Érkeznek a Háshágyiak

Teljes szövegű keresés

Érkeznek a Háshágyiak
Zala megye területén az Árpád-korban szép számmal találunk királyi birtokokat. Kehida környékén több település is ezek közé tartozott: Bezeréd és Kustány, valamint a középkor folyamán elpusztult és Kehida határába olvadt Kiskallos vagy az egykor Zalaszentgrót és Zalaszentlászló közt fekvő Szerente. (Ez utóbbit temploma nyomán Szentmihálynak is nevezték, és emlékét a Szentlászló határában fellelhető Szentmihálypuszta őrizte meg.) A királyi alapítású egyházak – a veszprémi püspökség, valamint a tihanyi és a zalavári bencés apátság – szintén tekintélyes tulajdonnal rendelkeztek itt. A megye jelentős része azonban már a kezdetektől fogva nemesi magánbirtok volt.
Kehida első, név szerint ismert birtokosa Koppányi Onth fia János valószínűleg azonos a Veszprém megyei eredetű Lőrinte nemzetségbeli Onth fia Jánossal, aki a szomszédos Koppányt birtokolta a XIII. század végén, és akinek ugyanebben az időben birtokrészei voltak Pacsán is. Tőle foglalták el Kehidát a Kőszegiek a XIII–XIV. század fordulójának zűrzavaros időszakában.
A Kőszegiek családja egyike volt azoknak a tartományuraknak, akik az utolsó Árpád-házi királyok uralkodása alatt, az 1270-es évektől kezdődően, kihasználva a trón betöltése körül támadt zavarokat, a Dunántúl nagy része felett megszerezték a hatalmat. Az ausztriai (valószínűleg karintiai) származású család ősei a XII. század közepén, II. Géza uralkodása idején kapták első birtokaikat Vas megye nyugati szélén. Előnevüket az általuk alapított Kőszeg városáról nyerték. Birtokaik gyarapítása és hatalmuk növelése érdekében minden törvényes és törvénytelen lehetőséggel éltek, a fegyveres erőszaktól sem riadva vissza. Leggyakrabban alkalmazott módszerük volt, hogy addig maradtak egy-egy uralkodó vagy trónkövetelő oldalán, amíg abból hasznot, azaz birtokadományokat, hatalommal járó tisztségeket húztak. Ha a zavaros időkben a másik tábor nagyobb árat ígért csatlakozásukért, habozás nélkül átálltak. Az uralkodói adományok mellett számos birtokhoz jutottak vásárlás, csere vagy zálog révén is. A szolgálatukba állt családok – latin kifejezéssel: familiárisok – útján igazgatták birtokaikat, váraikat. A familiárisok a gazdasági felügyelet ellátása mellett fegyveresen is szolgálták uraikat. A Kőszegiek familiárisai közt egyaránt voltak nagy-, közép- és kisbirtokos családok, még rokonok is, mint a kehidai birtokot a nevükben ténylegesen elfoglaló Hédervári Miklós. A családok egy része önként vállalta ezeknek a nagyuraknak a szolgálatát, de a többségüket hatalmukkal való visszaéléssel és fegyveres erőszakkal tették familiárisukká.
A Kőszegiek hatalmát Károly Róbertnek csak hosszas küzdelem után, a XIV. század közepére sikerült véglegesen letörnie. A Kőszegiek ellen vívott harcokban tüntette ki magát Lőrinc mester, a Kanizsai család őse. A Sopron megyei eredetű Osl nemzetség tagja volt, családfáját egészen a magyar honfoglalás koráig vezethette vissza. Az Árpád-kor folyamán a nemzetség tagjai jelentős méltóságokat töltöttek be. A XIV. század elején Lőrinc és testvérei még a Kőszegiek szolgálatában álltak (a forrásokból kikövetkeztethető, hogy a XIII. század végén, erőszakkal kényszerítették őket a Kőszegi famíliába). Lőrinc mester 1316 és 1319 között szegődött Károly Róbert hívéül, és kitűnt a harcokban, amelyek során egykori urai hatalmát az új uralkodó megtörte. Jutalmul a Kőszegiektől elkobzott zalai birtokok egy részét nyerte a királytól. Közülük a legjelentősebb Kanizsa vára volt, a hozzá tartozó uradalommal. Az immár zalai birtokosokká vált utódait e birtok nyomán kezdték Kanizsaiakként emlegetni.
