Épített örökségünk
Épített örökségünk
Talán még a kenderesiek sem tudják valamennyien, hogy községük határában, a Kakat-híd mellett látható kőoszlop hazánk egyik legrégibb közlekedéstörténeti emléke. A községhez tartozó Bánhalma, ahol áll, a XVIII– XIX. században az országos közlekedésben igen fontos szerepet töltött be: itt vezetett át az Erdélytől Pestig vezető úgynevezett sóút. Nemcsak a sófuvarozás, de hadi szállítások és háború esetén a hadsereg felvonulása szempontjából is nagy jelentőséggel bírt. Különösen kritikusnak számított a bánhalmai szakasz, ugyanis a Tisza árvizei a Kakat-ér medrében lezúdulva tavasszal és ősszel szinte járhatatlanná tették az egész vidéket. A Rákóczi-szabadságharc után a Magyar Kamara Fortunato di Prati olasz mérnököt bízta meg az újra használatba vett sóút jelentősebb átkelőhelyeinek kiépítésével, aki a kisebb fahidakat kőhidakkal helyettesítette, s a legnagyobbat, egy háromnyílású, 37–38 méter hosszú átjárót 1723-ban Bánhalmánál építette meg.
Az 1720-as évek végén a Kenderes és Bánhalma betelepítésével kapcsolatos viszályok, a Károlyi-rész kisnemesei és a pálosok által letelepített jobbágyok között kialakult feszült helyzet kedvezőtlenül hatottak a sóúton közlekedők biztonságára. Úgy-ahogy békés viszonyokat csak 1736-ra sikerült teremteni. A környező vidék népe ekkor hálából közös erővel, gyalog- és szekérrobottal a Kakat-híd bánhalmai oldalán díszes emlékoszlopot állított. A felső tábla kőlapjaira latin feliratot véstek, melynek magyar fordítása az alábbi: „VI. Károly császár, Spanyolország, Magyarország, Csehország királya, Ausztria hadura hű magyar népe javára ezt a gyakran járhatatlan utat biztossá és könnyen járhatóvá tenni parancsolta, Franz Dietrichstein grófját a császári kamaránál megbízva az Úr 1736. esztendejében.” Az oszlop alsó kőtáblájára domborművet helyeztek a híd és a rajta őrt álló katonák ábrázolásával.
A Kakat kőhídja sajnos nem bizonyult időtálló alkotásnak, mivel már az 1739-ben levonult jeges ár elpusztította, csupán az emlékoszlopot hagyva meg az utókornak. Az átkelést egészen a XX. századig fahíd biztosította. Erről és a megmaradt emlékoszlopról az itt átutazó neves személyiségek közül többen említést tesznek. Báró Wesselényi Zsuzsanna, amikor 1786-ban Erdélyből Kufstein várában raboskodó bátyja meglátogatására indult, a Nagykunságon és Szolnokon haladt keresztül. A szemtanú hitelességével írja le naplójában a Bánhalmánál látottakat: „A Kakad vizen keresztül nagy gátlás és híd van. Kunhegyes és Fegyvernek-puszta a két felül, mint két nagy tó, úgy áll a Kakad vize, s a híd végén van egy kőoszlop, s reámetszve Carolus VI-tus neve, azaz, hogy maga csináltatta azon töltést és hidat.”
1864-ben Pesty Frigyes helységnévtára szintén említi a hidat és az emlékoszlopot: „Még 30 évvel ezelőtt itt volt a posta. Az itt keresztül folyó Kakat partján egy csárda áll, melynek gerendáján 1663 van vésve. A hajdani falu templom romjai még ezelőtt tíz évvel láthatók voltak. Nem messze ide egy négyszeg kőalkotmány látható, mely hajdan a vámszedési jogot jelölte, e mellett van a bánhalmi híd a Kakat medrén, mely hajdan vámszedési joggal bírt.”
Kiegészítésül annyit tegyünk hozzá Pesty Frigyes leírásához, hogy a négyszög alakú emlékoszlop nem a vámszedési jogot jelölte. Csupán, ahogy le is írtuk, emlékmű volt, semmilyen más funkcióval nem rendelkezett. Az oszlopot 1981-ben a községi tanács felújíttatta, de műemlékké nyilvánítására mindmáig nem került sor, noha ehhez hasonló Magyarországon csak néhány helyen látható, mint például a 3-as főút mentén, Miskolc mellett vagy a tokaji Tisza-híd rakamazi oldalán.
1848 előtt a kenderesi jobbágyokat nemcsak a Mirhó-gát rendszeres felújítása és a Kakat medrének tisztítása, hanem a sószállítás kötelezettsége is terhelte. Az Erdélyből érkezett sótömbök egy részét helyben szekerekre rakták át, és szállították tovább Pestre. Némi mellékjövedelmet jelentett számukra, hogy az egyébként szigorúan ellenőrzött szállítmányokból valamennyit útközben eladogattak. Vevő volt rá mindig, hiszen a sókereskedelem állami monopóliumnak számított, és a csempészett sót a fuvarosok a kamara által megszabott magas árnál sokkal olcsóbban kínálták.
Az emlékoszlop mellett húzódó úton a XVIII. század második felétől rendszeres postakocsi-forgalom bonyolódott le. A hetente kétszer Buda és Debrecen irányába közlekedő járatok utasai a bánhalmai fogadóban éjszakára megpihenhettek, és reggel friss, váltott lovakkal indulhattak tovább. A postamester személyesen felelt a lovak váltásáért, az utasok elszállásolásáért, a levelek és csomagok biztonságáért. Az 1800-as évek első felében sokáig Bíró János székely eredetű nemes töltötte be ezt a felelősségteljes tisztséget.
A falu belterületén a templomokon kívül az utcahálózat és régi házak őrzik az évszázadokkal korábbi építészet stílusának nyomait. Kenderes a II. József-féle katonai felmérés térképszelvényén még két beltelkes településnek látszik, de később utcás jellegűvé alakult át, és csak néhány helyen maradtak meg a régi településszerkezetre emlékeztető rövid, kis zsákutcácskák, a zugok.
A házak egymáshoz közeli, csoportos elhelyezkedése a Tóparton a XVIII. század első felére jellemző hadas települési rendre utal, amikor a beköltöző tartozó rokon és ismerős családok, az úgynevezett hadak elkülönülve, egy-egy falurészen építkeztek. Az egy hadhoz tartozók földjeiket is együtt művelték, és közös állatállománnyal rendelkeztek. A hadas település maradványa a Béke út 34., 36. és 38. számú lakóház, ezek hajdan a Hódosi had települési helyéhez tartoztak. A Szent István út 47. szám alatti házat az egykori Vincze had központjának tartják. A község telekelrendezése nem egységes. Egyaránt előfordul a soros beépítésű udvar és az egymástól különálló, csoportos udvartípus. Ez utóbbi a zugokban és a jobb módú gazdaházaknál, míg a soros típus a szegényebb parasztcsaládok telkein figyelhető meg.
A régebbi épületek kizárólag vályogból készültek. A vályogfalat döngölt földre, ritkán téglaalapzatra rakták, a nádtetőt pedig a mestergerenda és a folyógerendák által alkotott födémre helyezték.
Az új építkezések következtében sajnos egymás után tűnnek el a településkép szempontjából meghatározó lakóházak és egyéb építmények. Jelenleg már csak két olyan ház áll, amely Kenderes egykori népi építészetének jegyeit tisztán tükrözi. A Jókai utca 3. szám alatti népi lakóház a XIX. század második feléből származik. Utcai homlokzata okkersárga, az ablakok fehérrel keretezettek, az oromzat közepén nagy fehér kereszt látható. A Jókai utca 7. számú ház is ebben az időszakban épülhetett, s az utca felőli részén nap- és holdábrázolások láthatók.
Ezek az égitest-megjelenítések Kenderes építészetének legjellegzetesebb motívumai. Kormos László az 1960-as években ezek közül még legalább tízet tanulmányozhatott. Ilyen épület állt a Béke utca 48., a Jókai utca 5., 17., a Kossuth utca 32., 106., 107., 108., a Szent István utca 74., és az Ady Endre utca 8. szám alatti telken. A lakóházak homlokzati részén a legelterjedtebb díszítőmotívum a nap, a hold és a csillag, de a XIX. században egyes nemesi házak homlokzatán előfordult a kardot tartó kar is. A napot háromféleképpen ábrázolták: egyszerű korong alakkal, a napkorongot körülvevő napkoronával vagy a korongot átszelő és azt négy részre osztó jellel. A holdat minden esetben félholdként jelölték, a csillagot mindig körrel övezték.
Egyes házakon a teljes homlokzati részt betöltötték a díszítések, ám az esetek többségében csak a homlokzat felső részére kerültek rá a motívumok. Amennyiben a ház elejének teljes felületét ellátták díszekkel, hét jelet alkalmaztak. Ha a tető alatti háromszöget díszítették, akkor csak három vagy négy motívum került fel. Ez utóbbi esetben a napkorong és a holdsarló sohasem maradt el. A ház építésekor a családfő lerajzolta vagy szóban elmagyarázta a kőművesnek a kívánt díszítőelemeket és elhelyezésük rendjét, ezeket a mester meszes, malteros habarcsból készítette el.
Sok helyen a tetőgerinc végében vasból vagy faragott fából kialakított jelek voltak láthatók. A vasból kovácsoltak közül a kígyó- és a madárábrázolás a legfeltűnőbb. A kereszt alakban formált, levélszerűen kiképzett oromdíszt mind a római katolikusok, mind a reformátusok használták házaikon. A csillagokat változatos formában alkalmazták. Egyaránt előfordultak levelekből összeállított, öt-, hat- és tízágú, továbbá sugárszerű ágakból képzett csillagok. A virágdíszek közül leggyakoribb a tulipánábrázolás volt. A fából faragott gerincdíszeknél legtöbbször a hold sarló alakú jelét alkalmazták.
Az 1960-as években Kormos László összegyűjtötte az idősebb kenderesi emberek elbeszéléseit a házak díszítéséről. Szeróczky Mihály és Németh Sándor elmondása szerint a vallásos élet kifejezésére kerültek a jelek a házak falára. Bartusek Rozália úgy magyarázta, hogy a házak utca felőli oldalára csak a reformátusok rakatták fel a nap, a hold vagy a csillag jelet; a katolikusok keresztet festettek a ház falára. Gál István, akinek mindegyik őse a községben élt, úgy tudta, hogy a nap, a hold és a csillagok a nagy mindenség jelei. Öreg emberektől hallotta, hogy a nap, a hold és a csillagok az éltető erőt jelentették a nép számára. Különösen a nap sugároz áldást osztó erőt, és építkezéskor segít az embereken. Tóth Bálint a házakon lévő jeleket a csillagjóslással hozta összefüggésbe, ugyanis az ő gyermekkorában az öregek a hold állásából és a csillagok járásából jövendöltek. Véleménye szerint a holdsarló a török időkből maradt fenn, amikor sokszor kellett menekülnie a falu népének, ám a félhold jelével ellátott házakat nem pusztították el az oszmán martalócok.
Hasonló okból, az üldözéstől való félelmükben a reformátusok a csillagot úgy jelölték, hogy az levélnek és keresztnek is látszott, így sem a katolikus, sem a református vallásra nem utalt, nem árulva el, milyen felekezethez tartozók laknak az épületben. A visszaemlékező kenderesiek szerint a csillag ágainak száma a család társadalmi helyzetét is elárulta. Minél több ága volt, annál jobb módú gazda lakta. Településünkön csakúgy, mint az oromfalakat ékesítő jelek gondozása, a házgerincen elhelyezett kovácsoltvas díszek megőrzése is apáról fiúra szállt. Az 1960-as években Bana Sándor megmutatta Kormos László lelkipásztornak az atyai házukról mintegy fél évszázada levett vascsillagot, melyet gondosan őrzött, hogy fiúunokájának tovább tudja adni.
A Kakat-híd emlékoszlopán látható, felújítás előtti dombormű az 1980-as években
A Kakat-híd emlékoszlopa Bánhalmán, napjainkban
A Jókai utca 3. szám alatti népi lakóház a XIX. század második feléből származik. Utcai homlokzata okkersárga, ablakai fehérrel keretezettek, az oromzat közepén nagy fehér kereszt (A felvétel az 1960-as években készült)
A Jókai utca 7. szám alatti lakóház. A XIX. század második felében épült, utcai homlokzatát nap- és holdmotívumok díszítik. (A felvétel az 1960-as években készült)
