Rákóczi zászlót bont
Rákóczi zászlót bont
A török kiűzésének hatalmas terhei az adózó lakosságra, különösen a job-bágyságra nehezedtek. Számukra 1690 után a várva várt felszabadulás mégsem érkezett el. Alig hajóztak le a kanizsai törökök a Dráván – hogy hazánkba soha többé vissza ne térjenek –, a visszafoglalt Kanizsa helyőrségének tisztjei újból robotra rendelték be az egykori hódoltsági falvak népét. Balla István és társai Iváncon 1693-ban, aratási időben kilenc forinton személyenként megváltották az ingyenmunkát. 1695-ben Nagy Ferenc novemberben negyedmagával volt egy négy ökrös szekérrel robotra, hol egyik, hol másik muskétásnak tűzifát hordtak, majd kilenc napon át hídpallókat fuvaroztak. Egy másik alkalommal a robotosok elmaradása miatt a kanizsai tiszt „dúló németeket” küldött a falura, kiknek ellátását rájuk rótták. 1696-ban a szentmártoniak nem tudták a kilenc forintos megváltást előteremteni, így a hat forinthoz adtak még „disznósódért és lábat”.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy az idegenekből, főként németekből verbuvált állandó hadsereg nem laktanyákban szállt meg, hanem a parasztoknál szállásolták el a katonákat, akkor úgy látszik, hogy az új helyzet embertelenebb volt a jobbágyok számára, hiszen a hódoltság korában a kanizsai törököt évente csak egyszer látták, most viszont nap nap után a saját házukban, gazdaságukban kellett elviselniük az eleve ellenséges idegen zsoldoskatonák brutalitását, fosztogatását.
Amikor a kibontakozó Rákóczi-felkelés Vas megyét is elérte, a hegyháti és őrségi lakosság mindjárt a harcok elején a kurucok mellé állt. Kőszeg elfoglalásáról 1705. december 20-án Bercsényi írja: „rajtamentek Kőszegen az Őrségen fölszedett vagy ezerig való hajdúval a Bezerédjek”. Később, 1706 márciusában Rákóczinak jelenti Bercsényi: „az hegyháti nép Kis Gergely mellé fölkölt; vannak, azt hallom, 1500”.
1707 áprilisában Kisfaludy György ezrede állomásozott a Hegyháton, karácsony táján pedig Fodor Lászlóé és Móri Istváné.
Az ivánciak részvételére egy 1707. június 18-i vizsgálatból derül némi fény. Arra szerettek volna választ kapni a megyei kiküldöttek, hogy a job-bágyságot is kényszerítik-e lovasnak állni a kuruc tisztek. Bercsényi Miklós tábornok parancsa szerint az ezredek tisztjei csak a nemeseket és az agiliseket kényszeríthetik erre. Jobbágyok csak hajdút, azaz gyalogos katonát kötelesek adni vagy maguk helyet felfogadni. A kihallgatott ivánci jobbá-gyok megerősítették, bizony erővel is toboroztak a kurucok lovasokat közülük. Kisfaludy György hadnagya, Hagyárosi Zsigmond az ivánci Kovács Ferenc fiát lóra ültette, ő a tanúkihallgatás idején is táborban volt. Hagyárosi Balla Jánost is lóra ültette, „elhajtotta táborra”, egynéhány hónapig szolgált, majd hazajött, de újból érte jöttek és táborba szólították. Tóth Ferencért Horváth György hadnagy jött, de neki semmi fegyvere nem lévén egy huszonöt forintot érő lovát magukkal vitték, azt egy más katona alá adták, a lovat többé nem látta.
Szentmártonban Tancz György már 46 éves volt, Buda visszafoglalásában is harcolt 1684-ben, de neki is hat forinton kellett maga helyett katonát felfogadnia.
1709-ben Vas megyében a kurucok számára kedvezőtlenre fordult a hadi helyzet, a császáriak a korábbinál nagyobb erővel készülődtek a megszállásra. Szeptember 8-án Nehem generális a terestyénfai táborból az ivánci, szentmártoni és még vagy két tucat név szerint felsorolt hegyháti falu bíráihoz magyar nyelvű fenyegető levelet intézett: „nagy szertelenséggel és kemény neheztelléssel köll éreznem, hogy oly kemény ördögi szívvel idegenedettetek legyetek Őfölsége népétül, az magatokat húzó-vonyó és már-már végső pusztulásra hozó rebellisekhez”, majd okát is megadja haragjának: „a sok kiküldött parancsolatok ellen mind az közöttetek lappangó és kevés kenyereteket fogyasztó, mind az Rábán föl s alá járó kurucok felöl semmi hírt nem hoztok be ide a táborra, se pedig az közelebb lévő végházba”. Megparancsolta Nehem a falusi bíróknak, hogy ha a kurucok a Rábán át akarnak kelni, azonnal jelentsék neki. Különben a helységek bíráit az első esküdttel együtt felakasztatja, a falukat pedig katonáival fölprédáltatja és porig égeti.
Nem tudni, milyen következményei lettek a fenyegetésnek, Vas megye a következő évben gyakorlatilag a császáriak kezére került. A nyári borzalmas pestisjárvány Iváncot elkerülte, talán jól működött a község által létrehozott zárlat. Marácon viszont kétszázan estek áldozatául – ahogy akkor mondták – a mirigyhalálnak.
A hadiadó, a portio elviselhetetlenségét érezve megpróbáltak enyhítést elérni a megye akkori főjegyzőjénél, aki történesen maga Sigray József volt, Ivánc földesura: „Már a falubéli embereknek nagyobb része annyira jutott, hogy teljességgel a kenyeréből is kifogyott, úgyannyira, hogy cselédit is nem táplálhatja, nem hogy ezen súlyos adózásnak megfelelhetne, mivel úgyis szegény falunk az országuttyában vagyon, és sok alá s föl járó vitézlő rendnek, őfelsége hadainak köll gazdálkodnunk, és az portio is rajtunk... mastan némelyek közülünk az nagy szegénségnek miatta egy köz vetést sem tehetett.” Ha Sigray nem jár közben érdekükben, akkor a bujdosást választják: „kétség nélkül ilyen téli időben is el köll bújdosnunk szegény falunkból”.
Részleteiben ma sem ismerjük az akkori idők véres harcait, a falvak felgyújtását, a lakosság „megfutását”. Néha a későbbi idők egy-egy tanújának a visszaemlékezéséből, mintegy mellékesen értesülhetünk a borzalmakról. 1739-ben Ingiszy István szentmártoni lakosról az egyik tanú meséli: „Ingé-szy István az atyjával, ugyan Ingészy Istvánnyal az kuruc világban, midőn az Fodor hajdúi az Őrségen voltak kvártélban s Csikvár alá vitték őket táborra, akkor az egész ispánki falu elfutott, s azon alkalmatossággal Ingészy István is Iváncra ment laknyi, Iváncrul Szentmártonba s mast is ott lakik.”
A Bicsákok így kerültek Viszákra egy kortárs tanú szerint: „midőn Rabatin az nádallai sáncbul kigyütt az Őrségre, az egisz Őrség a viszákiakkal elfutott elöttö, akkor Bicsák István is a viszákiakkal elszaladott, de ugyancsak visszagyütt Viszákra, s azuta mindaha Viszákon continuálta lakását”.
Egy másik maráci nemes a rácjárásra is emlékezett a Hegyháton: „az rácok, midőn e táján az egész Rába folta mellett égettek és rablottak volna, ezen fatens viszáki erdőben szaladott volna az rácok előtt”. Himfa felégetése is a délről jött martalócok lelkén száradt.
1705-ben Sigray József, a néhai Sigray János kapitány unokája négy jelölt közül elnyerte Vas megye alispáni székét. Politikai álláspontja a kezdeti időszakban ingadozó, ma úgy mondanánk: „opportunista”. A dunántúli megyékben ez nem számított kivételnek. Sigray maga ezt így fogalmazta meg: „ahhoz hajul az Nemes Vármegye is, aki őrzi és oltalmazza”.
Amikor a kurucok 1705 elején átcsaptak Sopron és Vas megyébe, a megyék vezetőit, szentgyörgyi Horváth Zsigmondot, Simaházy Ferencet és társaikat fogolyként magukkal vitték, és Murány várába szállították. Sigray Józsefet és két társát akkor váltságért elbocsátották. Hűséget fogadhatott, hiszen 1705. szeptember 20-án Őry Mihállyal együtt ő az, aki Vas megye képviseletében aláírta a szécsényi országgyűlésen a szövetséglevelet.
Bercsényi eleinte bizalmatlan volt Sigrayval szemben, 1706-ban mégis mellette szól Rákóczinál: „Sigray uram micsoda qualificatus, tanult legén, megmustrálja magát; hívségét is akarja hitetni... többhez bízik itt, mint má-sutt... Reménlem, jó szolgája lehetne még nagyságodnak s az hazának.”
Sigray a feleségét is szerette volna áthozatni a Dunántúlról. Bercsényi javasolta Rákóczinak, hogy fogadja el a feltételt, de ne megyei, hanem más szolgálatban alkalmazza. Ha felesége már itt lesz, a továbbiakban az ő, Bercsényi, gondja lesz Sigrayt kézben tartani. Rákóczi egy hét múltán igenlő választ adott a kérésre, hozzátéve: „Zsigray, megvallom, accomodabilis ember lészen...”
Az éles szemű Bercsényi persze lenézte a helyezkedő, mohó követet. Egyik levelében gúnyosan említ egy kínos esetet: „Az Dunán túl való követek – az Confoederationak repraesentatiojára jűvén –, az senatorok jelen létekben adtam audentiát; csak elhülék belé, hogy Zsigray oly solemnis actuson, az bécsi mód szerint az asztalomra teve egy ezüstös szerszámot, az melylyel kimenetele után azonnal megajándékoztam; jobban járt tehát, mintsem Károlyi az aranyaival.”
Sigray János, József testvére, szepesi prépost megtagadta, hogy felesküdjön a conföderációra. Válaszul Rákóczi a szécsényi országgyűlésen hozott törvények értelmében megfosztotta a méltóságtól, és 1706 őszén mást nevezett ki helyébe. A fivér esete megelőlegezte Sigray József pálfordulásának bekövetkeztét is. 1706 júliusának utolsó napjain Sigray váratlanul a Habsburg-párti Erdődy Sándor Vas megyei főispán monyorókeréki várába futott, és a császár hűségére tért. 1706. augusztus 4-én Eszterházy Antal tábornok utasította katonáját, Szatmárit, hogy Sigray árulását megtorlandó földig romboltassa annak felsősurányi kastélyát. A kurucok a szerény udvarházat szó szerint a földig lerombolták a kőkerítésével együtt, még a mellette lévő gyümölcsöst is kivágták, a majort, a juhaklot, a pajtát és a kertet pedig fölgyújtották.
Sigray József csak hajszál híján menekült meg az elfogatástól. Augusztus 4-én Eszterházy Antal hatezer kuruccal Monyorókerék vára alá ért. Sigray a várból figyelte hajnali öt órától kilenc óráig a folytonos csapatmozgást. A kuruc parancsnok, Bertóti István megadásra szólította fel a várbelieket. Déltájban azonban Eszterházy a fősereggel megindult Pornó felé a rácokat üldözendő. Délután három órakor Bertóti is utánuk indult, Sigray fellélegezhetett.
Nehéz órákat élt át. „Én ellenem – írja levelében – valóban nagy neheztelléssel vadnak, s ma is szörnyen kérdeztek, csak azért, hogy az őfölsége devotiojára tértem, már házamat öszveégették s fenyegetnek magamat is, ha kaphatnak halállal. Mivel pedig az kígyó is tudja maga veszedelmit, tartok attól, hogy netalántán másszor is ennél nagyobb veszedelem érjen.”
Többé azonban nagy veszedelem nem érte. Az ő és utódainak gyorsan emelkedő, a bárói, majd a grófi rang elnyeréséig ívelő pályáját ekkori döntése alapozta meg.
Sigray József díszes bárói címere 1724-ből (dr. Kóta Péter tulajdona)