Lőrinc mester 1322-ben kapta meg Kehidát. A királyi adományhoz megszerezte a korábbi birtokos, Koppányi Onth fia János beleegyezését is, aki tekintetbe véve, hogy milyen sokat köszönhetett Lőrinc mesternek, az adománylevelet érvényesnek ismerte el.
Az előrelátó főúr – tudva, hogy a neki adományozott birtokokat a Kőszegiek fegyverrel vették el korábbi birtokosaiktól – a királyi adomány mellett az eredeti tulajdonosoktól rendre megvásárolta, és velük is elismertette új szerzeményeit. Nem történt ez másként Kehida esetében sem. Így megelőzte azt, hogy az eredeti tulajdonosok birtokaikat esetleg később visszaperelhessék tőle.
Lőrinc mester utódai megszerezték és Kehida határába olvasztották a szomszédos Kiskallos területét. A pereskedés 1341 és 1365 közt folyt. A Kanizsaiak erőszakos eszközökkel addig zaklatták Kiskallos birtokosait, míg azok 1365-ben el nem adták nekik területüket.
Az 1440-es évek elején, az V. László és I. Ulászló között kirobbant trónharc idején, úgy látszik, László pártjára álltak a Kanizsaiak. Ezért Ulászló, hűtlenségükre hivatkozva, elvette tőlük Kehidát. A király azonban nem tudott érvényt szerezni büntetőintézkedésének, a birtok továbbra is a család kezén maradt. 1461-ben e nemzetség zálogbirtoka volt a közeli Szentgyörgy vára. A vár tartozékai közé sorolták a Kanizsaiak kehidai birtokát is. A XV. század közepén viszont ők kerültek szorult helyzetbe, és zálogosították el más javakkal egyetemben Kehidát. A XIV. század végén Kehida és Németfalu (a mai Ligetfalva középkori elnevezése) között, az Örményes-hegyen pálos kolostort alapítottak. A kolostornak Kehida határában is adtak birtokrészeket: szőlőt és malmot. Ezek a kolostoréi maradtak azután is, hogy 1523-ban Kehidát a Háshágyiaknak adományozták.
A Kehida birtokába jutó Háshágyiak a jómódú középnemesi családok közé számítottak, akik közül megyei és országos tisztviselők (alispánok, országbírói ítélőmester, Szlavónia ítélőbírája) kerültek ki, és egyik tagjuk még a zalavári apátságot is elnyerte. Felemelkedésük a kisbirtokosok közül a középbirtokos rétegbe tipikus családi karriernek mondható. (A család nevét a forrásokban Hashagi, Hassagh, Hashagh, Hasshagy, Hassaghy formákban írták le. Mivel a település, amelyről nevüket vették, ma Háshágyként ismert, és első ízben a családnév is ehhez hasonló alakban szerepel, ezért választottuk a változatok közül a Háshágyi megjelölést.)
Háshágyi Miklós fia István 1371-ben még többszázadmagával szerepelt mint megyebeli nemes tanúként egy birtokperben. 1374-ben a ma Zalalövő részét képező Budafölde tulajdonlásával kapcsolatos perben szomszédokként tettek tanúvallomást Háshágyi Dénes fia János és Mihály fia István. 1426-ban Háshágyi Pál fia, Mihály már Zala megye alispánja volt. 1440-ben érdemeik elismeréséül Erzsébet királynétól háshágyi és egyéb birtokrészeket kaptak adományul. Vagyonukat előnyös házasságkötések révén és zálogjogon szerzett javakkal is gyarapították, elsősorban a családnak nevet adó Háshágy (a mai Zalaháshágy a megye északnyugati szélén, a vasi határnál) környékén.
Amint az abban a korban szokásos volt, egy nagyhatalmú főúr szolgálatában álltak. A Háshágyi család egyik ága Zala megye középső részének urai, az országos méltóságokat is betöltő Kanizsai, majd az örökükbe lépő Nádasdi család familiárisa volt. Háshágyi Dénes nevét a kanizsai vár várnagyaként jegyezték fel az oklevelek. Urának, Kanizsai Lászlónak tett szolgálatai jutalmául 1523-ban Kehida teljes birtokát nyerte tőle adományul. (Ez a Dénes nem azonos a korábbi alispánnal, csak megegyező keresztnevű leszármazottja. A középkorban általános szokás volt, hogy a nevek több nemzedéken keresztül apáról fiúra öröklődtek.) A kehidai javak száz éven keresztül, egészen a család férfiágának kihalásáig kezükön maradtak. Itt, új birtokközpontjukban nemesi kúriát építettek, amelyet az 1540–1550-es évek fordulója táján megerősítettek.
