Szocializmus, és ami utána következik

Teljes szövegű keresés

Szocializmus, és ami utána következik
Az oroszok 1945. március 30-án, nagypénteken foglalták el Iváncot. A „felszabadult” faluba április 8-án orosz tiszt érkezett, és tolmácsot keresett. Egy kis idő múlva már ketten is segédkeztek a katonának, aki kétheti helyreállítási munkára kereste a férfiakat 16-tól 45 éves korig. A Zala megyében elpusztult vasútvonalak újjáépítéséről volt szó. Ugyanezt a parancsot hirdették ki Viszákon, Felsőmarácon, Őrimagyarósdon és Kisrákoson. Iváncon hamarosan ki is dobolta a kisbíró, hogy minden férfi kétnapi élelemmel és két rend alsóruhával jelenjen meg munkavégzésre az iskola előtti gyülekezőn.
Az emberek szinte kivétel nélkül megjelentek az iskola előtt. A miséjéhez készülődő Szigeti plébánost az oroszok színpadias gesztusokkal elküldték mondván, a „pópára” nincs szükségük. Kevés szó hallatszott, néhányan a falu mozijában a falon ottfelejtett plakátról suttogtak, a bedrótozott vagonokról és a rajta lévő Sztálin-idézetről, hogy „a magyar kérdés: vagonkérdés”. A többség mit sem sejtett az oroszok valódi szándékáról. A csapat elindult, útközben csatlakoztak hozzájuk a viszákiak, maráciak, magyarósdiak és kisrákosiak. A négy falu szinte teljes férfilakossága negyvenöt év alatt. Köztük menetelt a hivatalban lévő ivánci körjegyző, a magyarósdi evangélikus pap tizenhat éves fia, kamaszkorú leventék stb. Akinek mégis lógott az orra, annak Horváth Jancsi cigányzenész, aki hegedűjét most is magánál tartotta, nótáról is gondoskodott.
Különös társaság lehetett a közel négyszáz főnyi menet. Később, 1997-ben visszaemlékezve azt mondta az egyik magyarósdi, az események idején csak 16 éves Kovács Sándor, hogy „eddig csak azt tudtuk, hogy dobbal nem lehet verebet fogni, de az oroszok dobbal hadifoglyot is fogtak, és azok mi voltunk”.
Zalacsébnél éjszakára megálltak, néhány ember reggelre megszökött.
A következő állomás Ságodon volt, orvosi vizsgálattal egybekötve. Itt már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy csapdába estek. Az oroszok néhány beteget itt elengedtek. (Beszélték, hogy egyikük visszament az ottfelejtett bőrkabátjáért. Az oroszok észrevették, és már nem engedték el. Oroszországban kötött ki.)
Kemendollárnál, Zalaszentivánnál már az út mentén nézelődők a menet láttán ezt kiabálták egymásnak: „Mennyi civilt hajtanak az oroszok! Mennyi fiatal van közöttük!” Egyre többen kérdezősködtek a menet tagjaitól.
Szepetnek, Zalabér, Türje, Batyk, majd Zalavég következett. Itt hirtelen északnak fordították a menetirányt, és Jánosháza mellett egy lucernatáblában táborozott le a csapat. Két napig a szabad ég alatt aludtak. A hajvágást is itt végezték el, közben már látható volt az épülő hadifogolytábor drótkerítése. Április 12-én az oroszok százas csoportokba osztották az embereket, és betereltek mindenkit a drótkerítésen belülre, a pálfai major birkahodályaiba, magtárába, istállóiba. Bezárult a kapu a hegyháti és őrségi férfiak mögött.
Az álhírek terjesztésében, az emberek megtévesztésében az oroszok ötletgazdagsága kifogyhatatlan volt. Az első napokban már egy-egy bedrótozott vagon begördült a táborhoz közeli vágányra, és a létszámellenőrzéskor kihirdették, hogy Szegedre viszik az embereket, ahol „leigazolják” őket. Akinek igazolványa lesz, rögtön bárhol dolgozni kezdhet. Volt olyan fogolyparancsnok, egy ivánci, aki ezért azt kérte, századát vagonírozzák be. Időközben elindultak a sínekről az első zsúfolt vagonok. Ki tudta, hogy Szeged helyett előbb a hírhedt romániai Focsani, majd Oroszország következik.
A négy falu malenkij robotjának mérlegét nehéz pontosan megvonni. Az iskola elől elterelt férfiak közül még Jánosháza előtt 39-en hazakerültek, megszöktek a menetből. Miután kiderült, hogy a zalai vasútépítés helyett hová kerültek az elhajtott emberek, május 5-én Benczik Ferenc ivánci községbíró és Szentirmay Gyula körjegyző (aki az elhurcolt Homolka Gyula helyére lépett) közvetlenül Jackó főispán közbenjárását kérve megpróbálta kiszabadítani őket. A főispán a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult, de válasz nem érkezett.
A községbíró kérvényéhez csatolt névjegyzék 116 ivánci férfi nevét tartalmazta. Közülük Jánosházáról megszökött tizenegy, Intapusztáról, Celldömölkről került haza (ide vitték egy részüket munkára Jánosházáról, így elkerülték a vagonírozást) 59 fő, kórházba került egy fő, a táborban meghalt egy fő, Benczik Józsefet Intán szökés közben agyonlőtték. 32 személy további sorsa, akik április 8-án átmenetileg, menekültként, rokonként tartózkodtak a faluban, és a dobszóra ők is felsorakoztak, nem állapítható meg. Összesen tehát 67 ivánci „civil” férfi került oroszországi hadifogolytáborba. Túlnyomó többségük három év múlva, 1948-ban tért haza.
A dobszóval fogott ivánci malenkij robotosok embervesztesége a nagy létszám ellenére sem hasonlítható a harcmezőn meghaltakéhoz (ez, sajnos, nem így történt a kisrákosiak és az őrimagyarósdiak esetében) vagy a családostul deportált németekéhez. Az a tény azonban, hogy a magyarországi harcok befejezése után a Vörös Hadsereg a polgári lakosság ellen folytatta „felszabadító” harcát, ha érdekei úgy kívánták, az orosz megszállás történetének első, soha el nem felejthető epizódja maradt.
A falu hősi halottainak emléktáblájára huszonegy név került. A Szovjetunió területén hősi halált halt ivánci katonák tizenhatan voltak (köztük a két tanító), magyarországi küzdelmekben hárman estek el, a malenkij robot Jánosházán két emberéletet követelt. Nyugati hadifogságból 19-en, a Szovjetunióból 67-en tértek haza.
A mauthauseni koncentrációs táborba hurcolt ivánci politikus, gróf Sigray Antal a magyar nagybirtokos arisztokráciához tartozott. A háborút követő államosítások során az osztályharcos ideológia a náciellenes mártír politikus személyével egy ideig nem tudott mit kezdeni. De a kastély talán ezért menekült meg a kifosztástól az első időkben.
A nemzetgyűlés politikai bizottsága 1946. május 7-én tárgyalta Sigray mentesítési kérelmét. A bizottság „megállapította a kérelmezőnek a nemzeti ellenállásban és a németellenes szabadságharcban tanúsított kimagasló érdemeit és ennek alapján elrendelte, hogy kérelmezőnek ivánci ingatlanából 200 (kétszáz) kat. hold területű ingatlana természetben akként mentesítendő, hogy kérelmezőnek a mentesített ingatlanon való helyben lakási és okszerű gazdálkodási lehetősége biztosítva legyen”. A jogerős határozatot Varga Béla, az Országgyűlés elnöke írta alá a fenti napon.
A következő év végén Sigray New Yorkban meghalt. A kastélyt 1951-ben a Közületeket Elhelyező Bizottság a Fővárosi Tanács egészségügyi osztályának utalta ki. A mentesített kétszáz holdon gépállomás létesült 1952-ben.
A Sigray család könyvtára, levéltára és műkincsei védelem alatt álltak, de 1952 elején a Vas Megyei Tanács elnökhelyettes asszonya az anyag megbontását kezdeményezte. Akkor a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjából (MMOK) Lakatos alosztályvezető január 15-i levelében a széthordást megakadályozandó figyelmeztette a megyét: „A Sigray-féle anyag globális gyűjtemény, mely alkalmas arra, hogy bemutassa a feudalizmus szélsőségeit, a kizsákmányolás teljességét. A Múzeumi Központ súlyt helyez arra, hogy az ország 450 elpusztult kastélyából egyet átmentsen az élenjáró szovjet muzeológia mintájára a jövő nemzedék részére.” Vajon a Sigray-gyűjteményt szemelték ki arra, hogy valamiféle „Kizsákmányolás Múzeuma” jellegű intézményt létesítsenek belőle?
A Sigray-anyag még 1952 áprilisában is a kastély padlásán pihent. Ortutay Gyula levelet írt a megyei tanács végrehajtó bizottságának: „A Sigray-anyag átvételéről és elszállításáról f. hó 22-én kívánok gondoskodni. Az anyag átvételét leltározás mellett, megbontatlanul és teljes egészében a keszthelyi múzeumban kívánom elraktározni, mindaddig, ameddig az élenjáró szovjet múzeumpolitika alapján kastélymúzeum létesítésére mód adódik.”
1952 májusában a járási tanácsokat páncélszekrényekkel kívánták ellátni, ennek során az ivánci kastély padlásáról behoztak három lezárt vasalt szekrényt. Amikor felnyitották, kiderült, hogy a Sigray család levéltárát rejtik. A Levéltárak Országos Központjából Vörös Károly tudományos kutatót küldték ki az iratanyag megvizsgálá-sára. Huszonhárom, időrendben csatlakozó dobozban 1300-tól 1798-ig évrendezett iratok voltak, hat doboz „Feldolgozandó” felirattal volt ellátva, egy doboz „Év nélkül” felirattal, kétdoboznyi iratjegyzék tartozott az előzőkhöz, négy dobozban különféle tárgyi csoportosítású iratok voltak „Sigray János báró a XVIII. sz. közepéről”, „Comitissa Törökiana”, „Sigray Károly báró írásai” és „Nemeskéri Kiss Sándor” felirattal. A levéltárat előbb Szombathelyre, majd az Országos Levéltárba szállították, ahol 1956 novemberében az oroszok belövésétől származó tűzben mind egy szálig elégett.
A Sigray család évszázadok alatt felhalmozódott rendkívül értékes műtárgyai viszont – melyeket egyébként már a 1919-es tanácskormány idején leltárba vettek – sajnálatos módon szétszóródtak. Sigray Antal ingóságainak egy részét a háború előtt, 1943-ban letétbe helyezte a Magyar Történeti Múzeumban. 1945 után az egyes műtárgyak útját nyomon követni szinte lehetetlen. Sigray Antal egyetlen örököse, leánya, Margit, a hatvanas években a különböző múzeumokban lévő letéti tárgyakból saját költségén Sigray-gyűjteményt kívánt létrehozni és a sárvári Nádasdy-várban elhelyezni. Kádár Jánostól egészen az érintett múzeumi hatóságokig azonban mindenki elzárkózott a kérelem teljesítésétől. A muzeális értékű Sigray-vagyontárgyak így máig szétszóródva az ország múzeumaiban és más közgyűjteményeiben lappanganak.
A kastély 1951-től kezdve szociális otthonként funkcionált, és jelenleg a Vas Megyei Önkormányzat tulajdonában ugyanezt a feladatot látja el. A kilencvenes években felújították, tetőterében szobákat alakítottak ki. Jövőbeni sorsa, úgy tűnik, hosszú időre biztosított.
Az oroszok 1945 márciusának utolsó hideg napjaiban a jegyzőség épületében eltüzelték a körjegyzőség hetvenöt év alatt összegyűlt iratait. Egyedül az állami anyakönyvek kerülték el a pusztulást, a köteteket az előrelátó Homolka Gyula jegyző elásatta a kisbíróval, számítva az oroszok dúlására (később károsodás nélkül visszahelyezték őket az irattárba).
1948 végén az akkor 1057 lelket számláló Iváncon 26 volt cseléd részesült földjuttatásban, a kis- és törpebirtokosok közül 94. Házhelyet 53-an kaptak. 1949-ben húsz holdon felüli gazda mindössze kettő volt a faluban, 123-an, a mezőgazdaságból élő keresők 76,4 százaléka húsz hold alatti termőföldön próbálta megélhetését biztosítani. Huszonhárom munkást és három tisztviselőt mutat ki ebből az évből a statisztika.
1949-ben a kisgazdapárt tizenöt, a Nemzeti Parasztpárt tizennégy és a kommunista (MDP) hatvan tagot számlált Iváncon. Az utóbbiak 1945-ben mindössze tizenöten voltak.
Egy orosz katonai egység az ötvenes években a Fenyős-földön, a falu legkiemelkedőbb pontján a lakosság számára titokzatos rádiós zavaróállomást működtetett. A nép úgy tudta, hogy a Szabad Európa Rádió hullámsávját zavarták. Amikor az egységet 1955 júniusában az ivánci tűzoltók szerették volna bevonni telefonjuk miatt a tűzfigyelő szolgálatba, a másik fél részéről rideg elutasításra találtak.
A kisbirtokosok falujában a kuláklistára csak két személyt vettek fel. Boldizsár Józsefnek 32, László Ferencnek pedig mindössze 26 holdja volt. Idénymunkásokat is csak az előbbi foglalkoztatott. A földfelajánlásokkal húsz hold alá csökkent a „kulákok” birtoka. Boldizsárt és Lászlót 1956 júliusában mentesítette az ivánci tanács.
Annál több kitelepítésre került sor. 1951-ben Köbli János háromtagú családját a Hortobágyra vitték, 1952-ben Gerencsér Ferencet, Polgár Ferencet, Szentirmay Gyulát és Jung Sándor családját (összesen nyolc főt) telepítették ki a faluból Tiszaszentimrére.
A jugoszláv határ közelségével magyarázható, hogy 1951. augusztus 26-án jugoszláv kémként letartóztatták, majd életfogytiglani börtönre ítélték Kiss Józsefet és feleségét, Köbli Ilonát. Ők csak a forradalom közeledtére, 1956 őszén szabadultak a börtönből.
Éles küzdelem folyt a katolikus hívők és a kommunista párttagok között. 1946-ban a vallásos szülők szövetségre léptek, és a plébános vezetésével levelet írtak a miniszterelnöknek. Ebben tiltakoztak az állami tankönyvmonopólium, a politikának az iskolába történő bevitele, a katolikus egyesületek feloszlatása ellen. Iváncon egyébként 1946-ban három egyesületet számoltak fel: a leventeegyesületet, a Kalot és a Kalász szervezetét.
Néhány év múlva az egyház ennél sokkal rosszabb pozícióból védekezett. 1953. március 18-án az egyházügyi titkár jelentette, hogy a klérus taktikát változtatott, és, mint például Iváncon is, a szentségimádási napot munkanapra tette. A helyi kommunista ifjúsági szervezet tagjai nemigen tették magukévá az új, harcos ateista ideológiát, mert az említett jelentés így folytatódik: „Ivánc községben kedden munkanapon tartotta délután 2 órakor a pap a szentségimádást. Úgy fél kettő órakor érkeztem a faluba, s legalább 150 főnyi fiatal lány és asszony várt a templom körül a papra. Elmentünk a falu DISZ-titkárához, ki szintén ünneplőbe öltözve jött elénk, és imakönyvvel a kezében indult több lány társaságában a templomba.” Ezért őt a megyei DISZ-bizottságnál jelentette fel az egyházügyi titkár.
A forradalom fásult, közönyös állapotból rázta fel a falut. 1956. október 26-án pénteken még minden a megszokott képet mutatta: az emberek búzát vetettek, szekéren behordták a kukoricaszárat a mezőről. Kora délután hatalmas csörömpölés hallatszott a kocsma környékéről. Négy maráci fiatal póznákkal leverte a földművesszövetkezet épületének tűzfaláról a vörös csillagot. A rudakkal gondosan lepiszkálták a fennmaradt darabkákat is. Iváncon talán csak ekkor ébredtek rá, hogy kitört a forradalom. Csődület támadt az épület körül.
Időközben megérkezett Budapestről a faluból elszármazott Subosits Gyula MÁV-dolgozó, aki a későbbiekben a forradalom helyi elindítója, szervezője lett. Első kézből tájékoztatott a pesti eseményekről, azoknak aktív részese volt. Segítőtársul rögtön két-három fiatal szegődött hozzá.
Október 28-án, vasárnap a tíz órai misére feltűnően sokan gyűltek össze. Szigeti József plébános szentbeszédében a forradalmat, a magyar népet éltette. A mise végén felhangzott a Himnusz. Kétségtelen, az események a falut is magukkal sodorták.
Délután a kommunisták nagygyűlést hirdettek, hogy „elmagyarázzák” a népnek a történteket. Az embereket felszólították, hogy mindenki menjen a kultúrházba, a kocsmát is bezárták erre az időre. A „tájékoztató” rövid ideig tartott, a kifelé vonulók újabb csoportosulókkal találkoztak odakinn. A tömegben Subosits Gyula, Mozsár László és Szivos László voltak a hangadók, nemzetiszínű szalagot viseltek a karjukon. Mindenkivel tudatták, hogy felvonulás lesz előbb a templomig, majd onnan a temetőbe.
A szervezők a templom lépcsőjére állottak fel a hatalmas tömeg előtt, közéjük lépett Szigeti plébános is. Mozsár nyitóbeszédében a forradalmat éltette, majd Szigeti az orosz imperializmusra mért csapásra, a magyarság egyedülálló elszántságára hívta fel a figyelmet, Szivos pedig elszavalta Tompa Mihály A madár, fiaihoz című versét.
A Himnusz után a menet, élén a plébánossal, a temetőbe vonult. A Nagykereszt körül állva imádkoztak az emberek, majd mindenki saját hozzátartozói sírjához ment.
A felforrósodott hangulatban hét órakor kezdődött az iskolában az események csúcspontját jelentő gyűlés. A korábbi szervezők, Mozsár és Subosits ültek az elnöki asztalnál. Mozsár elmondta, hogy Magyarországon a forradalom nyomán mindenütt megalakultak a nemzeti bizottságok, itt, a faluban is létre kell azt hozni. Mozsárék jelöltlistájának a felolvasását megelőzve Szigeti plébános átvette a kezdeményezést, és rögtön Benczik Sándort javasolta elnöknek. A jelöltet, aki párton kívüli banktisztviselő volt, ellenszavazat nélkül választották meg. A délután már egyeztetett jelöltlistán szereplők ismertetése és megválasztása következett. Benczik Ferenc, Holecz Ferenc, Kiss József, Köbli Illés, Köbli Imre, Köbli József (Szele), Subosits Gyula, Szakasits János és Zsigovits István lettek a rövid életű forradalmi bizottság tagjai.
A Nemzeti Bizottság döntött a községi tanács tisztségviselőinek leváltásáról, de végül csak a tanácselnököt menesztették, a hivatali munka folyamatossága végett későbbre halasztották a többiek ügyét. A Szózat eléneklésével zárult a legmozgalmasabb nap.
A bizottság mindössze háromszor ülésezett, általában az esti órákban. A falurendőr minden alkalommal tájékoztatást adott a közbiztonság állásáról (mindig egy-egy embert kapott maga mellé a járőrszolgálatba). A hivatali bélyegzőből kivágták a Rákosi-címert, úgy használták.
Október 31-én Benczik Sándor munkahelyi okokra hivatkozva lemondott az elnökségről. Az új elnök Kiss József lett, aki feleségével együtt, koncepciós perben, 1951-ben életfogytiglani büntetést kapott, és csak a forradalom hatására szabadult. Ugyanezen a gyűlésen döntöttek a gyűjtés megszervezéséről is. A pesti forradalmárok megsegítésére egy tehergépkocsit szereztek, László Ferenc pajtáját kijelölték gyűjtőhelynek másnapra, november 2-ára. Lisztet, zsírt és krumplit hoztak az emberek nagyobb mennyiségben másnap délelőtt. Délután egyesek tudni vélték, hogy a külföldi rádióadók a magyar helyzetet kritikusnak ítélik.
November 4-én, Kádár ellenforradalmi kormányalakításának bejelentésekor már feltűntek a faluban az első menekülők. Szigeti József délelőtti miséjén a Credo elmaradt, a plébános váratlanul a Himnuszt kezdte énekelni, a hívek döbbenten csatlakoztak hozzá.
Hirtelen az idő is hidegre fordult, a kezdetben az országúton vonuló menekülők pedig már a mezei utakon, a kertek aljában is feltűntek. Sokan gyermekkel a karjukon, nyári ruhában vacogtak. A Rábán csónakon vagy a gázlókon keltek át, segítőjük mindig akadt. De elérkezett az ideje, hogy az ivánciak közül is egyre többen csoportva verődjenek, búcsúzkodjanak, majd útnak induljanak a határ felé.
A Rába-hídon orosz katona strázsált magyar pufajkással. Rémhírek terjedtek el arról, hogy Körmendről pufajkások érkeznek a Rábához, mire a csónakok és az alkalmi révészek mind eltűntek.
Szigeti József plébános sokat vívódott. November 8-án útnak indult ő is. Kemestaródfa mellett lépte át a határt. Mozsár, Subosits, Kiss, Szivos, a nemzeti bizottság tagjai a megtorlás elől szintén elhagyták az országot.
1957. február végén a járási tanács végrehajtó bizottsága körlevélben szólította fel a visszaállított tanácsokat, hogy részletesen számoljanak be „az október 23-a utáni időkben” történt „helyi megnyilvánulásokról”. Iváncról az új tanácstitkár (a volt tanácselnök) tette meg jelentését 1957. február 15-én. Nagyjából tárgyilagosan számolt be az eseményekről, még azt is feltüntette, hogy az október 28-i nemzeti bizottsági alakuló ülésen legalább a falu hetven százaléka jelen volt. A szereplőket néven nevezte, ezért Ben-czik Sándor a későbbiekben számos zaklatásnak lett szenvedő alanya. Ő volt az egyedüli a főszereplők közül, aki nem hagyta el az országot. „A községben párt- vagy egyéb funkcionárius tettleges bántalmazására nem került sor, sem a hivatalban, sem lakásukon. Nagybirtokos nem tért vissza, és ehhez hasonló követelések sem kerültek felszínre.” Tegyük hozzá, vagyon elleni bűncselekmények sem történtek.
A volt párttitkárt nem kis nehézség árán háttérbe szorították, az új MSZMP- titkárt a körmendi tanácsról helyezték ide. A volt tanácselnök most vb-titkárként folytatta tevékenységét, az új tanácselnök pedig egy ötvenhat előtt mellőzött párttag lett. Megkezdődött a munkásőrség szervezése, elsősorban a szociális otthon és az erdőgazdaság dolgozói között.
Amíg 1945 és 1956 között mindössze nyolcan hagyták el az országot, a forradalom után – a kiskorúakat is számolva – 53 személy menekült Nyugatra. 25 év alatti 23 fő, 26-35 év közötti 22 fő, 36-45 közötti hét fő és egy fő volt 45 évnél idősebb. A 36 évnél fiatalabbak alkották a hazájukat elhagyók kereken nyolcvanöt százalékát.
Legtöbben a tengerentúlon kerestek maguknak új hazát, összesen harminc-hárman (62,3 százalék): az Egyesült Államokban tizenkilencen, Kanadában tizenegyen, Ausztráliában hárman. Anglia hat iváncit fogadott be, a szomszédos Ausztria szintén hatot – köztük Szigeti Józsefet, aki a németújvári ferenceseknél talált az első időkben menedékre –, Németország négyet, Svájc hármat és Svédország egyet.
Az ötvenhat után meginduló szocialista modernizációnak Ivánc életében megvolt a maga „röppályája”, fel- és leszálló ága. Az első szakasza beruházásokkal, fejlesztésekkel, gyökeres életformaváltással jellemezhető, a második szakasza a „szerepvesztésé”.
Az ötvenes évek sikertelen próbálkozásai után, 1960 decemberében meg-alakult a termelőszövetkezet. A téesz-tagság zöme hatvan év feletti, a beadott állatállomány szinte értéktelen. A megalakult téesz ugyan könyvjóváírással megkapta a volt állami gazdaság épületeit, de ezek is pusztulófélben voltak. Az első termelési eredmények szerények: kenyérgabonából hat-hét mázsa, takarmánygabonából hét-tíz mázsa holdanként a termés. Az erőforrások ekkor, úgy tűnik, elapadhatatlanok. A hatvanas évek második felében mindenre jutott pénz: holdanként két mázsánál több műtrágyát használtak fel, vegyszeres gyomirtás, TBC-mentesítés, borjúnevelő-építés, és hosszan sorolhatnánk. A gépesítés szintén előrehaladt: a nyolc erőgép a pótkocsival, a szerelőműhely, a hegesztővel és szalagfűrésszel felszerelt bognárműhely a téesz technikai színvonalának gyors emelkedését mutatják.
A faluban 1962-ben minden igényt kielégítő művelődési otthon épült. A Déryné Színház zsúfolt nézőtér előtt tartott vendégelőadásokat a hatvanas években.
1966-ban orvosi rendelő és orvoslakás építése a következő jelentősebb állomás. Az utak portalanítása, belvízrendezés, közvilágítás: sorolhatnánk, mi mindenben történt változás.
A felszín alatt persze más folyamatok is jellemezték falun a kádári konszolidáció évtizedét. A téeszbe belépett öregekkel szemben a fiatalok a közeli Körmend vagy a megyeszékhely ipari munkahelyein kerestek maguknak megélhetést. Aki tehette, menekülni próbált a faluból. A napi vagy heti (utóbbi főként az építőiparra volt jellemző) ingázás életmóddá volt Iváncon.
A hatvanas évek végétől már feltünedeztek a hanyatlás első jelei. A varázsszó a „körzetesítés” volt. Előbb az iskolára került sor 1968-ban. Hajnalonként buszjáratok vitték az általános iskola felső tagozatosait Csákánydoroszlóba, a körzetközpont zsúfolt osztályaiba. Majd következett a tanácsi összevonás (1970), végül a téesz-központ is Csákányba került (1975). Ivánc, sok más hasonló társával együtt, a hetvenes években az akkori településfejlesztési koncepció szerint a „szerepkör nélküli település” kategóriájába került, azaz csak lakóhelyként jöhetett számításba.
A határ képe is megváltozott. A külterületi lakóházakat, gazdaságokat tervszerűen felszámolták, így járt például Klára-major. A nagy erőgépekkel művelt szántóföldek nagytáblás földművelést kívántak. Ennek következménye a mezei utak megszüntetése, másutt pedig a beerdősödés lett. Az állami erdőgazdaságban a nagy területű tarvágások korszaka jött el. Mindennek következtében az egész határ, a táj képe is átalakult.
A személyautó elterjedése előtt szinte mindenki „bejáró” lett Iváncon, diák, munkás és alkalmazott egyaránt. A buszon utazott az éjszakai műszakba járó, az SZTK-rendelőbe utalt beteg, a kisdiák.
A hetvenes évek első felében talán a fenti körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a faluban maradt fiatalok tartalmas szabadidős elfoglaltságokat kerestek. Erre társas formában egyedül az ifjúsági klub kínálkozott. Háromszor tüntették ki a Petőfi Klubot vándorzászlóval, akkoriban tévé és újság szinte hetente az ivánci fiatalokkal foglalkozott. Kirándulás, szüreti bál, néptánctanulás, vetélkedők, egyszer még „beatmise” is szerepelt a programok között. László Gézáné klubvezetőnek kétségbevonhatatlan érdeme a siker.
Az 1990. évi politikai változások visszaadták a falu önállóságát. Az utóbbi évtized a víz- és szennyvízhálózat, továbbá a telefonhálózat kiépítését hozta el. E munka megszületése hónapjaiban megkezdődött a gázvezetékrendszer beruházása.
A stabilitást jelzi, hogy Ivánc szabadon választott polgármestere, Gyarmati Tiborné már a harmadik választási időszakban tölti be a település első emberének posztját.
A szocializmus által felforgatott tulajdonviszonyok részleges rendezését szolgáló kárpótlás mérlegét egyelőre nehéz megvonni, akár az egyének, akár a község szempontjából vizsgáljuk a következményeit. A helybeliekhez képest túl sok idegen, távol élő személy jutott kárpótlás útján termőföldhöz. Elgondolkodtató, hogy a Sigray-örökösök nem éltek a kárpótlás lehetőségével. Az önkormányzat viszont minden erőfeszítése ellenére sem jutott előnyösen hasznosítható vagyonhoz.
Mostanáig hét házat vásároltak meg külföldiek, főleg osztrákok.
A falu lakónépessége az 1998. év végén 762 fő volt. Élveszületés öt, halálozás negyven volt ebben az évben (a szociális otthon adataival együtt). 217 lakást írtak össze, ebből akkor vezetékes ivóvízzel 211 volt ellátva, a szennyvízhálózatra 131-en csatlakoztak. Kereken száz személygépkocsi, 161 telefonkészülék volt a faluban.
Három élelmiszerbolt, két vendéglátóhely és négy kiskereskedelmi egység szolgálta a lakosságot. A gazdasági viszonyokat tizennégy működő vállakozás, három kft., két betéti társaság és a kilenc egyéni vállalkozó alakították. Öten voltak a munkanélküliek. Jelenleg a termőföldeket egy osztrák gazdálkodó és a csákánydoroszlói téesz használja. Egyéni gazda, aki a mezőgazdaságból él, mindössze négy akad.
A legfőbb munkaadó a szociális otthon, a falu megtartó erejét főként ez jelenti.
Az alsó tagozatos iskolába huszonegy gyerek járt, akiket három pedagógus tanított két tanteremben.
Az ivánciak kétharmada még mindig a helyben születettek köréből kerül ki. Igaz, ez az időskorúak magas számarányából adódik, akik legtöbbje a törzsökös ivánci családok leszármazottja.
A millennium évében a falu északi kapujában Gyarmati Tiborné polgármester vezetésével, sok önkéntes munkával sikerült kialakítani a régóta tervezett emlékparkot. Itt végre helyére lelt Sigray Antal mellszobra, a negyvennyolcas honvédek kopjafája, a renovált Nepomuki Szent János-szobor, a megmentett szecessziós régi díszkapu és a zászlótartó rúd a nemzetiszínű lobogóval.

Rábai fürdőzők az ötvenes években (Benczik Sándorné tulajdona)

Kánikulában kiürül a faluközpont

A mai szociális otthon igazgatósági épületének bejárata a „kis kastélyban”

Ivánc 1992-ben elfogadott hivatalos községcímere

A Nagyerdő mintaszerű fenyőállománya

Képeslap (1970)

Képeslap (1975)

Az ülő sorban balról a harmadik Kapui Béla honvéd az orosz fronton esett el a második világháborúban (Gombor Lászlóné tulajdona)

Adományozók és szervezők (Kiss Józsefné, Kiss József, Végh József plébános és Köbli József) az 1989-ben felavatott hősi emlékmű előtt (Derecskei Csabáné tulajdona)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT