Népesség a XIX-XX. században
Népesség a XIX-XX. században
A történelme során szinte mindvégig színmagyar településnek tekinthető Kehidát döntő részben katolikusok lakták, mellettük még 1848-ban is csak három protestáns és hét izraelita élt a 444 lakosú faluban. Az idegen – német vagy szláv – hangzású nevet viselő családok uradalmi alkalmazottként kerülhettek ide.
Rendelkezésünkre állnak 1828-tól a katolikus plébánia anyakönyvének másodpéldányai, ezek segítségével meglehetős pontossággal megállapíthatók Kehida népesedési jellemzői az 1828 és 1848 közötti két évtizedben. A közben eltelt 21 év alatt 166, évente átlagosan hét-nyolc házasságot kötöttek, míg ugyanezen idő alatt 386 születést, és 428 halálesetet jegyeztek be a matrikulákba. Látható, hogy Kehida népessége a természetes fogyás következtében inkább csökkent, mintsem gyarapodott: éves átlagban kettővel több halálozás történt, mint születés. (Ha egy-egy évben volt mégis némi növekedés, az inkább a beházasodásnak vagy a munkaerő – főként az uradalmi alkalmazottak – bevándorlásának köszönhető ebben az időszakban.) Huszonegy év alatt mindössze hat alkalommal volt pozitív a születések és halálozások mérlege: 1829-ben, 1837-ben, 1841-ben és 1844-től 1846-ig.
A falu társadalmának nyitottságát mutatja, hogy a helybeli fiatalok mintegy kétharmada más településről választott párt magának 1828 és 1848 között (csupán 54 esetben volt mind a férj, mind pedig a feleség kehidai). A kehidai fiatalemberek 28 különböző, leginkább persze szomszédos településről hoztak maguknak feleséget. A legtöbbet, szám szerint hetet, a szomszédos Németfaluból, hatot Felsőkustányból, négyet Barátszigetből, hármat Köveskútról, kettőt-kettőt pedig az ugyancsak szomszédos Csányból, Koppányból, valamint a távolabbi Sümegről és Vindornyafokról. A kehidai lányok szintén éppen 28 településről hoztak férjet a házhoz. A legtöbb vőlegény Kallosról (nyolc), Zalaszentlászlóról (hét), Felsőkustányból (hat) és Koppányból (négy) érkezett. Három férj származott Gyülevészről, kettő-kettő pedig Németfaluból, Csányból, Szentgrótról, Bükről és Vindornyalakról. Hogy ilyen sokfelé épültek a házassági kapcsolatok, az arra is utal: településünk a térségben valamiféle kisebb központ szerepét tölthette be.
Mint említettük, 1828 és 1848 között évente átlagosan húsz halálozás történt Kehidán. Kiugróan magas, harminc főt meghaladó volt az elhunytak száma 1828-ban, 1831-ben és 1848-ban, ami elsősorban a járványos megbetegedések tömeges pusztításával, illetve a rossz terméseket követő ínséges időkben fellépő alultápláltsággal és az ebből fakadó alacsony ellenállóképességgel hozható összefüggésbe.
Összehasonlítva a születések és halálozások számát különösen 1828-ban, 1831-ben és 1839-ben riasztóan negatív a mérleg: 1828-ban tízzel, 1831-ben tizennyolccal, 1839-ben pedig tizennéggyel többen haltak meg Kehidán, mint ahányan születtek. 1828-ban főként a gyermekhaladóság volt igen magas: a halottak hetven százaléka (22) a tíz éven aluli gyermekek közül került ki. 1831-ben valamivel kiegyenlítettebb az elhunytak aránya, bár a halottak több mint fele ekkor is a tíz év alatti, negyede pedig egy év alatti gyermek volt. Jellemző az akkori magyar közállapotokra, hogy a Kehidán 1828 és 1848 között anyakönyvezett halottak több mint fele, mintegy 57 százaléka nem élte túl a tizedik életévét. A gyermek- és csecsemőkori halálozás magas arányával nem tartott lépést a születések aránya – mint láttuk, attól szinte évről évre elmaradt.
