Élet a házban
Élet a házban
A hagyományos jászdózsai lakóépületek – ahogy erre röviden már utaltunk – két-, illetve háromosztatúak, szoba-konyha és szoba-konyha-kamra elrendezésűek. A vagyonosabb redemptusoknál két szoba a szokásos, így négyosztatúvá válik a ház.
Az udvarról először a pitvarba lépünk be, melyet rostélyos ajtó zár le, hogy a baromfi ne juthasson be. A pitvarból nyílt a konyha, ez valójában a boltív mögötti rész, itt állt a tűzhely, a szobai kemence tüzelőnyílása.
A kémény alján falra akasztva tárolták a sütő-főző edényeket, a tésztaszűrőket, a cseréptálakat, a kanalast, a tepsiket, a habverőt, a fedőtartót.
A házak tüzelőberendezése régebben szabad kéményes füstelvezetésű volt, a kéményaljról fűthető, kerek, az 1920-as évektől sarkos kemencével. A XIX. század végén az ámbitusos házak már nem szabad kéményesek, hanem úgynevezett indófnisak, kaminos füstelvezetésűek voltak. Az 1970-es években még látni lehetett Jászdózsán sok átalakított szabad kéményes házat.
A kéményalj alatt vagy a konyhában oldalpadkás tüzelőberendezés állt. Attól függően, hogy a kemencék mindkét oldalsó helyiségre nyíltak vagy csak az egyikre, lehetett félpadkás vagy kétpadkás a tüzelőrendszer. A tüzelőpadka hátsó, fal felőli részén alakították ki a katlant.
A kémény alján, a sarokba támasztva sorakoztak a nagyobb nyeles tárgyak: a sütőlapát, a szénvonó, a piszkafa, a seprű, a kemence szájánál pedig a kemenceseprű, a tűzpiszkáló, a csiptető. A padkán állt a vasháromláb, a kotla, egy-két cseréplábas, cserépfazék.
A pitvar berendezése néhány mindennap használatos, nélkülözhetetlen tárgy, bútordarab. Az ajtó mögött, jobb oldalon volt a vizeslóca, amelynek alsó részében helyezték el a korsókat, kantákat, felül volt a vízmerő kupa, a vizespohár, amelyből az egész család ivott. Mögötte a sarokba támasztva a vízhordó rúd.
A néhány kisszéknek nem volt állandó helye, szükség szerint ide-oda vitték, attól függően, hogy étkezés vagy munka közben használták azokat. Ismerték a kisasztal formájú evőszéket, amely fiókos kiképzésű, nyáridőn kitették az eperfa alá, és ott étkeztek.
A másik oldalon többnyire a kaszli állt, benne a tejesedények, tálak, tányérok. A XX. század elején elterjedtek a nyitott stelázsik, sőt a zárt, kétszárnyas, üvegajtós konyhaszekrények, illetve a bejárati ajtó mellett, az ajtónyílásban a lavór és a törülközőtartó egy kis tükörrel.
A módosabb házakban a pitvar boltívét festett tányérok díszítették, lehetőleg minél több, amelyeket nagyobb családi ünnepek, lakodalom, disznóvágás, keresztelő alkalmával leszedték, és bennük tálaltak, így nem kellett tányérokat kölcsönkérni.
A pitvarból nyílt az utca felé a szoba, „a ház”, a másik oldalra pedig a kamra. A szoba már a XIX. században szimmetrikus elrendezésű. A két ablak között állt a karoslóca, előtte az asztal négy székkel, amelyet nem az asztal körül helyeztek el, hanem a kétoldalt, egymással párhuzamosan álló, felvetett ágyak elé. Az egyik ágy végénél volt a három- vagy négyfiókos sublót, amit itt sejtesnek neveztek, átellenben pedig a fennálló, másként láda. A kisbaba bölcsője az ágy mellett került. A redemptusházakban a családfő részére készíttettek egy karszéket, ez télen a szobában, nyáron pedig az ámbituson állt.
A karoslóca fölött, a két ablak között helyezték el a tükröt, kisebb-nagyobb családi és szentképek kíséretében. Az ágyak fölé többnyire szentképek kerültek, Szűz Máriát, a szent családot, Jézus szívét ábrázolták. Ezeket többnyire nászajándékba kapták vagy a családban öröklődtek.
A szoba másik díszes falfelülete a sejtes fölötti rész, ahová szintén családi és szentképeket, cserép- és porcelánbögréket akasztottak. De a sejtes tetején is felhalmozódott egy életen át sok apró emléktárgy: búcsúból hozott kegyszobrok, feszületek, festett porcelánbögrék, pohárkészletek, virágvázák, esztergált tükör. A bejárati ajtó mellett függött a szenteltvíztartó, rajta olvasó, mellette a szentelt gyertya.
A „kamra” legfontosabb berendezési tárgya a láda vagy szuszék – ebben a lisztet tárolták –, valamint a zsírosbödön. A tartós élelmiszerek közül itt volt a helye a szárazbabnak, a kölesnek, az árpakásának, később a rizsnek, a sárgaborsónak, valamint a tésztaféléknek (tarhonya, lebbencs, levestészták), többnyire vászonzacskóban a falra akasztva. Itt függött a kenyérrács, azon a család nagyságától függően négy-öt házi sütésű kenyeret is tartottak.
A kamrában álltak a savanyú káposztás hordók, a tojástartó kupujkák vagy tobozok, a polcokon sorakoztak a lekvárosszilkék, a sajtok, az érett túró, később a befőttek és savanyúságok üvegjei. Itt tárolták az éppen fogyasztott egy-két oldal szalonnát, néhány szál kolbászt, füstölt húst. A többinek a padláson volt a helye.
A falra akasztva lógott a fokhagymafüzér, ládában a fal mellé került a vöröshagyma. A fontosabb élelmiszereken kívül az ételfeldolgozás eszközei is itt kaptak helyet: a kenyérsütés, a disznóvágás, a tejfeldolgozás, a lekvárfőzés tárgyai. Ezenkívül csokorba kötve a falon lógtak a fűszer- (kapor, petrezselyem, zeller, sáfrány) és a gyógynövények (székfű, hársfavirág, menta, tisztesfű).
Vagyis a ház minden részének megvolt a maga sajátos funkciója és tárgyi anyaga, a pincétől, a konyhán, a kamrán, a szobán át a padlásig, sőt a tornácfalat és eresz alját is célszerűen kihasználták különböző eszközök (létra, szétszedett szövőszék, vetőfa stb.) tárolására, a tornácot tészták szárítására, gyümölcsök aszalására.
A házban folyó élet fontos része a család számára szükséges táplálék előállítása, amiben mindenki részt vett, idősebbek és fiatalok egyaránt. A paraszti háztartás jellemző sajátossága nemcsak Dózsán, hanem másutt is, hogy a táplálkozás nyersanyagát maguk állítják elő, akár növényi, akár állati eredetű alapanyagról van szó. Maguk dolgozzák fel és teszik el télire a hagyományosan kialakult ételfeldolgozási és tartósítási eljárásokkal, hogy egész évben, hosszabb távon szolgálja a család ellátását. Pénzért vásárból, piacról, később boltból kevés élelmiszert szereztek be, ez csak újabban, a paraszti életmód átalakulásával vált általánossá. Régebben egy módosabb háztartásban minden megvolt otthon (hús, tartós élelmiszerek, zöldségek, gyümölcsök), ami a sütéshez-főzéshez kellett.
Még a XIX. században a napi kétszeri étkezés volt az általános, a hagyomány a XX. században a téli étkezés rendjében élt tovább. A reggeli munkák elvégzése után tejet és különböző tejtermékeket, túrót, sajtot, esetleg szalonnát, kenyeret fogyasztottak, délután öt óra körül került sor a kiadós, főtt ételből álló vacsorára.
Nyáron, a nehéz mezőgazdasági munkák miatt, kalóriadúsabb táplálkozásra volt szükség, naponta háromszor ettek, reggel, indulás előtt otthon vagy munkakezdés előtt már kint, a mezőn, délben a magukkal vitt vagy az otthonról küldött főtt ételt fogyasztották és este a déli maradékot vagy szalonnát, kolbászt, kenyeret.
Az étkezés helye télen a konyha, itt állt az alacsony kisasztal, az evőszék, amelyet fúrott lábú kisszékekkel, gyalogszékekkel vettek körül, s eköré telepedett le a család. Nyáridőben – ahogy már említettük – az evőszéket kitették az udvarra, árnyas helyre, fa alá, és ott étkeztek.
A rendelkezésre álló élelmiszerek takarékos beosztása és a katolikus vallás böjti fegyelme alakította ki a heti étrendet, amely általában tésztás és húsos napok váltakozásából állt.
Hétfőn a vasárnapi maradékot ették. Ha kevésnek bizonyult, főtt tésztával pótolták, többnyire tojást ütöttek rá. Kedden főzelék következett, bab, borsó vagy nyáron paradicsomos káposzta, kevés füstölt hússal. Szerda szigorú böjti nap, krumplilevest készítettek valamilyen főtt tésztával (például túrós tészta). Csütörtökön ismét főzelékféle került a terítékre vagy tartalmasabb leves, például száraz bableves füstölt hússal. Pénteken, a hét másik böjti napján, halleves vagy tejleves készült, mellé főtt vagy sült tészta, palacsinta, pogácsa. Szombaton többnyire egytálétel adtak fel, paprikás krumplit – ha volt, kolbásszal ízesítve –, ekkor szoktak gölődinlevest vagy savanyú babot készíteni. Vasárnap kiadós ünnepi étel került az asztalra, húsleves, csirke vagy sertéspörkölt nokedlivel, gyümölcsszósz. Télen vagy a böjti napokon gyakran sütöttek pitét, tejbe pitét, öntött pitét (az utóbbi vízzel készült).
Mint mindenütt a Jászságban, Jászdózsán is megfigyelhetjük a tejes ételek feltűnően magas arányát, ami a belterjes állattartással, a tehén- és juhtartás kiemelkedő szerepével függ össze. Sokféle tejterméket készítettek házilag: túrót, érett túrót, sajtot, zsendicét, vajat köpültek, nyáron tejet altattak, és hidegen fogyasztották. Volt bőven tejföl, tejszín, főleg a családi szükségleteket fedezte, de a felesleget piacra is vitték, például a túrót, a sajtot, a tejfölt, a vajat, amelyet formába öntve árultak.
Jászdózsa katolikus lakossága a böjti napokon vajjal főzött: a reggeli és a vacsora étrendjéről nem hiányozhattak a tejtermékek. Nemcsak böjtben, hanem egész évben nagy keletje volt a tejes ételeknek, főleg a leveseknek. Készítettek tejlevest, tejbebablevest, tejbekrumplilevest, tejbekását (régebben köleskásából, akkor a lakodalmi étrend része volt). Jellegzetes tejes étel volt a vajalja, amelyet régen vajköpüléskor íróból készítettek: liszttel összekeverve, serpenyőben pirosra sütötték, és megsózva, kenyérrel fogyasztották. Ma író helyett tejfölt használnak. A vajalja régi jászsági étel, jász etnikumi sajátosság. A kaukázusi rokon népek, az oszétek nemzeti étele, a bdzikka is hasonlóképpen készült – mint korábban már utaltunk rá. Író, sajt és liszt hozzáadásával sütik addig, amíg a vajalja ki nem ütközik a tetején. Tejföllel is készülhetett.
Mivel Jászdózsa vízparti település, s maga a táj és a határ is kisebb-nagyobb vízállásokkal, erekkel szabdalt, a XX. századig fontos szerepet játszott a helybeliek táplálkozásában a hal, a csík, a rák. A Tarna által elöntött rétek kitűnő csíkászóhelyekként szolgáltak, ahova áradás idején kihelyezték a csíkkasokat, s az így kifogott apró csíkhalból halcsíklevest, csíkos káposztát (savanyú káposztával) készítettek. Tóth János és H. Bathó Edit, a jászberényi múzeum két munkatársa az 1970-es években filmen is megörökítette a Tarna-parti rákászatot, a rák kifogásának és megsütésének még akkor is ismert módját.
A gazdasszony kéthetente ismétlődő feladata volt a kenyérsütés: a család nagyságától függően négy-öt nagy kenyeret is elkészített egyszerre. A sütéshez általában búzalisztet használtak, ízesítőnek tettek hozzá egy kis rozslisztet, illetve felesben is keverték. Ínséges időkben árpakenyeret sütöttek; kicsi, repedezett lett, nem sült olyan szép magasra.
A bolti élesztő elterjedése előtt házilag készült erjesztőanyagot használtak: a párt és a morzsoltkát. A pár receptje: a komlóvirág főzetével leforrázták a korpát, összegyúrták, szétmorzsolták, mint a tarhonyát, és a párszárítóban, a napon megszárították. Fél, sőt egy évre való mennyiséget is elkészítettek előre. A morzsoltkát az előző sütés kovászából vagy kenyértésztájából tették félre, egészben vagy morzsolva. Az egészben eltett kovászt magkovásznak is nevezték.
Kenyérsütéskor csemegének számító tésztaféléket is készítettek: cipót, zsíros vagy tejfeles lángost és zsíros vakarót. Mivel a nagy kenyereket a sütés napján még nem szegték meg, ezért készült egy kisebb cipó a kemence szájában, amit a gyerekek kedvéért felvágtak, zsírral megkenve kínálták. Volt, ahol annyi félkilós cipót sütöttek, ahányan voltak.
A lángost a kenyér előtt sütötték meg, sütőlapát nagyságúra kinyújtották, betették a kemence aljára, s mikor elkészült, vastagon megkenték zsírral. A tejfeles lángos receptje: a tészta szélét visszahajtották, kemény birka- vagy tehéntejfellel bekenték, és így csúsztatták be a kemence aljára, így a „feltéttel” együtt sült.
A zsíros vakaró a teknő oldaláról, aljáról összekapart maradék tésztából került ki, melyet összegyúrtak, laposra formáltak, tetejét késsel berácsozták, és megsütötték. Mint a neve is mutatja, zsírral ették.
A vakaróból, ellentétben a lángossal, mindig csak egy készült, a maradék kenyértésztától függött a nagysága.
A kenyeret mindig a gazdasszony szegte fel, előtte keresztet vetett késsel a kenyér aljára. Az első karajt pillének nevezték, a kenyér közepén, a hajtás mentén kiforrott részt pedig domónak. (Jászdózsán a vékony szelet kenyeret fridrikes kenyérnek is mondják: „De fridrikesre vágtad!” Az elnevezés egy fukar jászdózsai parasztgazda nevét őrzi, aki a hagyomány szerint nagyon szűkre szabta munkásai adagját, olyan vékony szeletet adott, hogy szinte át lehetett rajta látni.)
A család számára szükséges húsmennyiséget az évente megtartott disznóvágással igyekeztek biztosítani. Általában karácsony előtt került sor rá, azért, hogy az ünnepi asztalra (karácsony, farsang) előteremtsék a friss húsokat és húskészítményeket, a füstölt részek (hús, szalonna, kolbász) pedig kitartottak a nehéz nyári munkák alatt egészen őszig, a következő vágásig.
A disznóvágást valamelyik hozzáértő családtag irányította, ha ilyen nem volt, akkor bellért (böllért) kértek fel. De részt vett benne az egész család, mindenkinek megvolt a speciális feladata (például a nőknek a sütés-főzés, a bélmosás, a férfiaknak a disznó bontása, a hurka és kolbász töltése).
A disznót hagyományosan orjára bontották. Ezt magyaros bontásnak nevezték, szemben a hasán bontással, utóbbi a hentesek gyakorlata volt.
Az orjából készült a disznótorok híres levese az orjaleves, mellé toros káposztát, friss pecsenyét, sült hurkát, kolbászt szolgáltak fel. Régen tüdős, májas és húsos hurkát készítettek, valamint gömböcöt, vagy helyi nevén a pucort (a disznó gyomra), mely véreshurkaszerű töltelékkel és köleskásával készült. Ezt később a disznósajt váltotta fel. Reggelire hagymán sült vért szolgáltak fel.
A húsok egy részét sózással tartósították, a többit felfüstölték. A disznóvágás készítményeiből kóstolót küldtek a rokonoknak, ismerősöknek, amit a viszontkóstolók során a család visszakapott, így egész télen volt friss hús, hurka, kolbász, tepertő.
A disznótorok jellegzetes, tréfás alakoskodói voltak a kántálók, akik sötétedéskor, vacsora alatt kopogtattak be a házhoz. Cigánynak, terhes cigányasszonynak öltöztek, arcukat bekormozták, hangjukat elváltoztatták, hogy a házaiak ne ismerjék fel őket. A következő verssel köszöntek be: „Eljöttünk mi kántálni, kántálni, / disznó fülét rágcsálni, rágcsálni, / Én is fogtam fülit, farkát, / Adjanak egy darab hurkát!” Tréfás jelenetekkel szórakoztatták a háziakat, disznótoros ajándékcsomaggal távoztak.
A háziasszonyok a gyümölcs- és zöldségféléket is tartósították, káposztát savanyítottak, így egész télen volt savanyú káposzta. Gyümölcsöt aszaltak, hogy a böjti napokra meglegyen a gyümölcscibere alapanyaga (a korpacibere mellett), szilvalekvárt főztek. A sárgarépát, petrezselyemgyökeret, a krumplit vermekben vagy a pincében, homokban tárolták, így a táplálkozás nyersanyagai egész évben a rendelkezésükre állottak.
Ugyancsak a házban folyó élet része volt a család számára szükséges ruhanemű előállítása, ez szintén a női munkák közé tartozott. A vászonfélék alapanyagát, a kendert maguk termelték meg. Télen az asszonyok megfonták, valamint megszőtték a szükséges mennyiségű vásznat. A kendernyűvés, áztatás, törés, tilolás, héhelezés nehéz munkájába a férfiak és a szomszédok, rokonok is besegítettek. Ezt általában közösen végezték, benn, a faluban, de a tanyákon is átjártak egymáshoz segíteni, amit aztán később visszasegítettek.
A kendernek minőség és felhasználhatóság szerint négy fajtáját különböztették meg: fej, tincs, gurgyela és csepű. A fej a leghosszabb szálú. Ebből készültek a legjobb minőségű vásznak, a lepedők, ingek, gatyák, pendelyek, törülközők, szakajtóruhák. A tincs egy fokkal gyengébb minőségű, erősebb, de még mindig nagyon jó volt vászonruhák, konyhai vásznak céljára. A gurgyelából a hamvasnak nevezett háti abroszt és a jobb minőségű zsákokat készítették. A csepűből zsákot.
Azokban a családokban, ahol eladó lány volt, annak tizenhat éves korára megszőtték a stafírungba szánt vásznakat, a módtól függően hat-nyolc-tizenkét törülközőt, ugyanannyi szakajtóruhát, két sütőabroszt, egy gyúrókötényt, két váltás lepedőt, két derékaljat.
A hétköznapi viseletben a vászonruhák még a XX. század első felében is használatosak voltak. A férfiak fehér vászoningben és nem túl bő fehér vászongatyában jártak dolgozni, Fodor (Vaji) István jászdózsai parasztgazda még az 1970-es években is felvette a vászongatyát, és abban ment kaszálni, aratni.
A vászongatya ünnepi változata fehér gyolcsból készült, bővebb volt és alul rojtos, a hozzá illő vászoning bő, rojtos ujjú. A bő gatyát ráncos gatyának nevezték, derekát gatyakorc kötötte össze. Ünnepeken az ingre ezüstgombos, zsinórozott, posztóból varrt kislajbit öltöttek, ez többnyire világoskék színű, és darutollas pörge kalapot tettek a fejükre. Lábukon csizma vagy bakancs a szokásos viselet, nyáron bocskor. A nők fehér ingvállban és fehér szoknyában, pendelyben végezték a ház körüli teendőket. A fehér vásznat házilag befestették kékre, kék vászonban is jártak.
Jászdózsán a XIX. század végén élte virágkorát a parasztpolgári jellegű, rangos népviselet, melyet Erdész Sándor az 1950-es években végzett gyűjtései alapján ismertetünk. A nők gyolcsból készült félinget vagy ingvállat hordtak, amely húzott nyakú, bő, rövid ujjú, fodros szélű volt. A felső szoknya régebben bokáig ért, később rövidült, anyaga selyem, brokát, ritkán taft, a szegényebbeké karton, batiz (batiszt), melyet mindenféle színben, főleg rózsás mintával kedveltek.
A szoknya alá egy-két, esetleg több alsószoknya került, többnyire fehér vászonból, amelyek keményítettek, helyi terminussal: nyersbe vasaltak. A legfelső alsószoknya alján csipkeszegés volt, mely a felsőszoknya alól kilátszott. Az ingvállra pruszlikot vettek, mely selyemből, bársonyból készült, hátrészét arany vagy ezüst zsinórozás díszítette. Elöl nem zsinórozták, mert a keresztbe kötött selyem vállkendő eltakarta. Lábukon pamutból kötött trimpflis harisnyát viseltek, valamint félcipőt.
A jászdózsai viselet legszebb darabja az aranyos vagy ezüstös fékető, melyet zöld, bordó, kék bársonyból készítettek. Felső részét gazdagon beborította az ezüst vagy aranyozott pávafarkas minta. A fiatalasszony első alkalommal az esküvő után, a templomi avatáson tette a fejére. Utána még néhány évig, nagyobb ünnepeken viselte, de a gyerekek megszületése után már félretette. Volt, akit kérésére ebben temettek el.
Az idősebb asszonyok taftból készült nyárikát viseltek, mely hosszú ujjú, derékban szabott, elöl gombos volt. Télen pedig vastag bélésű, ugyancsak taft öltönyt, elöl gazdag zsinórozással, ezüstpitykékkel díszítettek. Magas ára miatt csak a gazdagabbak vehették meg.
Télen a nők, de a férfiak is hímzett bundát, a nők kisbundát viseltek, melyet a jászsági (Jászapáti, Jászberény, Jászárokszállás) szűcsmesterekkel varrattak vagy vásárban vettek meg. A férfiak fekete posztóruhát viseltek, zsinórozott csizmanadrágot, zárt nyakú és ujjú inget, fekete kislajbit. Jászdózsán a századfordulón ismert varrónő volt Herédi Csuka Anna és Rozika. Ők hozott anyagból, a helyi ízlésnek megfelelő női ruhákat, főkötőket készítettek.
A jászdózsai tájház (épült 1847-ben) verandája az udvar felől
Sarokba állított vizeslóca. Részlet a jászdózsai tájházból
Szobabelső felvetett ággyal, az ágy fölötti családi és szentképekkel, csigás lámpával az 1960-as évek elejéről (részlet a jászdózsai tájházból)
A jászdózsai tájház részlete, varrógéppel, főkötőkkel és a ruhák tárolására szolgáló sublóttal, amelyet sejtesnek neveznek
Kamrarészlet lekvárosszilkékkel, egyéb élelemtároló és -készítő eszközökkel a tájházban
A tájház kamrája a disznóöléskor használt hurkatöltőkkel, a kenyérsütés eszközeivel
A kenyérsütés jellegzetes mozzanata, a kovászolás. Szepesiné kenyeret süt (1971)
A kemence befűtése kenyérsütés előtt (1971)
A szövőszék felvetése (1971)
Molnár Kálmánné kendervászon szövése közben (1971)
Juhász István zsákfonalat készít kallantyúval (1971)
Fodor István (Vaji Pista) feleségével és az aratószerszámokkal (1970)
