A szabadságharc hónapjai
A szabadságharc hónapjai
A szabadságharc történetéről szólva a fegyveres küzdelem bemutatására szokták a hangsúlyt helyezni. Pedig lényegesen többről, a polgári jogrend alapjainak lerakásáról volt szó. A király által április 11-én szentesített törvények értelmében megszűnt a jogi különbség az ország nemes és nem nemes lakosai között. Kimondták a törvény előtti egyenlőséget, s ebből következett a közteherviselés elfogadása. Eltörölték az úrbéri szolgáltatások jó részét, és megszűnt az úriszék – vagyis a földesúr bírói jogköre – a volt jobbágyai fölött.
A pesti forradalom híre március 19-én érkezett meg Gyulára. Az alispán összehívta a megye településeinek vezetőit, hogy népközgyűlés keretében ismertesse a várható változásokat. A legfontosabb feladat az átmeneti időszakban a rend fenntartása volt. A március 22-i népközgyűlés határozata alapján a közbátorságra ügyelő megyei választmány már a következő napon kötelezte a településeket rendőri erő felállítására. Megszervezését a községekre bízták, a létszámot is nekik kellett meghatározni.
A nemzetőrség spontán szervezése a megyében május 5-ig tartott. A parasztmozgalmaktól való félelem arra ösztönözte a községek vezetőit, hogy a vagyonosabbbak köréből nyerjenek meg tagokat az őrseregbe.
1848. március 27-én az évnegyedes közgyűlés határozatot hozott a községi bizottmányok megalakításáról: „minden községekben szintén (magok határában szabadon, azonban kellő összhangzatban működő) bizottmányok alakítandók – s ezeknek elnöke a hetenkénti középponti ülésben hellyel és szavazattal birand”. Velük a középponti bizottmány a szolgabírák útján fogja közölni a rendeleteit. A kétegyházi Szikszay Dániel táblabírót április 3-án a tizenhárom tagú megyei középponti bizottmány tagjává választotta az említett testület.
Április 3-án Farkas Béla megyei esküdt azt jelentette a vármegyének Kétegyházáról, hogy az előző napon megtartott népgyűlésen „…a rend s közbátorság fenntartására, valamint a községnek beligazgatás s egyéb törvényes eljárástól különböző teendőire nézve a választmányt 25 tagból megalakította… Az egész választási folyamat a legnagyobb csend s rend között bevégeztetett, ami tanúságul szolgál a nép együttértésének… örvendve kell említenem a nép összes akaratának a választott tagok iránt tanúsított bizodalmat.”
A választás azonban nem zajlott le ilyen simán. A lakosság felhasználta a jó alkalmat arra, hogy megszabaduljon a gyűlölt jegyzőtől. Farkas jelentése így adja elő a történteket: „Kötelességem bejelenteni ugyanaznap délután 3 órakor történt váratlan eseményt: …3–400 főből álló néptömeg tiszti lakománál megjelent azon határozott kéréssel, hogy helybeli jegyzőjük, Illovics Miklós ellen már régibb idő óta nem bizodalommal, hanem engesztelhetetlen gyűlölséggel s a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetnek, ennél fogva őtet e minőségben tovább semmi szín alatt megtartani nem akarják.”
A megjelent „nem nyugtalan, hanem feldühödött néptömegnek” az esküdt megígérte, hogy mindent elkövet a megnyugtatásukra, de azok ezzel meg nem elégedve „kijelentették, hogy ha egy óra lefolyása alatt szolgálatjából ki nem tétetik, azonnal lakjából erőszakosan s tettleg ki fogják vetni”. A nyugalom helyreállítása végett a jegyzőt Farkas ezután felvilágosította a rá váró veszélyre, ami után Illovics az állásáról önként leköszönt. Ezt a hírt gyorsan tudatták az összegyűlt néppel. Ezután mindjárt helyreállt a csend és a nyugalom.
A következő intézkedésként – a megyei középponti bizottmány másnapi jegyzőkönyve szerint – „az őrseregek felállítására megkezdettek a lépések” Kétegyházán is. Pedig ellenszenvvel fogadta a lakosság zöme az újabb tehertételt jelentő őrszolgálatot, s emiatt „alig ért el eredményt a legnagyobb fáradozás”. Ám Farkas Bélának és Szucsu Péternek az ellenkezést végül sikerült legyőznie, s így a községi nemzetőrséget 49 fővel megalakíthatták.
Az ideiglenes bizottmány meghatározta a népképviseleti országgyűlés választókerületeinek beosztását. Kétegyháza eszerint az orosházi kerületbe tartozott. A választásra június 26-án került sor. Boczkó Dániel nyerte el a szavazók többségének a bizalmát, 1848 októberétől, az egyik legaktívabb kormánybiztosként, az Arad körüli hadműveleteket felügyelte, illetve segítette.
Az áprilisi törvények kihirdetése a megyei közgyűlésen május 3-án történt meg. Ekkor alakították meg a megye új vezető szervét, az állandó bizottmányt. A frissiben megalkotott törvények a község igazgatásán belül is új helyzetet teremtettek. A folyamatban levő pereket az úriszéktől a községek vették át. Népgyűlések tartását a bíró rendelhette el, s ő volt a felelős a határozatok végrehajtásáért, valamint a csend és rend megtartásáért.
Az újonnan felállított vármegyei testületekbe is kerültek be kétegyháziak. A sajtóvétségek felett bíráskodó esküdtszék tagja lett például gróf Almásy Kálmán, akit a választási ügyek kezelésére szolgáló központi választmányba is beválasztottak Szucsu Mózessel, Szikszai Dániellel és még két községi elöljáróval egyetemben. A megyei állandó bizottságban május 3-tól Szikszay Dániel, Kirileszku Péter, Muntyán Mojsza, Tarián János, Varga Pál, Otrok Mátyás és Szucsu Péter képviselték Kétegyházát.
Az áprilisi törvények döntő lépésekkel kezdték meg a feudális viszonyok felszámolását. Teljes lebontásuk csak a polgári forradalom továbbvitelével vált volna lehetségessé, de erre az önvédelmi harc diktálta szükséghelyzet miatt nem kerülhetett sor. Így az áprilisi törvények ellentmondásait sem tudták megnyugtatóan felszámolni. Például azt, hogy az úrbéres telkeken élő jobbágyok és zsellérek felszabadultak, tulajdonosokká váltak, ellentétben a földesúri majorságokban élő zsellérekkel.
Felfokozott várakozás előzte meg a törvények kihirdetését, de ezek nem elégítették ki a tömegek várakozását. A közigazgatás kényszerhelyzetbe került, hiszen a fennálló törvények szerint kellett eljárnia. Vezetői, bár érezték a meglévő ellentéteket, feloldásuk érdekében nem sokat tehettek. A gazdagparaszti réteget képviselő községi vezetés és a nép ellentéte mögött az úrbériséggel, a legelőelkülönítéssel kapcsolatos vitatott esetek húzódtak meg.
A község és a földesúr között a legelő elkülönítésére közvetlenül a szabadságharc előtti években került sor. Az elkülönített legelők visszaállítását az azt megelőző állapotba azonban nem tette lehetővé az 1848. évi X. törvénycikk. Emiatt országszerte több esetben legelőfoglalásra került sor. A népmozgalmak vezetői a zsellérek voltak. Azt követelték, hogy vagy az úrbéres földekből, vagy a közösen használt legelőkből a használatukban lévő, s szántóként használt legelőrészt az elkülönítés után is megtarthassák. A jómódú gazdák meg akarták ezt akadályozni, mert a kisebb legelőterületen a saját állatállományuk megtartása is veszélybe került. Az elégedetlenkedők szerint az elkülönítéskor a község elöljárói nem képviselték kellően a község paraszti társadalmának érdekeit, s esetenként még bizonyos előnyöket is elfogadtak. Így a még hivatalban lévő elöljárók ellen is elemi erővel tört ki a népharag.
A törvény előtti egyenlőség, a regáléjogok községi kezelésbe adása, az úrbéri szolgáltatások eltörlése, az örökösödési jog megváltoztatása persze a parasztság minden rétegének az érdekében állt. Egyetértés volt a telkes jobbágyok, valamint a zsellérek között abban is, hogy orvosolják a legelőelkülönítés miatti sérelmeiket. A föld nélküli, vagy csak apró parcellás zsellérek földéhségét azonban az áprilisi törvények nem csillapították; jelentősebb szabad paraszti birtokhoz csak a volt úrbéres, telkes jobbágyok jutottak. Ezek a körülmények a későbbiek során jelentősen befolyásolták a települések lakossága és a megyei, községi vezetés, illetve a volt földesúr közötti viszonyokat, akárcsak lakosság készségét, hogy beálljon a nemzetőrségbe, illetve a honvédseregbe.
Április 27-én a megye alispánja azt jelentette Batthyány miniszterelnöknek, hogy Váriban és Kétegyházán „a rend és béke teljesen felbomlott. A személy és vagyon bátorság is veszélyeztetve van”. Az uradalmi földeket a nép elfoglalta, az uradalmi tisztekre rontott, s fegyveres erővel az eltelt húsz év alatt beszedett büntetéspénz visszaadására kényszerítette őket. Elterjedt ugyanis az a hiedelem, hogy a föld a népé lett, s ami az uraságnak járna belőle, azt per útján kell követelnie tőlük. Az alispán már ekkor kötelességének tartotta volna a fegyveres erő bevetését, de ebben megakadályozta az, hogy a megyében állomásozó kevés katonából csak Váriba küldhetett. Sürgősen kért hát még kétszáz lovast.
Az eseményeket árnyaltan világítja meg az orosházi szolgabíró, Jugovics József május 16-i, Szombathelyi alispánnak küldött jelentése. Eszerint a vagyonbiztonságot az körülárkolt s fával körülültetett uradalmi legelő elfoglalásával sértették meg a falubeliek. Tehát itt is a legelő körüli kérdés vált a legégetőbbé. Az uradalom által negyven éve egyedül használt legelőn ettől kezdve a volt jobbágyok legeltették lovaikat. Az uradalom ajánlott némi engedményt, de ezt a lakosság nem írta alá.
Ebben az ügyben járt a faluban a szolgabíró, amikor elemi erővel tört ki a népharag. Május 15-én délután négy órakor már indulóban volt hazafelé, amikor a községháza zárt kapuja mögött „ordítozó, zajongó néptömeget” vett észre. Meg akarta tudni mi ennek a zajongásnak az oka, így kocsijáról leszállt, amikor azonban ezt észrevették, „…nagy ordítozások között az ajtón ki, némelyek a kapun keresztül rohantak meg – ezen világosan értett szavak kiabálása mellett: be ne engedjétek – üssétek agyon – ez is úr, vasvillára!”
Ebben a helyzetben nem tudott mást tenni, mint hogy a kocsiba ugorva gyorsan elhajtatott. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot, ezért előbb Elekre sietett, mert úgy tudta, hogy ott rendes katonaságon kívül őrsereg is állomásozik. Amikor értesült róla, hogy ez nem így van, Gyulára ment át, de az alispánt este nyolc óráig hiába várta haza. Számos úrral tanácskozva egyetértettek a katonai erő bevetésével. Ezután átment Csabára Kiss Péter főszolgabíróhoz. Nála volt éppen az az Ómaszta Lajos, aki aznap az esküdti székhez képességgel bírók összeírását végezte Kétegyházán, s éppen bent volt a községházán, amikor elkezdődött a felzúdulás. Ő kevésbé volt szerencsés, mivel ott „erőszakoskodást vittek véghez” rajta.
Felszólításukra a Csabán tartózkodó katonaság főstrázsamestere nemcsak megajánlotta a segítséget, de rendelkezett is a katonák kivonulásáról. 16-án reggel megindult egyosztálynyi (két század) katona, és kilenc órára megérkeztek a községbe. A legelők elfoglalására és az egyéb eseményekre felbujtók kipuhatolása és elfogása jelentette legfontosabb elfoglaltságukat, amit Kálló József békési járásbeli csendbiztosra és a legényeire bíztak. Mindenesetre ügyeltek arra, hogy további ingerültséget ne keltsenek a nép között. A szolgabíró úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az alispánnak egy tekintélyes küldöttséggel, amely adott esetben törvényszékké is alakulhatna, meg kellene jelennie a helyszínen.
Tomcsányi másodalispán 17-én kapta kézhez az idézett jelentést, s másnap a helyszínen tájékozódott. A katonaság iderendelését helyben hagyta, azzal, hogy a kivezényelt osztályt 22-én felcserélik azzal, amelyet a minisztérium rendelt a megyébe. Eltartásuk terhe azokat sújtja, akik megsértették a törvényt: „akik az eddigi mozgalmakban kitűnőbben szerepeltek”. Ráadásul úgy, hogy ez nem fog beszámítani a megszokott katonatartási terheikbe. Utasítást adott arra, hogy még aznap vagy legkésőbb másnap Kiss Péter főszolgabíró Farkas Béla esküdttel a vizsgálatot megejtse. Ennek eredménye után fog majd a törvényszék a helyszínen ítéletet tartani.
Május 22-én a főszolgabíró jelentette az alispánnak, hogy a vizsgálatot befejezte, s a befogott „bűnözők” maguk jelentgetik fel társaikat. Az osztály katonaság, mely aznap délben eltávozott, a nép irányában becsülettel viselte magát, csak egy háznál garázdálkodott (az ablakokat kiverve) egy leittasodott káplár, de őt ezért felelősségre is vonták. Délben megjött a másik osztály. Ezt úgy helyezte el, hogy a „fő nyugtalankodók” viseljék a legnagyobb terhet. Kijelölésükben az elöljáróságot viselt emberek voltak a segítségére.
A nép is belátta, hogy törvénytelenséget követett el, s a katonaság elvitelét kéri. Azt ígérik az emberek, hogy a rendet maguk fogják fenntartani. Végezetül maga a főszolgabíró is arra kérte az alispánt, hogy mielőbb intézkedjék ez ügyben, mert sokáig „e nyomorult szegény nép” nem lesz képes ennyi katona eltartására.
Mivel az elöljáróság tagjai is részt vettek a népmozgalomban, a törvényszék május 27-i ülését követő napon a főszolgabíró asszisztálása mellett új elöljáróságot választattak a lakossággal. Még aznap kérték a katonaság elvezénylését, ami hamar meg is történhetett, mert az itt következő beadványban erről már nem esett szó.
Június 6-án azt kérték a község elöljárói az alispántól, hogy a népmozgalom börtönbe zárt vezetői fölött a megyei törvényszék mielőbb mondjon ítéletet. A másodalispán a május 26-i bizottmányi ülésen benyújtotta a bűnvádi iratokat, hogy az ítélkezés végett a helyszínen a törvényszék munkáját elvégezhesse. Tagjai május 27-én meg is jelentek. De be kellett látniuk, hogy az ügy állása nincs még olyan tisztán felderítve, hogy ítéletet hirdethessenek. A vádlottak közül tízet letartóztatva a gyulai börtönbe kísértek át olyan felszólítással, hogy a körülmények kiderítésére mindegyikük adja be írását a maga védelmére.
Mivel – mint mondták – elítélve senki sincs közülük, Szucsu Péter jegyző, Terian János választmányi elnök, Jepure Juron, Hodázsó Ursz, Bálint János, Gyúró András, M. Sztán György, Szloventsák János, választmányi tagok, valamint Kétegyháza elöljárói s választottai: Szelezsán János bíró, Balás János esküdt, Berbekár Tógyer, Jepure Tógyer, Berbekár Péter, N. Tulkán Flore, Tutotzi József esküdt, továbbá Varga Pál, Dávid Ferenc azt kérték, hogy „méltóztassék egy törvényszéket mielőbb tartani, és ezen szerencsétlen lakótársainknak a szabad lábon védelmet – biztos kezesség mellett – úgy jövőben a csend, rend és béke fenntartásáért egyik a másikért lekötelezve magunkat – kegyesen kieszközölni”.
A Lehoczki Lajos elnökletével Kétegyházán összeült törvényszék nem hozott ítéletet. Az alispán június 9-én a megyei ügyészt utasította az ügy befejezésére. A vizsgálat iratai azonban nem találhatók meg, így sem a vétkesek nevét, sem az ítéletet nem ismerjük. Igazából még a vádpontokban sem lehetünk biztosak. A községben azonban ezt követően mindvégig nyugodt maradt a közhangulat.
Az önvédelmi harc megindulása miatt többször is hadba szólították a lakosságot. 1848 nyarán, amikor a szerb felkelés kitört, még nem volt szervezett katonai erő az ország kormánya kezében. Jobb híján a nemzetőrséget mozgósították. A megye nemzetőrei július 12. és augusztus 24. között két váltásban Makó és Nagybecskerek környékén teljesítettek őrszolgálatot.
Szombathelyi alispán július 19-én Makóról számolt be a vármegyének az eseményekről. A nemzetőröket Becskerek felé rendelték. Indulás előtt kimondták, hogy aki otthoni dolgait nem a messze úthoz képest rendezte, beteg vagy nem érez magában kellő bátorságot, s ezért csak zavart okozna, induljon haza. Figyelmezteti azonban a hatóságot, hogy „Csabáról, Gyuláról, Kétegyházáról számosabban mennek haza, akik alkalmasint azzal fogják magukat menteni, mintha az lett volna kimondva, hogy csak az jöjjön, akinek tetszik, ami pedig …nem így volt”.
Batthyány Lajos miniszterelnök augusztus 11-én engedélyezte, hogy a harmadik váltás helyett egy ezerfős önkéntes zászlóalj álljon készen a harc végéig. Szeptember 16-án indították el Aradra, de önkéntesekről lévén szó, az eredetileg tervezett létszám helyett csak 387 főt tudtak felszerelni. Bogyó János toborzó biztos jelentéséből tudjuk, hogy közöttük négy kétegyházi legény is akadt. (1849 márciusában az 59. honvédzászlóaljba osztották be őket.) Úgy tűnik, hogy ezt kevésnek találhatták a megye vezetői, mert azt rendelték el, hogy „a 387 főre szükségelt 90 előfogatos szekeret egész Aradig Kétegyháza állítsa ki”, mivel „Kétegyháza községe a haza védelmére az egész megyében köztudomás szerint legkevesebb szolgálatot tett”.
Boczkó Dániel aradi kormánybiztos a román mozgalmak felélénkülésének a hatására október 14-én általános népfelkelést hirdetett. Ennek nyomán október 19-én mintegy kilencezer fő indult el Aradra. Hősiesen helytálltak az angyalkúti csatában, de élelmezési és fegyverhiány miatt az ő követelésükre kellett visszavonulni Lippára. A korabeli sajtó ezért gyávának bélyegezte őket. Ott voltak Új-Arad és Zádorlak bevételénél, csak november elején térhettek haza. A megye nemzetőrei alaposan kivették részüket a továbbiak során is az aradi vár ostromában.
November 22-én Boczkó ismét nemzetőröket – ezúttal háromszázadnyit – kért Aradra rendelni. Ők részt vettek a december 4-i, Arad vára elleni rohamban. December 13-án újabb alakulat érkezett a felváltásukra. Éppen időben ahhoz, hogy másnap a lengyel légióval fedezzék honvédjeink viszszavonulását.
Virágos Sándor megyei főpénztárnok 1849. január 2-án községenként megállapította a 7-én Aradra induló hatszáz főnyi nemzetőr kiállítási rendjét: érdekes, hogy sem a tervezett novemberi, sem az ekkori csapatban nem esik szó kétegyháziak részvételéről. Lehet, hogy az akkor ellenséges, románlakta területre nem akartak román nemzetiségű katonákat küldeni? Pedig, ellentétben az erdélyiekkel és a bánátiakkal, a magyarországi románság nagy része támogatta a szabadságharc ügyét. A honvédek között is több kétegyházi román nemzetiségű személyt találunk.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány felhívására a megye szabadcsapatot is szervezett. Január 8-án, az állandó bizottmány az ezer gyalogossal és kétszáz lovassal felállítani szándékozott önkéntes szabadcsapatba Kétegyházáról 28 fő kiállítását és felszerelését rendelte el, akiknek január 14-ére kellett készen állniuk. Ők május végéig teljesítettek szolgálatot, ugyancsak Arad alatt.
Időközben megindult a rendes katonaság, a honvédség szervezése. Az első tíz honvédzászlóalj felállítására 1848 nyarán került sor. A megye a szegedi központtal szerveződő 3. (Damjanich János vezette) honvédzászlóalj toborzási területéhez tartozott. A toborzóbiztos június végéig 235 újoncot vitt le Szegedre.
Az 1848. XXXIII. tc. alapján elrendelt sorozás a miniszterelnök szeptember 14-i rendelete után lépett hatályba. Eszerint minden 127 fő után két újoncot, vagyis a megyében összesen 2550 katonát kellett kiállítani. Ebből a létszámból október 29-ig csak 1911 főt állítottak ki. Közülük egyetlen kétegyházi sem akadt.
Ott, ahol nem telt ki az előírt sorozási szám önkéntesekből, sorsolással döntötték el, hogy kinek kell bevonulni. Fakockákat készítettek, s ezekből kellett húzniuk a legényeknek, amíg ki nem telt a hiányzó létszám. Bizonyos esetben viszont megengedték azt, hogy akire a sors esett, pénzen helyettest fogadhasson. Még január elején is hiányzott a kiállítandó megyebeli újoncok közül 84 fő, de közöttük már csak négyfőnyi volt Kétegyháza hiánya az általa kiállítandó ötvenből.
Alig fejeződött be a második honvédtoborzás, máris megkezdődött a harmadik. Bár a tavaszi hadjárat során fényes sikereket elérve sikerült csaknem az ország egész területét megtisztítani az ellenségtől, a hazának újabb katonákra volt szüksége. Az elért eredményeket meg kellett védeni. Az orosz fenyegetés is egyre reálisabb veszélynek tűnt. Május 8-án a megyére kivetett 637 újoncot úgy osztották el, hogy Kétegyházának 3159 főnyi lakossága után tizenhárom katonát kellett kiállítania. A megyében ekkor ennél kevesebb létszámmal csak Doboz (2500 lélek után tíz fő), Bánfalva (1273 lélek után öt fő), valamint Vári (2135 főre kilenc) és Kígyós (1500 főre hat) szerepelt. A harmadik honvédtoborzás május 10-én kezdődött. A csapatok felszerelése is vontatottan haladt: június 30-án 61 fő még mindig hiányzott a megyei keretből. A kétegyháziak ekkor még öt fő kiállításával tartoztak.
Az általánosan elterjedt hiedelemmel ellentétben tehát azt láthatjuk, hogy Kossuth első hívó szavára nem tódultak mindenütt önként a zászlók alá az emberek. Mindenki tisztában volt vele, hogy aki katonának áll, az a halállal cimborál, s bármikor otthagyhatja a fogát a csatatéren. A kétegyháziaknak azért még sincs miért szégyenkezniük ebben a tekintetben. Békés megye 3326 honvédjéből 66 főt ők állítottak ki, igaz, közülük tizennégy volt a pénzen felfogadott. Azt is meg kell állapítsuk, hogy arányaiban talán éppen a kétegyháziak szenvedték el a legnagyobb emberveszteséget a megyében: hét honvéd nem tért vissza, kettő meghalt, egy megsebesült a harcok során. Sajnos 33 katonáról nem tudjuk, hogy hol, melyik alakulatban teljesített szolgálatot. Az ismertek közül egy fő a 7., négy fő a 29., tizenöt fő az 58., két fő az 59. zászlóaljban, egy fő szekerészként, egy fő huszárként, egy fő a lengyel dzsidások között, egy fő Bemnél, hat fő pedig Dembinszky alatt szolgált. Gróf Almásy Dénes a 16. (Károlyi-féle) huszárezredben egészen a főhadnagyi rangig vitte.
Zömmel – ahogy már utaltunk rá – a kétegyházi fegyveresek az Arad körüli harcokból vették ki a részüket. A 29. az 58. és az 59. honvédzászlóalj mindvégig Arad–Temesvár körzetében teljesített szolgálatot. Az újjáalakított 7. zászlóaljat a Délvidéken küzdő Nemegyei Bódog szabadcsapatából szervezték meg. A 16. huszárezred egy százada Bemnél, egy a Temesközben harcolt. Almásy Dénes gróf a századával Görgey főseregében teljesített szolgálatot, egészen a világosi fegyverletételig.
A katonaállítás terhe mellett a hadsereg élelmezése, a hadiszállítások lebonyolítása és futárszolgálat teljesítése is a lakosságot terhelte. 1849 tavaszán és nyarán a Tisza-vidéken állomásozó katonaság ellátását kellett vállalja a megye lakossága. A szekereseket sokszor erejükön felüli szállításokra kötelezték. Nagyszámú hadifogoly (március 18-án kétezer fő) ellátásáról is gondoskodni kellett. Kétegyháza ugyan a márciusi lista szerint nincs a hadifoglyokat őrző helyek között, de a foglyok száma július végén már háromezer főre nőtt, így elképzelhető, hogy ekkor már ide is jutott belőlük.
Az orosz betörést teljes mozgósítás, azaz általános népfelkelés elrendelésével próbálta meg feltartóztatni a kormány. Korponay János ezredes 1849 júliusában háromszor hirdetett népfelkelést: július 8–12. között Füzesgyarmatra, mert egyes orosz csapatok ekkor már Debrecenben jártak. Azután július 26-án, a cári főhadsereg Tiszán való átkelésének a hírére, majd 29-re, ugyancsak Füzesgyarmatra. Ennek a végrehajtását azonban még előző nap, 28-án felfüggesztették. Ehelyett egy könnyebben kezelhető, ezerkétszáz gyalogosból és kétszáz lovasból álló mozgó népfelkelő csapat alakítását rendelte el az ezredes. A csapatba Kétegyházának 24 gyalogost és négy lovast kellett felszerelnie. Egyhetes szeghalmi táborozás után hazaengedték a gyalogosokat végleg, a lovasokat pedig ideiglenesen.
Július 29-én – ezúttal Szarvasra és Füzesgyarmatra – ismét népfelkelés kiállítását rendelte el Korponay. A megyei vezetés viszont a nagyszámú hadifogoly miatt csak önkénteseket várt a megjelölt helyekre. Szarvasra augusztus elsején össze is gyűlt vagy nyolc-kilencezer fő, de Terényi Lajos másodalispán feloszlatta őket, minthogy a Tisza-vonalat a magyar haderő teljesen védtelenül hagyta. Augusztus 2-án, Kunszentmárton elfoglalását követően viszont a környező községben éppen ő hirdetett népfelkelést. Ez ellen meg a megyei védbizottmány tiltakozott. Ez az eset is azt jelezte, hogy már a szabadságharc végjátéka zajlott, ekkorra sokan belátták, hogy nincs értelme feleslegesen az emberek életét kockáztatni, a harc úgyis eldőlt már.
A község erejét a szabadságharc utolsó napjaiban a hadiszállítások kötötték le. A magyar kormány augusztus elején Aradra tette át a székhelyét. A pénz- és lőszergyártó gépeket még igyekeztek biztonságos helyre szállítani. Emellett a csapatmozgásokkal is számolni kellett. A Görgey vezette fősereg is augusztus első napjaiban vonult le Debrecen–Nagyvárad tájékáról Aradra. A katonai kórházat ideiglenesen Orosházán helyezték el, s gondoskodni kellett a nagyszámú hadifogoly elhelyezéséről is.
Augusztus első felében térségünk felbolydult méhkashoz lehetett hasonló. Orosházáról már augusztus 1-jén azt jelentette a szarvasi főszolgabíró az alispánnak, hogy Kétegyháza szekerei napok óta szünet nélkül fuvaroznak. Ezt megerősíti Szucsu Péter jegyző és Jercen János bíró augusztus 5-i levele, melyben elpanaszolták, hogy a tegnap hét órára kirendelt háromszáz kocsit nem sorakoztathatták fel, mivel csak háromnegyed hétkor vették kézhez a parancsot. Ehhez hasonlóan az előző nap délután negyed háromkor kelt rendeletet is csak ma reggel nyolckor kapták kézhez, így ezt sem teljesíthették. A sok fuvarozást már egyébként sem győzik. Az éjjel például 36 nagy, terhekkel megrakott szekér érkezett, tovaszállításához még több kocsi szükséges. Az előző napon majdnem háromezer foglyot kellett elkísérniük, amihez 22 kocsit kellett biztosítaniuk. Most pedig az 5. huszárezred tartalékosztálya depóját szállítják Battonyára 32 kocsival, s még számtalan beteget is várnak. Ezért arra kérték az alispánt, hogy méltóztassa felmenteni őket a rendelet végrehajtásának kötelezettsége alól.
Augusztus 3-án a császáriak megszállták Orosházát, az oroszok pedig 9-én elérték Sarkadot, 11-én Gyulát, 12-én Békéscsabát. A megye védbizottmánya a székhelyét 10-én Mezőberénybe, 13-án Gyomára tette át. 16-án megtartotta utolsó ülését.
A szabadságharc Európa két legerősebb katonai hatalmával szemben elbukott. A megkezdett reformokat, a polgári átalakulás megindulását azonban szuronyokkal már nem lehetett feltartóztatni.
1849 augusztusában állítólag mintegy hatezer orosz vonult keresztül a falun. A helybeliek úgy tartották, Chirilescu Péter görögkeleti pópának nagy szerepe volt abban, hogy visszatartotta az itteni románokat az atrocitásoktól. Később ezért kapta meg a királytól a Ferenc József-rendet.
