A településkép változásai
A településkép változásai
A XIX. század derekán, 1850 körül még csupán hatvanhat lakóház állt Kehidán, és a szám az 1860-as és 1870-es években is alig, mindössze négy házzal nőtt. 1880 és 1900 között következett be ugrásszerű változás: mintegy 67 százalékkal lett több a lakóépületek száma, jócskán meghaladva a népességszám növekedésének arányát. A házak kilenctizedének a századfordulón is vályogból vagy sárból volt a fala, csupán tizenhárom épült téglából. Főleg az utóbbiakat fedte égetett cserép, míg a többit zömében nád vagy zsúp, kisebb részben pedig fazsindely.
A XX. században azután a többi településhez hasonlóan Kehida külső képe is jelentős mértékben átalakult. A régi utcaszerkezethez új utcák kapcsolódtak, az épületállományból pedig alig maradt hírmondója a korábbi századoknak. Igaz, ami megmaradt, az védett, megbecsült eleme lett a faluképnek.
A modernizáció első, kisebb hulláma a húszas évek második felében érte el a falut. A világháború és az azt követő sanyarú évek elmúltával ekkor vált lehetővé többek számára is, hogy magánerőből vagy például az Országos Falusi Kislakásépítési Szövetkezet segítségével új otthont építsenek. A harmincas évek újabb gazdasági válsága azonban megtörte ezt a reményteljes fejlődési ívet.
Az 1941-es népszámlálás során – ekkor Barátsziget már Kehidához tartozott – kétszáz lakóházat számláltak össze. Ebből 125 egyszobás, 63 kétszobás, a többi pedig ennél nagyobb volt. A következő, 1949-es népszámlálás idején a statisztikusok csak 185 lakóházat találtak a faluban. Falazatuk húsz kivételével még mindig vályog vagy sár. Fejlődés leginkább a tetőfedésben figyelhető meg: nádat és zsúpot már csak kilenc esetben használtak.
Az igazi robbanásszerű változás az 1970-es években indult el Kehidán. Ekkortól látványos mennyiségi és minőségi megújulásnak lehetünk szemtanúi. Sorra elbontották az öreg, vályogból készült lakóépületeket, és helyükre kalákában, típustervek alapján húzták fel az úgynevezett sátortetős házakat. S noha a közművekre még várni kellett, az új lakóépületek a korábbiaknál sokkal egészségesebb életkörülményeket biztosítottak. Igaz, a házak külső megjelenése egysíkúvá vált, az utcakép elsivárosodott. A nyolcvanas években jelennek meg az emeletes, tetőtér-beépítéses – némileg karakteresebb – családi házak, amelyek mindenekelőtt a színezésüket tekintve próbálták a nyugati mintákat követni. Az 1980-as évek közepén már a lakóházak több mint egyharmada fürdőszobás volt. A kilencvenes évek helyi építészetének jellegzetessége, hogy a termálfürdő miatt letelepedő külföldiek építkezéseik révén látható hatást gyakoroltak az új, divatosabb stílus térhódítására.
Fontos változások történtek a lakosság kényelmét szolgáló infrastrukturális létesítményekben is. Míg a XX. század elején az utak karbantartása volt a fő feladat, mintegy száz évvel később megint csak az, hiszen a különböző vonalas közművek (vízvezeték, telefon, csatorna, gáz) kiépítése után mindig az utak helyreállítása következett. Noha Kehidának már az 1890-es években is volt kövezett útja, a teljes pormentesítésig eltelt még jó pár évtized. A kor követelményeinek megfelelő útkorszerűsítés a hatvanas-hetvenes években kezdődött el a településen.
Az új utcának számító Ady út kiépítése 1972-ben történt meg, és 1975-re azt is elmondhatták a kehidaiak, hogy minden útjuk pormentesített. Ugyanekkor – a nagyobb feladat végeztével – kezdték megkönnyíteni a gyalogosok helyzetét is betonjárdák készítésével. 1980-ra elérték, hogy egy utca kivételével mindenhol volt kiépített járda. A jó utakra szükség is volt, hiszen 1974-ben – nem egészen százéves fennállás után – megszűnt a Kehidát is érintő vasútvonal, így ettől kezdve közúton bonyolódott minden forgalom.
Autóbuszjáratot a község 1954-ben kapott, de csak egy irányban, Zalaszentgrót felé. A vasút megszüntetése után – forrásaink szerint – már napi harminc buszjárat haladt át Kehidán. A hetvenes évektől a közúti tömegközlekedés mellett a személyautó használata is rohamléptekben kezdett terjedni. A hírközlés nagyszerű találmányára, a telefonra egészen 1928-ig kellett várni, ekkor kapta meg Kehida az első ilyen készüléket. Arra, hogy mindenki számára elérhető közelségbe kerüljön ez az eszköz, majd hetven évet kellett ezután még várni.
Ugyancsak hosszú időbe telt, mire egy másik áldásos találmány, a villamosság is Kehida sajátja lett. Ezt már egy új kor hozta el ide, nem kevés ideológiai körítéssel. Az elektromos áram bevezetéséről a község elöljárósága először a Villamossági Szerelő és Értékesítő Nemzeti Vállalattal kötött megállapodást 1950. január 17-én, amit azonban az alispán nem hagyott jóvá. Ezután került képbe a Mezőgazdasági és Falusi Villanyszerelési Nemzeti Vállalat, s 1950 második felében ki is építette az alaphálózatot.
Pár évvel később a helyi tanács komoly infrastrukturális tényezőnek könyvelte el a hat hangszóróval – szovjet mintára – üzemelő hangos híradót. Az emberek ennél azonban nyilván többre mentek az 1954-ben fúrt 87 méter mély artézi kúttal, ha már vezetékes vízre nem tellett. Emellett öt ásott közkút is üzemelt akkor a faluban.
A vezetékes ivóvízhálózat kiépítése a hetvenes évek végén vette kezdetét. 1978-ban megfúrták a leendő törpevízmű kútját, 1981-ben megkezdték a vízműtársulat alakítását, a rákövetkező évben pedig már folyt a hálózatépítés. A kisvízművet 1983. november 4-én adták át. 1987. december 21-én már Barátsziget községrészben is csapvizet ihattak az ott élők. Az infrastruktúra még hiányzó elemeinek kiépítése ezután megtorpant, s majd csak a kilencvenes években folytatódott.
Több mint száz éves lakóházak a Kossuth utcában (Zóka Gyula felvételei)
Kehida „madártávlatból” az 1920-as évek végén
Kehida mai látképe délnyugatról (Zóka Gyula felvétele)
