Az építkezés két évszázada

Teljes szövegű keresés

Az építkezés két évszázada
Nem véletlenül írja Fodor Ferenc, a Jászság neves monográfusa, hogy településünk „egyike a jászföld legódonabb képű falvainak”, hiszen ez az utaktól távol eső, külvilágtól elzárt kis község népi kultúrájában valóban sok archaikumot őrzött meg. Ha megérkezünk Jászdózsa főterére – a piactérre –, és a templomtól elsétálunk a régebbi falurészekbe (Alvég, Felvég, Szarszög, Gele), mindenütt zegzugos utcákra, közökre, zsákutcákra bukkanunk, ahol a házak hol a végükkel, hol az oldalukkal néznek – látszólag rendetlenül – az utca felé. Mindez a hagyományos, az egész Jászságra jellemző kertes településforma gyakorlatáról árulkodik, s ez napjainkban éppen Jászdózsán figyelhető meg a legjobban.
Valamikor a község minden telke két részre oszlott. A funduson vagy beltelken állt a lakóház, a kamra, valamint a gazdasági épületek közül a disznó- és baromfiól – nagyobb gazdasági épületek itt nem voltak. A fundushoz egy annál nagyobb, a lakóterülettől távol eső rész, az úgynevezett ólaskert tartozott, ennek fő építményei az ól, a gabona tárolására szolgáló vermek, valamint karámok, nyári jászolok, hozzá tartoznak képéhez a széna- és szalmakazlak, majd a XIX. század második felétől a vermeket felváltó, föld fölé emelt tárolók, hombárok.
Bedekovich 1791-es térképén már jól látható, hogy Jászdózsát szinte teljesen körülveszik a kertek, amelyeket csak kisebb erek, vízfolyások szakítanak meg.
A legbelső mag, a fundus területe árvíz- vagy talajvízmentes szinten alakult ki, és az örökösök között állandóan osztódott, darabolódott, az épületek zsúfoltan és szabálytalanul, halmazszerűen helyezkedtek el rajta. Ezt a halmazos települési rendet jól megfigyelhetjük Jászdózsa 1786-ban készített községrendezési térképén is. Tudjuk, hogy a XVIII. században a telkek körül sem voltak kerítve, tehát tulajdonképpen utcák sem voltak. Erre csak az 1826-ban kiadott rendelet hatására tettek kísérletet mérnöki beavatkozással, de a belső, halmazos települési rendet már nem tudták alapvetően megváltoztatni, igaz, az újabb házhelykiméréseknél az időtől kezdve az utcákkal tagolt soros települési rend érvényesült.
Jászdózsán még a XX. század első harmadában is volt néhány megművelt, még be nem épített kert, bár azt mondhatjuk, hogy a XX. század utolsó évtizedeitől azokat fokozatosan felszámolták, szerepüket a tagosítást követően a tanyák vették át.
Lássuk, hogyan folyt az élet a kertekben. A család a belső telken lévő házában lakott, a gazda naponta kijárt a kertbe, a férfi családtagok, a legények, a béresek kint is laktak. Az asszonyok a ház körüli teendőket látták el, gondoskodtak a famíliáról, az aprójószágról, disznóról.
A kertekben belterjes, istállózó állattartás folyt, itt tartották az állomány értékesebb részét (ló, szarvasmarha és juh). A lábasjószág nagyobb része azonban a belső legelők szűkössége miatt a kiskunsági Szentlászlópusztán legelt, félszilaj tartásban, tavasztól őszig.
Az állatokat nem a húsukért, hanem a tejhasznukért tartották, illetve a szaporulatot értékesítették, és így tettek szert jövedelemre. A fejés és a tejfeldolgozás az asszonyok feladata volt, kijártak a kertbe tehenet fejni, és a férfiak segítségével odakint készítették el a tejtermékeket (sajt, érett túró, zsendice), amelyekből csak ritkán adtak el, többnyire a család szükségleteit fedezték belőlük.
A búzán kívül főleg takarmánynövényeket, árpát, zabot, kukoricát termesztettek. A jászsági kertekben a földművelés és állattartás sajátos, egymást kiegészítő üzemszervezete valósult meg, a belterjes állattartásnak alárendelve a gazdálkodás más ágait.
A kertek legfőbb építménye a farazatos ól, amelyet szalmával vagy náddal fedtek. Mivel padlása nem volt, könnyen tüzet fogott. Itt tartották az állatokat, és ez szolgált a legények, a béresek szálláshelyéül is.
