Egy nagybirtok közepén
Egy nagybirtok közepén
A kuruc felkelés elbukása utáni korszak Sigray József számára, érthető módon, pályafutásának kibontakozását hozta el. Vas vármegye alispáni tisztét töltötte be a kezdeti időkben. A kurucok által földig rombolt felsősurányi udvarház helyére új, a kor ízlésének megfelelő egyemeletes barokk kastélyt emelt rangos cinteremmel, mint a kapuján látható évszám megőrizte, 1723-ban.
Nem késett az uralkodó elismerése sem. 1724-ben Sigray József, valamint Károly és Lajos fia bárói címet kaptak. Címerük: négyelt pajzs, koronás sárkány által körülvett szív alakú pajzzsal, ebben keresztbe tett két vörös mezű kar, markukban egy-egy közepén megfogott pettyes aranypisztrángot tartanak; ezt fönt jobbról ezüst félhold, balról arany csillag kíséri. Ez Sigray József anyjának, Nadányi Zsófiának a bárói címeréből való. A nagy pajzsban az első és a negyedik pajzsmezőben befelé fordult ágaskodó ezüst egyszarvú, a második és harmadik mezőben befelé forduló ágaskodó kétfarkú oroszlán. A sisakdísz két kitárt sasszárny között koronás hegyével fölfelé álló egyenes kard, a takaró ezüst-vörös, illetve kinövő koronás griff előlábaiban égő bombát tart, a takaró arany-kék. A pajzstartó két fehér kutya, arany nyakörvvel, hátsó lábaikkal a surányi kastély romjain állanak. Jelmondat: „buzgósággal és hűséggel” (candore et fidelitate).
Az egyszarvú és a kard motívumát tervezői a régi Ivánczy-címerből kölcsönözték. A surányi kastély stilizált romjai a Habsburg-elkötelezettségre emlékeztették a családot. Sigray József 1730-ban kancelláriai tanácsos, 1739-ben pedig Somogy megye főispánja lett.
Első teendője 1714-ben a katolikus plébánia visszaállítása volt Iváncon. A reformátusok ezzel egy erős állásukat veszítették el, az őrségi reformátusság szerves részét képező, sok rekatolizációs kísérletet túlélt egyházközséget Sigraynak sikerült kiszakítania a protestánsok kezéből.
Papot hozatott az új plébániára, a talán kőszegi származású Bosicskó Jánost, aki megfelelő képzettséggel rendelkezett, Kőszegen, Zágrábban és Bécsben tanult, és feladatát eleinte missziós térítőként végezte a protestáns jobbágyok között.
A katolikus restauráció nemcsak a templom épületének rendbetételét jelentette, hanem a pap vagyonának, tekintélyének a megerősödését is. Az ifjú Bosicskó üres kézzel érkezett a faluba, s halálakor egész kis vagyont hagyott maga után. A jobbágyok emlegették az egyik perben, hogy plébánosuk egykoron „gyarló sorson lévő” papként érkezett a falujukba, de nemsokára „lógó bőrös” kocsin járt. Halála után kisebb helyi csetepaté támadt vagyona megszerzéséséért a papok, Sigray és a faluközösség között. Az átlagon felül képzett Bosicskó szobájában, „a pohárszéknek allyában tanáltattak külömbféle Deák és Németh könyvek, matriculákkal edgyütt Nr. 18”. (A Bosicskó vezette anyakönyvek nem maradtak fenn.)
Sigray József másik sikeres lépése Viszák újbóli betelepítése volt. Az Őrséggel szomszédos kis falut az 1580-as évek török portyái elnéptelenítették, a Lugos-völgyiekkel együtt. Több mint egy évszázad után, csak a kuruc harcok idején kezdték használni az őrségiek a földjét, jobbára titokban. Egy későbbi tanúkihallgatás során említi egy tanú, hogy amikor Rákóczi háborúja idején a rácok a Rába mentét végigperzselték, akkor ők a viszáki erdőbe menekültek, és láttak a faluban házakat. Végül kellő telepes összegyűlvén, 1718-ban Sigray József a jobbágyok számára rendkívül kedvezőnek tűnő szerződést kötött, hogy Viszákon megmaradjanak. A robottól teljesen mentesültek „örökössen és megmásolhatatlanul” a viszákiak, helyette évente száz „rénes” forintot kellett fizetniük árendaképpen, melybe Lugospuszta művelésbe vétele is beletartozott. Csupán aratáskor kellett Surányba házanként egy embert adni egy hétre, meg épületfahordásra alkalmanként rendelkezésre állni.
Tíz év múlva azonban a viszákiak már ugyanúgy robotoltak, mint az örökös jobbágy ivánciak és szentmártoniak. Nem tudni, mi történt; vagy az árendát nem tudták fizetni, vagy Sigray látta elérkezettnek az időt a szerződés érvénytelenítésére, miután a falu benépesült. Mindenesetre 1728-ban már tizennégy telkes gazda lakott Viszákon.
1733. február 23-án, a surányi kastélyban tartott úriszéken a jobbágykötelezettségeket rögzítették. A megkötött szerződés szerint az ivánciak a robotot Surányban teljesítették. Igavonó állattal bíró gazda tavaszi vetés alá négy egész napot, őszi vetés alá, továbbá parlagszántáskor és keveréskor nyolc-nyolc napot, trágyahordáskor nyaranta négy napot, télen tűzifahordáskor is négy napot tartozott szolgálni. A marhásak és a gyalogosok az őszi és a tavaszi gabonát összesen tizennyolc napig aratták földesuruknak. Két marhás fogat összefogva Újhelyig és Bécsig hosszú fuvarra volt kötelezve.
A hatnapi kaszálást az uraság elengedte, de a báróné asszony a fél mázsa tisztított lenre az ivánciaktól és a szentmártoniaktól igényt tartott. Egy-egy pár kappan ajándékozása továbbra is szokásban maradt. Összeségében a jobbágyterhek nem tekinthetők a környező uradalmakhoz képest feltűnően súlyosnak, bár a marhás jobbágy évi robotterhe ötvennégy napjával elérte a teljesíthetőség felső határát.
A XVIII. században a gyors népességnövekedéssel és a tartós békeállapottal együtt megindult a korábban visszaerdősödött területek újbóli művelésbe vétele, új irtások is keletkeztek. Iváncon feltörik a nevében is erdőre utaló Fenyős-földet a pap számára, akkor irtják ki a Kecskeháti-dűlőt, és az Óma-kút környéke is sorra kerül. A legjelentősebb művelet az elpusztult falvak földjének vissszahódítása. Viszák falu, Lugos és Németfalu majorok életre keltése Sigray József érdeme. Eközben – akárcsak évszázadokkal ezelőtt – a felértékelődött erdőterületek és irtásföldek újból határvillongásra adtak okot az ivánciak és a szentgotthárdi apátság két határos faluja, Kondorfa és Gyarmat lakosai között.
József megkezdett munkáját fia, Károly folytatta. 1716. szeptember 2-án született Felsősurányban. Kőszegen tanult, 1760-ban a dunántúli kerületi tábla ülnöke, 1767-ben a hétszemélyes tábla ülnöke. 1774-ben ő is, mint korábban apja (s mint fia, József a későbbiekben), Somogy megye főispánja, 1787-ben belső titkos tanácsos. És újabb rangbeli emelkedés: 1780-ban grófi címet nyer.
A szintén páratlan felemelkedést elérő, a grófi címet vele egy időben megszerző Szvetics Jakab personális leányával, Szvetics Zsófiával Kőszegen kötöttek házasságot. Kőszeg különben mindkét család hazája ebben az időben; ma is állnak a nevüket, hivatali ténykedésük emlékét viselő ódon házak a városban.
Fordulópontot hozott a falvak és a földesúri család életében Sigray Károly 1745-ben foganatosított döntése. Az uradalom központját Surányból áthelyezte Iváncra, felépítette itt a kastélyát, és majorsága kiépítésébe fogott. Véglegessé akkor vált elhatározása, amikor 1750-ben eladta szülőházát, a szép surányi kastélyt, a hozzá tartozó csekély földdel Somogyi Ferencnek.
Az elpusztult Lugos határát az erdő közepén korábban az ispánkiak árendálták. Most rögtön major építésébe fogott itt is. Megpróbálta megnövelni a birtoktömböt 1755 körül. Megvásárolta Rimanóczy Ádámtól Szentjakabot és Boldogasszonyfa-pusztát, melyek az ivánci uradalommal területileg érintkeztek.
Az ivánci letelepedés, gazdaságbővítés nem történt konfliktusok nélkül. 1765-ben a helytartótanács elé került a jobbágyok panasza. A kastély kialakításakor két jobbágyhelyet foglalt el a földesúr, az egyiken lakását, a másikon a majorját építette fel. (Az Ivánczyak udvarháza helyén tehát jobbágy lakott Iváncon ekkoriban.) Helyette terméketlen földet kaptak cserében. A terjeszkedés jele szerte az országban az, hogy a földesúr elfoglalja a község közös legelőjét, így történt ez most Iváncon is.
Minden héten három napot kellett robotolni két marhával, nyáron, valamint kukoricavetés és -törés idején, ezenfelül rendkívüli szolgáltatást is igényelt az uradalom, amit nem vont le az éves robotszámból. Minden féltelkes évente kétszer volt köteles Sopronba vagy Grazba hosszú fuvarba menni.
Új adónemeket is megpróbált behozni a földesúr, a makkoltatás után is fizetni kellett. A falu kocsmáltatási jogát negyedévre szállította le.
A kialakult feszült helyzetre jellemző, hogy Lázár Ferenc gazdatiszt veréssel, tömlöccel fenyegette a jobbágyokat, Gál András gazdát pedig úgy megverette, hogy egy hónap alatt sem épült fel sérüléseiből. Olyan megmozdulásokra mégsem került sor, mint a megye németlakta vidékén, vagy Magyarósdon, ahol az elégedetlenség odáig fajult, hogy a lakosok Rákóczi emlegetésével rémisztgették kegyetlen földesurukat, Rimanóczy Ádámot, vagy Szőcén, ahol a helyi plébános állt a zendülők élére.
1767-ben Mária Terézia rendeletére az egész országban egységesen rendezték a jobbágyok és földesuraik jogviszonyait. Nem kell aprólékos ösz-szehasonlítást tenni, akkor is látható, hogy a megelőző években elharapózott földesúri túlkapásokra a kibocsátott urbárium többé nem adott lehetőséget, bevezetése tehát előnyös volt a Sigray-jobbágyok számára is. Az úrbérrendezés 1767-ben Iváncon 36 jobbágyot (mind „örökösek”, azaz szabad költözködési joggal nem rendelkeztek) és nyolc zsellért érintett. A telekhányad szerinti megoszlás, mely aztán két évszázadra előre meghatározta az adott család sorsát, a következő volt: tizenhét egész telkes, hét féltelkes, kilenc negyedtelkes, azonkívül három fő ettől eltérő hányadot bírt (1 3/8, 7/8, 3/4).
Az 1767. évi úrbérrendezéskor Sigray Károly birtokai a Hegyháton (Ivánc, Viszák, Szentmárton és Szentjakab) megközelítőleg 62 egész jobbágytelket tettek ki, 115 telkes jobbággyal. Itt volt a birtok központja. Dunántúlon Győr megyében (Gyömörő, Kispéc) közel nyolc egész telek, Somogy megyében (Belezna) tizenegy egész telek. Összeségében nem volt ez jelentős nagyságú úrbéres földmennyiség az ezres nagyságrendű főurakéhoz képest. A felsőpéci és a gyömörői birtokokat, amelyeket Gössinger Magdolna hozott a házasságba, a gróf hamarosan eladta.
Sigray Károly Iváncon hunyt el 1800. július 8-án.
A paraszti világ zártságáról tanúskodnak a korabeli házassági anyakönyvek 1752 és 1776 között. Ez alatt az idő alatt Iváncon senki sem keresett magának házastársat tizenöt kilométernyi távolságon túli faluban. Nem voltak tótsági, német vidéki házastársak, a megye nemzetiségi lakossága a párválasztásnál szóba sem jöhetett. Alig két emberöltővel a református prédikátor elűzése után a katolikussá lett ivánciak ritka kivételképpen kerestek maguknak társat az református Őrségben is. Annál inkább saját falujukban: minden második ivánci házas férfi felesége helybeli lány volt.
A „házassági piac” tulajdonképpen a fára, a plébánia területére terjed csak ki. Az ivánci plébánia ebben az időben meglehetős nagyságú, hiszen Marácon kívül ide tartozott Csákány mezőváros is.
A férfiak és a nők párválasztásában a plébánia területén némi szabályosság fedezhető fel. A férfiak inkább a nemesek és agilisek lakta Marác és a mezőváros Csákány felé, tehát „felfelé” tájékozódtak menyasszony után, mind-eközben az ivánci (és szentmártoni) menyecskéket a gyarmatiak, kondorfaiak, tehát a zártabb apátsági falvak legényei választották maguknak. A kisebb Szentmártonban már az endogámia – a rokonházasság – jelei is kimutathatók.
1803-ban az uradalom fölmérette a teljes úrbéres földállományt, és azok földjeit is, akik az urbáriumban rögzítettnél többet birtokoltak, mert az utóbbiakat robottal kívánta terhelni. Az évi 52 napi igás, illetve 104 napi gyalogrobot, amit egy egész telkesnek évente teljesítenie kellett, már nem volt tovább növelhető a jobbágygazdaság tönkremenetele nélkül. Az ivánciak döntöttek: semmiképpen nem hajlandók többet teljesíteni, inkább megválnak tábláik egy részétől. 1805-ben dűlőnként holdszámra összeírták azokat a földeket, melyekről a jobbágyok lemondtak. Ez összesen 433 és fél holdat tett ki. Zömében a falutól távoli, egykori erdőterületekből teremtett irtások voltak, legnagyobb részük (109 hold) a nevében is kifejező Ritásban.
Amikor a jobbágyok számára hátrányos, de a fellebviteli fórumokon jóváhagyott, helytartótanács által megerősített regulációt az uradalom 1812-ben végre akarta hajtatni, meglepetéssel tapasztalta, hogy a jobbágyok a lemondott földeket zavartalanul továbbra is szántották, vetették, ezek termését maguknak behordták. Sigray a nyílt konfliktust kerülni szerette volna, ezért először, mint ez az irtásföldek esetében másutt is szokásban volt, beérte a termények után szedett tizeddel.
A gazdaságok életterének szűkülésétől félve az ivánciak a másik három érintett uradalmi községgel, Szentmártonnal, Viszákkal és Szentjakabbal összefogva a tettek mezejére léptek: megtagadták az új úrbéri tabella (ma úgy mondanánk: „tulajdoni lapok”) átvételét, de még ennek a tizednek a beszolgáltatását is.
Rögtön szervezkedésbe kezdtek. Az úrbéri perben őket hivatalból képviselő ügyész fizetése összegyűjtésének ürügye alatt titkon saját akciójukra gyűjtöttek pénzt (saját célú pénz, úgynevezett collecta gyűjtését jobbágyok között a törvény tiltotta). A szószólóvá előlépett Korán György ivánci jobbágy két évtizeddel később felfedte a jól leplezett cselekményeket a megyei vizsgálóbizottság előtt: „...ő maga kétszer volt az emlétett peres tárgyban Bétsben, amidőn az általa odavitt folyamodás levelet egyszer Széll Imre úr, a T. N. vármegyének akkori tiszti alügyviselője, másszor pedig néhai Saly Károly főszolgabíró úr tették fel, s egyik alkalmatossággal Ő Császári Királyi Felsége színe elébe személyesen bocsáttatván, a folyamodó levelet ugyan maga nyújtotta be, máskor pedig azt Morsovits úrnak mint a szegények ágensének adta által. Ezen két utazásaira pedig egyszer 60, máskor 50 váltóforéntokat vitt el véle, s ezen pénzekből Szobolits nevű volt mesternek, ki vélek esmerettségben volt, és akkor Bétsben lakott, adott 20 váltóforéntokat, a többit pedig utazásában és bétsi tartózkodásában elköltötte. Mindezen pénzeket magok között eggyetértve, akkori bíráik által, kik már mind meghaltak, szedették össze.”
Korán György tehát a bécsi Burg híres kérelmező folyosójáig, I. Ferenc császárig is eljutott az ivánciak instanciájával. A Sigray-jobbágyoknak a „fölséges trónushoz alázatossan bényújtott panaszolkodó s egyetemben könyörgő levelek” mindenekelőtt az ivánci telki földek eggyel alacsonyabb, azaz a legrosszabb minőségűnek kijáró harmadik osztályba sorolását kívánta elérni. Az 1814. július 6-án Bécsben a királynak átadott latin nyelvű folyamodvány bevezetőjében szóvá tették társaik tömlöcöztetését: egy ízben nyolcan tizenhárom hétig, másszor öten három hétig voltak elzárva, éjszaka is megvasalva. Kérték, hogy elfogulatlan emberek végezzék a földjeik felmérését (Sigray francia földmérőt alkalmazott), mert akkor kiderül, nemhogy a második, hanem a negyedik osztályba sem sorolhatók. Még jól megtrágyázva, a legjobb időjárást alapul véve is ritkán és legfeljebb négy-ötszörös termést takaríthatnak róluk be. A lapos földeken természettől fogva csak a fenyő terem meg, és ha egy évre felhagynak a szántással, felnő kenderként a fenyő. A hegyes-völgyes részeken a gyakori esőzések elragadják a termőréteget.
A földek osztályozása okozta problémáknak az az előzményük, hogy a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezéskor, 1767-ben a Hegyháton és az Őrségben nagy különbségek mutatkoznak a minősítésben, noha egyképpen rossz termőhelyi adottságú erdőtalajokról, eredetileg irtásföldekről volt szó. Az ivánci földek, mint már esett szó róla, a második osztályba kerültek, az egész helyhez húsz hold szántót és arányosan ehhez tartozó rétet és faizási jogot adtak. A szentjakabiak és a viszákiak földje már ekkor a harmadik osztályba soroltatott, ez huszonkét hold szántót és ezzel arányos tartozékokat jelentett. Az őrségiek viszont, mintegy történelmi kuriózumként, a hasonlóan osztályba sorolt földjeiket mindenütt hárommal felszorozhatták.
Az őrségiekhez képest hátrányos helyzetbe került ivánci jobbágyok között, akik a kirívó különbségeket naponta észlelték, a földosztályozás örökös beszédtéma lehetett. Érthető módon mielőbb orvosolni akarták. Annál inkább, mert helyzetükre az is árnyékot vetett, hogy az uradalom gazdaságának központja a faluban épült ki, és az állandó terjeszkedésével fenyegette az egyébként is elégtelen jobbágyföldek megtarthatóságát. A panaszok okozói különösen a majorok csordái, juhnyájai. A napóleoni háborúk alatt a hirtelen jött agrárkonjunktúra lehetőségeit az allódiumok felfejlesztésével próbálták kihasználni a földesurak, ez pedig csak az úrbéres földek rovására volt lehetséges. A megnövekedett munkaerőszükségletet pedig több robottal kívánták fedezni.
A besorolás megváltoztatásáért megindult perben lefolytatott vizsgálat végül megállapította, hogy az „ivánczi helység határa habár dombosan fekvő legyen is, mindazáltal általlában egyenessen vannak szántóföldei, s habár soványabbak is az szomszéd helységek földeinél, mindazáltal nem éppen nagy iparkodással földeiket jó karban tartván elégséges gyümölcsét várhatják”.
A szúrópróbaszerű felmérések a jobbágyföldeket a tabellában szereplő tételeknél egy-kétszáz négyszögöllel többnek találták, és 1813. június 8-án úgy tapasztalták, hogy azokat felszántották és bevetették.
Ugyanezen év szeptember 16-i megyei kisgyűléshez címzett beadványukban a jobbágyok megígérték: ha az urbariális tabella át nem vételéért elfogatott társaikat szabadon engedik, készek beletörődni a helytartótanács ítéletébe. Ezzel szemben három napra rá hiába szállt ki a Saly Károly táblabíró vezette küldöttség Iváncra, a jobbágyok kijelentették, hogy „ők mindaddég méglen ezeránt őfölsége különös parancsolatot nem ád, a 10. keresztet ki nem adják”.
Idővel s a kedélyek csillapultával a tiszttartó úgy látta, hogy újból próbálkozhat. Köbli György ivánci jobbággyal kiment a mezőre, hogy a lemondott földeken termett asztagban heverő gabonáját összeírja, és „...akkoron bizonyos Bentzik Mihál ivántzi jobbágy két szekéren gabonáját hordotta, a tiszttartó úr tehát megszólította, hogy a 10. kévéket be ne merje hordani. Az azonban nemcsak hogy fölrakta, de goromba szavakkal illette az tiszttartót, hogy tudni illik az tiszttartó abban üneki nem parancsol, s meglátja, ha azért megbünteti. Evvel a tiszttartó hazamenvén két trobontot érette küldött, hogy hoznák be ezen Benczik Mihált. Benczik Mihál azonban béjönni szépségessen nem akart, az trobontok tehát az asztagrul lábravalójánál fogva lehúzni akarták, de az fölkiáltván, hogy hadnának neki békét, egyéberánt rossza lesz az világ. Az trobontok tehát ottan hagyták, nehogy valamely verekedés történjen közöttök s hazamentek. Ezek után jöttek bé számos ivánczi jobbágyok az tiszttartó lakásához s jelentették, hogy ők az idén ki nem fogják az 10. kévét adni.”
Megismételték, hogy csak a király parancsa kézhezvétele után veszik át a tabellákat. A küldöttek figyelmeztették a jelenlévő jobbágyokat, hogy milyen veszedelmes lehet rájuk nézve az ilyen felsőbbség elleni „rugadozás”, mindez azonban mit sem használt. Közölték, hogy „inkább készek heleiket elhadni, hogy sem ezen új urbariális reguláció mellett megmaradni”. A sikertelen békítési kísérletről szóló jelentését Saly Károly azzal zárta, hogy „ezen alkalmatossággal tapasztaltunk némellyeket, akik a hangassabb szovakkal mások előtt beszéllettek, s minthogy az uradalom által is vádoltattak, hogy az többieknek is ezek volnának fobb bíztatói, akiket még befogattatni szükségesnek vélnénk, úgymint Ivánczrul Benczik Mihált, Benczik Ferenczet, Szivos György kovácsot, Németh Ádámt, Viszákrul Pető Ferencet, Pongor Jánost, Szentmártonbul Ingiszi Józsefet”.
A pandúroknak nem mindegyiküket sikerült elfogniuk, végül is Benczik Györgyöt, Szivos Györgyöt, Németh Ádámot, Pető Pétert és Pongor Jánost a szombathelyi fogházba szállították. Jó két és fél hónap eltelt, mire megtörtek, és engedelmességet fogadtak. Az akkori börtönviszonyokat ismerve ezen nem csodálkozhatunk. A kortárs Hegedüs Sándor nem sokkal később, 1840 körül, így rajzolta le nagy pontossággal az ott uralkodó állapotokat: „...a nemes megye előbbi tömlöczei tudni illik a föld alá szinte két három ölnyire mélyedvén, öt hat külön rekesztékből állottak, a mellyek minden egyikében 20-24, néha több rab is 3-4 sorba ugy zárattak, hogy nap hosz-szában ugyan szabadon lennének lábbékóikban, de estenként éjszakára lábvasaikon egy hosszú láncz keresztül vonása által, mellynek vége az őrszobába fölhuzatott, egybe füzetnének. Az egész épület sötétsége miatt vadak barlangjához hasonlíta, és szük lépcsőin gyertya világ nélkül napon által is lehetetlen vala a lejárás. A fölső épület semmivel sem volt czélerányosabbb az alattinál.”
Az öt Sigray-jobbágyot 1813. december 4-én bocsátották szabadon, idős korukat is figyelembe véve, de megtéríttetve velük a tömlöc tartási költségeit.
Az elfojtott elégedetlenség most más utakon kereste magának a kitörési lehetőséget. A nyugtalan ivánciak kiváló szövetségesre leltek a szomszédos Őrség lakosaiban, akik már másfél százados tapasztalatok birtokában küzdöttek sorsuk jobbrafordulásáért. Az őriszentpéteri jegyző, Farkas János állt annak a szervezkedésnek a hátterében, mely peres úton kívánt elérni némi könnyebbítést az őrségi jobbágyságnak. A dézsmaperüket meg is nyerték a Batthyány család ellenében, ami nem lebecsülhető teljesítmény. Igaz, ügyük-nek titkon neves pártfogókat, főként protestáns ügyvédeket nyertek meg.
1815-ben a nagyrákosi nemes közösség olyan bizonyságlevelet állított ki az ivánciak mellett, amely másfajta érvelésmóddal élt a jogi küzdelem során. Ez pedig az Őrség és környékének rendkívül rossz talajadottságaiból és sajátos földművelési technikájából, a néprajzból jól ismert „bakhátas” szántásból indult ki. A nagyrákosi Nemesszer testimoniálisa rendkívül értékes okmány, érdemes majdnem teljes egészében idézni:
„Alább irott szomszéd helységbéliek, egyrészént ezen tekintetes Vass Vármegye Eörségi Districtusnak nemessei és földmívelői mindennapi tapasztalásunkból vallyuk és hitünkkel megbizonyítani készek vagyunk, hogy ti. méltóságos gróf Sigray őnagysága örökös ivántzi, szentmártonyi, viszági és szentjakabi írt négy helysége határjai hegyes-völgyes, vízhordta, árkos, sárga agyagos, és többszer a víz elsepri földeiket a vetéssel edgyütt, és a fönt írt négy helységek határjainak rosszaságát már a rajta termő kosz is bőven megmutatja és bizonyítja, sőtt az ő fehér agyagossága miatt pedig olly terméketlenek, hogy azokat egy-két esztendei vetés és haszonvétel után több esztendőkig elhagyni kelletik, és minek utánna a rajta termett fenyőfák levágása, elégetése s ekképp lett trágyázása által valamennyire a termékenységre elkészíttettek, csak akkor újra ismét egy-két esztendőre haszonvehetők. Azok pedig, amellyek közelebb vagy pedig jobban készen valók, az legnagyobb szorgalommal is az harmadik szem mag termésig sem hozhatók, és igen rit-kán történik, hogy egy hold négy kereszt gabonánál többet teremjen...
Bizonyítjuk továbbbá azt is, hogy a föld kiterjedésében ugyan nagy, de felette terméketlen lévén, igen sok és nagy munkát kiván, úgyhogy a föld ha háromszor meg nem szántották, semmit sem terem, továbbá, hogy egy hold földbe az ujj mérés szerént egy köböl jószágnál többet semmiképpen el nem vethetnek, mert az egész hold földnek felét a barázdák foglalják el, mellyek elkövethetetlenül szükségessek az ittvaló földeken, mivel a föld a vizet magába nem veszi, következésképpen ha barázdák nem volnának, ahol a víz elfolyhat vagy megállhat, a vetést egésszen megölné és semmivé tenné, amelly felette nyomoruságos földmívelés miatt kintelenek a fent írt négy helység jobbágyi a szükségtől hajtatván fórozással és a szomszéd nemes Zala és Somogy vármegyében aratással és csépléssel s egyébféle munkával magukat, cselédjeiket táplálni, ruházni, mindennapi kenyereket megkeresni, hogy így földjeiken lett termésből Eőfelsége adóját, a nemes Vármegye portióját és a méltóságos uraság igen terhes praestatioját megadhassák.
Mellyről jó lelkü ismerettel adjuk ezen bizonyságlevelünket.
Költ Nagyrákoson, Böjtelő havának 20. napján, 1815. esztendőben.
A Nemesi Communitas.”
Magyarósdtól Szalafőig tíz község elöljárói írták alá a nagyrákosi nemesek testimoniálisát. (Az aláírók közül nem hiányzott a fent említett őriszentpéteri Farkas János sem.)
A vármegye úrbéri törvényszéke nem fogadta el ezt az érvelést. Széll Imre jegyző 1820. szeptember 12-én Viszákon négy mintaterületet jelölt ki találomra, szinte tudományos aprólékossággal kiszámolta, hogy a szántóföld hányad részét adja ki a barázdáknak fenntartott terméketlen terület. Az eredmény szerint 9971 négyszögöl termőföldre, melyben a fele rész parlag is bennefoglaltatott, és amelyet összesen 19 barázda tagolt, 959 négyszögölnyi barázdaföld esett. Közelítő becsléssel elmondható, hogy a szántóföld egyötödét tehették ki a barázdáknak fenntartott területek.
A per további állomásait már alig érdemes követni. 1833-ban a megye kisgyűlésén jelentik, hogy az uradalom a békesség kedvéért harmadik osztályba engedte átminősíteni az ivánci földeket, azaz 1600 négyszögöllel kimérni a holdakat, amit részleges sikerként könyvelhettek el maguknak a falu gazdái. Igaz, három év múlva a megyei földmérő, Kovachich Zsigmond újból 1300 négyszögöles holdakat talált Iváncon. Mindebből végül is levonható az a következtetés, hogy a jobbágyfelszabadításig, és az annak gyakorlati megkezdését jelentő 1853. évi pátensig az úrbéres viszonyok kezelhetetlenek voltak a faluban.
1848 nyarán a Vas megyei nemzetőröket a Dráva mellé vezényelték, a Horvátország irányából érkező támadás kivédésének feladatával. Csak egy ivánci nemzetőrről, Szivos Jánosról tudjuk bizonyosan, hogy részt vett ezekben a hadműveletekben.
Az őszi honvédsorozás szeptember 6-án zajlott a faluban. Az akkori névjegyzék nem maradt fenn, a sorozás megtörténte is csupán Szivos József felmentési kérelméből tudható. A négyéves szolgálatra besorozottak újabb lajstroma november 2-án kelt. Nyolc fő szerepel a sorozó Gosztonyi János megyei esküdt javított jegyzékén, kettőt alkalmatlannak találtak, egyvalaki távolmaradt. Benczik Ignác, Tóth István, Kurutz Mihály és Szivos János ivánci jobbágyok, Talacz József zsellér, Ábrahám Vendelről közelebbit nem tudni – ők a bevonulók.
A teljes létszámot talán soha nem ismerhetjük meg a hiányos források miatt. Mindenesetre honvéd volt még Hensberger József ivánci tanító is, Németh József helyett pedig Császár Ferenc öltötte magára az egyenruhát.
1867-ben összeíratták a megyében élő honvédözvegyeket és -árvákat. Sipos Péterné született Németh Erzsébet elmondta, hogy férje, Sipos Péter a 44. honvédzászlóaljnál szolgált egy és egynegyed évig, Világos után tért haza, 1865-ben halt meg Iváncon.
Az őrségi járásbeliek minden valószínűség szerint a Vas megyeiekből felállított 44. zászlóaljnál szolgáltak. Ezt az egységet a december végén a Dráva mellől visszavonuló Perczel parancsnoksága alá rendelték. November 19-én indították útnak első két századát. Fegyverzete 297 kovás puska, 245 kasza, ruházata az előírás szerinti, azaz köpönyeg, dolmány, nadrág, bakancs, két pár fehérruha (alsónemű) és csákó. A zászlóalj mozgásának mozzanatait felsorolni lehetetlen, a főbb állomások: Tapolca, Pest, Szolnok, Tornalja (itt került először ütközetbe), Kápolna (itt a csatában a zászlóalj szétszóratott), Tápióbicske, Isaszeg, Buda (a várban a Fehérvári kapunál rohamozók közül 25-en estek el, 46-an sebesültek meg). Vesztes csaták, visszavonulások következtek, Debrecennél például az orosz főerők ellen 139 főt veszítettek. 1849. augusztus 13-án Görgey serege, soraiban a 44. zászlóaljjal, Világosnál letette a fegyvert.
Alig szálltak táborba az ivánci újoncok 1848 novemberének végén, decemberben Perczel seregében már vonulhattak vissza a délről betörő ellenség elől. A falu is a saját bőrén érezhette a császáriak előrenyomulását. A Muraszombat felől betört katonaság, amelynek katonáit a soraikban szolgáló horvátokról a nép „illérek”-nek nevezte, éppen december 24-én, szenteste szállásolta be magát a faluba. Az eseményről számos ma is élő monda, szóbeszéd maradt fenn. Az egyik szerint az illérek a hidegben mindenütt pálinkát kerestek. Vélhetően valóban ez történhetett. Egy későbbi jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a korcsmárosok (Kirnbaur János zsidó 88 forint, Bubla Boldizsár 96 forint) és az egyik kovácsmester (Gergye Lukács 31 forint) jelentős kárt szenvedtek a megszállók szomjúsága miatt.
Néha a népi emlékezet anekdotázó kedve a brutális tényeket is elrejti. Őriszentpéteren maradt fenn az a történet, hogy az éhes illéreknek Lugosimajorban a majorgazda az itatóvályúban „szolgálta fel” a gombóclevest. Hogy így volt-e, biztosan nem tudható, de az tény, hogy a haditörvényszék 1850-ben azért nyomoztatott Lugoson, hogy megtudja: az a két viszáki gyanúsított, aki állítólag két császári katonát megölt a karácsonyi illérjárás idején a majorban, a holttesteket vajon hová rejtette. A nyomozás eredménytelen maradt, noha a major környékén a vízmosásokat is felásatták.
A falut büntette az a rendelkezés 1849. április 6-án, hogy kártérítésként meg kellett fizetnie 50 forint 24 krajcárpengőt. Pávelcsák György menekülő honvéd sebészorvost Pontyos Mihály csendőr Iváncon elfogta, Saly Sándor csendőr hadnagynak átadta, akinek parancs szerint Sopronba kellett kísérnie az orvost csomagjaival együtt. Ami az orvosi eszközök közül hiányzott, azért a falu fizetett.
Iváncon és Szentmártonban Lederer vezérőrnagy rendelt el nyomozást 1849 augusztusában. A két falubírót lefogatta. Az volt a vád Vass János és Sipos Mihály ellen, hogy a császári rendelet ellenére kevés fegyvert szolgáltattak be a két faluban, és hogy Vass és Sipos, „hogy a többi elröjtött fegyverekre nézve föladás ne történjék, kárpótlást adott”. Bűnéül rótta fel azt is a császári tábornok a két bírónak, hogy a magyar felkelősereg számára annak idején újoncokat állítottak. A lefogottakat haditörvényszék elé akarta állíttatni Lederer, de a megyei törvényszék Bertha Antal elnöksége alatt, meghallgatva az ivánci és a szentmártoni bíró védekezését, őket csak a kért mellékbüntetésekkel sújtotta. Az addig letöltött fogságot a büntetésbe betudták, de a rabtartás költségét megfizettették a két vádlottal.
Ivánc II. József császár katonai térképén (Gyöngyössy Péter tulajdona)
A Sigray-sírkert a temetőben
A XIX. század közepén használt sematikus községpecsét
(VaML, Székely Anikó felvétele)