A XIX. és XX. század fordulójáról visszatekintve azt tapasztaljuk, hogy a falu népessége ötven év alatt mintegy nyolcvan százalékkal, 818 főre gyarapodott. (Lásd a XI. számú Függeléket.) A látványos fejlődés vonalát azonban időnként ebben a periódusban is kisebb-nagyobb visszaesések szakították meg.
Kehida újkori történetének legnagyobb népesedési katasztrófájára figyelmeztet a templom közelében álló kőkereszt. Felirata: „Emlékezetére az 1855 cholerának emelteté Szabó József.” A kőkeresztet – a helybeli plébános feljegyzése szerint – az 1855. évi kolerajárvány áldozatául esett Szabó József hagyatékából emelték 1859-ben. Azt is megörökítette a falu lelkésze, hogy a járvány idején a kehidai plébánián százharminc alkalommal kondult meg a lélekharang, és a nagyszámú áldozat között volt elődje, a 34 éves Lakner Sándor plébános is.
A Somogy megye felől érkező kolerajárvány főként az észak-déli irányú völgyekben, elsősorban a Zala alsó folyása mentén terjedt át Zalára 1855 nyarán. Kehidán július 28-án ütött ki a vész, utolsó áldozatát szeptember 10-én szedte. Negyvenöt nap alatt 111 megbetegedés történt a faluban. Ötvenketten meggyógyultak, 59 emberen azonban nem lehetett segíteni. A járvány előtt 502 főnyi település lakosságát szabályosan megtizedelte a kolera: a népesség csaknem tizenkét százalékát vitte el, nőket, férfiakat, felnőtteket, gyermekeket vegyesen. A halottakat azonnal kiszállították a temetőbe, és a Deák család sírkápolnáját nyitották fel, hogy a „naponkénti számos halottak az eltakarításig ott letéve legyenek”.
Az 1855-ös kolera Kehidán is elsősorban a szegényebb parasztság soraiból szedte áldozatait. Az egész Zala megyében jelentős veszteségeket okozó járvány súlyos kimenetelét – Kehidára is jellemző módon – az alábbiakkal magyarázta a pacsai járás orvosa: „A nép míveletlen és szegény, orvosok kevés számmal vagynak, patika, ápolda, kórház nem léteznek, gyógykezeléstől a nép egyáltaljában idegenkedik.”
A lélekszám látványos gyarapodása az 1880-as és 1890-es években következett be Kehidán, amely a századfordulón is ugyanolyan, túlnyomórészt katolikus magyar falu maradt, mint volt a század közepén, csupán a viszonylag alacsony lélekszámú zsidóság létszáma emelkedett tizenöt főre. Míg 1849 előtt alig találunk olyan kehidai parasztot, aki legalább a nevét le tudta írni, 1870-ben már a lakosság 37 százaléka írt vagy olvasott, 1900-ban pedig 51,5 százalékuk ismerte a betűvetés és az olvasás tudományát, a műveltségi színvonal tehát, ha lassan és fokozatosan is, de emelkedett.
A kehidai lakosság foglalkoztatottsági aránya és foglalkozási összetétele alig észrevehetően változott 1862 – ebből az évből ismerünk egy részletesebb statisztikát – és 1900 (a népszámlálás éve) között. Míg 1862-ben az összlakosság 39,4 százaléka volt kereső, 1900-ban is csak 39,6 százalékuk, tehát az arány a nagymértékű lélekszám-növekedés ellenére is szinte változatlan maradt.
A két összeírás rovatai nehezen összehasonlíthatók, az azonban egyértelmű, hogy a lakosság közel nyolcvan százaléka (a keresők háromnegyede) a századfordulón is kifejezetten a mezőgazdaságból élt. Az értelmiségiek és a kereskedők létszáma gyakorlatilag nem változott, az iparosoké viszont mintegy negyven százalékkal, 17-ről 24 főre nőtt. Szembetűnő változás, hogy 1900-ban már a nőket is számba vették a keresők között, így például ők alkották a Kehidán mezőgazdaságból élő keresők több mint egyötödét.
A magyar falvak XX. századi népesedési jellemzőit vizsgálva a legtöbb esetben szoros párhuzamokat vehetünk észre. Megfigyelhető, hogy nagyjából a század közepéig nőtt a lakosságszám, míg ezt követően egyre gyorsuló ütemben csökkent. Ez a folyamat különösen igaz az iparosítás által alig érintett olyan kis falvakra, mint amilyen Kehida volt.
A század közepétől kibontakozó, falvaink döntő többsége szempontjából kifejezetten drámainak nevezhető folyamat alapvetően átalakította ezeknek a kistelepüléseknek az arculatát, lakóinak életmódját. A gazdasági szerkezet átalakulása, a hagyományos gazdálkodás formáinak háttérbe szorulása, a városok iparosodása és lakosságszámának felduzzadása egyúttal a kistelepülések elsorvadását vonta maga után. E káros folyamat megfordítására a falvak egy részében csak az 1980-as, különösen pedig az 1990-es évek során nyílott lehetőség, amikor a század második felének társadalmi-gazdasági fejlődése a Kehidához hasonló kistelepüléseket is elérte az infrastruktúra kiépítése terén. Ráadásul, ha ez olyan szerencsével párosult, mint Kehida esetében, hogy egy szénhidrogén-kutatás szempontjából ugyan meddő, de a termálvíz felszínre hozatalára megfelelő kutat hagytak maguk után az olajkutatók, máris fordulhatott a kocka, amely korábban hosszú évtizedekig mindig csak a rossz oldalát mutatta.
Az általánosságok után nézzük meg – a statisztikai összeírásokat tekintve forrásunknak –, hogy milyen demográfiai jellegű változások figyelhetők meg Kehida XX. századi népességét illetően. A legfontosabb vizsgálandó elem természetesen mindig a lakosság száma a különböző időkeresztmetszetekben. (Lásd a XI. számú függeléket.) Az 1900-as népszámlálás szerint a századfordulón 818 lakója volt Kehidának, nagyjából megegyezett a férfiak és a nők száma. Az 1910-es népszámlálás érdekes módon – némileg ellentmondva az általános képnek – népességcsökkenést rögzített. A felmérést végzők szerint tíz esztendő alatt 28 fővel lett kevesebb a falu lakossága. 1920-ban viszont – az első világháború által okozott veszteségek dacára – újra gyarapodást könyvelhetett el Kehida, amelynek lélekszáma 806 főre növekedett. A gyarapodás a következő népszámlálások idején is folytatódott, így 1930-ban 834, 1941-ben pedig – amely a csúcsot is jelentette egyben –, 916 lelket írtak össze a statisztikusok.
A második világháború, de még inkább az utána kibontakozó gazdasági és társadalmi folyamatok a népességnövekedés viszonylag gyorsan emelkedő vonalát megtörték. 1949-ben 827, 1960-ban 840, míg 1970-ben 856 volt a népesség száma. A változások megítélésénél azt is figyelembe kell vennünk, hogy 1941-től a Kehidához csatolt Barátsziget adatai is itt jelennek meg. A következő évek statisztikáiból nem rekonstruálhatjuk a pusztán Kehidára vonatkozó folyamatokat, hiszen a szomszédos Kustány Kehidához csatolásával 1977-től a két település adatai együtt szerepelnek. A népesség fogyása azonban egyértelmű, aminek – a bevezetőben vázolt századvégi pozitív folyamatoknak köszönhetően – csökkenő az üteme.
A népesség számszerű változásának puszta tényei mellett tovább tudjuk árnyalni Kehida XX. századi demográfiai képét, ha vizsgálódásainkat kiterjesztjük a főbb korcsoportokban bekövetkezett arányváltozásokra is. Ebben az előzőekhez hasonlatos módon ugyancsak a nagyjából tízévenként megtartott népszámlálás adatai lehetnek segítségünkre. Nem részletezve az öszszes időkeresztmetszet ide vonatkozó adatát, pusztán a két végpontot alapul véve is levonhatjuk következtetéseinket.
A gyermekek részaránya – őket a statisztikusok a 0-14 éves korcsoportba sorolják – 1900-ban az össznépességen belül elérte a 44 százalékot, míg ugyanők 1970-ben már csak 24 százalékot tettek ki. Ezzel szinte párhuzamosan duzzadt fel a hatvan éven felüliek aránya, hiszen míg a század eleji népszámlálás alapján ők alig hat százalékát, addig 1970-re már csaknem 22 százalékát adták a helyi társadalomnak.
A népesség elöregedése minden településen jellemző, általános folyamat, amelynek szerteágazó, bonyolult ok-okozati összefüggéseit e helyütt nem áll módunkban részleteiben is feltárni. Annyit azonban nem árt tudnunk, hogy e jelenség hátterében annak alapvető alakítójaként a születéskor várható élettartam növekedése, illetve a gyermekszámnak a családon belüli csökkenése áll. A falvak elöregedéséhez ráadásul még az is hozzájárult, hogy elsősorban a fiatalabb, mozgékonyabb generációk hagyták el a szülőföldet, és telepedtek le a munkahelyet, lakást kínáló városokban.
A gazdasági viszonyok változását – vagy éppen változatlanságát – tükrözi vissza az adott település lakóinak foglalkozási szerkezete. Kehidát alapvetően elkerülte a XX. század második felére jellemző iparosítási hullám, így lakóinak többsége, kiváltképp a helyben dolgozók, alapvetően megmaradtak a mezőgazdaságban. Az 1900-as évek elején a helyi lakosság csaknem kilencven százalékát – mint már említettük – a hagyományos mezőgazdaság foglalkoztatta. Arányuk még a hetvenes években is jóval ötven százalék felett volt (65 százalék), szemben az országos átlaggal, amely ekkor már az egyharmadot sem érte el.
Mivel Kehidán a szolgáltatási ágazatok mellett szinte csak mezőgazdasági jellegű munkahelyek voltak, ezért elsősorban az ipari foglalkoztatottak azok, akik napi, heti vagy még nagyobb időtartamú ingázásra kényszerültek. Ez a fajta munkáselvándorlás az 1950-es években kezdődött. A kezdeti, meglehetősen erőszakos, központilag irányított munkaerő-toborzás néha ugyan a visszájára sült el, ám az ingázók méltóbb elhelyezése, javuló szociális körülményeik, a hazaérkezők kedvező beszámolói, no és persze – ami a leglényegesebb volt – a mezőgazdaságinál vonzóbb ipari bérek hatására egyre többen csábultak el egy számukra új és ismeretlen világba.
A háború előtt is volt ugyan elvándorlás a faluból, főként mezőgazdasági summásmunkások jártak el, de számuk nem volt sohasem jelentős, mivel a helyi munkaadók, főként a mezőgazdasági szakiskola birtoka itt tudta tartani őket.
A háború utáni évtizedek munkáselvándorlásának egyik új eleme volt még, hogy a leányok, asszonyok is – különösen az 1960-as évektől – kezdték követni a férfiak példáját. Az ingázók, illetve véglegesen eltelepülők célpontja Zalaegerszeg, Zalaszentgrót, esetleg Zalaapáti és természetesen Budapest volt. A legtöbben az említett települések építőipari vállalatainál, gépgyáraiban, illetve kisipari termelőszövetkezeteiben próbáltak szerencsét.
A község temetője régi síremlékekkel (Zóka Gyula felvétele)
Lázár Károly katonaképe az 1910-es évekből
Lázár Károlyné Horváth Anna leánykori arcképe (1910-es évek)
Esküvői menet útban a templom felé (1960-as évek)
