Jogot teremt a redemptio | Száz Magyar Falu

Jogot teremt a redemptio

A kiváltságos jászokat és kunokat a Dózsa-féle parasztháborúban való részvételük miatt jogvesztéssel sújtották. Jobbágyokká tette közösségeiket a hatalom. Ám ténylegesen mégsem, mert Mohács után ez a törvény nem lépett életbe. Még a török adóösszeírók is – összevonva a különben egységet nem alkotó jászokat, a kis- és nagykunokat – a korábbi királyi privilégiumok alapján egy közigazgatási egységként kezeli a jászok és a kunok által lakott területeket, és adójukat is eszerint állapítják meg. A három önálló kerület ekkor kezd egymáshoz közeledni ismét.

A XVII. század folyamán, II. és III. Ferdinánd uralkodása idején ugyancsak együtt kezelik őket, és I. Lipót vagy Thököly is így jár el több oklevél kibocsátásakor. Ekkor alakul ki a „testvérnép” eszméje.

A kiváltságos területen földesúr nem birtokolt. Ez a körülmény a XVIII. század végén igencsak jól jött az államnak, fel kellett töltenie a háborúkban kimerült kincstárat. Kollonich Lipót esztergomi érsek sugallata nyomán az udvar megfontolás tárgyává tette a terület eladatását vagy zálogbirtokba helyezését.

1699-ben Pentz János Kristóf kamarai biztos vezetésével íratták össze a három kerület vagyonát. Hasznait, várható jövedelmezőségét is jelezve Jászdózsán például háromkövű malom építésére tesznek javaslatot.

„A Tarna folyó mellett fekszik – írják –, a lakosok valamennyien katolikus vallásúak, jó szántóföldjeik, rétjeik vannak, azt azonban, hogy régen a kamarának adóztak-e, nem lehet megtudni. 39 gazda van itt. Azt mondták az elmúlt 1698-as év őszén, telén és a jelenlegi 1699-es évben nyáron termesztettek: búzát 211 kilát, árpát 150 1/2 kilát, zabot 9 kilát, kölest 9 1/4 kilát.

Egy erdő is van itt, de fát más, nem messze fekvő erdőkből kell ide szállítani. Keletre Apátival (Apathy), nyugatra Ágóval (Ago), délre Négyszállással (Negy Szállás), északra Őrssel (Eőrs) határos, hosszában egy német mérföld, szélésségében egy negyed mérföld. A Tarna folyón egy 3 köves malmot lehetne építeni.

A méltóságos nádori főhercegnek régen fizettek és most is fizet a község 38 forintot. És azt vallják, hogy a török eming részére évente minden gazdának 2 rénes forintot kellett adnia, Tizedet mindenből, 3 robotot 3 napon át, és mindenkinek egy pint vajat és zsírt. A török császárnak minden fej után 1 polturát (fejadó). A Jászság közös kiváltságlevélre hivatkoznak, de nem tudják felmutatni.”

A három kerületet együtt hétszázezer rajnai forintra értékelték. Árverésre bocsátva az ajánlatot a német lovagrend végül ötszázezerért vette meg. A legértékesebb rész a Jászság volt, mert ez a többihez képest sűrűn lakott területnek számított, működő gazdasággal, míg például a Nagykunságban Karcagon kívül nem volt megtalálható szervezett község.

Betelepítési jogot is kapott az új földesúr, hiszen ebben a korban a föld jobbágyok nélkül szinte semmit sem ér. 1702-ben iktatták be, ám szinte azonnal le kellett nyelnie a keserű pirulát: épp hogy csak beiktatták a német lovagrendet, Rákóczi zászlót bontott. Rövidesen felhívást intézett a jászkunokhoz, akik azonnal csatlakoztak a felkelőkhöz, és legodaadóbb hívei lettek a fejedelemnek. Hiszen addig is katonai szolgálataikért élvezték szabadságukat, azt, amelyet a „vezérlő fejedelem” azonnal visszaadott nekik.

A fegyverletételig a német lovagrend nem húzhatott hasznot a meglehetősen olcsón megszerzett birtokból. A Nagykunság népét Rákóczi Rabutin elől kitelepítette rakamazi birtokaira, a betörő seregek csak üres falvakat találtak. A Jászság ellenállt, s nemcsak hadakban, de anyagiakban is támogatta a fejedelmet. Olyannyira, hogy a szabadságharc végén Rákóczi éppen itt, illetve Hatvan környékén állomásoztatta azokat a hadakat, amelyekkel újabb hadjáratot akart kezdeni. A Jászság nemcsak pihenőhely, hanem éléstár is volt.

A fegyverletétel előtt azonban fokozatosan behatoltak a területre a császári seregek. Harc nélkül foglalták el a városokat és a falvakat, így emberéletben jóformán nem esett kár.

A visszatérő német lovagrend az elmaradt adókat részben beszedte, de hamar belátta azt is, hogy itt szervezett, szilárd közigazgatású területtel áll szemben. Az alapító szerződés kikötéseivel ellentétben nem kezdett különösebb építkezésbe. Nem bírt a jászokkal, a kis- és nagykunokkal, akiknek most jól jött az, hogy az előző királyok alatt valamiféle testvérnéppé lettek, s immár hárman, szövetségben léphettek fel elvesztett jogaikért.

1715-re a tartós ellenállással sikerült a kerületeknek elérniük, hogy az országgyűlés elismerje az eladatás jogszerűtlenségét, s lehetővé tette a megváltást. Ezt azonban a kincstártól nem várhatták. Időközben a német lovagrend el is adta a megszerzett területet – komoly haszna nem lévén belőle – a pesti invalidusoknak – a rokkant katonák intézményének –, az még kevésbé tudott hasznot venni a területből. De már nem volt messze az az idő, amikor véglegesen felszabadulnak – önerőből. Mária Terézia végül engedélyezte az önmegváltást, azaz a redemptiót. Maguk a jászok (és a kunok) fizették ki a díjat, kölcsönöket véve fel, vagyonos beköltözőket befogadva. A redemptiós ünnepségekre1745-ben került sor, a királynő a régi oklevelekre építve úgyszólván új alkotmányt adott az ekkor már hivatalosan is hármas kerületnek nevezett területnek.

A jászok és a kunok nagy erőfeszítése ez, korábbi jogaik visszaszerzése olyan időben, amikor az országban éppen ellenkező tendenciák érvényesültek. Ez a nagy tett megváltoztatta a társadalom belső felépítését, gazdálkodását és elindította a korai polgári fejlődést is a térségben.

A redemptióban a jászok – mint gazdaságilag a legerősebbek – számos kiskunsági pusztát szereztek meg pénzért. Jászdózsa Szentlászlópuszta egyharmadát váltotta meg, ahová a heverő jószágot hajtották ki. Ez a puszta majd’ másfél századon át szolgálta a községet.

Amennyire a redemptio odavonzotta idegenből az embereket, annyira és oly hirtelen le is zárta a Jászság kapuit a később próbálkozók előtt. Az új csatlakozók már nem voltak kívánatosak az 1760-as években, hiszen ha földet igényeltek volna, veszélyeztetik a közösség viszonylagos jólétét. Akik mégis megtelepedhettek, azok szolgának, cselédnek álltak, vagy pásztornak, és jász jogú polgárrá csak maradékaikban emelkedhettek. Az így érkezők száma jelentéktelen volt, s nyugodtan mondhatjuk, hogy a Jászság népének embertani képe az 1750-ig bekerültekből alakult ki.

Körükben, ha nem is nagy számban, de több olyan, a népi kultúrában megőrzött jelenség figyelhető meg, amely a Kaukázus irányába mutat, s a magyarok műveltségében (mert ők is éltek e tájon) nem mutatható ki. Ilyen mindenekelőtt a Lehel-kürtnek vagy jászkürtnek – a jászok legfőbb szimbólumának – a motívuma. A kürtkultusz, a hozzá fűződő cselekmények jó része az oszétek körében is élő hagyomány. Egy egyszerű étel testesíti meg, amely a Jászságban szinte hetente készült, vajaljából, lisztből kisütve. Az oszétek bdzikkának nevezik. S ezt az ételt a Jászságot kivéve a környező magyarság nem ismeri.

A társadalomban a nők szinte egyenlő szerepe a férfiakkal (özvegyi öröklésjog) szintén a Kaukázus felé mutat. Már Hérodotosz leírja ezt a jelenséget, sőt a nőuralmat is (az amazonokét). Tárgyi emlék is fennmaradt. A buzogány mint könnyűlovassági fegyver Keletről került hozzánk, Nyugaton ismeretlen volt.

Selmeczi László a Csörsz-mondát elemezve tárt fel párhuzamokat. Nem feledkezhetünk meg a kunsüvegről sem, amit a jászok is viseltek. Az egyik régi darab éppen a jászapáti kettős tornyú templom kriptájából adatolható.

Minden bizonnyal több ilyen, a jászok és a kunok körében megmaradt kulturális elem tárható még fel, ha a körülmények lehetővé tennék, hogy az oszéteknél s más kaukázusi népeknél is végezzük ezt a munkát.

Kultúrahordozók nélkül (itt kapcsolódunk egy település folyamatos lakottságának problémájához) ezek a jelenségek nem lennének értelmezhetőek.

Szabó István a Jászdózsa és a palócság című kötetben tette közzé a Kiss nemzetség családfáját, felhasználva a családi irattárat is. A munka érdekessége, de inkább meglepő újdonsága az, hogy nemcsak férfi-, hanem nőágon is végigvezette ennek a családnak a leszármazási tábláját. Kik azok, akik átadnak a gyermekeiknek nyelvet, tudatot, erkölcsöt? A középkori, sőt újkori öröklésjog szerint csak a férfi nevét jegyzik fel. Ám a hagyományozódásban a nőknek nagyobb a szerepük, mint a férfiaknak. Jászdózsa anyakönyveit elemezve mindkét ágon egyetlen családnál kutatva ennek igazságát bizonyítani is lehetett.

S itt van a nyelv kérdésköre. A nyelvatlasz alapján a Jászság dialektusa, szóhasználata palócos jellegűnek mondható, s ez még a kirajzásokon is (Duna–Tisza köze) érezteti hatását, amint ezt Benkő Lóránd és Szabó József legutóbb több munkájában kimutatja. Itt kap jelentőséget a jellegzetes hangtan (Apáti helyett Apátyi), a mondatok kissé éneklő intonációja.

Jászdózsa erősen hagyományőrző, ugyanakkor tipikus jász település. Utalva a már közölt 1699. évi Pentz-féle összeírás adataira, kiderül, hogy településünkön a legjelentősebb a földművelés, főleg a búza- és az árpatermesztés. Tudjuk, hogy a kukorica elterjedéséig ez utóbbi takarmánynövény volt, csakúgy, mint a zab, amely a lótartást szolgálta. A szintén nagy mennyiségben termesztett köles emberi táplálék.

Az, hogy a kiváltságlevelet 1700 körül nem tudják felmutatni, semmit nem jelent, Dózsa a török defterekben mindig a Jászság részeként szerepel.

Fodor Ferenc megjegyzi, hogy Bél Mátyás szerint (1731) kicsiny határa miatt, ha élni akar, pusztát kell szereznie. Ezt később meg is tette.

A Jászságban és Jászdózsán is sajátos önigazgatási hivatali szervezet működött a XVIII. század elején. Ez az 1705-ben kelt katonai összeírásból derül ki (Conscriptio Jazygum). A községben a következő tisztségeket rögzítették:

Bíró (judex) 2, polgár (cives) 2, tizedes (decuriones) 2, harangozó (campanista) 1, kocsis (ductor) 1, bejáró (aditus) 2, hegybíró (prom. judices et past.) 1, molnár (molitor) 1, csordás (bubules) 1, (armentary) 1, csikós (past. equitus) 1, mészáros (lanio) 1, jegyző (notarius) 1.