Egy viharos évszázad | Száz Magyar Falu

Egy viharos évszázad

A XX. század első felében szinte egész nemzedékeknek kellett valahová messze elmenni megfelelve a törvénynek, vagy éppen az elől bujdosni. Így tapasztalta meg több száz szerencsétlen sorsú kehidai katonaként, hadifogolyként vagy űzött menekültként a történelem pusztító viharait.

Legelőször 1914-ben mentek el a férfiak falunkból is Szerbiába meg Oroszországba a királyért és a hazáért – legalábbis nekik ezt mondták – harcolni. A hírek pedig jöttek fényes győzelmekről, előrenyomulásokról, az ellenség megfutamodásáról és a közeli nagy győzelemről. De aztán érkeztek a hivatalos értesítések ennek vagy annak a haláláról Bukovinából, Galíciából, Boszniából, majd az Isonzó környékéről és más helyekről, ahol a 48. császári és királyi gyalogezred vagy a 20. honvéd gyalogezred Kehidáról elinduló katonái áldozták értelmetlenül életüket.

Valahol ezeken a frontokon halt hősi halált 1915. július 6-án ifjabb Gaál János is, akinek emlékére az őt bánatában feledni soha nem tudó édesanyja kőkeresztet állíttatott, sorstársai megsegítésére pedig vagyona erejéig alapítványt létesített. „A hazáért hősi halált halt ifjabb Gaál János segélyalapítványa a hadiözvegyek, hadiárvák és érdemes szegények részére” céljai között szerepelt, hogy a világháborúban elesett kehidai, illetve zalaszentgróti és keszthelyi járásbeli özvegyek és árvák között osszák szét annak jövedelmét, kamatait. Az alapítványtevő arra az időre, ha az ily módon segélyezettek elfogynának – mert meghaltak vagy felnőttek – úgy rendelkezett, hogy vagyonából Keszthelyen egy szegényeket ápoló menházat kell létrehozni.

Sajnos Gaál Jánosné alapítványából nagyon kevés jutott egy-egy hadiözvegynek vagy hadiárvának. Csak a kehidai első világháborús emléktáblán huszonhét szerencsétlen fiatalember vagy éppen családapa neve olvasható. Jeltelen sírjuk helyét sem ismerjük. De vajon tudták-e Pavel Asztasov hozzátartozói – valahol Oroszországban –, hogy a hadifogolyként idekerült gyermekük, férj (?), apa (?) a kehidai temetőben nyugszik 1918 óta? Kereste-e valaki Vladimir Kassejovot, aki szintén hadifogoly munkásként került ide, és ittragadván még az ötvenes években is Kehidán élt?

Az első világháború minden szenvedése belevegyült abba a forrongó mozgalomba, amely 1918–1919-ben érte el Magyarországot. Azt azonban csak sejthetjük, hogy Kehidán ez időben mi történt, ha valami történt egyáltalán. Nyilván itt is – mint másutt – alakult valamilyen új közhatalmi szerv, például munkástanács, hangzottak el gyújtó hangú beszédek, esetleg volt felvonulás 1919. május 1-jén. Meglehet, hogy elcsattant egy-két pofon is, ám nagyobb horderejű megmozdulás vagy felfordulás biztosan nem esett, mivel a törvényszéki iratok – amelyek sajátos forrásai a XX. század elvetélt forradalmainak – ilyenről nem szólnak. Egyetlenegy jelentéktelen esemény szálai fejthetők fel Kehidát illetően, és az is már a Tanácsköztársaság bukásának napjaiban játszódott le.

Történt, hogy 1919. augusztus 6-án Botka Andor zalaszentgróti főszolgabíró, Skublics Imre népfelkelő főhadnagy és Nagy Ferenc zalacsányi csendőrfelügyelő megjelentek a kehidai csendőrőrsön, hogy a kommunista rezsim bukása után az ottani vörösőröket is leszereljék. Horváth Ferenc vörösőr vezetése alatt Nyikos György, Szántó István és Györke Károly azonban felfegyverkezve várták Botka főszolgabírót és társait. Fegyverük átadását megtagadták, sőt olyannyira ellenségesen léptek fel, hogy azok kénytelenek voltak elvonulni. A győztes ütközeten felbuzdulva Horváthék elhatározták, hogy letartóztatott társaik kiszabadítása végett átmennek Zalacsányba. A sikerrel végződő fogolyszabadítást követően győzelemittasan törtek be Batthyány József kastélyába, ahol még egyszer utoljára – ha csak rövid időre is – a helyzet urainak érezhették magukat. Felbátorodva az ellenállás hiányán, Zalaszentgrót felé vették útjukat, úticéljukat azonban már nem érhették el. Cselekményüket a nagykanizsai törvényszék hatósági közeg és magánosok elleni erőszak bűntettének minősítette, és néhány hónapnyi börtönbüntetéssel jutalmazta őket.

Ezt követően az élet hosszú időre visszatért a normál kerékvágásba. A kehidaiak politikai hangulata – már akinek a választójog megadatott – legfeljebb az országgyűlési választásokon nyerhetett kifejezést, annál is inkább, mivel a korszakban a vonatkozó jogszabályok általában nyílt szavazást rendeltek el a falvakban. Az 1939-ben tartott – titkos – szavazáson már egyértelműen érzékelhető volt a kehidai választási eredményekben is a társadalom jobbratolódása, amely a gazdasági világválság hatására következett be. Kehidán a szavazatok negyven százalékát a Keresztény Nemzeti Szocialista Front nevű nyilaspárt kapta.

Megsűrűsödtek 1938-ban a fegyvergyakorlatra szóló behívások, amiből a tapasztalt falusi ember nem sok jót olvasott ki. Nem egészen egy év múltán már lángokban állt Varsó, lengyel menekültek tízezrei érkeztek Magyarországra, akik közül néhányan Kehidára is elvetődtek. Stanislav Kossowsky hadnagy túlélve a háborút egy jó házassággal még a kehidai malomnak is társtulajdonosa lett. Itt kapott munkát a szintén menekült Alfonz Lazarsky is.

Az 1941-es év már egyértelműen a háború jegyében telt. Bevezették a jegyrendszert, egyes cikkekből áruhiány alakult ki, fokozódtak a katonai igénybevételek, és nőtt az ellátatlanok száma. Megkezdődtek a rendszeressé váló gyűjtések, először a honvédek, később az özvegyeik és árváik részére. A családonként ilyenkor felajánlott egy-két pengő persze nem sokat segített. 1942 tavaszától vitték a kehidai bakákat is az orosz frontra, és szerencsésnek mondhatta magát, aki a Don-kanyarból, bár sebesülten, de hazakerült.

Kehida egyetlen zsidó családját, Kohnékat 1944-ben deportálták. Soha többé nem tértek vissza. A nyilas hatalomátvétel után a faluban több mint harmincan léptek be a Nyilaskeresztes Pártba. A zömükben húsz év körüli fiatalemberek indítékai különbözőek, de legtöbbjük nyilván nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mihez adja a nevét. Talán csak a katonai szolgálatot próbálták így megúszni vagy elodázni, apróbb előnyöket szerezni. A vezető tisztségeket a Tóth és Sabján testvérek szerezték meg, akik a rezsim kimúlásával – félvén a büntetéstől – elmenekültek a településről.

Egyre inkább testközelbe került a kehidaiak számára is a háború 1945 elején. A körjegyzőség területén a menekültek és a kibombázottak száma elérte a 280 főt. A szovjet csapatok március 29-30-án vették birtokukba a térséget. Súlyos harcok ugyan nem folytak, de a halotti anyakönyv tanúsága szerint 30-án több katona és polgári személy is életét vesztette az itt zajló összecsapásokban. Ennél sokkal többen haltak meg a különböző frontokon harcoló kehidai katonák, hadifoglyok. A két világháború és az 1956-os forradalom közös emlékművén – a holokauszt két áldozatával együtt – huszonhárom név olvasható a második világégés áldozataként.

A helyi harcok során öt lakóház rongálódott meg. Súlyos következményekkel járt, és nemcsak Kehida, hanem az egész környék életére kihatott a Zalán átívelő közúti, különösen pedig a vasúti híd felrobbantása, amit valószínűleg a visszavonuló németek számlájára írhatunk. Szárnyvonal jellege miatt Zala megyében ennek a Türje-Balatonszentgyörgy közötti vasútvonalnak a helyreállítása húzódott el a legtovább. Majd csak 1946. szeptember 1-jén indulhatott el az első vonat, de az utasoknak Kustánynál még így is át kellett szállniuk a hiányzó híd miatt. Ennek – ideiglenes – elkészültéről az Új Zala 1946. november 12-i száma tudósított, méltatva a tényt, hogy ezzel a lépéssel az „üzletvezetőség területén minden vonalon helyreáll[t] a háború előtti akadálytalan forgalom”.

„A háborús cselekmények folytán eltűnt mezőgazdasági javak” mindig külön fejezetét képezik a veszteségeknek. Egy Kehidán, 1945. július 16-án kelt kimutatás ebbe a kategóriába sorolt többek között 62 szarvasmarhát, kilenc sertést, egy tucat lovat, ötven mázsa búzát, hét kilogramm cukrot, 44 baromfit és hatvan tojást. Minden bizonnyal a több hullámban átvonuló katonaság étvágyának csillapítását szolgálták ezek az élelmiszerek. Különösen a Vörös Hadsereg itt letáborozott tagjainak éhségét kellett a kehidaiaknak önként csökkenteniük, ami még mindig kifizetődőbb volt, mint ha a szovjet katonákra bízták volna a kérdés megoldását. A jóvátételnek elszámolt beszolgáltatásokat persze így sem lehetett megúszni, de ez inkább 1946-ban jelentett problémát az újratermeléshez szükséges, az előző évinél szűkebb alap miatt.

A község ügyeinek vitelét ideiglenesen a nyár elején megalakuló nemzeti bizottság vette át. A rendelkezéseknek megfelelve elvégezte a községi alkalmazottak igazolását, s nem talált háborús vagy népellenes bűntettre utaló nyomot.

A politikai változások után Kehida társadalmi rétegzettségének megfelelően itt is a kisgazdapártnak állt a zászló. Az 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választásokon a választójoggal rendelkező kehidaiak több mint kilencven százaléka élt jogával, és majd nyolcvan százalékuk az FKGP-nek szavazott bizalmat. Tizenkét százalék a Szociáldemokrata Pártra voksolt, míg a maradék szavazatokon a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt osztozott.

Ez idő tájt három párt tevékenykedett Kehidán. A kisgazdák vezetői Parrag Ferenc, Pál János és Papp Kálmán, a parasztpárté Szűcs Lajos és Perjés László, míg a szociáldemokratáké Sztankovics Dezső, Görög András és Szeglet Imre. Az 1947-es megmérettetésen már jóval tagoltabb volt az országos pártszerkezet, jobban szóródtak a szavazatok. Az augusztus 31-i – a kékcédulás hadműveletként elhíresült, csalásairól ismert – országgyűlési választásokon, a nem egészen két évvel korábbihoz képest valamivel kevesebben, 436-an szavaztak Kehidán. A régió eredményeitől némileg eltérően itt változatlanul a Független Kisgazdapárt élvezte a legnagyobb bizalmat 210 szavazattal. Csak második helyen végzett a Demokrata Néppárt 82 szavazattal, a harmadik helyet pedig szorosan mögötte az SZDP szerezte meg 77 vokssal.

E választások után – 1956 októberének néhány napját kivéve – gyakorlatilag 1989-ig nem volt aztán lehetősége a lakosságnak arra, hogy valós politikai nézeteinek hangot adjon – következmények nélkül.

Az 1948-ban már erősödő diktatúrának megfelelve a nyáron lezajlott iskolaállamosítások kapcsán, valamint a Mindszenty József hercegprímás letartóztatását előkészítő kampány jegyében állást foglal Kehida képviselő-testülete is: „élesen tiltakozik Mindszenty József hercegprímás nép- és demokráciaellenes politikája ellen, és követeli a vallásos mezben megjelenő egyházi megmozdulások betiltását”.

Mint mindenhol, természetesen Kehidán is megalakultak a kommunista diktatúra segédszervezetei, úgymint a Németh Lajos elnökölte Défosz (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége), az Emmer Ferenc vezette EPOSZ (Egységes Parasztifjúsági Szervezetek Országos Szövetsége) és természetesen a Magyar Dolgozók Pártja helyi csoportja, amelynek Tavasz Ferenc volt a titkára.

A gazdasági élet államosítása – jelentősebb üzem híján – nem vert nagyobb hullámokat, a legjelentősebb létesítmény, a korábbi mezőgazdasági szakiskola (ekkor éppen mezőgazdasági gimnázium) gyakorlóterülete eleve állami tulajdon volt. Így azután 1950–1951-ben akadálytalanul szerveződhetett meg a Kehidai Állami Tangazdaság. A magánosok közül a malomtulajdonos Böröck Imre és társai, valamint a cséplőgépeket birtokló Dolezsár Vilmos és Papp István lettek az államosítás legkorábbi kárvallottjai.

Ebben az időben akarva-akaratlanul az is a politikai ellenállás bűnébe esett, aki nem jelentette idejében – például – a röpcédulázást, ahogy az 1954-ben is megtörtént. A békeharc fontos eleme volt a békekölcsönjegyzés, amelyet 1956 tavaszán tartottak meg utoljára: Ódor Dezső kőműves ekkori nyolcszáz forintos kiemelkedő jegyzését már senki sem múlhatta felül.

A budapesti forradalom hírére 1956. október 27-én Kehidán több százan gyűltek össze a falu központjában, és jelszavakat kiabálva végigjárták az utcákat. Menet közben leverték az útjukba eső Rákosi-címereket és vörös csillagokat. A másnapi nagygyűlésen megválasztották a nemzeti bizottságot, a közhatalom gyakorlásának új intézményét, melynek elnöke Pál Imre 26 éves ács, elnökhelyettese pedig Farkasfalvy József lett. Menesztették a községi tanács vezetőit. A nemzeti bizottság tagja lett még Doszpoth Ferenc plébános, dr. Mangliár Károly orvos, Pallos László általános iskolai igazgató, valamint Renácz József, Renácz László, Parrag József, Parrag István, Szeglet István, Rosta Gyula, Gerbely István, Sas Imre és Rózner József.

A község irányítására hivatott új testülettel együtt szervezték meg a nemzetőrséget is a rend fenntartása céljából. A parancsnok Bödör Ferenc lett, tagjai pedig Szeglet Imre és Pál Imre. A forradalom leverése után, részben a várható megtorlás, részben pedig a kilátástalanság elől, mintegy tucatnyian távoztak – ahogy akkoriban hivatalosan mondták: disszidáltak – Nyugatra. Az akkor 44 éves nemzetőrparancsnok kivételével valamennyien tizen-, huszonéves fiatalok, köztük Mangliár doktor három gyermeke. Annak ellenére, hogy Kehidán sem a helyi forradalmi események, sem pedig az utána következő megtorlások nem követeltek áldozatot, az 1991. október 23-án felavatott emléktáblára mégis felkerült három név. A faluból elszármazott Fehér Mária és Sabján Vilmos a budapesti utcai harcok során vesztették életüket, míg Markó Jánost szóváltást követően, 1957. február 9-én lőtte le egy helybeli rendőr.