Amiben és ahogy éltünk
Amiben és ahogy éltünk
Iváncon (a kastélyt és az uradalmi épületeket nem számítva) 1858-ban egyetlen, szilárd építőanyagból, téglából épült lakóház állt. Tulajdonosa a fentebb említett idősebb Németh József, a falu legtehetősebb gazdája. A ház nem volt nagy, valahol a mai önkormányzati hivatal mögötti udvaron határozható meg a helye.
Érdekes tény, hogy a jobbágyfelszabadítás után a gazdaságokban – egy eset kivételével – a házak értéke sehol nem érte el a termőföldét, átlagosan csak a felét tette ki.
A legtöbb paraszti hajlékot fából ácsolták, az összeírásokban boronaház a nevük. Három-öt épületrészből, „derékból” álltak, a hat derék ritkaságnak számított. A házak és a gazdasági épületek döntő többsége a hosszú északi oldal mentén épült egy sorban. A házhelyek – szélességükben –, főként a nyugati renden, megszűkültek. A régi egész holdnak a felét tették ki. A birtokosztódásnak ez sem szabott határt, a hosszanti oldal mentén is osztóvonalakat húztak.
A XVIII. századi ivánci házak tornácosak, 1747-ben Kis Ferenc házánál a tanúk „az istálló ajtón kivül az ternáczban állottak”, és „hol a pitvarban, hol az ablak alatt beszégettek”. Bár adatunk nincs az 1850-es évekből, de nem lehetett másképp akkor sem. A tetők zsúposak, ezt éppen Rómer Flóris örökítette meg akaratlanul is, mikor a templom mögött László János házát is megrajzolta 1865 táján. Itt a tető formája is felismerhető, a kontyolt tető zsúpkévéi kivehetőek.
A parasztság 1853 és 1869 közötti tárgyi kultúrájáról az ez időből fennmaradt tizennyolc hagyatéki leltár adataiból némi képet nyerhetünk. A gazdák ruházata meglehetősen dísztelen, sőt igénytelen. Alsó fehérruházatot, azaz házi szövésű inget (ümög) és gatyát átlagosan három párat használtak, de senki nem volt, akinek a minimális két párnál kevesebb lett volna. Csak a mindenben kivételnek számító Benczik Pál mondhatott 24 párat magáénak. Az ő három dolmánya és három nadrágja is kirívóan soknak számíthatott. (A 41 éves férfi 24 éves feleségével egy napon, az anyakönyv szerint „hirtelen halállal” vesztette életét, gyermekük nem született.) A többség szegényes ruházatát mi sem jellemzi jobban, mint hogy öt férfi hagyatékában fel sem vették a ruhadarabokat.
A leltárakban majdnem mindenütt említik a szűrt, egy esetben a hosszú szűrt. Nem maradhat el a megjegyzés a szűr mellől, hogy kopott, vásott, avítt, vagy éppen csak foltnak való. Minden második férfi bundát is viselt, hosszút vagy rövidet. Ködmön három, kalap négy találtatott a hagyatékokban.
Az ágyi ruhák házi szövésűek, luxust mutat a „tót hímzett lepedő”.
Az étkezéshez használt eszközöket szintén hiába keresnénk a felsorolásban, itt is egyedül Benczik Pálnál találtak tíz kést és villát, valamint hét bádogkanalat. Rokonánál egy kéticcés csutora is felvétetett.
A bútorok is a jobbágyvilágból éppen kilépő parasztság szegénységét illusztrálják. Az asztal majdnem mindenkinél megvolt, és inkább fenyő, mint tölgy, de az asztal körüli, deszkából készített két pad (sarokpad) csak a háztartások felerészében. Szék mindenütt: párosával vagy egyesével, gyalogszék, hátasszék és karszék változatban mindenütt. Jobbára puhafából, fenyőből készített ágyakban aludtak az emberek, ruháikat ácsolt fenyőládában, szökrönben tartották. Fogast két, polcot három, tálast két helyen használtak. Világításra foklatartó és gyertyatartó szolgált. Három esetben jegyeztek fel falon elhelyezett mázolt képeket.
A gazdaságok nélkülözhetetlen eszközei, néhány időskorút leszámítva, sehol nem hiányoztak. Eke (vasalt faekével szántottak az ivánciak ekkor) taligával és a borona mindenki felszerelésében szerepelt. Az igásállatok négy esetben lovak, leginkább ökrök párban, ritkábban tehenek. A szekerek átmeneti időszakot jeleznek: még az ökrös szekéré az elsőség a lovas előtt, a fatengelyesek aránya a vastengelyeshez 7:1, három esetben vegyesen, elöl fa, hátul vas. Szekere csak az idős, 73 éves Márton Ádámnak nem volt, ezt egyébként senki nem nélkülözhette. Az erdei munkákhoz használták a szánt, a gazdaságok fele ezzel is fel volt szerelve. A rövid és hosszú lánc, a kocsikas is a szekerezéshez tartozott.
