A kormányzó faluja
A kormányzó faluja
Az életet 1919–20 telén a rendkívüli drágaság, élelmiszer- és tüzelőanyag-hiány már szinte alig elviselhetővé tette. Az útszéli fákat kivágták, hogy az iskolákban fűteni lehessen. A községi pótadót háromszáz százalékra emelték, és a közélelmezési cikkek beszerzésére felvett újabb kölcsönt ebből törlesztették. 1920. február 27., a román megszállók kivonulásának napja azonban a falu lakosai számára a reményteljes felszabadulást hozta. Ezt az érzést csak fokozta a község szülöttének, nagybányai Horthy Miklósnak küszöbön álló kormányzóvá választása és önmagában is a tudat, hogy kenderesi birtokos az ország első embere. A képviselő-testület őszinte örömét és bizakodását tükrözi a február 27-én Budapestre küldött üdvözlő távirat: „Felszabadulásunk napján meleg szívvel és hálával köszöntjük községünk nagy fiát, a mi büszkeségünket, akinek önfeláldozó munkájával sikerült hazáját talpra állítania, s a vad hordától felszabadítani. Mielőbbi jövetelét a régi hűséggel kérjük a sokat szenvedett kenderesiek nevében. Képviselő Testület.”
Mivel Horthy hatalomra jutására a leegyszerűsítéssel csak fehérterrornak nevezett időszakban került sor, és szerepét a különítményesek kegyetlen bosszúhadjáratában mindmáig vitatják a történészek, talán érdemes a helyi direktórium tagjainak személyes sorsára kitérnünk. 1919 májusától az elmenekült direktóriumi tagok többsége a Vörös Hadseregben a csehszlovák, majd a román csapatok ellen harcolt. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták őket, és előbb a nyíregyházi internálótáborba, majd onnan a kisújszállási fogházba kerültek. A kenderesi foglyokat az előzetes letartóztatásban eltöltött egy év alatt többször megverték, de végül 1921-ben valamennyien szabadlábra kerültek. Ítéletet csupán Turbacs Mihály ügyében hoztak, a kiszabott hat hónapi börtönt azonban a szolnoki törvényszék kitöltöttnek tekintette, és 1921 novemberében a volt direktóriumi elnököt is szabadon bocsátották.
A helyi kommunista veteránok életrajzírói mélyen hallgattak arról az akkortájt nem túlságosan publikus tényről, hogy a direktóriumi tagok szerencsés kiszabadulásukat magának Horthy Miklósnak köszönhették. A kormányzót Győry Lajos református lelkész többször felkereste, és egy alkalommal kérte, hogy a letartóztatottakat nyomorgó családjukra való tekintettel részesítse kegyelemben. Horthy nagyvonalúan és könnyű szívvel teljesítette a lelkipásztor kérését, annál is inkább, mivel szülőfalujában a vörösterrornak senki sem esett áldozatul, és a letartóztatottak kezéhez később sem tapadt ártatlanok vére.
A kenderesi kommunisták tehát a fehérterror időszakát egyetlen kivétellel szerencsésen átvészelték. Füleki András, a direktórium elnökhelyettese 1919 augusztusában elkerülte a letartóztatást. Sokáig a fővárosban bujkált, és később, amikor elfogták, nem a kisújszállási fogházba, hanem társaitól külön, a szolnoki börtönbe szállították. Ám onnan 1920. április 28-án Molnár Endre főhadnagy különítménye egy bosszúakció során a szolnoki politikai foglyokat a véletlenül közéjük került Fülekivel együtt az abonyi Vigyázó-kastélyba vitte, és meggyilkolta.
Az 1919-es veteránok megjelentetett visszaemlékezéseiben arról olvashatunk, hogy Füleki Andrást Horthy személyes parancsára végezték ki. Rendkívül kegyetlen módon, két deszkalap közé szorítva kettéfűrészelték, mert a Tanácsköztársaság időszakában elrekviráltatta Horthy Miklós hátaslovainak felszerelését. Ezt az állítást semmiféle dokumentum nem támasztja alá. A fehérek az elhurcolt kommunistákat az 1919 májusában végrehajtott, tömeges kivégzések miatt ölték meg. Erről ők ugyan nem tehettek, de a szolnoki fehérlázadás leverése után Szamuely vérbírósága elé állított vagyonos polgárok és katonatisztek védelmében sem tettek lépéseket.
A kormányzó jó szándékú közbelépésére kiszabadult volt direktóriumi tagok és néhány más szélsőbaloldali meggyőződésű kenderesi lakos az 1920-as években is mozgalmi tevékenységet folytattak. Turbacs Mihály, L. Pádár Mihály, Gulácsi István és Antali Antal az illegális kommunista párttal, Pataki István a Szociáldemokrata Párt baloldalával tartotta a kapcsolatot. A községi elöljáróság azonban minden helyi szervezkedést meg kívánt akadályozni. Ezért Turbacsot, L. Pádárt és Patakit kényszerítették, hogy költözzenek el a faluból, a többieket pedig szigorú csendőri felügyelet alá vonták. A csendőrök nagyszámú jelenléte később sem tette lehetővé illegális kommunista pártsejt megalakulását. Június–júliusban, amikor a kormányzói pár a községben tartózkodott, az őrs állományát ötven-hatvan főre duzzasztották. Turbacs Mihályt a kisújszállási rendőrkapitány 1929-ben vissza akarta toloncoltatni szülőfalujába, de az erre vonatkozó határozatot a községi elöljáróság megfellebbezte, és meggátolta a volt direktóriumi elnök hazatérését. Ugyanis Turbacs szüleinek háza a Horthy-kastély kertjével volt határos, és az ellenzéki sajtó számára bizonyára hálás témát kínált volna a különös helyzet, ha a kormányzó és a direktóriumi elnök szomszédok lesznek.
1920 és 1944 között a helyi lakosság túlnyomó többsége távol tartotta magát a szélsőséges politikai mozgalmaktól, s ebben bizonyára a kormányzóhoz fűződő őszinte ragaszkodás is szerepet játszott. A község 1914-től a kunhegyesi , majd 1938-tól ismét a törökszentmiklósi választókerülethez tartozott. A kunhegyesi választókerületet 1920–21-ben Paczek Géza a Kisgazdapárt, 1922-től dr. Herczegh Béla a kormánypárt színeiben képviselte a parlamentben. Herczegh 1934-ben bekövetkezett halála után az ugyancsak kormánypárti báró Hellenbach Gottfried szerezte meg a választókerület mandátumát: helybeli földbirtokos volt. Hellenbach népszerűségét jelzi, hogy az 1934. október 21-én tartott pótválasztáson az 1591 kenderesi szavazó közül 1581-en őrá voksoltak. A községben a szélsőjobboldalnak az 1930-as évek végén, a nyilas mozgalom általános előretörése idején sem alakult ki bázisa. Magyary-Kossa István bánhalmai földbirtokos 1939-ben a Meskó-féle nemzeti szocialista párt megyei listáján jutott be a képviselőházba, de falunk választóinak többsége továbbra is kitartott Hellenbach Gottfried és a kormánypárt mellett. A báró immár a törökszentmiklósi választókerület mandátumát választás nélkül, jórészt a falujából összegyűjtött nagyszámú ajánlással nyerte el.
Horthy Miklós politikai rendszerének egyik támaszát a Vitézi Rend jelentette, s a szervezet legénységi állománya a parasztság háborús kitüntetéseket szerzett tagjai közül került ki. A vitézi cím adományozásával a volt frontharcosok általában öt-tíz katasztrális hold földet kaptak, melyet az elsőszülött fiú örökölhetett. A kenderesi lakosok közül első világháborús érdemeikért vagy mint örökösöket, várományosként a kormányzó az alábbi személyeket avatta vitézzé: Kulcsár Imre szakaszvezető (1923), Markó Imre százados (1923), Házy László főhadnagy (1924), Imrei Ferenc törzsőrmester (1924), Kiss Ferenc huszár (1925), Somodi István közvitéz (1926), Nagy Lukács tűzmester (1928), Kulcsár Béla várományos (1929), báró Hellenbach Gottfried hadnagy (1930) Nagy István várományos (1934), Pártos Dezső várományos (1934), báró Hellenbach Dénes várományos (1938).
A második világháború idején a keleti fonton szerzett érdemekért is Bede Lajost, Fegyverneki Lőrincet, Iványi Mihályt, Kovári Pált, Patkó Jánost és Pecze Pált vették fel a vitézek sorába, de kiosztott földjeiket az 1944 őszén bekövetkezett hatalomváltás miatt már nem tudtak birtokba venni.
A háborús hősök emlékét a Horthy-korszakban megkülönböztetett tisztelettel ápolták. 1921-ben a képviselő-testület a régi temető helyén emlékkert létesítéséről hozott határozatot. Az elkészült parkban községi fizetéssel hadirokkantakat alkalmaztak a bokrok és fák gondozására. Ugyancsak az 1920-as évek elején tízezer koronás alapítványt hoztak létre, melynek évi kamatát karácsony előtt húsz szegény sorsú hadiárva között osztották ki. 1926-ban nagy, díszes hősi szobor létesítésére tettek a község vezetői és vagyonos lakosai alapítványt, de a gazdasági világválság miatt a szükséges pénz nem gyűlt össze. Végül 1940-ben a kormányzó maga vette kézbe a másfél évtizede húzódó ügyet. Személyesen intézkedett arról, hogy a hiányzó összeget állami forrásokból biztosítsák, és a következő évben Gerlóczy Gedeon műépítész tervei alapján elkészítették a megye egyik legszebb első világháborús emlékművét.
A társadalmi feszültségeket Horthy helyi kultusza elfedte ugyan, de megszüntetni nem tudta. A szegényparasztság földínségét a Nagyatádi-földreform alig enyhítette, mivel a falu határában nem állt rendelkezésre elegendő, a törvény értelmében kiosztható terület. A földreform végrehajtása során 803 igénylő mindössze 1682 katasztrális holdat kapott. Átlagosan csupán két hold földet juttattak egy-egy családnak, s ez természetesen nem oldotta meg a gondot. Az igényjogosultak között elsősorban az ezer holdnál nagyobb birtokokból osztottak ki parcellákat. Gróf Nemes János 2279 katasztrális hold területű birtokából 309 holdat, az egykori pálos birtok maradványából, a Magyar Katolikus Vallásalapítvány 1785 holdas földjéből 846 holdat és Szeniczeyné Geist Ilona 1117 holdas birtokából 272 katasztrális holdat használtak fel a földreform céljára. A többi kiosztott földet az ezerholdasnál kisebb, de máshol is birtokos tulajdonosoktól vették igénybe, mint például a Kunhegyesen is nagy földvagyonnal rendelkező Magyary-Kossa Istvántól, akinek kenderesi birtokából 230 katasztrális holdat parcelláztak fel. A juttatott földek árát vagyonváltság címén később a kisbirtokosokkal részletekben kifizettették.
A kormányzó 1993-ban történt újratemetése után a sajtóban több olyan cikk jelent meg, melyeknek szerzői Pintér István: Ki volt Horthy Miklós? című, 1968-ban kiadott könyvéből merítették adataikat. A Horthy családdal szemben elfogult mű állításai szerint a földreform végrehajtása során a kormányzó erkölcstelen, sőt egyenesen aljas eszközökhöz folyamodott birtokának növelésére. Pintér szerint 1921-ben, amikor kastélya közelében víztornyot akart építtetni és halastavat ásatni, Fülöp Dánielnét, a kiszemelt ingatlan tulajdonosát személyesen felkereste, hogy földjének átadására rábírja. Ám az asszony nem hajlott megegyezésre, ezért a fiát, Fülöp Sándor hadirokkantat csendőrökkel hurcoltatta el, akik a gyenge fizikumú fiatalembert heteken keresztül kínozták. A szerencsétlen fiút családja sohasem látta viszont, mert meghalt a fogságban. Az olvasó számára vérlázítónak tűnő esetnek igyekeztünk utánajárni, de Kenderes község levéltári iratanyagában semmi nyomát nem találtuk, és a munkásmozgalmi veteránok sem tettek róla említést visszaemlékezéseikben.
A Fülöp családnak a levéltári források szerint valóban volt egy vitás ügye a községi elöljárósággal, mivel hatholdas ingatlanát a felajánlottnál jóval magasabb áron akarta házhelyosztás céljára átadni. A közalapítványi nagybirtokból ötven házhelyre jogosult kenderesi lakosnak mértek ki egyenként háromszáz négyszögöl parcellát házépítésre, és ezek közé esett a kérdéses ingatlan több más kisbirtokoséval együtt. Míg azonban a többiek hajlottak földjeik eladására, Fülöpnével az elöljáróság nem tudott megegyezni.
A család tagjainak a neve is eltér a Pintér István által közölt adatoktól. Magát a tulajdonost nem Fülöp Dánielnének, hanem Fülöp Dávidnénak hívták, akinek fiúgyermekei, a budapesti illetőségű Gyula és a Kiskunfélegyházán letelepedett Tivadar 1920 előtt elhaláloztak. Csupán leánya, Fülöp Ilona, férjezett Klein Jakabné lakott a faluban.
Arról ugyan nincsenek tehát adatok, hogy a földreform végrehajtása során törvénytelenségeket és visszaéléseket követtek volna el, a falu aránytalan birtokstruktúrájában azonban lényeges változások nem következtek be. 1935-ben 1350 földbirtokost írtak össze a községben, akik közül 876 öt katasztrális holdnál kisebb földdel rendelkező törpebirtokos volt. A birtokosok 65 százaléka a falu határának mindössze tíz százalékát tartotta kezében. Ugyanakkor a hat ötszáz-ezer katasztrális holdas és a két ezer-háromezer holdas birtokos az összterület negyven százalékával rendelkezett. Viszonylag alacsony volt az életképes paraszti birtokok száma. Öt-ötven holdas birtokot 438, ötven-száz holdas gazdaságot tizenegy, száz-ötszáz holdas középbirtokot tizenhét család mondhatott magáénak.
A szegényparasztság nyomora különösen az 1930-as évek első felében, a gazdasági világválság idején öltött aggasztó méreteket. A bajokat csak tetézte az évenként megismétlődő aszály. 1935-ben a rendkívüli szárazság miatt kisholdanként csak 5,5–6 mázsa búza termett, a kukorica- és a burgonyatermés pedig teljesen elpusztult. A községi pénztár az ellátatlanok részére folyósított élelmiszersegélyek miatt teljesen kiürült. A kilátástalan helyzetben a község az alispánhoz és a Közép-tiszai Ármentesítő Társulat vezetőségéhez fordult azzal kéréssel, hogy több száz kenderesi lakos számára biztosítsanak munkaalkalmat. Végül az ármentesítő társulatnál harminc, a budaörsi repülőtér építésénél a kormány segítségével negyvenöt szegény családfenntartót sikerült elhelyezni, de háromszázan továbbra is munka és jövedelem nélkül maradtak.
Bár a társadalmi bajok fő okozója, az egészségtelen birtokmegoszlás 1945-ig érintetlen maradt, az 1920-as, 1930-as években, a községben számos olyan fejlesztést, közérdekű beruházást és építkezést hajtottak végre, mely a lakosság anyagi és kulturális felemelkedését, korszerű szociális és egészségügyi viszonyok, továbbá egy reprezentatív, a kormányzó szülőhelyéhez és birtokához méltó falukép kialakítását célozták. Az 1920-as évek elején került át véglegesen a vásártér a vasúthoz vezető kőút mellé, 1923-ban létrehozták a községi takarékpénztárat, és ugyancsak ebben az évben épült meg a Horthy Községi Takarékmagtár, ahol az ellátatlanok részére összegyűjtött gabonát tárolták. A gazdasági konszolidáció előrehaladtával a magtár funkciója később megváltozott és a kisbirtokosok számára kínált terménytárolási lehetőséget. 1926-ban az eladdig veszendőbe ment gyümölcsfelesleg hasznosítására szeszfőzdét állítottak fel. 1936-ban korszerű vágóhidat építtettek.
Horthy kormányzó személyes közbelépésének köszönhetően a község nagy összegű kölcsönökhöz jutott, melyekből a villanyvilágítás, vízvezeték, út- és járdahálózat kiépítését finanszírozták. Az 1928-ban bevezetett villanyvilágítás költségeit száznegyvenezer aranydolláros hitelből fedezték. 1930 és 1944 között tizenháromezer méter villanyvezeték létesült a településen, és a házak túlnyomó többségét bekapcsolták a villanyhálózatba. Az 1925-ben fúrt új artézi kúthoz 1931-ben községi vízvezetéket csatlakoztattak. A csöveket kezdetben csak a Horthy-kastély előtt elvezető úton fektették le, de az 1940-es évek elején már néhány mellékutcába és a magánházakba is bevezették a vizet, noha a magyarországi falvakban ez idő tájt még kivételesnek számított a vezetékes ivóvíz.
Az első világháború után az utcák kikövezése nem folytatódott ugyan, de a községet a környező településekkel összekötő távolsági úthálózatot jelentősen bővítették. 1934-ben kikövezték a turgonyi állomásig vezető utat. 1937-ben újraburkolták és kiszélesítették a kisújszállás–kenderes–kunhegyesi műutat, 1943-ban pedig a budapest–kolozsvár–sepsiszentgyörgyi országos főútvonal kenderesi szakaszát a Rákóczi útról a Hunyadi utcába, a 4-es főút jelenlegi nyomvonalára helyezték át. Az új útszakaszt kijelölő első cöveket maga Horthy Miklós verte le. 1924-ben a belterületi utcák járdahálózatának kiépítésére százötvenmillió koronás kölcsönt vett fel a község, és 1930-ig tizenkét kilométer járdát létesítettek. 1939-ben a Nagyatádi-földreformmal kapcsolatos házhelyosztások után kialakult Újtelepen, a falu keleti részén, az Árpád, Bástya, Bem, Damjanich, Dobó, Hunyadi és Zrínyi utcában fektettek le kőjárdákat állami segély felhasználásából.
A község látványos fejlődése ellenére a szegény lakosság életkörülményei alig javultak, s ez a képviselő-testület tárgyalási napirendjéből gyakran kitűnik. Az Újtelep járdaépítését például azzal indokolták, hogy mintegy kétszáz ház épült fel a falurészen, és mivel a szegény gyermekeknek nincs cipőjük, rossz idő esetén nem tudnak iskolába járni. Amennyiben a járda megépül, sáros időben is járhatnak mezítláb vagy lyukas, rossz cipőben.
A jórészt állami pénzforrásokból finanszírozott fejlesztések révén a két világháború között Kenderes az egyik legrendezettebb arculatú községgé vált Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében. 1927–28-ban a kincstár korszerű postahivatalt épített, 1931-ben felújították és kormányzói váróval egészítették ki a vasútállomást. Ugyancsak központi fedezetből iskolák és egészségügyi intézmények létesültek. A község költségvetését újabb és újabb államsegélyekkel támogatták, melyekből a kölcsönök részleteit és az egyéb függő adóságokat kifizethették.
A település fejlődését azonban nemcsak az állandó pénzügyi támogatások segítették elő. Felsőbb politikai körökben már az 1920-as évek elején köztudomásúvá vált Horthy Miklós szenvedélyes ragaszkodása szülőfalujához. A kormányzó állítólag a kabinetirodájában utasításba adta, hogy a Kenderesről érkezett kérelmeket és beadványokat a többi fölé tegyék. A miniszterek és államtitkárok valamennyien tisztában voltak a település kivételezett helyzetével. Az ország legkiválóbb mérnökei és a kormánytisztviselők egy-egy nagyobb beruházás, műszaki fejlesztés előtt személyesen is leutaztak, hogy a tervek kidolgozásához helyben tapasztalatokat szerezzenek. Előfordult, hogy a kormányzó iránt érzett tiszteletből egyes magánszemélyek is felajánlották szolgálataikat. 1927-ben például Hlatky József budapesti nyugalmazott főmérnök a községi elöljáróságnak írt levelében kötelezte magát, hogy hálájának jeléül a Horthy Miklós szülőfalujában előforduló mérnöki munkákat díjtalanul elvégzi.
Az 1945 előtti utolsó, már a második világháború időszakában befejezett és egyben a legnagyobb beruházásnak a községháza felépítése számított. A kormányzó ezt az ügyet minden korábbinál nagyobb érdeklődéssel karolta fel, a tervezésbe és a kivitelezésbe személyesen is beavatkozott. Az elöljáróság vezetői 1939 nyarán felkeresték Horthyt, és tájékoztatták elképzeléseikről. A reprezentatív és éppen ezért rendkívül drága épülethez a kormányzó támogatását azonnal megnyerték, de Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a magas költségek miatt nem hagyta jóvá a terveket, és inkább a régi községháza kibővítését javasolta. 1940 márciusában az elöljáróság egy újabb, egyszerűbb tervet terjesztett a kormányzó elé, amelyhez már a belügyminiszter is hozzájárult azzal a kikötéssel, hogy az építkezés a berendezéssel együtt sem kerülhet százhúszezer pengőnél többe. Horthy Miklósnak azonban, de talán még inkább nejének, a kormányzónénak nem tetszett igazán a magyaros stílusú, leegyszerűsített tervezet, ezért a homlokzatot barokk stílusúra dolgoztatták át. A többletköltségeket a kormányzó magára vállalta, míg az építkezéshez szükséges pénz legnagyobb részét a község kölcsönből fedezte. Az épület alapkőletételét 1941. október 3-án maga Horthy Miklós végezte, s alig egy év múlva, 1942. október 25-én sor kerülhetett a Szeghalmy Bálint építészmérnök tervei alapján felépített községháza ünnepélyes átadására.
A kormányzó részvételével megtartott ünnepség hangulatát már erősen beárnyékolták a frontról érkező egyre aggasztóbb hírek és Horthy István kormányzóhelyettes alig két hónappal korábban bekövetkezett hősi halála. Az 1943 elején bekövetkezett doni katasztrófa és a parasztságra nehezedő háborús beszolgáltatási rendszer a pesszimizmust tovább erősítette a falu lakosságában. 1944. február 15-én, amikor díszközgyűlést tartottak abból az alkalomból, hogy dr. Hegyessy Béla apátplébános elnyerte a kormányfőtanácsosi címet, a katolikus lelkész nagy hatású beszédjében a jövő bizonytalanságairól rendkívül borúlátóan szólt. A Keletről fenyegető veszélyről beszélt, és a felekezetek közötti egyetértés szükségességére hívta fel a figyelmet. Az őt köszöntő Csánky Benjámin református lelkipásztor ugyancsak a felekezetek összefogásának fontosságát hangsúlyozta. Mindkét lelkész szavaiból kitűnt, hogy egyikük sem bízott már a háború szerencsés kimenetelében.
A front 1944 októberének első napjaiban érte el Jász-Nagykun-Szolnok megye délkeleti határát. Kenderesről viszonylag kevés, mindössze 26 család menekült el. Az elöljáróság október 8-án hajnalban Jászkisérre költözött, de a lakosság döntő többsége helyben maradt. Erre szólította fel őket Horthy kormányzó is, akivel telefonon több ízben is tárgyaltak a község vezetői. Október 9-én, amikor az orosz csapatok elérték a falut, Horthy utoljára kastélyának gondnokával beszélt, és a kagylóban közvetlenül hallhatta az ágyúdörgést. Érdekességként említjük meg, hogy Budapesttel a távbeszélő-összeköttetés a település szovjet kézre kerülése után nem szakadt meg azonnal, ugyanis október 10-én Csánky Benjámin református lelkész felhívta a budai várban a kormányzó első hadsegédjét, és jelentést tett a falu elestéről.
A II. ukrán front előőrsei október 9-én délelőtt Turgony irányából hatoltak be a község belterületére. Október 13-án a szolnoki hídfőből indított SS páncélos ellentámadás átmenetileg ugyan kisöpörte az orosz csapatokat a faluból, de 16-án a németek visszavonultak Törökszentmiklósra. Október 19-én Szolnokról újabb német ellentámadás indult. A Királytigris tankok ismét elérték Kenderest, 23-án azonban a község véglegesen a szovjet csapatok birtokába került. A két hétig tartó hadiesemények során a lakosság súlyos véráldozatokat, 154 lakóház pedig jelentős anyagi károkat szenvedett. A kivonuló németek Doszpoly Gyula gőzmalmának kéményét és kazánházát felrobbantották.
A harcok és a szovjet katonák által elkövetett atrocitások következtében 1944. október 9. és 23. között 62 helyi lakos neve került be a halálozási anyakönyvbe. Kenderes bel- és külterületén 53 szovjet katona esett el, míg a magyar és német hősi halottak számáról nem készült pontos jelentés. A harctéren, a helyi hadi események következtében és a fogolytáborokban összesen 161 kenderesi halt meg. Ez százzal kevesebb ugyan az első világháborúban elesetteknél, de most az áldozatok jó része a polgári lakosság, asszonyok és gyermekek közül került ki. Nem szerepelnek közöttük a holokauszt áldozatai, mivel a zsidó közösség szinte nyomtalanul eltűnt a faluból, és nincsenek adatok arról, hogy az elhurcoltak közül hányan vesztették életüket.
Molnár Zsigmond versben írt sorai a trianoni békéről
Vitéz Kiss Ferenc sírja a kenderesi temetőben
Az 1941-ben felavatott első világháborús hősi emlékmű a megye egyik legszebb korabeli köztéri alkotása volt
Búzacséplés asztagokból Süveges Gábor gazdaságában (1940-es évek). A jobb szélen fehér ruhában Csík Róza
Az első transzformátor felállítása 1927-ben, a falu villamosításakor
Szivattyús kút az 1950-es években a Deák Ferenc úton
Osztálykép a református iskolából mezítlábas gyermekekkel (1932–33-as tanév), középen Kovács Mihály igazgató-tanító és kántor (ifjú Darvas Kálmán fényképgyűjteményéből)
Vasútállomás, kormányzói váró napjainkban
A második világháborúban hősi halált halt Nász Miklós utolsó fényképe
