Múltunk eltemetett emlékei
Múltunk eltemetett emlékei
A kedvező természeti adottságok – mint említettük – minden időszakban vonzották a letelepedőket Kehida határába. Ismereteink szerint a legkorábbi településnyomok a bronzkor végéről származnak, Barátsziget területéről.
A késő bronzkorban (Krisztus előtt a XIV–VIII. század) több hullámban érkező, harcias, pásztorkodó népek hódították meg a Dunántúlt. A temetkezési szokásaik alapján a halomsíros, illetve az urnasíros kultúrához sorolt közösségek hagyatékát megyénk egész területén meg lehet találni. Kehida tágabb körzetében Pölöske, Zalaszentmihály, Esztergályhorváti és Balatonmagyaród határából ismertek késő bronzkori kincsleletek, települések és temetők.
Az Európa nagy részét egy ideig birtokló kelták a Krisztus előtti IV–III. században foglalták el a Dunántúlt. Kiváló érzékkel szállták meg a stratégiailag fontos pontokat, így az átkelőhelyeket is. Emlékeik Kehida határában a mai termálfürdő területén bukkantak elő.
A rómaiak időszámításunk kezdete táján hódították meg a Dunától délre és nyugatra azt a földet, amelyet Pannóniának neveztek. A megszállt területeken a birodalom központi részeinek mintájára közigazgatási egységeket szerveztek. Ezek élén kisebb-nagyobb városok álltak (Kehida határa a mai Zalalövő helyén egykor létrejött Salla város territóriumához, azaz tartományához tartozott), amelyek ellátását a környező falusias jellegű települések, valamint a földbirtokokon létesített villagazdaságok biztosították.
A gazdaság központja a földesúr lakóhelye, villája volt. Ezt a kőből épített, cseréppel fedett, belső udvaros kis palotát tulajdonosa általában minden kényelemmel felszerelte, és igényesen díszítette. A villa körül álltak a termények tárolására és feldolgozására szolgáló, szerényebb kivitelű raktárak, műhelyek. Feltehetően egy ilyen villagazdaság maradványait rejti a föld Barátszigetnél, a Zala partján.
Amint történelmi tanulmányainkból közismert, a római birodalmat az V. század első felében, a népvándorlás első hullámával érkező hunok támadása söpörte el. Pannónia több évszázadon keresztül virágzó települései megsemmisültek. A hatalmat egy ideig a hunokkal érkezett germán népcsoportok gyakorolták az egykori római tartományban. A háborús időkben állandó településeket nem hoztak létre, emlékeik temetőikből (például Keszthely vagy Kilimán határában) ismertek.
A népvándorlás következő hullámában a Kárpát-medencét birtokba vevő lovas nomád nép, az avarok, a VII. században foglalták el a Dunántúlt. Az elnéptelenedett vidékre keletről hozott szláv foglyokat telepítettek, akik számukra a földet művelték. A Kis-Balaton vidékén és a Zala mentén feltárt temetők azt bizonyítják, hogy a letelepítettek és uraik szoros kötelékben éltek együtt: temetőiket közösen használták, megtartva saját temetkezési szokásaikat. Ezekben a szakkifejezéssel birituálisnak, azaz kettős rítusúnak nevezett temetőkben egymás mellett nyugodott az elhamvasztott szláv földműves és a csontvázasan, teljes fegyverzettel, lóval eltemetett avar harcos. Ma még nem tudjuk, mi lehetett az oka annak, hogy a VII. század végén lakói elhagyták a területet, ami csak a VIII–IX. század fordulóján népesült be újra.
Leleteik alapján jól látható, hogy a késő avar kori népesség a Kárpát-medence felé terjeszkedő, új nyugat-európai hatalom, a Frank Birodalom hatása alá került: a sírokban ugyanis feltűnnek a nyugati típusú fegyverek és ékszerek.
Kehidán a tsz-majorban 1985 és 1993 között Szőke Béla Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa és Vándor László, a Zala Megyei Múzeumok igazgatója vezetésével 302 avar sír feltárására került sor. A halottak egy olyan temetőben nyugodtak, amelybe a VII. században kezdtek temetkezni, majd a VIII–IX. század fordulóján visszatért népesség ismét használatba vette a területet. Mindkét időszakra jellemző a birituális temetkezés.
Az elhamvasztott halottak csontmaradványait urnákban helyezték földbe. Az avar férfiakkal a korai időszakban, kardot, szablyát, kopját, íjat és nyilakat, harci baltát, valamint ezüst- vagy bronzlemezekből préselt veretekkel díszített fegyverövet adtak a túlvilági útra. Többnyire a harcosok mellé temették zablával, kengyellel és nyereggel felszerszámozott lovaikat is. A nők sírjai szegényebbek, ők csupán ékszereiket vitték magukkal: ólomcsövecskékkel és ezüst karikaékszerekkel ékesített fejdíszeket, ezüst fülbevalókat, apró, színes gyöngyökből fűzött nyakláncokat. A halottakat étellel-itallal is ellátták a másvilági útra. Erről a sírokban talált állatcsontok és edények árulkodnak.
A késő avar kori férfisírokban a hagyományos fegyverek mellett megtalálták a nyugati típusú lándzsát, a hosszú harci kést, a horgas végű sarkantyút. Az öveket más mintákkal díszített, bronzból öntött veretekkel borították. Ritkábban temettek a harcosok mellé lovat. A női ékszerek változatosabbak és díszesebbek lettek: fejékükön és fülükben bronzdrótból változatos formákra hajlított karikákat viseltek, nyakláncukra dinnyemag és amfora alakú, valamint mozaikberakásos és nemesfém fóliával borított üveggyöngyöket fűztek. Elterjedt a karperecek és a gyűrűk használata.
Kehida határában megkezdődött egy másik avar temető régészeti feltárása is. Ezt a késő avar korban, a VIII–IX. század fordulóján és a IX. században használták. Változatos temetkezési szokások és sok nyugati típusú fegyver, valamint ékszer jellemzik a sírokat.
A terület történetében 840 körül jelentős fordulat állt be. A frank király a Nyitráról menekült morva fejedelemnek, Pribinának és kíséretének adományozott birtokot Zalavár – korabeli nevén Mosaburg – környékén. Nyugati mintára szervezett tartományt hoztak létre, melyben a már keresztény hitre tért morva vezetőréteg, valamint az itt talált pogány avar-szláv lakosság békésen élt együtt – legalább is a központ körül megtalált szálláshelyeik és temetőik ezt tanúsítják. A sánccal és palánkfalakkal védett zalavár-várszigeti központban templomokat emeltek. A templomok körül feltárt temetkezések azt mutatják, hogy ez a vegyes lakosság megélte a magyar honfoglalást.
Honfoglaló őseink a IX. század legvégén vették birtokba a Kárpát-medence keleti felét. Az akkor még frank érdekeltségi területnek számító Dunántúlra 900-ban terjesztették ki fennhatóságukat. Ez békés úton történt, nem űzték el az itt élő avar-szláv népességet, amint azt a Zalavár területén és a környékén végzett ásatások megfigyelései is bizonyítják.
A települések a X. század közepe táján néptelenedtek el, amikor a honfoglaló magyarok ténylegesen megszállták a területet a Zala völgyéig. Erről a megszállásról tanúskodnak a Zalaszentgróton feltárt sírok, amelyekben a magyar katonai vezető réteg jellegzetes emlékanyagát (lószerszám, íj- és tegezmaradványok, nyílcsúcsok, fokos, valamint ékszerek) találták meg. Valószínűleg hasonló korú temetkezéseket bolygattak meg a Kehidától nem túl távoli Pakod belterületén is.
A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe való érkezésük után is folytatták megszokott nomád életmódjukat, amihez hozzátartozott, hogy bőséges jutalom vagy gazdag zsákmány ellenében seregeik támogatták a segítségül hozzájuk forduló uralkodókat. Könnyűlovas-csapataik így kalandozták be Nyugat-Európát, délkelet felé pedig egészen Bizáncig (ma Isztambul) eljutottak. 955-ben, Augsburgnál azonban súlyos vereséget szenvedtek, s ezzel lezárult a kalandozások kora, megkezdődött a letelepedés időszaka és a nyugati életforma átvételének folyamata.
A Géza fejedelem uralkodása (972–997) alatt megindult, majd Szent István alatt (997–1038) beteljesedett magyar államalapítás periódusának első szakaszában állandó szálláshelyek, mellettük pedig több generáción keresztül folyamatosan használt temetők alakultak ki. Békés földművesekhez illően egyszerű üveg, bronz, ritkábban ezüst ruhadíszekkel és ékszerekkel helyezték a földbe az elhunytakat – elmaradtak mellőlük a katonáskodó honfoglalókra jellemző fegyverek és lószerszámok, valamint a pogány hitre valló, túlvilági étel-ital útravaló. Ilyen, a X. század vége és a XI. század vége közti időszakban használt temetők Kehida környékén Bezerédről, Zalavárról és Balatonmagyaródról ismertek.
A történettudósok korábban úgy vélték, hogy a Zala folyótól délre és nyugatra elterülő vidék a nyugati szomszédokkal szembeni határvédő sáv, az úgynevezett gyepű szerepét töltötte be. A patakvölgyekkel szabdalt, dombos, erdős táj csak fokozatosan népesült be, és a XII. század közepére tagozódott be az ország szervezetébe. Az újabb kutatások szerint viszont Zala megye már a Szent István-i államalapítás kezdetén kialakult. Az írott forrásokban első ízben 1009-ben említett Kolon megye területe magában foglalta a későbbi Zala és Somogy megyét, valamint a Drávától délre fekvő Szlavónia egy részét is.
A Balaton környékét megszálló, honfoglalás kori eredetű Vérbulcsú nemzetség vezetőjét 955-ben, az augsburgi csatavesztést követően a német király lefejeztette. A vezér nélkül maradt nemzetség hatalma meggyengült, így az Árpádok számára megnyílt a lehetőség, hogy hatalmukat kiterjeszszék a Dél-Dunántúlra. Somogy és Zala az Árpádok családjához tartozó Koppányé, majd a trónutódlás miatt fellázadt vezér leverése, 997 után a győztes királyi hatalomé lett.
Ezen a területen szervezte meg Szent István a feltehetően első ispánja után elnevezett Kolon megyét.
A XI. század közepén ennek felosztásával alakult ki Somogy és Zala. Ekkor jelölték ki a XX. század közepéig fennmaradt határait a Balaton-felvidéktől a Muraközön át a Dráva vonaláig. Központja kezdetben Kolon vára volt, amelynek emlékét a Balatonmagyaród határában fekvő Alsó- és Felső-koloni-dűlő őrizte meg. Előkerültek itt egy X–XIII. századi település részletei, egy X–XI. századi temető, valamint középkori téglatemplom és temető. A kora Árpád-kori ispáni vár nyomaira azonban nem sikerült rátalálni.
A XI–XII. század fordulóján a megyeközpont áttelepült Zalavárra, a Szent István által alapított Benedek-rendi kolostor mellé. A megyerendszernek a XIII. század második felében bekövetkezett átalakulása után, a középkor folyamán többé már nem volt egyetlen központja. A megyegyűléseket váltakozó helyszíneken tartották. A középkori Zala vármegye területének központi részén elhelyezkedő Kehida fekvése révén igen alkalmas településként kínálkozott, hogy a megye nemesei rendszeresen összegyűljenek itt.
Avar harcos sírja a kehidai tsz-majorból (Frankovics Tibor felvétele)
Bronzlemezből készült övgarnitúra a kehidai avar temetőből (a Nagykanizsa monográfia nyomán)
Kora avar kori ezüst fülbevalók Kehidáról (a Nagykanizsa monográfia nyomán)
Késő avar kori női ékszerek a kehidai sírokból (a Nagykanizsa monográfia nyomán)