A Háshágyi család további története bővelkedik erőszakos fordulatokban. (Ez nem abból fakad, hogy átlagon felül gonoszak lettek volna. Azért tűnik így, mert korukban az emberek java része írástudatlan volt, és csak a birtokszerzéssel, a panaszos és peres ügyekkel kapcsolatos események írásba foglaltatását tartották szükségesnek.) Alighogy megszerezték Kehidát, 1530-ban az örményesi pálosokkal kerültek vitába. A kolostornak ugyanis már volt egy malma a Zala folyón, a falu határában, és tiltakozott az ellen, hogy fölötte Háshágyi Dénes egy másikat építsen. Úgy látszik, a pálosok elöljáróinak határozott fellépése eltérítette Háshágyit szándékától, mert az oklevelek a későbbiekben csak a kolostor birtokában lévő malomról tesznek említést.
A család nem maradt ki a korszakra jellemző kölcsönös hatalmaskodásokból, fosztogatásokból sem. (Ezekről az esetekről általában csak a sérelmet elszenvedő fél panaszos iratát ismerjük. Így homályban marad, miért került sor a támadásra, és az is, hogy végül miképpen rendeződött az ügy.) Az alsólendvai Bánfiak 1541-ben két ízben is kifosztották a család kehidai udvarházát. Az egyik alkalommal ingóságaikat rabolták el, és állataikat hajtották el, mintegy háromezer forintnyi kárt okozva.
Egy másik alkalommal Bánfi László és István, Zala megye főispánjai, hatalmukkal visszaélve, a megyei közgyűlés idején a Háshágyiak kúriájába kvártélyozták be magukat kíséretükkel együtt. Ezzel megsértették a család nemesi szabadságát, ráadásul száz szekér szénát és ötven szekér szalmát is elhasználtak, a gyümölcsöskertben ötven fát vágtak ki. A panasz szerint ezt a hatalmaskodást a Bánfi testvérek a következő gyűlés alkalmával is elkövették. Könynyű prédának tekinthették a kehidai udvarházat, hiszen annak birtokosai az 1536 körül elhunyt Háshágyi Dénes özvegye, Kányaföldei Kerecsényi Kata, valamint – valószínűleg még kiskorú – fiai, Ferenc, Balázs és Imre voltak, akik nem tudtak számottevő ellenállást kifejteni.
Később a Háshágyi fiúk sem maradtak el az erőszakoskodásban: 1549-ben Balázs jobbágyaival a kehidai közgyűlésen megjelent Gersei Pető János alispán szolgáját verette meg. 1554-ben pedig Imre – a már megerősített udvarházban – tartotta fogva a türjei apátság jobbágyait, és csak váltságdíj ellenében engedte őket szabadon.
A családon belül, a birtok öröklése körül támadt nézeteltérésüket is erőszakos módszereket alkalmazva intézték el. Édesanyjuk halála után, 1548-ban, az osztozkodás eredményével elégedetlen Balázs elfoglalta és felszántatta Imre testvére szántóföldrészét. 1551-ben a harmadik fivér, Ferenc zárta ki a közös erősségből Balázst, aki fegyverrel próbálta azt visszaszerezni. A testvérek perre mentek (férjezett lánytestvérük kehidai birtokrészét már az 1550-es évek elején erőszakkal elfoglalták), ami még 1560-ban is tartott. Az akkor kelt iratokban a felek tíz-tizenkét évre visszamenően hányták egymás szemére az elkövetett, hol véresen komoly (Ferenc feleségét, aki a török közeledtének hírére menedéket akart keresni a várban, nem engedték be), hol nevetséges (az asszony borért küldte szolgálóját a pincébe, de a rokonok nem eresztették vissza, így napokon keresztül kénytelen volt vízzel beérni) bűntetteket. Úgy tűnik, a per egyességgel zárulhatott, mert Háshágyi Imre 1562-ben a várban készítette el végrendeletét. A következő évben pedig, amikor Ferencet egy nemesember kifosztásáért fej- és jószágvesztésre ítélték, a testvérek közösen egyeztek ki a károsulttal a váltságdíj megfizetéséről. Néhány évvel később aztán már egyenesen példás összefogást tanúsítottak, mint az egy 1568–69. évi eset irataiból kiderült.
Azzal vádolták meg és állították bíróság elé Háshágyi Imrét valamint a szomszédos birtokost, ifjabb Csány Bernátot – akik az elhunyt zalavári apát végrendeletének végrehajtásával voltak megbízva –, hogy meghamisították a végrendeletet, azután pedig elfoglalták és kifosztották az apátságot. A család minden követ megmozgatott, hogy a bűnösnek találtatott, fej- és jószágvesztésre ítélt rokont megmentsék. Fáradozásuk eredményesnek bizonyult, mert a király 1569. október 29-én kelt levelében Háshágyinak megkegyelmezett, és birtokaiba visszahelyezte.
A per kapcsán felmérték Háshágyi Imre javait. Az összeírás valószínűleg nem ad hű képet a vagyonról, hiszen az ügy akkori állása szerint a lajstromba vett ingóságok elkobzásra kerültek volna. Elsősorban a vár pincéiben és magtáraiban tárolt terményeket (bor, gabonanemű) és a földesúri majorságban található állatokat vették listába, továbbá a birtokrészén élő jobbágyokat és szolgáltatásaikat sorolták fel.
Az 1572-ben készült rovásadó-öszszeírás bejegyzése szerint „a törökök által elnéptelenített” volt a falu, és nem adózott. A település azonban még a háborús események nyomán sem vált teljesen pusztává, hiszen az írott forrásokban mindig fel-feltűnik néhány kehidai illetőségű jobbágy. Az elkövetkező több mint száz évben viszont csak a legelszántabb lakói tartottak ki. Háshágyi Imre perét követően a család söjtöri kúriájába vonult vissza, ahol 1577-ben a törökök megölték (az esetről részletesebben emlékezik meg a Száz Falu Könyvesháza Söjtör-monográfiája).
Az Árpád-kortól kezdve mindig egy család birtokában lévő faluban ezután több részbirtokos tűnik fel az oklevelekben. A hiányos források miatt ezek jogcímére nem minden esetben derül fény.
A kehidai erősséget 1584-ben például Sennyei Péter kezén találjuk, míg 1598-ban Sennyei Péter özvegyének, továbbá Rátkai Jánosnak, Bakó Gergelynek és Istvánfi Miklósnak voltak házai Kehidán. (Bakó Gergely felesége Háshágyi-leszármazott volt, a birtokrész tehát leányági örökösödés révén jutott hozzá.) A Sennyeiek több Háshágyi-birtokrésszel rendelkeztek zálogjogon, feltehetően a kehidai erősség és ház is ezek közé tartozott. Háshágyi Imre még az 1570-es években zálogosította el nekik birtokait, annak az ezerkétszáz forint kölcsönnek a fejében, amelyet azért vett fel tőlük, hogy feleségét és gyermekeit kiválthassa a törökök fogságából.
Itteni részjószágát 1616-ban szenterzsébeti Terjék János zálogosította el koppányi Gellyén Gáspárnak. 1633-ban II. Ferdinánd a Háshágyi Imre és János magvaszakadtával, azaz a család férfiágon történt kihalásával a koronára visszaszállt birtokokat, köztük Kehidát is Mikulits Tamásnak adományozta. 1678-ban fajszi Ányos Zsigmond a Kehidán lévő pusztáját és vámbéli részeit gyöngyösi Nagy Ferenc zalaszentgróti kapitánynak zálogosította el öt évre. A Hertelendyek, akik szintén házasság révén váltak birtokossá a Háshágyiak örökén, 1681-ben tűntek fel falunkban: ekkor övék volt a vám fele.

Kanizsai Miklós tárnokmester gótikus sírkövének töredéke az örményesi pálos kolostorból (Lővei Pál felvétele)

II. Lajos király oklevele Háshágyi Dénes számára a kehidai birtokadományról (1523)

A Háshágyi család címere (Siebmacher nyomán)

Zala megye 1564-es nemesi összeírásának Kehidára vonatkozó részlete

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages