Göröngyös úton a szabadságig

Teljes szövegű keresés

Göröngyös úton a szabadságig
Az 1770-es évektől sok katolikus vallású, elsősorban a zsellérséghez tartozó személy költözött a községbe, akiket kezdetben Károlyi Sándor unokájának özvegye, gróf Haller Istvánné hívott a faluba, de betelepülésük szórványosan a XIX. század közepéig folytatódott. Mivel az úrbéri szerződés a jobbágyok robotját korlátozta, a grófnő saját majorságát az újonnan érkezett zsellérekkel kívánta megműveltetni. Ezenkívül a római katolikus vallás terjesztését is lelkiismereti kötelességének tartotta, és e cél érdekében reformátusok kárára elkövetett erőszakoskodásoktól sem riadt vissza. A Károlyi-rész korábbi földesurai Hodosy János kivételével katolikusok voltak ugyan, de a református vallás iránt nagyfokú toleranciát tanúsítottak. Hallerné megözvegyülésével és birtokba jutásával azonban egy csapásra megváltozott a helyzet. A grófnő a református eklézsiától és lelkipásztorától taxa fizetését, továbbá robotszolgálatot követelt. A kurtanemesi származású református gazdákat állandó zaklatásokkal módszeresen megalázta, embereivel kihajtotta házaikból, földjeik egy részét és kaszálóikat erőszakkal lefoglalta. A megyei hatóságnál csak a nemesi származású gazdák mertek panaszt tenni ellene, ezért a grófnő haragja elsősorban velük szemben nyilvánult meg. 1769 és 1775 között a Katona, majd 1775–76-ban a Hodosy család még itt élő tagjai kényszerültek a falu elhagyására, de 1776-ban már a nem nemesek közül is többet elűztek házaikból. Míg a nemesek Nádudvarra és Tiszafüredre költöztek rokonaikhoz, a jobbágyi állapotúak többnyire Kisújszálláson, Törökszentmiklóson vagy a közeli Kakaton telepedtek le. Az elűzöttek házaiba szinte kivétel nélkül katolikus betelepülők költöztek, s így a telkes jobbágyok számában még nem történt lényeges változás. A zsellérek száma viszont ugrásszerűen megnövekedett, az 1771. évi 32 családfőről 1787–88-ra 91 főre emelkedett.
A XVIII. század végén a település földesurainak személyében is újabb változások következnek be. 1780-ban meghal Borbély József, a gazdagságáról híres bánhalmai földesúr, Borbély Mihály fia, s birtoka ötfelé osztódik. Az örökségből Magyary-Kossa Mihály, Pély István, Borbély Márton, Jármy László, valamint Borbély Sámuel utódjai részesedtek. Kakatpuszta 1100–1200 holdján az Orczy bárói család továbbra is birtokos maradt. A Károlyiak azonban rövid időre teljesen eltűnnek Kenderes földesurainak névsorából, miután gróf Károlyi Antal 1778-ban a még megmaradt földjeit is átengedte a Haller rokonságnak.
1784-ben a Barát-rész tulajdonjogában történik gyökeres fordulat, a pálos rend megszűnésével katolikus vallásalapítványi birtokká alakítják át, jövedelmét ezentúl iskolák és szegény plébániák segélyezésére fordítják. Az 1790-es években a Grófi-részen a Hallerek is elvesztik birtokukat. A Grófi-rész fele a nemesi udvarházzal és gazdasági épületekkel együtt véglegesen Horthy Miklós kormányzó anyai dédapjának, Halasy Mártonnak, a megyei közéletben jelentős szerepet betöltő Halasy család első kenderesi birtokosának kezére jut.
1789-ben a falu határában az úrbéri szántók, vagyis a jobbágyportákhoz tartozó, megművelt földterület nagysága elérte az 1646 katasztrális holdat, míg a földesurak saját használatában lévő majorsági szántóké a felső részen 1336 katasztrális holdat tett ki. Ez az arány a lakosság viszonylagos jómódjára utal. 1793-ban a földesurak birtokarányosítás címén a jobbágyok kárára legelő elkülönítéseket végeztek, a Barát-részen pedig az egész falu által használt közlegelőből foglaltak új zsellérfundusokat. A felső részen 1793 és 1811 között 67, a korábbi pálos birtokon 64 zsellérház felépítése jelentette a gyarapodást. 1811-ben a zsellérek betelepítése miatt a telkes gazdák pert indítottak földesuraik ellen, s a megyei vizsgálat során kiderült, hogy az összes legelő területen a telkes jobbágyok huszonöt fejős juhnyájat, ötszáz kost, ezernégyszáz egyéb juhot, nagy ménest, hámos lovakat, két disznócsordát, egy-egy ökör- és szarvasmarhagulyát tartottak. Ehhez hasonló jó állapot csak Mezőtúron és a nagykun városokban volt tapasztalható a XIX. század elején.
A lakosság és a földesurak között a zsellérek betelepítése miatt kialakult ellentét nemcsak törvényes keretek között, hanem önkényes formában is megnyilvánult. 1811-ben a jobbágyok a Károlyi- és a Halasy-birtokon épült zsellérházakat elfoglalták, majd lerontották, hogy az újonnan betelepített zselléreket távozásra kényszerítsék. 1812. december 30-án Kenderes földesurainak kívánságára Egerből vármegyei küldöttség szállt ki, hogy a legelőfoglalásokról, a zsellérfundusok kiosztásáról, a búzásvermek betöméséről és a házak lerombolásáról a község elöljáróinak tanúvallomását felvegyék. Lukács István főbíró, Pádár Mihály törvénybíró, Mészáros István, Andrássy József és Szetsey József, az elöljáróság tagjai „egy szájjal vallották”, hogy régen két negyedrész jobbágytelekhez egy negyedrész legelő tartozott. Az utóbbi időben azonban mind az alsó, mind a felső részen az uraságok a legelőből sok házhelyet kiosztottak, és a telkes gazdák kénytelenek más települések határában, drága pénzen legelőt árendálni. A megyei hatóság által felvett vallomásokban szó esett arról is, hogy a régebben ugaron hagyott földeket kukoricával vetik be, de a kukoricaföldek teljesen kimerülnek, és azokat trágyázni kell.
A jobbágyok elkeseredett akciói, a legelők erőszakos visszafoglalása, a zsellérházak lerontása és a földesurak ellen indított per a még szilárd feudális viszonyok között a nemesek előjogainak maradéktalan érvényesülése miatt nem járhatott eredménnyel. A zsellérek betelepítése tovább folytatódott, és a jobbágyfelszabadítás időszakáig teljesen átalakította a helyi társadalom szerkezetét. Míg 1787–88-ban nyolcvan telkes jobbágyot vettek számba a faluban, az 1828. évi országos összeírás csak 67 telkes családfő nevét tartalmazza. Ugyanakkor a zsellérek száma többszörösére emelkedett, 77-ről 268-ra nőtt, s így aztán az 1848-as forradalmat megelőző két évtizedben Kenderes már nem a módos jobbágyfalvak közé, hanem, a túlnyomórészt zsellérek által lakott szegényebb települések közé tartozott.
A község történetének fontos dokumentuma Debreceni Pap István feljegyzéseinek sora, melyek a református egyház anyakönyveiben olvashatók. A református lelkész 1814-től 1849-ben bekövetkezett haláláig tartó, hosszú kenderesi szolgálata idején egyháza anyakönyveit nemcsak lelkiismeretesen vezette, hanem a faluban történt fontosabb eseményeket a matrikulában le is írta, és ezzel faluja valóságos krónikásává vált.
Debreceni Pap István 1814-ben, amikor Fassangról, lelkipásztorkodásának korábbi színhelyéről Kenderesre költözött, májusi nagy havazásról, a gyümölcs- és szőlőtermés teljes pusztulásáról tudósított. A következő évben az egerek rettenetes elszaporodásáról, 1826-ban rendkívüli januári hidegről, a rideg marhák pusztulásáról és a rossz termés miatt Erdélyből és a Szilágyságból tömegesen érkező kéregető, éhező románokról tesz említést. Feljegyzéseiben Zöld Marci, a híres betyár elfogásának érdekes históriáját is megörökítette, akit 1816 novemberében a közeli, fegyverneki Csergettyű csárdában leptek meg a Heves megyei pandúrok. A sokáig szájról szájra mesélt történet szerint a betyár társaival együtt falunk határán át lovagolt célja felé, s a kenderesi Borók Andrástól érdeklődtek: „Atyafi, messze van-e még Fegyvernek?” Mire Borók a fegyverneki toronyra mutatva azt mondta nekik: „Nincs már messze, ilyen jó lovakon fertály óra alatt ott lehetnek.” Borók András megkérdezte, mi végre mennek Fegyvernekre, és ők azt válaszolták, lakodalomba. Másnap aztán már hallották a kenderesiek, hogy a betyárokat elfogták a pandúrok. Ugyanis Zöld Marcinak egy szép fegyverneki asszony volt a szeretője, ahhoz igyekezett. Az asszony azonban elárulta őket a csendbiztosoknak. Mulatozás közben a három betyár fegyverét a kemencetorokra tette fel, míg negyedik társuk őrt állt a ház előtt. Pisztolyaik csövébe titokban az asszony valakivel vizet öntetett. A pandúrok a kint őrködő betyárt ártalmatlanná tették, majd a házba behatoltak, és a bent lévőket is elfogták, mivel vizes fegyvereiket hiába próbálták elsütni. Zöld Marcit és társait 1816. december 6-án Törökszentmiklóson akasztották fel.
Debreceni Pap István feljegyzései szerint a kenderesiek fantáziáját ugyancsak megmozgató eseménynek számított 1824 augusztusában az égen megjelent, kígyó alakú tűzgolyóbis. Bizonyára csak egy üstökös lehetett, de az egyszerű népet babonás félelemmel töltötte, el s háborút, éhínséget és döghalált jövendöltek belőle. Mintha a jövő igazolta volna a sötét látomásokat, 1829-ben marhavész pusztított a vidéken, majd 1830-ban nagy árvíz. A következő évben pedig Kenderest is elérte a rettenetes betegség, a kolera. Alig telt el aztán néhány év a nagy járvány után, különlegesen szélsőséges időjárási viszonyok tették próbára a falu földművelésből élő népét. 1837-ben az esős tavasz és nyár miatt semmi gyümölcs, szőlő nem termett a határban. 1841-ben a rendkívüli hőség és szárazság miatt valósággal kisült a termés. „Ami kevés élet volt, már azt Margit-napra el is nyomtattuk. A tengerit nem törtük, hanem ami kisarjadzott, felgyomláltuk júliusban… tudtomra a szegényen senki sem segített… gróf Károlyi tisztjéhez és Halasy consiliárius úrhoz is folyamodtak az ő taksásai, de semmit sem kaptak, meg sem hallgatódtak. Ily jó rend van nagy Magyarországon a szükség és ínség idején” – olvashatjuk a hívei minden gondját-baját átélő lelkipásztor krónikájában.
Az idő múlásával a feudális társadalom bomlása lassan, alulról a falvakban is megkezdődött. Az úrbéres viszonyok fellazulását jelzi az 1836-ban megindult legelőelkülönítési per, melynek során a kenderesi egész telkes jobbágyok tizennégy kishold legelőhöz jutottak. Az államháztartást megillető rovásadó 1830 és 1845 között jelentősen csökkent, robotot pedig már alig végeztek, mivel a nagyszámú zsellér fedezte a földesúri majorságok munkaerő-szükségleteit. Megmaradt viszont a község újoncállítási kötelezettsége, és a rendkívül terhes katonáskodást pénzzel sem lehetett megváltani. Az újoncok esetenként nemcsak önkéntes jelentkezés alapján, hanem a legények leitatásával vagy erőszakkal, fogdosások útján kerültek hosszú, tízéves szolgálatba. Ezt a sokat bírált önkényes rendszert 1841-ben sorshúzással váltották fel, amikor a katonáskodásra alkalmas legények nevét cédulákra felírták, és az elrendelt kvóta szerint néhányat kihúztak. A sorshúzások emlékét a XIX. század második felében még kedves gyermekdal őrizte, melyet Győry Lajos, Kenderes tudós lelkipásztora feljegyezett: „Iccad rece, gombod rece, esik a hó árpaszalmára, / Iccad rece, gombod rece, el kell válni tőled utoljára, / Te is árván maradsz, kisangyalom, / Iccad rece, gombod rece, mert már nekem el kell masíroznom! / Kihúzták a rám eső cédulát, / Iccad rece, gombod rece, itt kell hagyni Kenderes faluját!”
A bevonult újoncok többnyire a Habsburg Birodalom távoli tartományaiban töltötték le szolgálatukat, s végül obsitosként, katonai elbocsátólevéllel térhettek haza. Sokan sohasem láthatták többé szülőfalujukat, mivel nem bírták ki a fizikai megpróbáltatásokat, betegségeknek vagy erőszakos halálnak estek áldozatul. Így járt Lévay Dániel kenderesi közvitéz is, kinek szerencsétlen pusztulásáról az estei Ferenc Ferdinánd császári és királyi főherceg 32. gyalog sorezredének parancsnoksága halálbizonyítványt küldött a község elöljáróságának. A 27 éves katona a lombardiai Mantua város laktanyájában 1847. június 28-án „saját társa, Magótsi János által orozva meglövetett”. Lévay Dánielt két nappal később a mantuai sírkertben az előírt kíséret szerint helyezték végső nyugalomra.
A nemesek a katonáskodás alól mentesültek, hacsak önként nem vállalták a szolgálatot. Kiváltságaikat az egyébként már régóta paraszti életmódot folytató kurtanemescsaládok más területen is, olykor komikus módon igyekeztek érvényesíteni. Győry Lajos feljegyzései szerint az 1848-as forradalmat megelőző években gyakran előfordult, hogy reggelenként kiálltak a kapuba, s amikor a juhokat és sertéseket a mezőre hajtották, egyet-kettőt betereltek udvarukba. Mivel portájukra a község vezetői csak akkor tehették be lábukat, ha a szolgabíró karhatalmat rendelt ki, gyorsan levágták és elfogyasztották az ellopott állatokat. Hiába igazolta a jószág tulajdonosa, hogy az ő állatait behajtották, a kurtanemesek ezt letagadták, és corpus delicti hiányában semmit sem lehetett tenni ellenük.
A feudális korszak túlhaladott igazságszolgáltatatási rendszere és régi, merev erkölcsi szokásai ugyancsak fennmaradtak, míg a negyvennyolcas forradalom végleg el nem söpörte azokat. A hatóságok a nemesek kisebb vétkei felett szemet hunytak, ugyanakkor közrendűek esetében az istenkáromlást vagy a házasságtörést bírósági úton, testi fenyítéssel torolták meg. Győry Lajos számos, érdekes esetet feljegyzett, melyek közül néhányat érdemes ide idéznünk. Egy bizonyos Mihály Andrásnak mint istenkáromlónak tizenkét pálcaütést kellett elszenvednie, mert „Gály Vince úrnak az úton elejét állotta és a legnagyobb káromkodással illette”. Smitnyai Jánost és nejét, Orbán Erzsébetet hasonlóképpen tizenkét-tizenkét pálcára ítélték, mivel a nő okot adott férjének, hogy kicsapongó élete miatt a háztól elkergesse, a férfi pedig káromkodott.
Forró Mihályné ügyében, aki házasságtörés miatt jelentette fel urát, a helyi bíráskodásban is illetékes községi elöljárók salamoni döntést hoztak. A tanács az asszonyt is vétkesként ítélte el, mivel „férjének szívességét kellően nem méltányolta”, s az okkal csalta őt meg egy kunhegyesi nővel. A férjet azonban még hibásabbnak találták, mert „házasság feltörést” követett el. Az ítélet szerint Forrónénak hat korbácsütést, a férjnek tizenkét pálcát kellett elszenvedni.
Az 1848-as forradalom időszakára falunk társadalma már rendkívül erősen differenciálódott. Nemcsak a nagyszámú zsellérség, hanem a volt úrbéres gazdák jelentős része is a szegényparasztság tömegéhez tartozott. Bár összesen hetven jobbágytelket tartottak számon a községben, ebből csupán hat egész és hét háromnegyed telek maradt meg, s a földek többségét 82 fél- és 77 negyedtelkes jobbágycsalád művelte meg.
A zsellérek és úrbéresek egyaránt lelkesedéssel fogadták a jobbágyrendszer és a nemesi előjogok eltörlésének hírét. A kenderesiek öntudatosságát és hazafias érzését bizonyítja, hogy tömegesen jelentkeztek a nemzetőrnek, noha ez korántsem volt minden község lakosságára jellemző. A nemzeti őrsereg létrehozásának szükségességét 1848. március 15-én a pozsonyi országgyűlésen és a pesti tizenkét pontban fogalmazták meg. Kötelező felállítását azonban csak az áprilisi törvényekben rögzítették, melyek szentesítéséig a nemzetőrség Heves és Külső-Szolnok vármegyében csupán a települések egy részében alakult meg. Kenderes élen járt a tiszai járás községei között, mivel a faluban már április elejére nyolcvan főből álló őrsereg jött létre Somogyi Lajos vezetésével. A községek és városok a nemzetőrök első csoportját augusztus első napjaiban Szolnokra küldték be, s rövid kiképzés után szekereken a Délvidékre vitték őket, ahol Temerinnél, Szenttamásnál, Járeknél a szerb felkelők elleni ütközetekben estek át a tűzkeresztségen. Négy hét múlva váltották le friss csapatokkal az itt harcolókat.
Görgey Artúr, a nemzetőrség szolnoki táborának parancsnoka rendkívül elégedetlen volt a Heves és Külső-Szolnok vármegye által kiállított nemzetőrök felszerelésével, bizonyára nem teljesen alaptalanul. Szeptember 21-én katonásan kemény levelet küldött a vármegye közönségéhez, melyben felháborodva írja: „Néhány helység a Megye kebeléből a rá kivetett önkénteseket egy ingbe, gatyába küldte be hozzám... Én meleg téli, célszerű, bár nem új, bár nem egyforma ruházat nélkül a helységek önkénteseit el nem fogadhatom.”
Sajnos részletes adatok hiányában nem ismerjük, hogy a kenderesi nemzetőrök milyen felszereléssel érkeztek meg a szolnoki táborba, de valószínűleg őket sem látták el meleg ruházattal és fegyverüket is többnyire a kiegyenesített kasza jelentette. Hiányos fegyverzetük, még hiányosabb kiképzésük és rossz ruházatuk a komolyabb harci feladatok sikeres teljesítését szinte lehetetlenné tette számukra. Heves és Külső-Szolnok vármegye összesen három zászlóaljat állított fel, melyek közül a kenderesieket a harmadik zászlóaljba osztották be. 1848 októberében a bevonultak egy része részt vett Jellasics seregének üldözésében, majd a szerencsétlen kimenetelű schwechati csatában. Novemberben a felmorzsolódott sereg maradványaiból szervezték meg a 71. honvédzászlóaljat, s az alakulatot december végétől a komáromi várőrséghez rendelték. A november elején kiállított, újabb Heves megyei nemzetőrökből a 26. honvédzászlóaljat hozták létre ki. Ez az egység később a Schlick tábornokkal szemben vívott kassai ütközetben hősiesen helyt állt.
A falu férfilakosságából sokan küzdöttek a szabadságharc jeles ütközeteiben és a komáromi vár védőinek sorában. A Heves Megyei Levéltárban fellelhető névjegyzékek 260 kenderesi nemzetőr adatait őrzik. Nagyobb részük azonban nem önként, hanem sorshúzás alapján vállalta a szolgálatot. Harctérre csak az önkénteseket küldték, míg a többieket otthoni, rendvédelmi feladatokra osztották be vagy tartalékban hagyták, különösebb megbízást nem adtak nekik. A 66 éves, ekkor már betegeskedő Debreceni Pap István református lelkipásztor, Juhász Márton katolikus plébános és Pádár Mátyás, a község főbírája is nemzetőr lett, de tényleges szolgálatot aligha teljesítettek (III. számú Függelék).
A honvédek toborzásáról sajnos nem maradtak ránk levéltári források. Valószínű, hogy a szabadságharcban katonáskodó kenderesiek többsége nem közvetlenül, hanem a nemzetőrségből került a reguláris honvédseregbe. Előfordultak persze más esetek is. A 32. császári és királyi gyalogezred két katonája, Gabányi Antal és Körmös Ferenc közlegény már jóval a forradalom előtt katonának állt, és 1848 tavaszán, szabadságon éppen otthon tartózkodtak. Április 6-án falujukban érte őket az egri hadfogadó parancsnokság parancsa, hogy azonnal vonuljanak be „szabadságos passzusaikkal szolgálatjokhoz leendő beállítás végett”. A honvédségbe átkerülve Körmös Ferenc életét áldozta a szabadságért.
A bevonult férfiak hazafias kötelességeiknek szinte az utolsó percekig eleget tettek, és erre ösztönözték őket a község vezetői is. 1849 nyarán az orosz betörés halálos veszedelmét átérezve az elöljáróság az önként honvédnek jelentkezett Rósa Istvánnak ingyen házhelyet ajánlott fel, ha négy éven át teljesíti katonai szolgálatát.
A szabadságharc alatt a Kenderesen maradtak számára a legnagyobb eseményt a kormány Debrecenbe menekülése jelentette. Pestről Szolnokra vasúton hozták a Szent Koronát, a pénzsajtót, hadi készleteket és fegyvergyári felszereléseket. Itt szekerekre átrakodva indultak tovább a Tiszántúlra. Győry Lajos kenderesi református lelkész későbbi feljegyzései szerint a behavazott alföldi síkságon mindenütt máglyák égtek, kocsitáborok pihentek, és a tüzeknél emberek melegedtek. Feldőlt kocsik itt is, ott is, maga a Szent Koronát szállító jármű is árokba borult.
Kossuth és kísérete 1849. január 5-én este, a legnagyobb hidegben érkezett Karcagra, s ebből arra következtethetünk, hogy 4-én este, vagy 5-én reggel haladhatott át Kenderes bánhalmai határán a szolnok–madaras–debreceni sóúton utazva. Ezzel kapcsolatosan érdekes szájhagyományról olvashatunk a tudós lelkipásztor kéziratában. 1850 szeptemberében, több mint egy évvel a világosi fegyverletétel után különös pletyka terjedt el a faluban, mely szerint 1849 januárjában Kossuth Lajos holmiját Pádár Mátyás, a község főbírája eltulajdonította, és az abban talált pénzen a tanácsbeli tagokkal a kocsmában megosztozott. A főbíró azonban tisztázta magát a számára módfelett kínos rágalmak alól, és bebizonyította, hogy a láda nem Kossuthé, hanem egy orvosé volt, aki azt szándékosan, írással megerősítve hagyta nála. Fekete Pétert, a pletyka egyik terjesztőjét becsületsértésért 24 botütésre, Rózsa Györgyöt, a másik rágalmazót 24 óra börtönnel büntették. Arról nincs tudomásunk, hogy az ominózus láda valójában mit tartalmazott, de Kossuthé valóban nem lehetett, mivel a forradalom vezérei bánhalmai fogadóban nem szálltak meg, csupán a Perczel Mór seregéhez tartozó katonák kvártélyozták oda be magukat. A Kossuth-láda meséje állítólag a kiegyezés után Ráday Gedeon, a betyárvilág felszámolásáról híres-hírhedt királyi biztos füléig is eljutott, de az ügyben nyomozást nem rendelt el.
A világosi fegyverletétel, majd az aradi és pesti kivégzések hírét a falu népe apátiával és néma gyásszal fogadta. Noha a megtorlás a községet közvetlenül nem érintette, sőt még a falu vezetőit, a főbírót és a tanácsnokokat sem mozdították el állásukból, a kialakult exlex állapot, az ország katonai kormányzása félelmet és zavart váltott ki. A helyi elöljáróság számára nem volt világos, hogy a ’48-as törvények közül mi marad érvényben, és mi nem. Ezért átmenetileg inkább visszatértek a jobbágyfelszabadítás előtti jogszokásokhoz, a messziről jött idegeneket pedig szigorúan ellenőrizték, nehogy forradalmi eszméket terjesszenek a lakosság körében.
Az egymás után megjelenő császári pátensek rövidesen eloszlatták a kétségeket, és világossá tették, hogy a Habsburg-önkényuralom a nemzeti függetlenség minden fontos elemét felszámolta ugyan, de az ország polgári átalakulását kívánatosnak tartja és támogatja. 1852-ben a földbirtokok szabad adásvételét akadályozó ősiség jogának eltörléséről, majd 1853-ban az úrbéres földek megváltásáról bocsátottak ki uralkodói pátenseket. Ezután végre megkezdődhetett a tagosítás. A munkálatok Kenderesen 1862-ben fejeződtek be. Ekkorra készült el a kisbirtokossá vált volt jobbágyok nevét rögzítő névjegyzék és a község határának kataszteri térképe, amely már a paraszti tulajdonba került parcellákat tüntette fel.
Az 1850-es években a birtokrendezéssel egyidejűleg gyors ütemben folyt a Tisza szabályozása, és kiépültek a legfontosabb alföldi vasúti fővonalak. Megkezdődött az egészségügyi és oktatási hálózat kialakítása is. A hatóságok ugyanakkor tiltották a cifraszűr, a kis karimájú magyar kalap és általában a függetlenségi hagyományokkal kapcsolatos öltözet viselését. Nem engedélyezték a szólás- és sajtószabadságot, erős korlátok közé szorították az önkormányzati jogokat és a közéletet, megyei és járási szinten kötelezővé tették a német nyelv hivatalos használatát.
Kenderes népe a megváltozott körülmények között is élte tovább megpróbáltatásokkal teli, küzdelmes életét. A szabadságharcról suttogva mertek beszélni, inkább csak nótáit énekelték, s szövegük átvitt jelentőséggel bírt, és a hatalom által fizetett besúgók hiába hallgatták ki az ártatlannak tűnő rigmusokat. Győry Lajos is feljegyezte az egyik dal strófáit kéziratában: „Majd eljön a babám, / Déli szellő fújdogál.”
Aki énekelte vagy hallotta, tudta, kit vár vissza a nép délről, Turin (Torinó) felől.
1851-ben marhavész pusztította el az állatállomány nagy részét, 1863-ban rettenetes szárazság semmisítette meg a termést. Kenderes határában a föld valósággal porrá vált, buckákat fújt belőle össze a szél. A felszínen tenyérnyi repedések keletkeztek. Gabona nem termett semmi, mert csapadék hiányában még szárba sem szökkent. A vetést az állatokkal legeltették le, de a fellépő takarmányhiány miatt rövidesen az állatokat is le kellett vágni: a húst az emberek kenyér nélkül ették, magában.

A kenderesi református egyház keresztelési anyakönyvének címlapja (1759)

Gyalogos nemzetőr 1848–49-ben (Somogyi Győző nyomán)

Szeitelbach Adolf szolnoki szabólegény Kenderesre szóló úti okmánya a Bach-korszakból

A Bihar megyei Székelyhíd uradalmának tiszttartója aratási munkalehetőséget kínál a kenderesieknek (1864)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages