A benépesülő puszta
A benépesülő puszta
A Rákóczi-szabadságharcban a família is aktivizálódott. A fejedelem oldalán négyen vitézkedtek a kuruc seregben. Kállay Ferenc Palocsay ezredében kapitányként, Kállay János Vay László nemes lovas ezerében őrnagyként. Kállay István Szappanos Mihály lovas ezerében őrnagy, Kállay György pedig Nyúzó Mihály nemes mezei lovas ezerében strázsamester. A szabadságharc végeztével ők lesznek azok, akik az elpusztult Kállay-birtokokat újjászervezik.
Kállósemjén történetét vizsgálva Kállay Ferenc szerepét kell kiemelnünk, aki megnépesítette az elpusztásodott falut. Az új lakosok 1725-ben költöztek Kállósemjébe, és először „valachi taxalistae” minőségben – azaz oláh taxásokként – írták őket össze. Borovszky Samu millenniumi monográfiája révén máig summásan román lakosoknak véli a betelepülőket a történetírás és a köztudat, pedig az összeírás fejlécének minősítésén túl legfeljebb annyi bizonyossággal szolgált románságukról a valóság, hogy görög katolikusok voltak.
Az 1725-ben először összeírt beköltözők család- és személynévi anyaga is cáfolni látszik a históriaírás kategorikus állítását. A „valachi taxalistae” minősítéssel összeírt „neo populata” hatvan családfenntartó közül négy szerepel Nagy családnévvel, öt volt közülük Szilágyi, hat Erdélyi, négy Kiss, két-két Buda, Vezendi, Bodnár, Szabó, Siket, egy-egy előfordulással ezek mellett az Erős, Botos, Berei, Szakács, Hatházi, Csomaközi, Máthé, Deák, Orosz, Fürtös, Méhes, Veress, Tálas, Kozma, Körössy, Bujdosi, Jeremiás, Simon, Selindi, Horss, Manajla, Orosztye, Oláh, Serbu, Domján, Komordán, Libotyán, Szarakusz, Borotta, Orha, Tuphicza név. A beköltözők legalább kétharmadának a családneve semmiképpen sem vélelmezhető románnak, inkább a magyar névadási szokásokban gyökerezik. Feltűnő, hogy már az összeírás során Hatházi Sámuel, Szakács István, Szabó György és Deák János neve mellé felkerült a magyar minősítés. Több mint valószínű, hogy ez sem etnikai, sokkal inkább vallási hovatartozást akart jelezni: az illetők reformátusok lehettek.
A Kállósemjénben megtelepült közösségnek két bírója volt: Jeremiás Jakab és Szilágyi Sándor. Mindketten jövevények, tekintélyes gazdák. Nagy János, Buda Péter és Simon Jakab voltak a hitesek vagy esküdtek. 1727-ben újabb három háznép csatlakozott a beköltözöttekhez: Kis György, akit esküdtnek is megválasztottak, Szarakusz Péter és Erdélyi Teodor.
Az összeírás arról árulkodik, hogy módos, tehetséges gazdák szállták meg Kállósemjént. A hatvan háztartásból összesen hármat minősítettek zsellérnek az összeírók, akik gyalogszeres munkából, napszámból, cséplésből, részes művelésből éltek. A többiek valamennyien igaerővel rendelkező, egy féltelkes kivételével egész erejű gazdák, akik bizonyára megtalálták volna számításukat régi lakóhelyükön is, de vonzotta őket a jobb minőségű szántóföld. Még inkább az, hogy beköltözésüket követően két évig mentesek maradtak az állami és megyei adótól, a földesúr nem robotoltatta őket, hanem évi két rénes forint taxát követelt tőlük, és a terményeikből vette ki a dézsmát, szénájukból a harmadik boglyát.
A beköltözők a határt három nyomásban művelték, a búza alá háromszor, a rozs és zab alá kétszer szántottak, négy vagy hat ökörrel. Egy köböl elvetett mag után csépeltek négy és fél köblöt. Szénarétjük közepes volt, de a legelőjük bőséges minden marhájuk számára. Szent Mihály-naptól karácsonyig megkapták a bormérés jogát, amit megközelítően tíz forintért adhattak évenként árendába. Lent, kendert, törökbúzát, kukoricát és dohányt is termeltek, amiből egy-egy gazdának évenként tizenkét rénes forint haszna volt. Tűzifájuk a falu erdejéből volt, de épületfát pénzért kellett venniük. Makkoltatási lehetőségük nem volt. Termékeiket Debrecenben és a Hegyalján – Tokajban, Keresztúrban, Tarcalon és Újhelyen – értékesítették. Az állataikat főleg Debrecenben.
Az 1725-ben beköltözők 59 és fél telket, 722 és fél köböl szántóföldet és 79 és fél szekér szénát termő rétet vettek használatba. Földesuraik közül név szerint is említés történik Kállay Ferencről, özvegy Ramocsaházi Györgyné Tolvaj Erzsébetről és özvegy Nyéky Mihályné Horváth Éváról. Az említettek leányági rokonai a Kállay famíliának.
A betelepülők közül nem mindenki vert gyökeret, mert 1736-ban már ismét csak az alábbi lakosokat írták össze a conscriptorok: Deák János, Veress Miklós, Király Pál, Balogh János és Aszalós Miklós.
Azt szinte bizonyosra vehetjük, hogy a kétéves adómentesség letelte után sokan továbbálltak, hagyván a Kállayakra a megépült házukat. Ezt bizonyítja az is, hogy 1738-ban Kállay Ferencnek újabb telepítő levelet kellett kibocsátani, amelyikben a fenti kedvezmények mellett továbbra is kénytelen hangsúlyozni a szabad költözés lehetőségét.
Jöttek-mentek hát az új telepesek Kállósemjénbe és Kállósemjénből.
Az 1738-ban megtelepedettek azonban véglegesen gyökeret eresztettek. Őket már ott érte az úrbérrendezés. Hetven-nyolcvan jobbágy- és zsellérháztartás állandósult, akik szorgalmukkal, munkás hétköznapjaikkal, hitükkel megvetették a három felekezetű – görög katolikus, római katolikus és református – falu jövőjét. Újabb jelentős hullámot a költözés az 1739–40-es pestisjárvány után ölthetett. A járvány következtében Semjénben 163 ember hunyt el. A nagyobb arányú migráció ezt követően zárult le. 1752-ben Kállay Ferenc örökösei már vették maguknak a bátorságot, hogy a taksát robotra változtassák. A minden esztendő újév napjára fizetendő két rénes forint taxa helyett ekkortól évenként hat-, hét-, kilenc-, tizennyolc napi igás és 19–34 gyalogszeres robotra fogták jobbágyaikat. Megszorították őket a rétek használatában, karácsonyi tyúkot és tojást követeltek tőlük. Szabad költözési jogukat azonban nem merték csorbítani.
Ekkoriban kezdték meg nagyobb mértékben a földesúri haszonvételeket is árendába bocsátani a Kállayak. 1753-ban már két zsidó család árendátorkodott Kállósemjénben: Efraim zsidó feleségével és négy gyermekével meg Áron Herskovich feleségével és egy gyermekével. 1760-ban már külön korcsmárost tartott Kállay Istvánné Nicskuj Gergely személyében és Szűcs Miklós zálogos Kirityán Péter személyében. Kállay György minden, a tulajdonát képező haszonvételt Hersli Levinek adta bérbe évi ötszáz forintért. A megözvegyült Hersli Levi gazdálkodott is. Alkalmazott egy oeconomust, egy gazdászt Moyses Lévi, és egy konvenciós szolgát Martinus József személyében. A falu saját bormérési jogát Jacobus Isáknak adta bérbe. Tevékenykedett a faluban egy cigány kovács is, Berki Ferenc.
1772. szeptember 21-én, háromtagú bizottság – Jármy Mihály, Balaskó Ferenc és Apagyi István és írnokaik – jelent meg a faluban. Ezúttal a szokásos számszerű adatok és nevek feljegyzése mellett hosszan faggatták a főbírót és esküdttársait, a falu vénjeit. A határ minőségéről, a földesúri szolgáltatásokról, a megélhetési lehetőségekről, a közösség haszonvételeiről, vásározási szokásairól, a település határát és lakóit több-kevesebb rendszerességgel sújtó károsodásokról, a jobbágyok által használt szántók, rétek mennyiségéről, a legelők állapotáról, a termelvényekről, a malmokról, a kenderáztató vizekről érdeklődtek.
A vallomástevők elmondták, hogy 1738-ban – puszta lévén a falu – Kállay Ferenc akkori földesúr telepítette Kállósemjébe őket olyan alku mellett, hogy a földesúr tetszéséig pázsit pénz helyett évenként egynapi nyári munkával fognak tartozni. Minden Semjébe telepedő gazda évenként egy tallért fog fizetni, amely összeg két rénes forintnak felel meg. A borkimérést Szent Mihály napjától karácsonyig gyakorolhatják, de azt csak a földesúr tudtával és engedélyével adhatják bérbe. A kuriális földbe vetett termésből a beköltözőknek dézsmát kellett adni, s azt a kimutatott helyre összehordani. A rétek füvéből a harmadik boglyát követelte magának a kijelölt helyre hordani Kállay Ferenc. Az erdő makkját sertésdézsmára vagy dézsmaváltságra ígérte a jövendő lakosoknak, akik fölött érvényesítette földesúri joghatóságát, azzal indokolva akaratát, hogy mindennemű birtokát pallosjoggal bírja, egyedül az egy forintig terjedő büntetést engedvén át a falu bírájának, mondván: az „úgyis a helység lakosié szokott lenni”.
Miközben a betelepülőkre hárította a kerülőtartás gondját és költségét, „megtilalmazta őket” nemesi erdejétől, s intette őket a falu erdejének módjával való használatára. Kötelezte a betelepülőket „alkalmatos épületek tartására”, de megengedte – megyei és földesúri adósságuk lerovása után – a szabad költözésüket. A fenti kedvezményeket meghatározatlan időre, földesúri tetszéséig biztosította a jövevényeknek Kállay Ferenc, ami 1752-ig tartott. Maradékai és utódai ekkor megváltoztatták a szolgálat rendjét.
1772-ben már négy földesura volt a falunak. Kállay Ferencnének – a bevallások szerint – volt tíz egész tehetségű, tehát négyökrös szolgálónépe, és négy fél tehetségű, tehát kétökrös jobbágya. Évenként mindannyian hat-hat nap igás robottal és 19-19 nap gyalogszerrel tartoztak asszonyuknak, mindenféle termésből kilencedet adtak, s évenként egy-egy tyúkot és tíz tojást „ajándékoztak” a konyhára. Az úrbérrendezés eredményeként a tizennégy jobbágyháztartásból hét vállalta fel a féltelkes jobbágyságot, hét pedig a házas zsellérséget. Szabad költözésükhöz azonban mindannyian ragaszkodtak.
Kállay Györgynek volt egy örökös jobbágya, aki a rendezéskor házas zsellérnek minősült. Egész évi szolgálata abból állt, hogy felesége a földesúr családjának fehérneműjét mosta. Volt tizennégy egész erejű és tíz fél erejű jobbágya is. Ezek szabad menetelűek voltak. Terméseikből kilencedet, karácsonyra egy-egy tyúkot és tíz-tíz tojást adtak földesuruknak. A tizennégy négyökrös gazda évenként hét-hét napot robotolt egész erővel, s mindegyik tett évenként egy-egy hat napig tartó hosszú fuvart. A tíz kétökrös gazda ugyancsak hét-hét igás robottal tartozott, de ők hosszú fuvar helyett évenként 34-34 napi gyalogrobotot adtak. A rendezés során kilenc gazda fél telket vállalt magára, tizennégyen házas zsellérként minősíttették magukat. Egy gazda időközben vagy elköltözött, vagy meghalt. Az örökös jobbágy pedig örökös házas zsellérnek minősült.
Kállay Ferenc – a telepítő hasonnevű fia – nyolc négyökrös, hét kétökrös gazdának és három gyalogszeres szolgálónak parancsolt. A négyökrös gazdák évenként 18 napot szolgáltak ökörrel, 24-et gyalogszerben. A hét kétökrös gazda ökörrel csak kilenc napot szolgált évenként, s gyalogszerben is csak húsz napot egyik-egyik. A három gyalogszeres évi húsz-húsz nap robottal tartozott. Mindannyian megadták a kilencedet, karácsonyra a szokásos tyúkot és tojásokat. A rendezéskor nyolc gazda vállalt fel fél telket, húsz háztartás pedig házas zsellérnek minősült. A faluvallatás 1772-ben zajlott, az úrbérrendezés lezárása 1773–1774 fordulóján történt meg Szabolcs megyében. Ez alatt az idő alatt a Kállay Ferencet szolgáló háztartások száma 18-ról 28-ra növekedett. nyolc gazda fél telket vállalt fel, húsz háztartás pedig házas zsellérként regisztráltatta magát. A gyarapodás vagy időközi nagyobb arányú beköltözéssel, vagy Kállay Ferenc béreseinek, belső cselédeinek telekre ültetésével függhetett össze.
Kállay Lászlónak egy örökös, tíz egész erejű, tizenhárom fél erejű és két gyalogszeres szabadmenetelű háznép szolgált. Az örökös jobbágy minden második héten egy-egy napot robotolt gyalogszerben. A rendezéskor házas zsellérré minősítették. A tíz egész erejű és a tizenhárom fél erejű egyformán évi tizenkilenc-tizenkilenc napot ökörrel, húsz-húsz napot pedig tenyérrel szolgáltak. A két gyalogszeres háztartásfő húsz-húsz napot szolgált. A kilencedet és a szokásos ajándékot tőlük is megkövetelték mindenből. A hivatalos rendezés során Kállay László szabad menetelű alattvalóiból nyolcan vállalták a fél telkesek terheit, tizennyolc háztartás házas zsellérnek minősült. Egy pedig házatlan zsellérnek. A gyarapodás itt is négy háztartás. Ezek közül – mint Kállay Ferencnél is – egy-két háztartás lehetett ifjú házas, akik időközben önállósultak, de beköltözés is hozzájárulhatott a szabad menetelűek számának növekedéséhez.
Az ellentmondások nyilvánvalóak. Az úrbérrendezés hivatalos lezárásakor, 1773 decemberében a nagykállói megyeházán Kállósemjén úrbéres szolgálónépei közül 32-őt féltelkesként, 61-et házas zsellérként és egyet házatlan zsellérként regisztráltak. Azonban így is összesen 94 úrbéres háztartást számláltak. Az 1772-es vallomások kivételekor maguk az érintettek 73 háztartást neveztek meg úrbéresnek. Igaz, ezek közül 42 egész erejű, négyökrös, 24 pedig félerejű, kétökrös gazdaként jött szóba. Zsellérként, vagy korabeli szóhasználattal gyalogszeresként a két örökös és öt szabad menetelű ember szerepelt. Miként szaporodott a számuk másfél évnyi idő leforgása alatt 94 háztartásra, azt csak találgathatjuk. Mint ahogyan azt is, hogy a 42 egész erejű és 24 félerejű háztartásból miként lett 32 féltelkes, tehát félerejű gazda s 61 zsellér.
A parasztok a határt három nyomásban használták, s annak öthatod része trágyázás nélkül termett tiszta tavaszi és őszi búzát, borsót, lencsét, zabot, árpát, lent, kendert, kétszerest (a búza és a rozs keveréke). A terméketlenebb hatodrész trágya nélkül csak kukoricát és rozsot termett, de trágyázás után a felsorolt termékek mindegyikét vethették bele. A falu rétjein hasznos, marha hizlalására is alkalmas szénát kaszáltak. A legelőn nemcsak megéltek, ki is zsendültek a marhák, és szénakaszálás előtt is bőséges legelőjük volt, jó és tiszta vizű itatóhelyekkel.
Fölös termékeiket, állataikat haszonnal értékesíthették a kállói, madai, kisvárdai, szalkai, nyírbátori, nagykárolyi és debreceni vásárokon, ahol a maguk számára szükséges javakat is beszerezhették. Vásárokra menve híd-, rév- és útvámot sehol sem kellett fizetniük. Fájuk, nádjuk szükségükre elegendő volt. Beltelkeiken és a határban felfogott kertekben káposztát a maguk szükségére és eladásra is termelhettek. Némelyek méhészkedtek is közülük. Kender- és lenáztatásra nagyon jó tavaik voltak. A legjobbak a környéken.
Szent Mihály napjától karácsonyig maguk mérhették a bort, bár a későbbiek során ezt Szent Mihálytól Szent György-napig tehették, mert mind a földesuraknak, mind a lakosoknak szép szőlőskertjeik voltak. Végezetül búzájukat, kenyérnek valójukat a faluban három szárazmalomban őrölhették, s akit ez nem elégített ki, fél-, egy és három mérföldre jó vízimalmokat talált. Azokban is őrölhetett, mert az odáig vezető utak nem voltak vámkötelesek.
Önellátó, archaikus világ tárul elénk a szűkszavú vallomásokból. Olyan világ, amikor még a föld népét nem szorították meg végzetesen a határ használatában földesuraik, s a szegénységnek és szűkölködésnek borzalmas kilátástalansága ismeretlen. Az úrbérrendezés majdani következményeivel az 1770-es években sem a Kállayak, sem jobbágyok, sem zsellérek nem gondoltak még. Észre sem vették, hogy az úrbéri tabellákban rögzített tizenhat jobbágytelekből 1846-ra két egész egynegyvened telek a földesurak majorságához csatoltatott, három telket taksás nemesek használtak, egy és fél telek pedig elkallódott. Ennél gyorsabban koptak a zsellértelkek. Az úrbéri tabellában rögzített 61-ből 17 elveszett, 11-et taksás nemesek használtak, kilencet pedig a földesurak csatoltak majorságukhoz.
A jobbágyok szó nélkül vették tudomásul II. József népszámlálási, földmérési rendeletét is. Legfeljebb a Kállay família tagjai duzzogtak ősi szabadságaik háborgatása miatt, de Habsburg-pártiságuk tiltotta, hogy ennek hangot adjanak.
A népszámlálás nyomán ország-világ, de főként az abszolutizmus közigazgatási apparátusa előtt köztudottá vált, hogy Kállósemjében 147 házban, 186 családban összesen 980 ember él, akik közül 211 a házas férfi, háromszáz pedig a nőtlen. A nők száma 462 volt. A férfiak között volt egy tisztviselő, három pap, három polgár, 78 paraszt, 103 zsellér, egy katona, és hetvenen nemesnek vallották magukat, de nemesi jogaikat – a Kállayakon kívül – legfeljebb a zálogbirtokosok gyakorolhatták Semjénben. Számuk egyébként is megcsappan a későbbi lélekösszeírások során. 1816-ban 143 házban 214 családban ezer lelket írtak össze, akik között már nem szerepeltek a Kállayak. 1822-ben 147 házban, 225 családban 1016 lakos élt. 1827-ben pedig 147 házban, 226 családban 1039 ember.
Lassú ütemben gyarapodott a község lakossága, és 1848-ban már 1368 lelket számláltak a faluban. A határ azonban nem bővült. A Kállayak és bérlőik egyre nagyobb kedvet kaptak az árutermelésre. Egyre több szántót, rétet fogtak saját kezelés alá, egyre több állatot hajtottak a közös legelőre, s egyre több munkát, napszámot követeltek egy-egy hold szántó vagy rét taksára bocsátásáért. A feszültség uraság és közlakosok között mélyült, halmozódott, de 1848-ig nem tört felszínre. 1848-ban azonban igen, bár zenebonába még akkor sem csapott át.
Kállósemjén belterülete a házakkal és Újfalu-rét az I. katonai felmérésen (1782–1785)
A temetőkápolna oltárán álló késő barokk szentségház, ajtaján színezett faragás: Ábrahám feláldozza Izsákot
A község pecsétje 1788-ból (Fehérvári Béla rajza)