A konyhák felszerelése: vas-, bádog- és rézfazekak, cserépedények, serpenyők, tálak, a kamrákban lisztesláda, káposztás-, ecetes- és más hordók (bucska), szalmából készült tárolóedények (kópic, véka), teknők, zsírosbödön (vindöl), vödör, sajtár, fejőedény (zséter) és mérőedények. Ugyanitt tároltak káposztametszőt, mozsarakat, prést, szitákat, rostákat, tökvágót. A kamrában ott volt a sütőteknő, dagasztószék, kenyértartó.
A zsák és a ponyva sem ritka gazdasági felszerelés.
A kéziszerszámok: a kasza felszereléssel, kalapács, köszörűkő, kapa, vasalt ásó, sarló, vasvilla, kapacs, a fejszék minden fajtája, fúró, fűrész, gyalu, véső, szívókés vagy vonyókés és faragószék (szívószék), esztergakés. A házi textíliák készítéséhez használatos szerszámok is feltünedeztek: gereben, motolla, derzáló.
A gazdák tartozásai eleinte ki nem fizetett osztályrészből, ökörvásárláskor nyert fizetéshalasztásból, rétárendákból s hasonlókból tevődtek össze. Az 1860-as években – még csak öt-tíz forintos tételekkel – a faluban élő két zsidó, Grünbaum fogadós és Hahn boltos neve is egyre gyakrabban felkerült a hitelezők nevei közé. Rendkívül sokatmondó az az adat, hogy az uradalomnak egyetlen gazdálkodó földműves sem tartozott. Új elem a falusi emberek életében az orvosra, gyógyszerekre felvett kölcsön: a 79 éves Köbli Mihály hatvan forint adósságot halmozott fel gyógyíttatására halála előtt.
A parasztokon kívül az uradalmi alkalmazottak hagyatékát is érdemes elemezni. Gaiger József németfalusi gulyás bútorai ládából, szekrényből, hátas székből és egy kék festett ágyból álltak. A 38 éves korában meghalt férfi a magán lévő testi ruházaton kívül viszont egy értékes (6 forint 36 krajcárt érő) új szűrt is magáénak mondhatott. Kevés tárolóedényen kívül a gyúrótábláját is felvette a a jegyzékbe a leltározó. Tulajdonképpeni vagyona egy meddő tehén, egy háromnegyed éves tinó és egy malac volt.
A másik uradalmi alkalmazott, Kovács József kocsis a Tótságból vándorolt be feleségével, Andrenjci Máriával, mindketten evangélikusok. Két kiskorút neveltek. Az 1862-ben meghalt férj ruházata két ingből, két gatyából, egy igen hitvány nyakkendőből, viselt mellényből és avítt dolmányból állt. Viseltes pár csizmája egy forintot ért. Az elengedhetetlenül szükséges bútorokhoz egy szalmaszék is tartozott. Állatai viszont felértek egy átlagos ivánci gazdáéival: két tehén, egy tulok, egy bikaborjú, egy öreg disznó és három malac. A falu zsidó fogadósának és boltosának ő is tartozott kisebb összegekkel.
Németh János lugosi majorgazda 75 évet élt. Felnőttkorú lánya, Örzse a szintén a majorban lakó Sipos Péterhez ment nőül. (Németh János volt a lugosi majoros, mikor 1848-ban az illérek ott jártak, veje akkor honvéd.) Ruházata két pár fehérruha házi vászonból, egy szakadozott hosszú bunda és egy nyári kabát (rokk) ócska szövetből. Figyelemre érdemesek szerény bútorai, a jegenyefából készült négyszemélyes asztal, három tölgyfa hátas szék, két festetlen fenyőfa ágy, egy borított (funér) almárium, két mázolt üvegkép.
A falu vendéglőse – meglepő módon – egyértelműen szegénynek tekinthető. Pless Sámuel német vidékről érkezett Iváncra feleségével, Pum Erzsébettel. Ők is evangélikusok. A két kiskorút nevelő apa 45 évesen, 1858. március 30-án a Rábába fulladt. Öltözéke eltért a parasztokétól: egy rossz krispin, egy posztókabát, egy nyári és egy posztónadrág, két mellény, tizenkét darab viselő fehérruha került a hagyatéki összeírásba. Készpénze csupán negyven forint maradt, így ingatlan és gazdasági felszerelés híján mindössze 55 forint 42 krajcárt ért a hagyatéka. A hátrahagyott özvegynek ebből kellett kifizetnie a húszforintos temetési költséget.
A lugosi kocsmáros helyzete még elszomorítóbb. Ugyan felesége nem élt már, amikor 1863-ban 67 évesen meghalt, és mindhárom gyermeke nagykorú volt, sőt Rácz Rozinak már gyermekei is voltak, Rácz György az egy-etlen elhalálozott a korszakban Iváncon, aki tetemes adósságot hagyott utódaira. Evangélikus vidékről jött ő is a lugosi csárdába. Kevéske vagyona állataiból (egy tehén, egy tavaszi borjú és egy sertés), ágy- és ládabeli ruháiból, szerény bútorzatból (sublat, azaz fiókos szekrény, fali almárium, asztal, kis hátas szék és láda) állt össze. Az öreg korcsmáros cserép és konyhai edényei mindössze két forintot értek. Ezzel szemben az ivánci uradalomnak hatvan forinttal, két csévei lakosnak, akik borra hiteleztek neki, 55 forint 20 krajcárral adósa maradt, így 49 forint 80 krajcár értékű hagyaték volt felhasználható a 127 forint 20 krajczár tartozással szemben.
A női hagyatékok nélkül nem lenne teljes a kép. Gaiger Éva fiatalon, harmincévesen halt meg 1853-ban. Két kiskorút hagyott maga után, a hatéves Annát, és a pár hónapos Máriát. A Gaiger család csákányi eredetű, Éva bátyja az Ivánchoz tartozó németfalusi majorban volt gulyás. Férje, Vass Gergely 1848 előtt pár évvel nemességet szerzett. Gaiger Éva hagyatéka nem állt másból, mint közepes karban lévő ruhásládájából és viszonylag gazdag ruházatából. A láda tartalma: vörös pamukos szövetszoknya, vásott alsószoknya, piros és kék festett kötények, fehér és tarka nyakkendők, penzer, fekete selyemkendő, mellény, hosszú ing. Ágyi ruhái: kis dunyha, vastag lepedő és lúdtollal bélelt vánkos. Volt a maráci sógoránál írásbeli kötelezvény mellett 32 forintja is, letétben.
Németh Mária, aki szintén egy Vass családbeli férfit választott házastársul, 1862-ben 45 évesen elhalálozott. Ingósága szerényebb az előzőnél, de leltárában szerepel ködmön, takarítókendő, valamint ágyterítő is.
Gerencsér Julia 42 évet élt, 1863-ban halt meg. Két ládájában két ing, piros szövetű, fekete sújtásos, két forint húsz krajcárt érő szoknya, két fejrevaló, egy fehér kötény és egy fél keszkenő. A hiánytalanul meglévő ágyneműeknél kell megemlíteni az értékes tót hímes lepedőt. Feljegyeztek öt köteg vastag fonalat is.
Más társadalmi réteghez tartozott Miletics Anna. Mind előző, mind akkori férje béres. Németh Ferenctől egy, Németh Jánostól három gyermeke maradt. Egy öreg disznaján kívül kapa, vajköpülő, káposztáshordó és vindöl volt a béresfeleség vagyonkája, csekély bútorzattal: asztal, hátasszék, kisláda, fiókos láda és almárium. Csak nála jegyeztek föl lámpást tűzfogóval. Az ágyához tartozó ruhaneműek hiánytalanok.
Az öröklés módját a régi szokások uralták. A fiútestvérek egyenlően osztották fel természetben birtokot, a leánytestvért pénzben (igaz, már nem a jobbágyvilágban szokásos „tehén és mente” részt kapták) elégítették ki. Nem deríthető ki pontosan az időskorúak birtoklása, leány örökös esetében, úgy tűnik, a földet a megöregedett családfők nem adták át az életükben. A hatvan év fölötti férfiak is birtokoltak földet és gazdasági felszerelést, csekély kivétellel.
Az utcák képének megváltozását leginkább a házak építőanyagán, tetőzetén mérhetjük le. Ivánc lakóépületei a XIX. század közepe óta, amikor, mint láttuk, egy kivételével minden parasztház fából épült, 1930-ra alaposan megváltoztak. A téglaházak aránya az 1910-es 31,5 százalékról 1930-ra csak 36 százalékra nőtt, de az ennél jóval olcsóbb vályogházak, tömésházak feltűnően magas arányt képviseltek már az összes lakóházon belül (1910: 13,3 százalék, 1930: 57,4 százalék). Ez a Paptelek nevű utca háború utáni megnyitásával és az ottani építkezésekkel függött össze. Jelentősen csökkent ezzel párhuzamosan a boronaházak aránya, 1930-ban már csak tíz volt (az utolsót egyébként, a Tibola-házat az iskola mellett, a hetvenes években bontották el).
A tető anyagában is jelentősek a változások, a zsúpos házak 1930-ban már csak 31,4 százalékot tettek ki, a korszerűnek számító cseréptető pedig 65,7 százalékot.
Cséplőbrigád pihenőt tart 1930 körül (Gyarmati Tiborné tulajdona)
Subosits Ernő honvéd eltávozáson 1943-ban, családja körében, cigányzenésszel (Subosits Ernőné tulajdona)
Cséplőbrigád a harmincas években (Subosits Ernőné tulajdona)
A falu látképe télen a templomtoronyból az 1940-es években (Gyarmati Tiborné tulajdona)
Az eddig ismert legkorábbi, egyszerű községpecsét (1797) (VaML – Székely Anikó felvétele)
Az 1867. évi, honvédárvák összeírását hitelesítő, „előkelő” ivánci községpecsét (VaML)
A falu látképe a templom tornyából az 1940-es években (Gyarmati Tiborné tulajdona)
Köbli János ünneplőben (1912 – Derecskei Csabáné tulajdona)
Szénahordás tehénfogattal 1935-ből (Gyarmati Tiborné tulajdona)
