolcsból készült ujjatlan, hosszú, női alsó ingeket is. Alsóneműt nem hordtak.
Felsőruházatuk blúzból és szoknyából, valamint széles, néha körben fodros kötényből állt. Már korosztályonként változó színű és mintázatú gyári alapanyagokból házilag varrták. Jellegzetes téli ruhanemű a gyapjú vállkendő, amelyet derékon összefogva viseltek. Hűvösebb időben ujjatlan bőrmellénnyel, gyapjúujjassal, posztókabáttal és bundával egészült ki a lányok, asszonyok ruházata.
A nők nyáron általában mezítláb jártak, csupán aratáskor vettek fel csizmaszárból készített bocskort. Ünnepnapokon és hideg időben térd felett érő harisnyát, fűzős cipőt vagy kordováncsizmát hordtak. Lükő Gábor 1950-es évekbeli terepmunkája feljegyzéseiben megemlíti, hogy a módosabb lányok nyakukban pénzfüzért viseltek kiegészítőként.
A férfiak ruházatának fő darabjai az ing és a gatya. A férfiing elöl derékig gombos, ujjánál erősen ráncolt, kézelős volt, vállrészét, a sűrű ráncolásokkal összeillesztett ujjak karöltő részét, valamint a kézelőket fehér lapos öltésekkel, kizárólag mértani formákból álló fehérhímzéssel díszítették. Külön díszítményt jelentettek a szövetszélek összeerősítésére alkalmazott technikák, amelyek közül a varrt csipke, a subrikolás, valamint az azsúrozás volt a viseleti darabok esetében a legkedveltebb. Ezek mellett a függőleges irányban haladó, általában mértani formájú motívumok mellett a derékig érő gombolás mentén húzódó, szintén függőleges irányú, tűzéssel és azsúrozással kialakított csíkok képezték még az ünnepi ing díszét.
A száranként két szélből varrt gatya összeillesztését is mértani formákká alakított subrikolással oldották meg, s a gatya alján, körben is ezt a szálkihúzást és a függőleges szálakat tömőöltéssel átcsavaró eljárást alkalmazták, amely a rövid rojtozással a ruhadarab díszét alkotta. A gatyára többnyire sötétkék kötényt, az ingre pedig szintén sötét színű mellényt vettek rá.
A férfiak ruházatának elmaradhatatlan darabjai a fejfedők: a román parasztemberek a temetések kivételével sohasem jártak hajdonfőtt. Munkába szalmakalapot, nyáron fekete posztókalapot, télen kucsmát viseltek. A korábbi keskeny szélű, lapos pörge kalapot a századelőre már felváltotta a szélesebb karimájú. Az idősebb generációk tagjai még emlékeznek a vállig érő hajú parasztemberekre, de a század elejére már ez a hajviselet eltűnt, csak a magyarosra pödrött bajusz maradt meg.
A férfiak ünnepnapokon és a téli időszakban sötét színű ellenzős nadrágot és azonos anyagból készült kabátot hordtak. A nőkhöz hasonlóan a férfiak is viseltek télen különböző anyagokból készült, melegebb felsőruházati darabokat. Szűrt, bőrmellényt, gubát, bekecset hordtak. Lábbelijük munka közben a saját készítésű bocskor, hétköznapokon a papucs volt, de igen gyakran jártak mezítláb. Ünnepekkor és hidegben magas szárú csizmát húztak.
A fehér menyasszonyi ruha térhódításáig a fiatalok a legszebb ruhájukban, az ünneplőjükben esküdtek. Ugyanez igaz a temetkezésre is. Az idős emberek általában előre elkészítették azt az alsó- és felsőruházatot, amelyben temetkezni kívántak. A falusi közösség nagyon szigorúan megkövetelte a gyászt, közelebbi hozzátartozót egy évig, távolabbi rokont hat hétig illett teljes feketében gyászolni.

A cséplőgépnél 1941-ben

Az 1984-ben megnyílt kétegyházi román tájház épülete

Egy 1937-ben épült Kossuth utcai lakóház homlokzata 1976-ban

Festett falrészlet a tájház udvari szobájából

A tájház udvari szobája az 1990-es évek közepén elvégzett felújítás után

Kemence a tájház épületének tisztaszobájában

Halottas lepedő fehérhímzésének részlete

Díszabrosz rececsipkéje

Kétegyházi család az 1920-as években

Ottlakán György és felesége a századfordulón

Matyucz Demeter és Ollár Flóra 1916-ban

Ifjabb Matyucz Demeter és szülei (Matyucz Demeter és Ollár Flóra) az 1940-es években

Sztán János és családja az 1950-es években

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT