A falu és lakói a középkorban
A falu és lakói a középkorban
A történetírók korábban – a helyi hagyomány alapján – úgy vélték, hogy Kehida a török korban elpusztult, és csak a Hertelendyek telepítették újra mai helyén, 1740 körül. A középkori oklevelek és a XVIII. századi források beható tanulmányozása nyomán azonban ezt a feltételezést módosítanunk kell.
Kehida középkori falumagja, azaz Árpád-kori temploma és XVI. századi földesurainak a török korban megerősített udvarháza – szomszédságukban a jobbágyok házai sorakoztak – azon a dombtetőn települt, ahol napjainkban a Deák-kúria áll. A falu lakói ugyan sokat szenvedtek a háborúktól, a török és a magyar katonaság fosztogatásaitól, valamint a járványoktól, azonban mindvégig kitartottak. Egyszerű házaikat újra meg újra felépítették, és amennyire lehetséges volt, földjeiket is megművelték.
Az 1730-as évekre vonatkozó források tanúsága szerint majd csak a török kor legvégén, valamikor az 1690-es évek körül költözhettek át egy időre a zalai átkelőtől távolabb eső, így nagyobb biztonságot nyújtó területre, a ma Deák-sírboltként ismert, Árpád-kori kis templom köré, a középkorban elpusztult Kiskallos helyére. Néhány évtizeddel később – mint látni fogjuk – innen tértek vissza régi falujukba.
A középkori írásbeliség elsősorban a birtokszerzéssel, a birtokosok közti peres ügyekkel és az adózással kapcsolatos események rögzítésére terjedt ki. A birtok határainak és tartozékainak számbavételekor vagy a földesúrnak járó jobbágyi szolgáltatások, az adók összeírásakor az oklevelek szerencsére megőriztek számunkra olyan adatokat is, amelyekből az ott lakók mindennapi életére is következtetni lehet.
Fennmaradt egy 1263-ban kelt irat, amely szerint IV. Béla király elcserélte a zalai királyi vár birtokát, Kiskallost, Orosz fiainak komári ingatlanáért. Ebből az alkalomból pontosan leírták a csere tárgyát képező birtok határait, amelyek Nagykallos (a mai Kallósd) és Almás (ma Almásháza), valamint a Zala folyó és a Kapornakra vezető út közt húzódtak. A dombnak a Zala felőli oldalán forrás fakadt, a két Kallos közt pedig erdő húzódott, amelyet Nyírfa-erdőnek neveztek. 1282-ben Orosz három fia közül Karacsé volt Kiskallos.
Az elkövetkező időkben, hogy könnyebb legyen a falut a szomszédos Nagykallostól megkülönböztetni, gyakorta említették tulajdonosáról Karacsföldének vagy Karacsfalvának is. Karacs fia, Miklós 1341-ben elhunyt.
Halála után a birtokot Károly Róbert a szomszédos Kehida tulajdonosainak, a Kanizsaiaknak adományozta. A magukat örökösnek tekintő rokon családok ezt azonban nem hagyták annyiban, és hosszas per keletkezett az ügyből. A Kanizsaiak addig zaklatták a jogos örökösöket – a birtokot feldúlták, elfoglalták –, mígnem azok 1368-ig összes birtokrészüket el nem adták nekik. A Kanizsaiak az így megszerzett birtokot beleolvasztották Kehida határába, jelentősen megnövelve annak nagyságát. A XV. század elejétől az oklevelek már nem említik Kiskallost, neve is feledésbe merült.
A falu nyomtalanul eltűnt, temploma azonban, csodával határos módon, túlélte a település pusztulását.
Amikor 1322-ben a Kanizsai család megkapta Kehidát, az a településen, templomának kegyuraságán kívül erdőkből, rétekből és szántóföldekből állt. A falu lakói tehát földműveléssel, gabonatermeléssel foglalkoztak, és ez után terményben, valamint húsvétkor és karácsonykor kenyér formájában adóztak földesuruknak.
A Kanizsaiak 1493-ban összeírást készítettek, amely tartalmazta, hogy mely birtokukon, milyen adókkal és szolgáltatásokkal tartoztak nekik jobbágyaik. Kehidán öt réten, a Sóspáston (ma a falutól délre Récés-tó vagy Pásti-rét), a Kissostazon, a Kertmegin (azonos a falutól északra fekvő Kertaljai-dűlővel), a Locsogón (a Pap-ároktól délre napjainkban is ugyanezen a néven található) és a Kis-berekben (a Locsogótól délre, jelenleg is így nevezik) voltak kötelesek kaszálni a földesúr számára.
Az állattartás nem lehetett jelentős, mindössze hat tojást és egy-egy kecskét kellett jobbágytelkenként adózni.
A szőlőművelés és bortermelés viszont annál fontosabbnak látszik.
A középkorban társadalmi rétegre és rangra, sőt nemre való tekintet nélkül igen sok bort fogyasztottak az emberek. Ezért bort termelni kifizetődő foglalatosságnak számított. A Kanizsaiak kehidai szőlőiket – a XV. század végén általános bérlet helyett – jobbágyaikkal robotban műveltették meg. De voltak itt idegen bérlők is, akik évente egy köböl (hozzávetőleg húsz liter) bort fizettek adóként. Az összeírás húsz jobbágytelket vett számba, amelyek közül négy állt üresen. A jobbágytelkek közül egy egész, tizenhat fél, három pedig negyed volt. A felsorolt jobbágynevek közt található foglalkozásnév (Bíró, Szabó, Takács, Tímár), népnév (Német, Tóth) és személynév (Máté) egyaránt.
Hasonló összeírás készült 1569-ben, amikor a perbe fogott Háshágyi Imre javait foglalták jegyzékbe. Ekkor két egész és 45 fél telek közül öt állt üresen. Az összeírás híven tükrözi az úgynevezett majorsági gazdálkodás jellegzetességeit. A jobbágyoknak robotban kellett az uraság kezelésébe vett földeken a szántást-vetést, az aratást, és a szőlőben adódó munkák egy részét végezni. Volt őszi és téli vetésű gabonájuk, kaszáltak szénát, termesztettek káposztát, borsót és lencsét. A bérelt szőlők után hegyvámot fizettek. Boraikat ősztől tavaszig (Szent György napjáig, április 24-éig) mérhették ki, aminek ellenében borral fizettek a bírónak és az esküdteknek. A Zalán a halászat joga a földesurat illette. A halász és a rákász munkája idejére kosztot és felszerelést kapott, a nagyobb halakat, valamint a rákfogásból száz darabot be kellett szolgáltatni. Az erdőket viszont legnagyobbrészt szabadon használhatták a jobbágyok. A Háshágyiaknak gyümölcsösük is volt, amelyet Sepes-kertnek neveztek (ebben vágták ki 1541-ben a hatalmaskodó Bánfiak az említett ötven gyümölcsfát).
A középkorban az útépítés jóformán a vizek áthidalásában és a vizenyős területeken keresztülvezető utak feltöltésében merült ki. Az ilyen helyeken azután a befektetett munka ellenértékeképpen vámot szedtek. A kehidai hídnak 1232-ben már állnia kellett, hiszen a Zalán túl lakó nemesek csak ezen keresztül közelíthették meg a gyűlés színhelyét. Nem tudni, ki építtette a hidat, és ki tartotta karban, azaz kinek állt itt jogában az Árpád-korban vámot szedni. Amikor 1322-ben a Kanizsai család megszerezte Kehidát, a birtok tartozékaként a vámot nem sorolták fel. 1441-ben viszont már a vámmal együtt adta Ulászló király Kehidát a Gersei Petőknek. 1493-ban, a Kanizsai család kehidai jövedelmeinek összeírásában, majd 1569-ben, Háshágyi Imre javainak számbavételekor szintén megemlítették a vám jövedelmét.
A török időkben az átkelők, gázlók veszélyesnek ítéltettek – hiszen nem csupán a jámbor polgárok utazását könnyítették meg, hanem a portyázó csapatok mozgását is segítették – ezért a megyei közgyűlés több alkalommal is rendeletet hozott ezek szétrombolásáról, illetve elrekesztéséről. Kehidánál például 1586-ban és 1643-ban is előírták az átkelő elzárását. A pálosok molnárját, aki a tiltás ellenére „kelőt” tartott a Zala vizén, amelyen a török két alkalommal is átjött, 1653-ban megverték. 1656 tavaszán ismét átmentek a törökök Kehidánál a Zalán, és Szentgyörgyváron ejtettek rabokat, ősszel viszont a magas vízállás miatt visszafordulásra kényszerültek.
A hídvám jövedelmét a török korban is számon tartották, birtoklása fontos bevételi forrás lehetett. 1678-ban gyöngyösi Nagy Ferenc zalaszentgróti kapitány szerezte meg zálogban a vám egy részét, 1681-ben pedig a Hertelendy családdal és Darabos Gergellyel osztozott a faluhoz tartozó vám jövedelmében. A kehidai híd (vagy hidak?) anyagára, szerkezetére vonatkozó adatokat nem tartalmaznak a források. Minden bizonnyal egyszerű, fából ácsolt szerkezet lehetett, mint azok a hídutak, amelyeknek részleteit Zalavár környékén, a tőzeges vidéken tárták fel 1950-ben.
Kehida határában az örményesi kolostor is rendelkezett szőlővel, amit a pálosok 1540-ben kaptak Kanizsai Orsolyától. Volt továbbá a Zala folyó mellett egy Sziget nevű birtokuk, amelyet a XVII. században Barátszigetként kezdtek nevezni. Ennek közelében állt a Zalán a pálosok malma. Valószínűleg erről a malomról van szó egy 1482-ben kelt oklevélben. A zalavári apát panasza szerint a szentgyörgyvári vár várnagya elvette, és csak két aranyforint váltságdíj lefizetése után adta vissza a kehidai malomból, a megőrletett liszttel hazafelé tartó jobbágyaitól a lisztet és a szekeret vontató ökröket. 1530-ban a pálos kolostor elöljárója tiltakozott amiatt – utaltunk már rá –, hogy Kehida új birtokosa, Háshágyi Dénes újat szándékozott építeni a már meglévő malmuk fölött.
A malom a középkori birtokok rendkívül fontos tartozéka volt. Elsősorban azért, mert segítségével biztosították a fő táplálék, a kenyér sütéséhez szükséges lisztet. De gazdasági haszna legalább annyira jelentős volt: ha jó minőségű őrleményt adott, távoli vidékekről is felkeresték, és tulajdonosának meg bérlőjének tisztes hasznot hozott. A malmot ugyanis többnyire nem a földesúr üzemeltette, hozzáértő vállalkozóknak adta bérbe. Ez történt az örményesi pálosok malmával is. Az adóösszeírások szerint molnáruk Kehidán lakott. 1588-tól név szerint is ismertek a bérlők. Leghoszszabb ideig, a XVI–XVII. század fordulójától, egészen az 1630-as évek végéig, a Hagymássy család üzemeltette. Jövedelme jelentős lehetett, mert a bérletet még akkor is számon tartották, miután a barátok már elmenekültek a török elől.
A környéket ért csatározások a malom épületét sem kímélték. 1574-ben romokban állt, 1617-ben bérlője vállalta helyreállítását. 1673-ban ismét újjá kellett építeni. Berendezéséről annyit lehet tudni, hogy 1530-ban még négykerekű volt, azaz négy kerék négy pár malomkövet forgatott, tehát igen termelékeny üzem lehetett a maga korában. (1572-ben viszont már csak két kerékre járó malomként említették.)
Egy panaszos iratból, miszerint az árvizek megrongálták a gátat, arra következtethetünk, hogy a létesítmény nem közvetlenül a folyóra épült, hanem zsilipeken keresztül, egy malomárokban vezették a kerekekre a vizet. Ilyen módon tudták a meghajtóerőt szabályozni. A gát, valamint az abban okozott kár nagyságát érzékelteti, hogy egyes források szerint kétszáz-háromszáz ember többnapi munkájára lett volna szükség a helyreállításához.
Pusztafalu Kiskallos középkori templomával. Itt telepedtek le átmenetileg a török kort túlélő kehidaiak (Zóka Gyula felvétele)
)
Pusztuló fahíd a Zalán Kehida térségében (dr. Bencze Géza felvétele 1981 szeptemberéből)
A Zala völgye Kehidától keletre az 1783. évi katonai felmérés térképén
