A Nagykunság peremén | Száz Magyar Falu

A Nagykunság peremén

Községünk jellegzetes alföldi település, hangulatát a népi építészet stílusjegyei: a nap és a hold motívumait őrző házak, a határt beterítő búzamezők, kukoricatáblák, ligetes erdők határozzák meg. Területe 111,24 négyzetkilométer. Vele egy közigazgatási egységet képez a falutól északnyugati irányban fekvő Bánhalma. Lakosságának száma 5462 fő, s ebből mintegy kilencszázan élnek ott. A község Jász-Nagykun-Szolnok megye középső részén, a Szolnok-Túri-sík északi peremén fekszik. A legközelebbi várost, Kisújszállást hat kilométerre találjuk, de Kunhegyes (16 kilométer) és Törökszentmiklós (23 kilométer) is könnyen elérhető. A megyeszékhelyre, Szolnokra 43 kilométeres utazás után jutunk el. A települést az országos jelentőségű 4-es főút érinti. Vasútállomása révén a Kál-Kápolna és Kisújszállás között vezető szárnyvonal forgalmába kapcsolódik. Északról és észak-keletről Kunhegyes, keletről Karcag, délről Kisújszállás, nyugatról Fegyvernek és Tiszabő, északnyugatról Tiszagyenda határolja. A környező települések közül Kunhegyessel, Fegyvernekkel, Kisújszállással, Karcaggal kiépített műút köti össze.

Kenderes határa az ország legszárazabb területei közé tartozik. Az átlagos évi csapadékmennyiség nem haladja meg az 500–550 millimétert. A legtöbb júniusban hull le, a legkevesebb januárban. A vegetációs időszakban kevesebb, mint háromszáz milliméter a mennyisége. A napfényellátottság optimálisnak tekinthető. A napsütéses órák száma meghaladja az évi kétezret. A nyári évnegyedben 820, télen 190 óra várható. A legmelegebb hónap július, amikor a középhőmérséklet 22 Celsius-fok feletti. A legmelegebb napok száma húsz-huszonötre tehető. A felhőzet csekély, éves átlaga ötven-ötvenöt százalék.

A telek hidegek, a januári középhőmérséklet mínusz két-három fok. A hótakarós napok száma 30–35, az átlagos hóvastagság 15–16 centiméter. Korán megindul az olvadás, de a korai fagyok nagy károkat okozhatnak. A fagymentes időszak április 10-én kezdődik az első őszi fagyok október 20. körül várhatók.

Az évi középhőmérséklet a községben 10,3 Celsius-fok. A nyári félév középhőmérséklete 17,7 Celsius-fok, az évi közepes hőingadozás igen nagy. Százkilencvenöt napon keresztül április 11. és október 21. között a napi középhőmérséklet magasabb tíz Celsius-foknál. Leggyakoribb szélirány az északkeleti, de gyakran fúj a déli és a keleti szél is. Március-április hónapban fúj a legélénkebb a légmozgás, ekkor a szélcsendes időszakok aránya 11–11,4 százalék.

A határ kisebb részét a csernozjom jellegű talajok (alföldi mészlepedékes csernozjom, csernozjom jellegű homoktalajok, mélyben sós csernozjomok) foglalják el. A réti jellegűek (réti csernozjomok, réti szolonyecek, sztyeppesedő réti szolonyecek) között meghatározó arányban találhatók szolonyecesedő réti talajok. A Tisza által átformált, mély fekvésű területeken a réti talajok különböző változatai az uralkodóak. A szikesek aránya az összterületen belül számottevő. A Kakat-értől nyugatra és keletre az egy-öt méter magasra kiemelkedő, helyenként löszös homokkal fedett buckás felszín, valamint a lösziszappal borított felszín az uralkodó, mely a pleisztocén végétől löszösödött. A legidősebb képződmény a szigetszerűen jelenlévő löszös homokkal fedett futóhomok.

A kenderesi határ egyik fele enyhén hullámos felszínű, egykori hordalékkúp anyagból felépülő, nagyobb része pedig a Tisza egykori munkája által átformált alacsony, ármentes síkság. Ennek következtében a felszín egy részét ártéri lösz, illetve lösziszap, más részét holocén réti és lápi agyag fedi.

A táj egyhangúságát a kunhalmok törik meg. Az úgynevezett Bán-halom Bánhalma nyugati részén, körülbelül hatszáz méterre a házaktól, az egykori sóút mellett található. A 98,8 méter magas halom nyugati oldalában ma lőtér éktelenkedik. Kultúrák egymásra halmozódásáról árulkodó, úgynevezett tell típusú halom, melyben népvándorlás kori leleteket tártak fel. Neve több határperben is szerepel. Jelentőségét többek között az is bizonyítja, hogy Lázár deák 1528-ban kiadott térképén már feltüntetik. A másik a Kő-halom, amely a tetején hajdan állt egykori kőépületről kapta nevét. A 97,7 méter magas halmot a bánhalmi halastó és a Nyugati-főcsatorna között találjuk.

Kenderes természetes növényvilágára a szárazságot és a meleget kedvelő növények a jellemzőek. Legnagyobb számban a sovány csenkesszel találkozunk. Előfordul a cickafark, a sziki üröm – népiesen bárányüröm –, valamint a kopárabb részeken a seprőparéj, a mézpázsit és sziki sóvirág. A vizes helyek környékén bőven tenyészik a sás, a nád, a káka, a gyékény és a mocsári nőszirom. Az öntözőcsatornák vizét több helyen sűrű hínár borítja. A nyári nagy melegben elszaporodik a kékalga, az ostoros páncélos vagy zöldmoszat. Erdő csak foltokban fordul elő, s ezekben a tölgyfa az uralkodó fafaj, de a folyamatos ültetések és pótlások jóvoltából jelentős számú akác-, nyár- és olajfa is jellemző. A két világháború között elindult selyemhernyó-tenyésztésnek köszönhetően sok eperfa maradt meg. A községházától a postáig vezető utat több mint hetven esztendős védett fasor szegélyezi. A fák többsége vadgesztenye, de láthatunk itt kocsányos tölgyet, jegenyetölgyet és tujákat is. A református parókia udvarán az alföldi tájon meglehetősen ritka törökmogyoró-fa díszlik.

Településünk állatvilága változatos. A határ gazdag rovarvilágába sáskák, szöcskék, méhek, darazsak, szitakötők tartoznak. A madarak közül a cinegét, a barázdabillegetőt, a harkályt, a búbos bankát, a pacsirtát és a szalakótát említjük meg. Gyakran hallható a kakukk, az örvös galamb, a balkáni gerle hangja is. A nyári időszakban időnként felhangzik a villanyoszlopokon, a kéményeken az évről évre visszatérő gólyák kelepelése. A mezőgazdasági területek egyik leggyakoribb madara a fácán, a kék- és a vörös vércse. Jellegzetes a szántásoknál a barázdabillegető és a hantmadár. A szántó traktorokat csapatostól kísérik a danka sirályok és a vetési varjak. A mezei pacsirtával a legelőkön, búbos pacsirtával az utak mentén találkozunk. A mezei veréb az út menti fasorok gyakori madara. A bánhalmi halastóban gyakori vendég a kiskócsag, a nagykócsag és egyéb gémféle.

A szabadon élő emlősállatokat a mezei, illetve az üregi nyúl, az őz, és a róka képviseli. A mezőgazdaságban nagy károkat okozhatnak a mezei pockok, a hörcsögök és az ürgék. A kertekben gyakori vendég a sün és a vakond. A vizekben a legjelentősebb halfaj a dévérkeszeg, a kárász, a durbincs, a csuka, a törpeharcsa és a ponty. A gátoldalakon a vizek partján időnként láthatjuk a sütkérező fürge gyíkot.

A kétéltűek közül gyakori még a kecskebéka. A mai vízi világ nem nyújt a régi mocsár- és rétvilághoz hasonló feltételeket, de faunája még így is gazdag. A gerincteleneket a szúnyog és a szitakötő képviseli.

A vidék legjelentősebb vízfolyása, a Kakat-ér (hajdani nevén Zaka-ér) Pusztataskony és Abádszalók között régen a Mirhó-foknál szakadt ki a Tiszából, majd Kunhegyes és Bánhalma határában a Sebes-érrel bővülve a Sárréten terült szét. A Mirhó az egész vidék legismertebb és legveszélyesebb kitörési helye volt. Időnként az egész Nagykunságot végigsöprő árvizek révén vált hírhedtté, s a kiszabaduló áradat egymáshoz kapcsolódó erek, rétek, mocsarak medrén jutott el a Nagy-Sárrét területére. Először a Gyolcs-fenék mocsaras lapálya került víz alá, és innen az ár a hajdani Tisza-ág, a Kakat medrében folyt tovább. Ezt gyakran elhagyva a víz elárasztotta Kisújszállás határát, majd egyesült a Kenderes–Kunhegyes–Kisújszállás–Karcag határában szétterülő Kara János-mocsárral. Előfordult, hogy a Bodzás-éren, Igarió-laposon keresztül a Himesd-érhez csatlakozott, és így folyt tovább a Berettyóba.

Napjainkban a Kakatban már alig látunk vizet. Az eredeti medret benőtte a növényzet, fák, bokrok, nádasok szegélyezik. A régi meder közepén öt-hét méter szélesen kotrást végeztek, ebben folyik ma a Kakat. A községnek és a környéken fekvő településeknek nincs élővize. A vízhiány pótlására öntözőcsatornákat építettek. Kenderes határán csak kisebb csatornák (Bánhalmi-csatorna, XXXVII. csatorna) haladnak át. Jelentősebb a Nagykunsági-főcsatorna és a Villogó-csatorna, amelyek éppen csak érintik a falu határát, de részben mégis pótolják az öntözővíz hiányát.

A község természetes állóvízzel nem rendelkezik, viszont haltenyésztés céljára több mesterséges tavat létesítettek a határban (a Telekhalmi-, a Sóskúti- és a Bánhalmi-halastó). A talajvíz szintje átlagban két-három méter.

A község földrajzi nevei a hajdan volt vízi világra emlékeztetnek. Északnyugaton a Kép-halom, Kormó-lapos és a Nagy-Sebes-ér határolja a települést. Északon található Kis-Bán-halom, északkeleten pedig Porgány- és az Ermény István által emelt halom. A falut keleten a Telek-halom, a Kis-sziget, a Ravasz-lyuk (más néven Hármas-halom), a Nyest-ere, a Kulis-hát és a Réhely határolja. Kenderestől délre látható a Szejkő-lapos, a Hoszszú-hát, a Völgy-hát, a Kenderesi csárda, a Fekete-halom, és a Fekete-hát. Nyugaton a Kilences, egy másik Fekete-halom és az előzőkben ismertetett Bán-halom ismerhető fel. Délnyugaton a Só-kút, a Meleg-halom és a Tenta-halom nevű határrészeket találjuk.

A legrégibb földrajzi név alighanem a Kulis. Itt volt a Tövises-sziget, nevét valószínűleg tövises, gazos növényzetéről kapta. Kormos László helytörténeti kutató, tudós lelkipásztor értelmezése szerint ez a sziget az Árpád-korban temetőhelyül szolgált. Mellette terült el a Fattyú-sziget, ennek elnevezése vélhetően az ősmagyar hitvilág továbbélésével kapcsolatos, a római katolikus egyházat el nem ismerő, továbbra is a pogány vallásnak hódoló fattyúk titkos áldozati és temetési helye lehetett a középkorban. A Réhely már a tatárjárás előtt is ismert helynévként szerepel, és a régi térképeken Hajónyugodalom elnevezéssel ábrázolták. Ez a két név egymással szorosan összefügg, mivel a Réhely a révhely szóból alakult ki. A szabályozások előtti időszakban, amikor szinte összefüggő vízfelület borította a környéket, a települések között az átjárást legtöbbször csónak (hajó) biztosította. A hajónyugodalom a mocsárvilág idején a hajósok pihenőhelye volt, a Réhely pedig az a pont, ahol a vízi járművek kiköthettek. Egyes feltételezések szerint a Szejkő-lapos is pogány áldozati hely volt.

Ugyancsak régóta ismert a Hármas-halom nevű rész, ahol a kisújszállási, a karcagi és a kenderesi határ találkozik. A Kulis közelében feküdt a Ravasz-lyuk, a középkorban Ravasz-liknak emlegetett terület. Nevének kialakulásában szerepe lehetett a számos lyukforma ásásnak, túrásnak, ami sokáig tarkította a határt. A szájhagyomány szerint ezek az ásások onnan származnak, hogy a régi időkben kincskeresők gyakran próbálkoztak itt, és állítólag néhányan elrejtett pénzt is találtak.

A község belterülete két részre osztható. Az egyik a központtól nyugat-délnyugati irányba húzódik, itt álltak hajdan a nemesi udvarházak. Az úgynevezett hadas települési formát máig őrzik a házak közötti apró zsákutcák, az úgynevezett zugok. Ezt a részt Hadháznak is nevezik. Ismert még a Barát-rész vagy Pálos-rész elnevezés, amely az egykori pálos szerzetes rendház, illetve birtok emlékét őrzi.

A falu északi felén, az úgynevezett Károlyi-, vagy Grófi-részen régen jobbágyporták helyezkedtek el. Csak a belvizek lecsapolását követően lehetett a délkeleti területen, az úgynevezett Tóaljai-részen, és az északnyugati Újtelepen építkezni, s ez utóbbiak a fiatalabb településrészek.

Ha a 4-es főúton, Szolnok–Törökszentmiklós felől közelítjük meg Kenderest, a falu központjában az út bal oldalán tűnik fel a községháza épülete. Ez a terület a település ősi magja, melyhez még a főutca (Szent István út) két oldala, annak a református és a katolikus templom közötti szakasza kapcsolódik. Ma is itt van a nagyközség centruma, itt helyezkednek el a legfontosabb középületek. A főutca legjelentősebb épülete Horthy Miklós neobarokk stílusú kastélya, családi birtokának egykori központja. A kormányzó a községet a két világháború közötti Magyarország mintafalujává fejlesztette, a birtok pedig akkoriban mintagazdaságnak számított.

A nagyközség aktív keresőinek nagy része még a legutóbbi években is a mezőgazdaságban talált munkát. Az itt élők 61 százalékának jelenti a megélhetési forrást az agrárágazat. Kevesebben foglalkoznak kereskedelemmel (21 százalék) vagy szolgáltatásokkal (12 százalék). Az iparban foglalkoztatottak aránya a legalacsonyabb, mindössze hat százalék. A községben jelenleg 139 működő gazdasági szervezet található. Ebből öt korlátolt felelősségű társaság, tíz betéti társaság, egy szövetkezet, 123 egyéni vállalkozás. A nagyközségben két nagyobb ipari üzem működik: a Bánhalmai Fa-és Asztalosipari Korlátolt Felelősségű Társaság és a Kenderesi Műanyag-feldolgozó Vállalat.

A rendszerváltozást követő átalakulási folyamatok legintenzívebben az agrárágazatban fejtették ki hatásukat. A közösen végzett nagyüzemi termelés háttérbe szorulásával az egyéni gazdálkodók kis- és középgazdaságai meghatározó szerephez jutottak. A település termőterülete 9607 hektár, a teljes terület 86,36 százaléka. A mezőgazdaságilag hasznosított terület 7267 hektár, a termőterület 75,64 százaléka, s ezen főleg búzát, kukoricát és napraforgót termesztenek. A cukorrépa területe erősen csökkent, a régebben jelentősnek számító rizstermelés gyakorlatilag megszűnt.

Kenderes infrastrukturális ellátottsága megfelel a megyei nagyközségek átlagos színvonalának. A vezetékes gázhálózat a település 96 százalékán kiépült. A lakóházak több mint fele (65,13 százalék) kapcsolódott be a gázszolgáltatásba.

A vezetékes vízellátást 99,14 százalékban megoldották, de a szennyvízcsatorna-hálózat még kiépítetlen. A lakások 48,55 százaléka bekapcsolódott a telefonhálózatba. A lakosság 12,7 százaléka gépjárművel rendelkezik. A településen az utak nyolcvan százaléka burkolt, portalanított. Keresztülszeli a 4. számú főközlekedési út, amelybe régebben Kenderesnél csatlakozott a Tiszafüred–Kunhegyes irányból jövő 34. számú főút. A kilencvenes években az egykori sóút Bánhalma–Fegyvernek közti részét szilárd burkolattal látták el, ezért jelenleg a 34-es műút Fegyvernek alatt találkozik a 4. számú főúttal.