Az ól közepén lévő placcon a kinn lakók tüzet gyújtottak és főztek, illetve télidőn körbeülték, és a lángjánál melegedtek. Az istállóban esténként nagy élet folyt, összegyűltek a legények a környező kertekből beszélgetni, játszani. Nemritkán virtuskodásba, duhajkodásba, sőt verekedésbe fulladtak ezek az összejövetelek.
A tagosítást követően – ahogy utaltunk már erre – a kerteket fokozatosan felszámolták, szerepüket a tanyák vették át, ezek lettek az állattartás és a földművelés központjai. A tanyán a kerttel ellentétben a gazdasági épületeken kívül lakóépületet is emeltek, így a család ki is költözhetett, állandó lakhellyé tehette. Ez főleg a településtől távol eső tanyák esetében történt meg, a közeli tanyákra a gazda még a két világháború között is naponta kijárt, szokásosan a kétkerekű kocsival, a koleccel, amely elé egy lovat fogtak be, és a gazdát a napi holmijaival kiszállította a földre.
Ha a redemptuscsalád vagyoni helyzete megengedte, a házasságkötést követően az ifjú pár kiköltözött a tanyára, és önállóan folytatta a gazdálkodást a községben lakó szülők irányításával, velük közös gazdaságban.
Jászdózsa határában a tanyák többnyire a nagy-halmi, közép-halmi, kápolna-halmi részeken helyezkedtek el, de távolabb is vásároltak földeket.
Amikor 1876-ban eladták Szentlászlópusztát – mivel nagyon távol esett, és egyre nehezebb volt oda pásztorokat fogadni –, az árából megvették a közeli pusztafogacsi birtokot (Tarnaméra határában), ahol sok jászdózsai gazda váltott földet, épített tanyát.
A második világháború végéig a tanyai településforma és gazdálkodás vált meghatározóvá Jászdózsán, valamint az egész Jászságban. Ennek az életformának a jelentőségét tanúsítja, hogy a második világháború végén 372 tanya volt településünk határában. De nemcsak a belső határban, hanem kissé távolabb, Heves és Pest megyében, Tarnaörs, Zaránk, Boconád, Erk, Tápiószele és Szentmártonkáta határában is dózsai földbirtokvásárlók telepedtek le.
A település építkezésére vonatkozóan jó forrásul szolgál a már említett, 1786-ban készült községrendezési térkép, amelyen az összeírók feltüntették a fontosabb szakrális és középületeket, a házakat, a háztulajdonosokat, sőt a rajzok méretei alapján – amennyiben hihetünk azok pontosságának – a házak milyenségére is következtethetünk.
A halmazszerűen elhelyezkedő lakóépületek kisebb-nagyobb méretűek, köztük három L alakra épített, rangos redemptuslakóházzal, többségük héjazata farazatos kiképzésű. Méretüktől függően két- vagy háromosztatúak, szoba-konyha vagy szoba-konyha-kamra elosztásúak, illetve két szoba esetén a lakóház részei szerint jászsági szóhasználattal: nagyház-pitar-kisház-komra elrendezésűek.
A házfalak sárból készültek, vert, fonott, valamint vályogfalúak, a tetőszerkezet eredetileg ágasfás-szelemenes, ebben az esetben a ház két végén leszúrt ágasfák tartották a terhet. Az 1970-es években még a határbeli farazatos ólaknál láthattuk is ezt a megoldást. Ezzel a technikával épültek a félig földbe vájt putriházak, amelyekbe két-három lépcső vezetett le. Ablakuk alig valamivel a föld fölött volt, faluk sárból, tetejük szalma vagy nád.
Később az ollólábas-szelemenes tetőszerkezet vált általánossá, ebben az esetben az ollólábak az első és hátsó, rövidebb falra hárították át a terhet. Majd ezt felváltotta a komoly ácsmunkát igénylő szarufás tetőszerkezet, amely már egyenletesen osztotta el a terhet a házfalakon.
A lakóépületek régen tornác nélküliek, de a hivatkozott térképen feltüntetett L alakúak bizonyosan tornácosak lehettek, nyilvánvalóan az oszlopok száma miatt kellett a ház vonalát megtörni. Az oszlopok számának rangjelző szerepe volt, ezért a módosabbak igyekeztek minél több tornácoszlopot csináltatni. Ehhez azonban a kis telek miatt a házat L alakúra kellett építeni (ilyen például a jászdózsai plébánia épülete is).
A XIX. század második felében az árokszállási kőművesek terjesztették el a faluban a kerek oszlopos tornácokat, ezt ámbitusnak nevezték. A szegényebbek fa- vagy téglából rakott, egyszerűbb, kerek (később szögletes) oszlopos tornácot húzattak a házuk udvari részére, amelyhez mellvéd is tartozhatott. A XX. században elterjedtek az üvegezett verandák.
A házak tetejét szalmával, náddal, később cseréppel fedték. Jellemző a tetőgerinc néhány sor cseréppel fedése, hogy a kéményből kicsapó szikrák ne okozzanak tüzet.
A hivatalosan elrendelt utcásítás következtében a XIX. század második felétől már kialakult az az építési gyakorlat, hogy a házak homlokzatukkal néztek a közterület felé, két kis ablakkal, deszka vértelekkel, amelyet faragott díszítés borított (például széldeszka-faragások, napsugaras vértelek, a padlás röplyukainak díszesre faragása), csúcsán kovácsoltvas, többnyire kereszt alakú házoromdísszel.
A kerítés régebben földből, trágyából, szalmából rakott garággya, amit aztán felváltotta a deszka- és léckerítés. Tábori Béla lakatosmester az 1950-es évektől szép kovácsoltvas kerítéseket épített helyi megrendelésre.
Az egységes gyakorlat kialakítására hivatalosan már a XIX. századtól törekedtek. A Jászkun kerület már ekkor rendelkezéseket hozott az építkezés szabályozására, a házak méretére, építőanyagára vonatkozóan, tűzbiztonsági okokból a tégla és az égetett cserép használatát szorgalmazta. 1828-ban a kerület a jász és kun községekre vonatkozóan az alábbi előírásokat rögzíti: „Meghatároztatik, hogy a jászok és kunok ezután épülő házainak mértéke a következő legyen: hossza 6 öl, szélessége 2 öl 4 sukk, falmagassága 1 öl 1/2 sukk, ajtó magassága 5 sukk, 9 coll, ajtó szélessége 2 sukk 9 coll, ablak magassága 2 sukk, ablak szélessége 1 sukk 6 coll. Két ablak kötelező az utcára. A falak téglából vagy legalábbis sárfonásból legyenek, a padlásra ne a pitvarból, hanem a kamrából legyen a feljárás, a kémények egészen téglából. Felállítandó a tégla- és cserépégető minden községben.”
Természetesen, mint minden rendelkezés, ez is lassan érvényesült, 1900-ban a Jászságban a házak 94,5 százaléka még földfalú, s 82,6 százaléka szalma- vagy nádtetős, bár a tornácoszlopokat már többnyire téglából rakták.
A falu régi lakóépületei közül sikerült megmenteni, az 1847-ben épült, Bozóky utcai, Harsányi-féle házat, amelyet a Jászdózsai Honismereti Szakkör Gulyás János szakkörvezető irányításával és a községi önkormányzat támogatásával 1989-ben felújított és tájháznak rendezett be. Építészetileg és berendezésében is – amelyet a község lakói adományoztak és a honismereti szakkör tagjai gyűjtöttek – hitelesen tárja elénk az egykori dózsai lakóház és porta valamennyi sajátosságát.
Településünk gazdálkodásában – ahogy erre már többször utaltunk – az állattartásnak meghatározó szerepe volt, amit az is bizonyít, hogy a XVIII. században az adózás alapját képező összeírások az állatállományra koncentráltak. 1766-ban 125 redemptus, 45 irredemptus és egy inquilinus (zsellér) élt a községben. Az állatok száma ugyanekkor 4170 volt, ebből 1314 szarvasmarha, 634 ló, 2076 juh, 143 sertés.
A leggazdagabb redemptus, Kozma János 21 ökröt, 23 tehenet, tizenegy lovat, nyolcvan juhot birtokolt, míg a leggazdagabb irredemptus, Bálint János öt tehénnel és ugyanennyi lóval rendelkezett.
Száz évvel később, az 1852-es összeírás adatai szerint az állatállomány a következőképpen alakult: 1081 szarvasmarha, 640 ló, 4738 juh (a sertéseket nem írták össze). A juhok száma több mint a kétszeresére nőtt, ami utal a tejfeldolgozás jelentőségére és a tejtermékeknek a táplálkozásban betöltött fontos szerepére. A XIX. század végére azonban a juhállomány erősen megcsappant, 1895-ben már csak nyolcszázhatvanat írtak össze. Számuk fokozatosan csökkent, ezzel egyenes arányban viszont a sertéseké jelentősen emelkedett.
1935-ben az állatfajták közül a sertések száma a legmagasabb: 1825. Emellett 896 szarvasmarhát, 473 lovat, 651 juhot birtokoltak a helybeli gazdálkodók. Ebből arra következtethetünk, hogy a XX. század közepén már a húscélú állattenyésztés került előtérbe a korábbi, elsősorban tejhasznukért tartott állatokkal (juh, szarvasmarha) szemben.
Az állatok egy részét a kertek, illetve a tanyák közelében hagyott gyepen legeltették. A községi állomány a Közlegelőn legelt, a többi jószág pedig a kiskunsági Szentlászlópusztán tavasztól őszig.
A Borjújárás, Csordajárás, Ménescsikójárás, Vágójárás elnevezések őrzik a határbeli legeltetések emlékét.
Jászságban igen elterjedt nyári jászol, amelyet a kerítetlen tanyaudvaron, a fák árnyékában vagy a szalmakazal oldalában alakítottak ki. Négy lábon álló fedelet is emeltek fölé, mely lehetővé tette, hogy a kipányvázott jószág egész nap a friss levegőn legyen. Nem kóborolt el, az időjárás viszontagságaitól viszont a tető megvédte. A kikötött tehén nyakába koloncot is akaszthattak, ami szintén akadályozta a járásban. A nyári jászlat sok helyütt ecetfa mellett állították fel, mert annak a szaga elűzte a rovarokat. A másik jellegzetes állattartó építmény a karám, amelybe lovat, tehenet, juhot egyaránt behajtottak, főleg ahol nagy volt az állatállomány.
A község a saját közlegelőjére és Szentlászlópusztára fogadott fel pásztorokat, állatfajtánként többet is, számadó gulyást, szilaj csikóst, meddőjuhászt és bojtárokat – szükség szerint. A pásztorok bérét és egyéb természetbeni járandóságát pontosan meghatározták, és a lakosságtól sorban, tizedenként szedték be.
1753-ban Jászdózsa két számadó gulyást fogad: Fekete Istvánt és Falábú Istókot. Bérük: „Kp: 38 Rh, 1 szalonna, 3 kila őszi és tavaszi alá föld kettőjüknek, az mag maguké fog lenni, 4 kila búza szemül, a marhát a Gazdaság fogja teleltetni, 1 negyedfű bőr, 8 marhahajtás kettőjöknek.”
A bérben kikötött szalonnát, kenyeret a tanács által kijelölt ember vitte le a pusztára, s egyúttal ellenőrizte az állatállományt, beszámolt a tanácsnak az állatok állapotáról, számáról.
A fenti szerződésből az is kiderül, hogy a pásztorok számára a kiskunsági pusztán a község egy darab földet megszántott, művelt, tehát már a rendszeres állattartással együtt járt bizonyos mennyiségű föld eke alá fogása. A tavaszi kihajtás előtt a pusztagazda irányításával a pásztorok, a községből szükség szerint kirendelt emberek megtisztították a legelőket, a kutakat, rendbe tették a pásztorszállásokat, hogy a puszta az állatok fogadására készen álljon.
Falunk általában a többi jászsági községgel (Jásztelek, Jászfelsőszentgyörgy, Jászjákóhalma) közösen hajtatta le jószágait Szentlászlópusztára. Az elöljáróság előre értesítette azokat a településeket, melyeknek határában átvonultak, hogy megóvják az ott fekvő szántókat a nagyobb kártételektől.
Az állatok Szent Györgytől Szent Mihályig szabadon legeltek a kiskunsági pusztákon, télire visszahajtották mindet a kertekbe, és a többi állattal együtt beszorultak az istállóba.
A hazatért és eladásra szánt jószágokat ősszel vitték a vásárba, és értékesítették. A pusztai legeltetés 1876 után megszűnt, mert megkezdődött a kiskunsági puszták tagosítása. Az egykori nagy állattartás emlékét ma már csak a határnevek őrzik.
Jászdózsa határa változatos talajminősége folytán (fekete föld, szikes, homok) igen alkalmas volt földművelésre. Fő terménye a búza, ezenkívül az árpa és a zab. Utóbbival Dózsa homokos talaja miatt listavezető volt a Jászságban. Később ezt a növényt és helyezést felváltotta a kukoricáé.
Megtermett a dohány, a dinnye, a tök – amelyet más növénykultúra közteseként is vetettek –, valamint a köles és a kender.
Amíg a Jászságban mindenütt a kétnyomásos gazdálkodás vált általánossá, Jászdózsán igen korán, már a XVIII. századtól háromnyomásos rendszerben művelték a földet. A szántóföld egyharmada őszi, másik része tavaszi gabonával volt bevetve, míg a harmadik részt meghagyták ugarnak, és a következő évben többszöri szántás után ide vetették az őszi gabonát.
A XIX. században elterjedt a javított háromnyomásos gazdálkodás, ekkor már az ugarba bekerültek a kapásnövények is. A XIX. század közepére pedig már a többnyomásos gazdálkodás jelei mutatkoztak, ekkor az ugar mellett a kukorica is bekerült a vetésforgóba, a nyomásba.
A viszonylag kis határú Dózsán termelték ekkor a legnagyobb hányadban a kukoricát. A határban a tagosítás időszakában – az 1850-es évektől – megtaláljuk a búzavetést vagy az őszi kalászost, a tavaszi kalászost, azaz az árpát, a zabot, a kukoricát. Volt olyan rész, ami megmaradt ugarnak, valamint a nyomáson kívüli vegyes rész krumplinak, dinnyének. Ehhez jött még a rét és kaszáló.
A jászdózsai redemptusok földje a határban szétszórtan, nyomásonként helyezkedett el: anyagi tehetségük arányában kaptak egy-egy részt minden dűlőből. A földek határminőség szerint tizenkét darabra voltak felosztva, s mindenkinek minden darabban volt része, akármilyen kicsi is. A birtokfelosztást az elöljáróság három-négyévenként megismételte, s az újraosztás során kapta meg mindenki az elkövetkező évekre a parcelláit. Ez a szétdaraboltság azonban nem tette lehetővé a korszerű gazdálkodást. Mindig a többiekkel, a szomszédokkal párhuzamosan kellett dolgozni, azt kellett figyelni, hogy a szomszéd mit csinál.
Ennek a földelosztási rendszernek és a nyomásos gazdálkodásnak a tagosítás vetett véget, amely eljárás során a határ azonos minőségű részeit egy vagy néhány tagba vonták össze. Településünkön 1856-ban történt meg a tagosítás, amikor is minden földdel bíró gazda két helyen – a homokon és a fekete földön, illetve szikesen – korábbi birtoka arányában a szántón kívül kapott rétet, szőlőt és a Bereknek nevezett részen gyepes-fás-bokros részt; utóbbit konyhakertnek használták. Később a Rihes és a Káposztáskert nevű részeken is termesztettek konyhakerti növényeket. A közlegelőket szintén megszüntették: felosztották, és a magánbirtokokhoz csatolták.
A tagosítás kedvezett a tanyák kialakulásának Jászdózsán és az egész Jászságban. Ki-ki a saját földbirtokán építette fel a tanyát, többnyire kiköltözött, kint lakott, s mivel a földek a közelben helyezkedtek el, itt legeltek az állatok, ide hajtották be. Ez volt a fejés, a tejfeldolgozás színtere, innen művelték a közeli szántóföldeket, kaszálták a rétet, ide hordták be a termést, és itt dolgozták fel.
Az ólaskertekkel ellentétben a tanyán már nemcsak az állattartás, hanem a földművelés építményei is helyet kaptak (például: kukoricagóré, fészer, ahol a földművelés eszközeit tárolták, krumplisvermek).
A tanyákat általában a tulajdonosról nevezték el (például: Csomor-, Juhász- Kis-, Rédei-, Pap-tanya).
A tanyai gazdálkodás következtében megnőtt a művelés alá fogott területek nagysága és ezzel együtt a növénytermesztés jelentősége is az állattartással szemben. Az 1920-as években a szántóterület részaránya 73,59 százalék volt, míg a maradék, kisebb részen a legelő, a rét, a kert, a szőlő és az erdő osztozott.
A gazdálkodó ember számára a legfontosabb munka a mindennapi kenyér előállításához szükséges búzamennyiség megtermelése, mely szinte az egész évét kitöltötte a vetéssel, az aratással, a nyomtatással és a csépléssel.
A vetőbúzát gondosan kiválogatták az előző évi búzatermésből, és külön tárolták. A gazda régebben abroszból, hamvasból vetett, a XX. században már zsákból. Az elvetett mag fejlődését szárba szökkenésig figyelemmel kísérték, és a közben adódó munkákat, például az aszatolást (a gyomféle irtását) családi munkában végezték el.
Szent Márk napján, április 25-én tartották a búzaszentelő körmenetet. Ekkor a pap vezetésével kivonultak a határba, ahol Isten szolgája megszentelte, megáldotta az élet alapját adó búzavetést a jó termés reményében. A megszentelt búzából néhány szálat hazavittek, az imakönyvbe tették vagy más szentelt növénnyel együtt gyógyításra használták.
Úgy tartják, hogy a búza Péter-Pál napjára (június 29.) megérik, megszakad a töve, lehet kezdeni az aratást. Itt azonban többnyire az aratás a Sarlós Boldogasszony tiszteletére július 2-án megtartott kápolna-halmi búcsú után kezdődött. Előtte a pap megáldotta az aratás eszközeit, a kaszát, a kukát, a gereblyét, a bőgőt.
Régebben aratósarlóval arattak, de ezt már a XIX. században felváltotta a kasza. Jászdózsán egymankós kaszával arattak, amelyre kaszavesszőt vagy hadarót szereltek, hogy a levágott búzát rendre sodorja.
A rendre vágás a régebbi kaszálási mód, ezt már csak az árpára és a rossz minőségű búzára alkalmazták. Ebben az esetben a levágott gabonát gereblyével vagy favillával gyűjtötték össze. Újabban a „falra vágás” terjedt el, amikor az álló gabonára vágják fel a rendet, amelyet a marokszedő vagy kukás a fából készült kukával szed fel, majd kévébe köti, és csomóba rakja. Egy csomóba általában tizenhárom–tizenöt kéve került.
Az aratópárok Jászdózsán általában egy családból kerültek ki, férj-feleség aratott együtt, illetve a legény a kiszemelt lánnyal, akinek udvarolt. A munka befejeztekor aratókoszorút is készítettek, amelyet elvittek a hálaadó misére, és a templomnak ajándékoztak.
A behordott búzát elcsépelték, régebben kézi cséppel, úgynevezett cséplőcsikóval, a nagyobb mennyiséget lóval nyomtatták. A cséplőgépek a XX. században jelentek meg a nagyobb gazdaságokban.
A cséplőbandát Jászdózsán mindig a géptulajdonos fogadta fel. A gép típusától függően változott összetétele és tagjainak száma. Az 1930-as években tizenhat egész részes és öt-hat félrészes dolgozott egy gépnél. Az egyes személyek funkció szerinti neve a következő volt: kazalos vagy kévehányó, kévevágó, étető, szalmahajtó vagy csúszós, rudasok vagy szalmások, szalmarakók, zsákos, pelyvahúzó, törekhúzó, törekkazlas.
A jászdózsaiak híres fokhagymatermesztők voltak. Nem véletlenül nevezték a szomszédos községek lakói Dózsát „fokhagymaországnak”, a lakosait pedig fokhagymásoknak. Főleg a szegényebbek foglalkoztak e növény termesztésével és értékesítésével, jó jövedelemkiegészítő forrásnak bizonyult. A Berek nevű részen és a belterületi konyhakertekben termesztették, évente kétszer duggatták, tavasszal és ősszel. Füzérekbe fonva árusították a helyi és környékbeli piacokon, illetve aki nagyobb mennyiségben termelt, eladta a hagymakofáknak, akik hamvasba rakva, háton távolabbi vidékekre is elvitték. A jászladányaiak aratás előtt idejöttek érte. A tavaszi fokhagymát ősszel, a disznóölések előtt tudták értékesíteni, az őszit pedig nyáron, aratás előtt vásárolták fel.

Jászdózsa 1786. évi alaprajza, belehelyezve az 1791-i térképbe (Bedekovich Lőrinc térképe alapján)

Jászdózsa alaprajza 1858-ban, Fodor Ferenc (1942) nyomán

Nádtető javítása marokra fogott „tutajjal” (1968)

Boglyakemence patkával, díszesen kialakított padkatartóval. Eredetileg fehér meszelésű volt, itt azonban már hengerezve díszített

Szalmakazal oldalában kialakított nyári jászol Fodor István udvarán (1963)

Fodor István tüzelős óljában elhelyezett dikó, az állatra vigyázó legények jellegzetes fekhelye (1965)

Juhász István kaszafenés közben, szénakaszálás előtt (1968)

Jászdózsai gazda bő vászongatyában arat, párja szedi a markot (Fodor, ragadványnevén Vaji István és felesége, 1971)

Megtisztított fokhagymafej (1970)

Fokhagymakoszorú (1970)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages