A dózsaik terjeszkednek | Száz Magyar Falu

A dózsaik terjeszkednek

Az 1745-ös redemptiótól 1760-ig majdhogynem szabad bejárásuk volt a Jászságba mindazoknak, akik pénzt hoztak – hogy a megváltás összegét kiegészítsék. Mint már említettük, a kerületek, községek kölcsönöket vettek fel, amit vissza kellett fizetniük. A jövevények pedig jóval gazdagabbak voltak, mint a helybeliek.

1760-ban korlátozták a bejövetelt, majd szinte teljesen megszüntették. Az 1760-as állatösszeírás (ekkor ebben volt a vagyon) mind a társadalmat, mind a gazdaságot jól mutatja. A redemptusok, akik a legtöbbet fizették, illetve egy bizonyos határon felül fizettek, előnnyel rendelkeztek, és később különálló, magasabb társadalmi réteget alkottak Jászkunság-szerte. Az irredemptusok, akik nem kellő összeggel járultak hozzá a megváltáshoz, később korlátozottabb jogokat élvezhettek, dacára annak, hogy Mária Terézia kikötötte a privilégiumlevelében, minden Jászföldön élő ember egyező jogállású legyen, azonos jogokkal rendelkezzen, és ne legyen a társadalomban szakadás. Bölcs intézkedés volt, azonban soha nem tartották be. A társadalom három részre szakadt. A redemptusok, az irredemptusok és az inquilinusok (zsellérek vagy jövevények) alkották az egyes csoportokat. Ez utóbbiak voltaképpen nem lehettek a Jászföld polgárai.

Hosszú ideig kellett itt élni, elfogadtatni magukat a jászokkal, átvenni szokásaikat, illetve benősülni valamely redemptus- vagy irredemptuscsaládba, hogy valaki csoportstátusát megváltoztathassa. Így családi kötelékek révén, egy-két generáció múlva lehettek jász polgárok. Felemelkedhettek az irredemptusok sorába. Ha ez nem történt meg, nem kaphattak házhelyet, sokszor munkát sem. Ilyenek voltak a szolgák, a bérlők, az iparosok (molnár, asztalos, kovács, és így tovább). Legfeljebb tudásuk révén, mert szükség volt rájuk, lehettek polgárok. Ez vonatkozott az elöljáróságra is (például jegyző, pap, tanító), és a kereskedőkre, illetve a bérlőkre (kocsmabérlő, malombérlő).

A továbbiakban az 1760. évi összeírást vesszük alapul, illetve mutatjuk be, részletesen csupán a redemptusokra kitérve, akiknek belső rétegzettsége az állatvagyon alapján plasztikusan kirajzolódik.

Ekkor 114 redemptuscsalád élt Jászdózsán. Mindegyiknek van egy-egy háza. A házak száma összesen 114, amelyeket három klasszisba (osztályba) soroltak. Az elsőben tizenhárom, a másodikban tizennyolc, a harmadikban nyolcvanhárom ház szerepel. Az elsőbe tartozók közül nyolcan a városi magisztrátus tagjai voltak: egy bíró (Gulyás János) és hét esküdt. A további hat családnak az esküdtekét, sőt a bíróét is meghaladó nagy vagyona van jószágban.

Bíró: Gulyás János, esküdtek: Jurij Pál, Jurij Ferenc, Bollók Miklós, Bendő András, Jámbor János, Nagy István, Sedon János. A hat vagyonosabb családfő: Kiss András, Bozóky György, Kozma János, Tóth Pál, Kovács Márton, Veress István.

Az esküdtek közül Sedon Jánosnak két háza – első és második osztályú – is volt, a legvagyonosabbak közé tartozott. Bodonyi Györgynek szintén két háza volt, de neki a második és harmadik klasszisban. Ő már szerényebb, közepesnek mondható vagyonnal rendelkezik az esküdtek között. Békéssy Iván jurátusnak egy második osztálybeli háza van, de ő is hasonló vagyonú, mint az előbbi. Csak harmadik típusú háza van a bírák közül Bognár Andrásnak, Bartók Mihálynak, valamint Béres Mihály és Nagy János jurátusnak, akik igen szerény állatvagyonnal rendelkeznek. Háza két esküdtnek nincs: Pető Mihálynak és Gyurkó Mihálynak. De mindketten közepes – már a bírák között közepesnek számító – vagyonnal rendelkeztek. Az 1766-os összeírás szerint Kozma János, Gulyás György és Tábori József kiesett a magisztrátusból.

A magisztrátus vagyoni helyzete nagyon fontos. Tagjai közül a bírónak volt a legtöbb igásökre, de valamennyien négy–hat igásökörrel bírtak. A házatlan Pető Mihálynak csak két ökre volt, a legszegényebb, harmadik osztályú házban élő Bartók Mihály és Béres Mihály pedig két-két ökröt árendált (bérelt). A magisztrátus tizenhat embere közül kettőnek nem volt saját igásökre, a többi tag együttesen hetvenhat ökörrel rendelkezett.

A redemptusok összesen háromszázötvenöt igásökröt birtokoltak, azaz a magisztrátusnak az összállomány 21 százaléka jutott.

Az irredemptusok is árendáltak igásökröt, 26-ot. Fejőstehenet Bodonyi György egy-kettőt tartott, a bírónak nyolc-tíz volt. Borjas tehene csak a három legszegényebbnek (Bartók, Béres és Nagy) nem volt. Bognár Andrásnak is mindössze három, míg a többi magisztrátusi tag öt–tizenöt jószágot tartott, összesen 108 borjas tehenet. A redemptusok kezén 440, az irredemptusok birtokában 432 borjas tehén volt. Ha az igáslovakat nézzük, Béres és Nagy jurátusnak nem volt, a többinek két-három lova volt, ez azonos az átlaggal. Valószínűleg ökröt igáztak, a ló csak fuvarra ment, ha messzebb kellett hajtani. A magisztrátus kezén 42 igásló, a redemptusokén 189, az irredemptusok kezén tizenhét volt.

Öszvérből a legszegényebb jurátusnak egy volt, a magisztrátus kezén tizenöt öszvércsikó, a redemptusok kezén negyven, az irredemptusok kezén egy. Herélt lova a jurátusok közül csak egynek volt és a vagyonosabbaknak hat-tíz. A magisztrátus kezén összesen hatvannyolc herélt ló volt, a redemptusok és irredemptusok együtt százötvenet birtokoltak.

Juhból Béres és Nagy, a két legszegényebb nem tartott egyet sem, az alig vagyonosabb Bognárnak sem volt, Bartók tizenhatot tudhatott a magáénak, ami nem számít soknak, hiszen negyven-ötven volt az átlag. A magisztrátus kezén 526 juh volt összesen, a redemptusok kezén 1519, az irredemptusok kezén egy-kettő.

A disznót saját szükségletre tartották, az állomány nem számottevő. A magisztrátus kezén 25, a redemptusokén 112, és az irredemptusok kezén hét-nyolc sertés volt. Öt kecskét tartottak összesen a faluban. Mindet a redemptusok, ebből négyet a magisztrátus két tagja. A redemptusok állatállománya 1760-ban 3169, a magisztrátus tagjaié 983, az irredemptusok és redemptusok együttes állatállománya 3274 jószág.

Nagy redemptus gazdák voltak 1760-ban: Béres Pál, Morvai András, Nagy Pál, Kiss András, Göblyös Pál, Bozóky György, Kozma János, Tóth Pál, Kovács Márton, Veress István, Gulyás István, Túri Pál, Bollók Mihály, Túri Ferenc, Bendó András, Jámbor János, Nagy István, Békéssy Ferenc, Badányi György, Pető Mihály, Sedon János, Gyurkó Mihály.

Amint láttuk, közülük többen a magisztrátus tagjai. A két legnagyobb állatvagyonnal rendelkező gazda Göblyös Pál és Bodonyi György. Közülük Göblyös Pál nem volt tagja a magisztrátusnak.

1760-hoz képest a hat év múlva megszületett újabb összeírásban – amelyre csak utaltunk – nem nagy a változás. Négy ember hal meg, az ő helyükbe kerülnek mások. Kialakul egy stabil vezető réteg a redemptió után, az ide tartozók a község irányításában is részt vesznek, de nem igaz az, hogy itt csak a legvagyonosabbak kerültek be a magisztrátusba. Inkább azt mondhatnánk, hogy a jól gazdálkodó emberek, a rátermettek, és azok, akik az egész közösségnek példái lehettek. Ők határozták meg, hogy a község egy kötött gazdálkodási rendszerben – mint amilyen a háromnyomásos gazdálkodás volt, ahol az állattartás is óriási szerepet kap – mit, mikor tegyenek.

Már ebben az időben ugart kellett hagyni legelőnek az állatállomány számára. Ez nagy szervezőmunkát igényelt, alkalmas embereket kellett tehát kiválasztani. Ebben az időben felfogadtak például egy Falábú nevű pásztort, aki a kiskunsági pusztán legeltetett, Szentlászlón, és a Kutyakaparó csárdában (Nagykőrös határában van) elmulatta a rábízott állatvagyon egy részét. Ezt azonnal megtudta a magisztrátus, és elcsapta a pásztort. Megbüntette, elszedte a hajtott állatait – így kártalanította magát a közösség.

1760-tól kezdve kialakul az új rend, amely egyrészt a hagyományokra támaszkodik, másrészt összegződnek habitusában mindazok az eredmények, amelyeket a közösség a redemptióban elért. Eldőlt, hogy a Jászkun kerület központja Jászberény lesz, és így a jászok szerepe a kerületen belül megnő. Ezzel együtt olyan, korábban nem jelentős településeké, mint amilyen Jászdózsa is.

A paraszti lét és a nemesi vagy félnemesi jogok (területi nemesség) lehetőséget biztosítanak arra, hogy az egyes települések önálló, magukhoz igazodó rendelkezéseket hozzanak. Jászdózsáról nem tudjuk idézni ezek paragrafusait – írásban nem maradtak ránk –, de Jászfényszaru hasonló indíttatású és tartalmú rendelkezései megmutatják, mire intenek a helyi rendeletek településünkön. Senki ne merészelje zavarni a magisztrátust jelentéktelen ügyekkel szénakaszálás és aratás előtt. Ha valami főbenjáró ügyről van szó, akkor hívják össze a magisztrátust. A nyár ugyanis a munka ideje, és egészen szüretig vagy szüret végeztéig nem érnek rá az elöljárók sem.

Ha megnézzük a helységünk jegyzőkönyveit, ennek a jászfényszarui elvnek az érvényesülését látjuk. A nyári munkaidőben Jászdózsán is megritkulnak a bejegyzések minden évben. Ez pedig azt is jelenti, hogy bár a jászok a redemptio után visszanyert szabadságuk birtokában ismét nemesek, életvitelük mégis a paraszti.

Kinek-kinek a személyes munkája, a közösség által elfogadott erkölcse volt a döntő. Valaki teljességgel akkor mondhatta magáénak a jászkun jogokat, akkor mehetett át a hídvámon, élvezett harmincadmentességet – azaz kereskedhetett szabadon –, ha a közösség iránti kötelességét teljesítette. Mert egyébként útlevelet kellett felmutatnia mindenkinek az itteni vámhelyeken, s igazolnia kellett magát jász polgárként.

A közösségnek együtt – a Verem-hát nevű magasabb részen –, és kinek-kinek a maga kertjében, később a tanyáján, vermei voltak. Gabona tárolására szolgáltak. A körte alakú, kitapasztott, majd kiégetett, föld alatti tárolókat – mert nem volt csőszük – olykor megdézsmálták. Több per foglalkozik azzal, hogy ezeket legények kirabolták, kocsmai adósságukat törlesztették belőle. A veremdézsmálások peranyagában több viseletleírást is találunk. Ebből kiderül, hogy a közösség viseletben is egységesült.

A közösséggé válás meghatározó tényezője a katolikus egyház. Meghatározta az ünnepek rendjét, a heti templomba járást, az ájtatosságot, amit a XIX. század végére a megszerveződött vallásos társulatok is gyakoroltak, főleg az asszonyok körében. Ehhez igazodni kellett mindenkinek. Az egységes és hagyományos szokásrend az embereket fegyelmezettségre szorította, ami nem egyszerűen kényszert, de a szabályok belátó elfogadását jelenti.

A bemutatott 1760–66-os vagyoni rétegzettség a redemptusoknál megbomlani látszik, mert a birtokok aprózódni kezdtek. A védekezés eszköze a nagycsaládnak nevezett intézmény. A család ebben a rendszerben egy gazdasági egység, és munkaközösség is. Nem engedi széthullani a birtokot.

Az úgynevezett jász expanzió – amely azt jelenti, hogy a vagyonosabbak a családi szisztéma segítségével terjeszkedni tudnak idegenben, birtokot szereznek, tanyákat létesítenek – a család együttlétén, együtt maradásán alapul. Ezt a fajta gyakorlatot maguk a jász jogok is alátámasztják, azzal például, hogy a megözvegyült nő válik a család fejévé, s amíg férjhez nem megy, az ura jogaiban marad.

A jászdózsaiak így szereznek a jobbágyfelszabadítás után a szomszédos községek szabaddá vált földjein birtokokat (Fogacspuszta, Zaránk, Tarnaörs, Tarnaméra, Heves határában). Hideg, kemény racionális céltudatossággal, ami ennek a népnek sajátja. Nem véletlen, hogy a környező jobbágyközségek lakói hideg hónaljúnak nevezték őket. Mert a jász figyelembe vesz mindent és mindenkit, akit, illetve amit figyelembe kell vennie, meghallgat minden véleményt, de nemigen lelkesedik semmin, azaz nem izzad meg a hóna alja az izgalomtól. Sem istennel, sem hatalommal szemben nem enged föl, de engedelmeskedik nekik, mert történelme arra tanította, hogy csak így maradhat békében, csak így hódolhat egyetlen nagy szenvedélyének, a földnek. Jég van a hónuk alatt – mondják rájuk. Ugyanakkor óriási munkabírásukat mindenki elismeri. Aminthogy azt is látja, s ugyanebből a mentalitásból vezeti le, hogy a különböző helyzetű családok tartják a távolságot, s ez nem csak a volt jobbágyközség tagjaira igaz. A Jászságban a nemességet is kizárta a maga világából a redemptio népe, mert a nemesek több jogot követeltek maguknak, mint a született jászok. Bagi Gábor és Bánkiné Molnár Erzsébet erre munkáiban több példát hoz, a jelenséget Jászkunság-szerte kimutatja.

Jászdózsán II. József 1786-os összeírása alapján a következő társadalmi rétegeket különíthetjük el: pap (1), nemes (16), tisztviselő (16), polgár (143), polgár örököse (148), zsellér (168), egyéb (39), szabadságos katona (1), egy–tizenhét éves sarjadék (287), együttvéve (813), nők (840). A teljes népesség: 1653 fő.

Látjuk, a zsellérek száma meghaladta a polgárokét, de a Jászságban, s így Jászdózsán ez a zsellér kategória nem azonosítható az országossal, hiszen benne foglaltatnak a szegényebb redemptusok és a gazdagabb irredemptusok is. Tizenhat nemest is említenek, de nekik sem az elöljáróságban, sem a közéletben nem volt kiemelt szerepük. Itt a redemptióhoz való viszony volt a döntő, illetve a helybeliség vagy a jövevény („gyüttment”) állapot.

A kis határ ellenére Jászdózsa népe nem bomlott rétegekre. Ez majd csak később következik be, de akkor sem olyan mértékben, mint a szomszédos, nem jászsági községek társadalma esetében (Erk, Méra, Zaránk). A jász jogok, a jász előny kamatozott később is, s nem hozta a legalacsonyabb státusú rétegeket sem reménytelen helyzetbe. Itt később sem alakult ki agrárproletárság.

A XIX. század első fele a gyarapodásé és gazdasági megerősödésé. Beérnek a redemptio gyümölcsei. Megjelenik s fontossá válik Jászdózsán a dohánytermesztés, gyarapodik a szőlőterület is, a helyi vízszabályozások nyomán növekszik a szántó. A kertek mellett immár nagyobb számban megjelennek a tanyák is, intenzívebbé válik maga a gazdálkodás.

Ennek a fél évszázadnak az eredményeit az 1852-ben megjelent statisztika alapján tanulmányozhatjuk. Palugyay Imre így foglalja számokba a legjellemzőbb adatokat: „Házak száma 530, Mellyből Szántóföld 1856 hold, Kaszálló 578 hold, Szöllö 56 hold. Van ezenkívül a községnek külső határa is, a sz. Lászlói puszta, melly legelőül használtatik, ez 1805-ik évbeni felmérés szerint 2040 hold. Ellenben az adósorozati munkálatok hiteles adatai: Szántóföld: 3434 cat. hold, 9 négyszögöll, Rét s kert: 1490 cat. hold, 1306 négyszögöll, Szöllö: 57 cat. hold, 761 négyszögöll, Legelő: 1543 cat. hold 1097 négyszögöll, Erdő: 40 cat. hold, 274 négyszögöll, Nádas: 10 cat. hold. Egészben termény erő: 6576 cat. hold, 157 négyszögöll, terméketlen 570 cat. hold, 1199 négyszögöll, összesen 7146 cat. hold, 1356 négyszögöll.

Földbirtokos van a községben 559; és a helyrajzi szám 11496-re terjed. Terem tiszta és kétszeres búzát, rozsot, zabot, árpát, kukuriczát s dohányt. Népessége: 1852-dik évben családfő 605, lélekszám 2620; ebből férfi 1254, nő 1366. Magyar 2589, czigány 19, héber 12. R. kath. 2608, héber 12. Nőtlen 714, hajadon 710, nős 508, férjes 508 özvegy férfi 32, özvegy nő 148. A községből távol van 18; ellenben a községben tartózkodik idegen 11. Lakosainak főiparága mezei gazdaság s szőlőművelés. Marhatenyésztés: lovak: 67 egy, 36 két, 38 három éves csikó, 8 mén, 263 kancza, 228 herélt, összesen 640 ló; 8 öszvér s szamár, 419 ökör, és bika, 662 tehén, 4738 juh. Ház összesen 530; – ebből telkes ház 326, keresztény zsellér 188, héber zsellér 7, lelkész s tanító lak 3, községház 6, (a tanácsház 1815-be épült) (1 vendéglő, s 1 négy kerekű vízi malom, mindkettő 1842-be épült).

Tanoda állapot: R. katholikusok 2 osztályú elemi iskolájában 2 tanító alatt tanulók összes száma 306; ebből fi 176, leány 130. – A tanoda épületek meglehetős karban. Árva ügy: 8 atyától származott 20 árvának összes vagyonértéke 2848 ft. 4 kr. v. cz. Kórházának 3500 ft. v. cz. tőke utáni s egyébb jövedelmei 390 fra mennek v. cz., miből 1851 ik évben 60 frt. adatott ki. Sem országos, sem heti vásárai.”

A korábbi helyi vízszabályozások és lecsapolások következményeként már látható a szántóföld térfoglalása, de a rét és legelő még mindig jelentős részét foglalja el a határnak. A földművelésen belül fontos felhívni a figyelmet a szőlőre, amely – mivel háromszintes művelés volt (gyümölcsfa, szőlő és köztes növények: bab, zöldségfélék és egyéb kerti növények) – értékes területnek, jelentős megélhetési forrásnak mondható.

Amikor ez a statisztikai kép összeállt, közigazgatási tekintetben már megszűntek a korábbi kiváltságok. Palugyay még egy egységnek veszi a Jászságot, de az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után átszervezték a kerületek közigazgatását is. A korábbi, szilárd és nagy múltú gyakorlat azonban átmentette mégis a belső községi viszonyokat, s a jászdózsaiak is mindent a saját hasznukra tudtak fordítani, szemben a szomszédos településekkel.

A jobbágyfelszabadítás szabaddá tette a földforgalmat és a felkészült, vagyonosabb jászok, közöttük a jászdózsaiak is birtokvásárlással gyarapodtak. Ekkor sikerült megszerezniük a szomszédos települések földjeit. Úgyannyira, hogy Tarnaörs határának egyharmada rövidesen a dózsaiak kezére került. Megoldódott Fogacspuszta régóta húzódó ügye is, ami azt is eredményezte, hogy a szociális feszültség enyhült, hiszen az addigi kis földűek is életképes birtokokra tehettek szert a környéken.

De már a levegőben lógott a fenyegetés, hogy nemsokára közigazgatási átalakulás következik. Megszűnik a jászok és kunok addigi önállósága. Betagozódik az ország egy európai polgári rendbe. 1876-ban létre is jött Jász-Nagykun-Szolnok vármegye, amelyet éppen ezért és éppen a jászok és a kunok neveztek el Muszáj vármegyének. A két kiváltságos terület közé betagozódott a Tisza mente, egészen Tiszaugig. Ez az addigi Heves–Külső-Szolnok vármegye periferikus területének számított, hiszen az Eger környéki települések, s maga Eger, a püspöki város és megyeszékhely volt a központi terület. Jellemző, hogy Szolnoknak nem voltak megfelelő épületei sem, hogy megtartsák az első megyegyűlést. Ám a jászok súlyuknak megfelelő jelentős szerepet kaptak az új vármegyében elsősorban Sípos Orbán alispánnak köszönhetően.

Az új vármegyébe Jászdózsa tekintélyes, még a Jászkun kerületek által alkotott minta szabályrendelet alapján alakult nagyközségként került be. A falu középfokú közigazgatási székhelye Jászberény lett (adózás, törvényszék, járásbíróság, újoncozás), követválasztás és közegészségügy tekintetében Jákóhalmához tartozott.

A település 7439 katasztrális holdnyi határának 71 százalékát szántó foglalta el, amely a földművelés további előretöréséről tanúskodik. A lassú, folyamatos gyarapodás időszaka ez, hiszen a lakosság száma is növekedett: 1852 és 1879 között 2620-ról 3191 főre. Harminckilenc kereskedő és iparos él ekkor Jászdózsán. Közülük szabó tíz, kovács hét, egyéb kereskedő öt, asztalos és kerékgyártó három-három, cipész, hentes és kocsmáros kettő-kettő, háza1ó, kalapos, molnár, ruhafestő és szűcs egy-egy fő.

Rendezett közigazgatás, iskolaügy jellemzi a községet, s a hetivásár joga. Piactér a templom előtt, ahol minden megtalálható. Más települések piacaira és vásáraira is rendszeresen eljártak kereskedni a helybeliek, s nemcsak a községből, hanem annak tanyavilágából is.

Ha az iparosok számát és minőségét nézzük, megállapíthatjuk, hogy a mezőgazdaságot szolgálták ki, piacra a szabók kivételével alig termeltek. Ez a későbbiekben is így marad. A bútorokat, egyéb asztalosmunkákat Jászjákóhalmáról rendelik meg, az építkezéseket, ácsmunkákat árokszállásiak végzik, az egyéb ipari termékeket vásárokon Hatvanból és annak környékéről veszik meg, illetve a palóc vidékről érkező vándorkereskedőktől. Nagyjából ez az ő piacuk is, meg a Tarna mente községei, ahol tanyai termékeiket eladják.