A falu a középkorban

Teljes szövegű keresés

A falu a középkorban
Ivánc megtelepülése két „ütemben” történhetett. Az első időben a Rába völgye erre alkalmas helyet, a folyó ligeterdői az állatok legeltetésére kínáltak optimális feltételeket. Nem véletlen, hogy a korai Vas megyei oklevelekben a Rába erdő (sylva Raba) használatának a joga olyan sok alkalommal szerepel. A első telepesek, csakúgy, mint történelem előtti elődeik, a vízpart feletti dombtetőket szállták meg. Ivánc neolit kori leletei a Kastély-domb oldalából kerültek elő a hatvanas évek útépítései során.
A korai időszak településformája a prédium, amelynek keretében a földes-úr udvarháza körül az ő eszközeivel dolgoztak a főként szolga jogállású személyek. A prédium magyar neve errefelé, úgy tűnik, a „lak” lehetett. Ősi finnugor szavunk lelhető fel a szomszéd prédium Tótlak nevének utótagjában is.
Ivánc északi, Rábára néző dombtetőjén, a mai Kastély-dombon volt az első településmag, melyet egyszerűen Laknak mondtak („locus ubi Lak dicitur”). Később a szláv betelepülők elnevezését megőrző Ivánc jobbágyfalu része lett. 1336-ban már szántók, mezőbeli tartozékok csatlakoztak hozzá. Önálló faluként (Lak possessio) állt fenn a török időkig. Tudjuk, hogy 1419-ben Fábián nevű bíró (villicus) állt az élén. A birtokfelsorolások mindig Lakkal kezdődtek.
A szolgákkal dolgozó kis létszámú prédiumok kora a XIII. században leáldozott, a jobbágyság kialakulásával fokozatosan népes falvak jöttek létre. Bár egy adat szerint 1336-ban Lugoson a földesúré volt az elrabolt eke, ekkorra Iváncon a jobbágyok már saját eszközeikkel dolgoztak, saját házukban éltek. A telekrendszer kialakulása itt befejeződött. A birtokosztály során a másik osztályos félhez került jobbágy a telkéről sajátjaként elszállíthatta boronaházát. A faluban minden házhoz telek tartozott. 1346-ban tíz ilyen telken osztoztak meg a földesurak a Lugos völgyében.
Laktól (Lakon a továbbiakban mindig a földesúri család lakik) kissé elkülönülten, attól délre helyezkedett el a tulajdonképpeni jobbágyfalu. Középpontját a patakvölgy forrásai alakították ki. A falu tengelyében az észak-déli tengelyű patakvölgy állt, melyet az oklevél név nélkül, mint a falut kettéosztó patakot említ („ad rivulum eandem Iwanch per medium dividentem”). A házhelyek és a beltelkek erre merőlegesen sorakoztak, ami abból tudható, hogy az 1348. évi osztozkodásban északról délre haladva számolták ki a jobbágytelkeket.
A birtokosztály során 1344-ben a felek kikötötték, hogy a másik fél területére jutó szétszedhető boronaházakat a jobbágyok Szent György-napig, április 24-ig elszállíttatják. A lakóházon kívül a kapu, a „porta” a legfontosabb építmény, a kerített udvar részeként. 1450-ben a Héderváryak cseh familiárisai támadásuk során elsőként a bíró kapuját és házát törték össze.
A beltelek, mely az egész országban, kis eltérésekkel, általában egy holdat tett ki, kinyúlt egészen a kertek aljáig, ahol – ez Ivánc térszíni sajátossága – egy újabb patakvölgy zárta le (Iváncon „Zulnukpataka” 1344-ben). Itt találhatók azok a mélyen a talajba vésődött szekérutak, melyeket az ivánciak „tenárok”-nak hívnak. A magyar nyelvterületen, de megyénkben is „tanórok” volt a neve azoknak a kertek alján, a szántó szélén épített mezőkapuknak, melyek a középkor és a kora újkor kerített faluját a mezőbeli ugartól, legelőktől, az elbitangoló állatoktól elválasztották, elzárták. Iváncon ma legalább négy megtalálható belőlük. E völgyön túl a határbeli tartozékok következtek, eleinte talán elkerített irtásföldek, majd ezek után, egyre kijebb nyúlva, a nyomásban művelt szántóföldek dűlői.
Lak és Ivánc kettőssége az a sajátos településszerkezeti vonás, mely a mai napig kimutatható a falu házainak rendjében, az utcák fekvésében. Ez a kettősség folyton más formát öltött: nemesi udvarház és jobbágyfalu, barokk kastély majorral és parasztporták sora, és végül eljuthatunk akár a mai állapotig, mikoris a szociális otthon zárt területe és környéke, másfelől pedig a tulajdonképpeni falu különböztethetők meg.
A középkori faluképet az egyetlen szilárd falazatú épület, a település közepén álló Szent Miklós-plébániatemplom határozta meg. A Gatal nemzetség országlása idején épített, Lugos melletti Szent Márton-templom a XIII. század végére a lakosság számához képest szűknek bizonyulhatott, s nem lehetetlen, hogy romossá vált. Az Ajakasok Iváncra jövetele után biztosan Iváncra került a plébánia is, hiszen a Szent Miklós-templom nagyobb épület volt, 1910 után lebontották, hogy helyet adjon a ma is látható szecesz-sziós templomnak. Mindössze két kép maradt fenn róla. Az egyik Rómer Flórisnak a múlt század hatvanas éveiben készített rajza, a másik egy 1903-as képeslap. Kis félköríves szentélyt láthatunk a rajzon, rossz állapotú támpillérrel megerősített hajót, a nyugati oldalon pedig a hajó vonalával egyező erőteljes támpillért. Tornya eredetileg nem volt, ezért is robusztus a nyugati falsík. A fából ácsolt huszártorony későbbi megoldás. A képeslap viszont nyugatról nagyobb épülettömeget sejtet Rómer kicsi, kápolnaszerű templománál.
Építési idejét csak találgatni lehet, a szentély a XIII. századi téglatemplomokéra hasonlít, a hajó talán egy Ajkas Miklós idejében elvégeztetett bővítés vagy újjáépítés eredménye lehet a XIV. század első feléből. A védőszent, Szent Miklós püspök a leggyakoribb templomtitulus a középkorban az egész országban, de Vas megyében mindenképpen.
Ivánczy László fia Péter, Zsigmond király pohárnokmesterének egyik helyettese és felesége, Ilona 1418. január 7-én haláluk esetére búcsúért folyamodtak V. Márton pápához. Január 23-án viszont új kérvényükben már a győri egyházmegyében levő Ivánc falu Szent Miklós tiszteletére emelt templomának kértek búcsút (ez egyben a legkorábbi írásos adat az épületről).
Az istentisztelet utáni hatalmaskodások gyakran előfordultak. 1419-ben az ivánci parókiális egyházból hazafelé tartó Ivánczy Györgyöt a laki és az ivánci jobbágyok szidalmazták. Súlyosabb következményekkel járó eset történt 1436-ban, amikor a maráci templomból hazatérő Ivánczy Miklósnét a rátörő Szelesteiek három nyíllövéssel megsebesítették.
A templomhoz és temetőjéhez, felszentelt helyek lévén, a középkorban bizonyos menedékjog (asylum) kapcsolódott. Aki ide menekült, azt meg nem ölhették, s ha ez mégis megtörtént volna, a helyet újra fel kellett szentelni. 1483-ban négy gyanúba kevert ivánci jobbágy, Chorba Benedek, Kelemen Lukács, Bagol Dömötör és Pochag János, a menedékjogban bízva rejtőztek el az ivánci Szent Miklós-egyház cintermében. 1483-ban, Mátyás király kőszegi csatája idején Ivánczy György, a falu egyik földesura nem tartózkodott a faluban, ő is a király zászlaja alatt harcolt. Ezalatt Iváncon a király billogos ökrei közül – melyeket feltehetően Itáliába tereltek az Olasz úton az erdőben – egyet az ivánci Takach Máté két fia ellopott. Később bűntársuk, Salka Mihály rejtegette az állatot. A lopással kezdetben a fenti négy jobbágyot gyanúsították, akik az ivánci temetőkertben, melyet éppen ezért kerítettnek feltételezhetünk, elrejtőztek. Hiába, mert elfogták, majd Körmenden át Sopronba szállították őket. Egyikük még Körmenden óvadék ellenében szabadult, a másik hármat, az eseményekről értesülve földesuruk, Ivánczy György Sopronban váltotta ki.
Salka Mihályt a megyei törvényszék felakasztatta, ám fivérei még másfél évtized múltán sem felejtették el Ivánczy Györgynek sérelmüket. 1499-ben istentisztelet alkalmával az ivánci templomban Ivánczy György és Balázs, valamint a megjelent hívek előtt jókora botrányt okoztak kiáltozásukkal.
A falu társas életének központja a templom előtti tér lehetett; Ivánc a patakvölgy két oldalára települt, utcája nem volt a középkorban. 1377-ben az egyik súlyos garázdaság itt a falu terének közepén („in medio platea ipsius ville Iwanch”) esett meg. Valószínűleg itt állott a kaloda is. Ivánczy Máté udvarháza környékén 1488-ban két jobbágyleány és egy szolgáló cseresznyét szedett Máté szabadon álló cseresznyefájáról. A földesúr ezért familiárisaival elfogatta őket, kettőt biztosíték ellenében elengedett, a harmadikat azonban három napig kalodába tetette („ad ciponem fecisset”).
A középkori úthálózat teljes mértékben eltért a mostanitól. A ma oly fontos őriszentpéter-csákánydoroszlói országút még sehol sem volt. Viszont a kalandozások óta használt Olasz út és Király út a falu déli részét szelte át. Nyomaikat is hiába keresnénk manapság.
A két ősi útról számos kutató feltételezi, hogy erre vonultak a hadak az Anjou-kor itáliai hadjárataiban, s minden bizonnyal Toldi Miklós is ezen lovagolt Nápolyba. A Hegyhát fennsíkjának vízválasztó vonalán haladó hadi utak nemcsak a külfölddel való kereskedelmi kapcsolatokat biztosították, hanem az ország belseje felé, Fehérvárra, Budára is elvezettek. Vasvárt, a megyeszékhelyt itt lehetett elérni. Vasváron nem csak a megyegyűléseket tartották, hanem a Szent Mihály arkangyalról elnevezett társaskáptalan is itt végezte hiteleshelyi (közjegyző funkciónak megfelelő) ténykedését: okleveleket állított ki királyi birtokadomány beiktatásáról, határjárást, tanúkihallgatást végzett és rögzített írásban. Ivánczy Péter alispán az 1550-es években az Olasz úton lovagolt be Vasvárra, és alkalmanként a szentmártoni kastélyában őrzött haramiákat, török pribékeket kísérte az ottani törvényszék elé.
Az Olasz út élénk kereskedelmével magyarázható, hogy az őrségi dézsmakerületet Olajkésnek hívták a győri káptalannak beszolgáltatandó nyolc hordó olivaolajról. Ezt az árucikket csak mediterrán kereskedelemből lehetett beszerezni.
Környékünk legfőbb piacai nem a közeli Körmend vagy Szombathely voltak, hanem Regede (Radkersburg, Ausztria) stájer város, ahol az Olasz út a Mura folyót átlépte. A regedei vásározókkal gyakran történtek erőszakosságok. 1481-ben Warga Máté ivánci jobbágy Regedébe tartott szekerével, amikor Nagyrákoson a nyílt úton fogságba vetették. Papp János rákosi bíró csak kezességen bocsátotta szabadon. Tót Tamás felsőlugosi jobbágyot ugyanekkor Jankó György őrségi őrnagy fosztotta ki Ispánkon.
Régi és jelentős út vezetett – mára ez is elenyészett – a Rába jobb partján Vasvártól Szentgotthárdig, onnan a stájer Fehring felé. Lugosvásárhely és Kedhely közötti szakaszát a borszállítók igavonó ökreinek elvételekor említik meg 1354-ben. 1403-ban a szentgotthárdi apát Rákoson (ma Rax, Burgenland) az ivánciaktól elkobozta a Stájerországban vásárolt értékes posztót, kősót, és jogtalan vám megfizetésére kötelezte őket. Ennek az útnak a jelentősége csökkent az idők során, de a szentgotthárdi apátsági uradalmon belüli szerepre megmaradt.
Legkevesebb ismeretünk a legrejtélyesebbről, a Vasvárról Dobrára vivő Árpád-kori útról van. 1360-ban a határjáró levél már réginek mondja, az 1754-ben, a felújult határviták idején készült két térképvázlaton pedig Lugosnál Katonák útja, illetve Németek útja felirattal jelölik. Töltése is lehetett.
A másik jelentős kereskedőváros a stájer határon Fölöstöm (Fürstenfeld). A XVI. században élénk „kishatárforgalmat” bonyolított le. Iváncról és az Őrségből indulva át kellett kelni a Rábán Fölöstömbe menet, de elég malomgát és kelő lévén a folyón, nem volt akadálya a szekerezésnek. Sütő (Sythew) Pál ivánci kereskedő negyven-ötven köböl gabonát vitt ki átlagosan egy-egy útján Stájerországba, vasárút, kősót, szatócsárut, szövetet hozott érte. 1544-ben Ferenc ivánci molnár és Barabás molnár szintén gabonáért kősót vásároltak, sózott halat hoztak böjtre valamelyik Ivánczynak.
Magyar exporttermék volt nyugaton az aszalt szilva (a nádcukor előtt Európa fő édesítőszere az aszalt gyümölcs). Sütő Pál is szállított kisebb tételben húsz forintért besztercei szilvát, melyet a vámjegyzéken régebbi elnevezésén „pruna damascenorum”-nak, azaz damaszkuszi szilvának írtak be. Az ivánci gyümölcsnek jó a híre. Nádasdy Tamás nádor leveleiben ilyen megjegyzések találhatók: „Ivánczynál... is találnak körtvélyt” vagy – gyümölcsért – „elküldöttem Ivánczy Péter uramhoz”. 1561-ben, mikor Ivánczy Nádasdy Tamáshoz Sárvárra ment, körtét, almát két átalagban és egy kis mustáros átalagban szilvát vitt (a harminckét húros madáron kívül) ajándékképpen urának. Még a XVIII. század elején készült összeírás (1720) is megjegyzi Iváncról, hogy „kertjeikben jó gyümölcs terem”.
A középkor technikai vívmánya a folyóvíz által mozgatott gép, a vízimalom. Elterjedtsége már a korai évszázadokban szembetűnő, a XIV. században pedig szinte minden faluban működött a folyók, patakok mentén. Az 1346. évi osztályban Iváncon a Rábán működő háromkövű malom az idősebb testvéreké lett, de volt itt egy másik malomhely is (a nem működő, elkészítendő malmot kell értenünk malomhelyen). 1388-ban Gergely része százhúsz márkát ért a malomban. Ivánczy Ferenc özvegye 1463-ban ellátásként minden hetivásárkor Iváncon a Rába malmából egy köböl gabonát kapott.
A Mohács utáni évtizedek molnárait név szerint ismerjük: Barabás az egyik, a másik Ferenc, mindketten kereskedtek is.
Az ivánci malom addig őrölt, amíg a török terjeszkedése miatt stratégiai szempontokból a jobbparti építményeket, malomgátakat veszni nem hagyták. Aminek az őrizete nem volt biztosított, veszélyt jelenthetett a bal parti erősségekre, őrhelyekre. A Rába-vonal erődítése már a XVI. század közepén megkezdődött felmérésekkel, 1600-tól viszont ez lett a török hódoltság határa kilencven évre. Ettől kezdve a ivánci malomról, molnárairól egyetlen forrás sem emlékezik meg (helynév viszont igen: a Pusztamalomalla holtág melletti terület a kastély alatt).
A másik malmot a Lugoson építette Chenk molnár a XIV. század elején. A helyet is a köré épült házakkal egy ideig róla nevezték Cenkmolnának. Önálló falunak tekintették a birtokfelsorolások. 1448-ban Hunyadi János kormányzósága idején a Héderváryak csákányi familiárisai a malmot ösz-szedöntötték és a vízbe hányták, ezzel az Ivánczyaknak harminc aranyforint kárt okoztak. A patak átlagos vízhozamát ismerve a malom elég hitvány lehetett. Igaz, még a múlt században is működött itt egy a Lugoson. Cenk malmának árkai a Cinkes-erdő aljában, a terepen megfigyelhetők.
A középkor higiéniai viszonyaiból következett, hogy az emberek, ha tehették, nem vizet ittak. Nem is volt olyan falu egész Vas megyében, ahol valami szőlőt ne termesztettek volna. A szentgotthárdi apát emberei által Kedhely és Lak között 1354-ben elvett ivánci borról nem tudni, eladni vitték-e vagy vásárolták. Ivánc 1360-as felosztásakor a fűkötéllel történő kimérés Ivánczy János mester szőlejénél kezdődött nyugatról. Itt ma is van egy Szőllü-hegy nevű termékeny dombtető, szőlőre azonban senki sem emlékszik.
A Hegyhát fennsíkját természetes állapotában a teljes beerdősültség jellemzi. Az erdő itt magról „bevetődik”, természetesen felújul. Ezért a felhagyott réteket, szántókat rögtön felveri az erdei fenyő. Az ivánci határnak azok a távoli részei, amelyek vagy vízszerző hely nélküli lapos fennsíkok, vagy hatalmas árkokkal szabdalt lejtők, ősidők óta erdők voltak. Lugos környéke azért is rekedt meg a fejlődésében, mert a mély erodált völgyek, a kavicsos talaj nem kedvezett a földművelés terjeszkedésének.
Az első, név szerint ismert erdőtömb a Gatal-erdő volt, Nagy Gergely nemzetségnevéről nevezve. Valahol Viszák és Lugos környékén lehetett. Először 1463-ban említik, de 1550-ben is ez az egyik értékes része az Ivánczyak erdejének. Az ekkor végrehajtott, az Ivánczy atyafiak közös birtoklását megszüntető erdőmegosztást a közeledő török elleni védelmi készülődés magyarázza, ugyanis a szentmártoni kastély megerősítésére a mohácsi vész után rengeteg fát kellett kitermelni az ivánci erdőből.
1554-ben az Ivánczyak erdeje a következő részekből állt: idős állományú volt a Nagy-Avas, a Vásárhely melletti Bakonya, ezek épületfát is adtak. Fiatalabb korú a Közép-erdő, a Gatal és a Rakottyás-tó környéke. Bozótos sarjerdő lehetett a Keméngyakra, azaz kemény gyakor (a gyakor sűrű erdőt jelent).
A térképen ma is majdnem szabályos négyszöget rajzol ki a három egykori Ivánczy-birtok, Ivánc, Viszák és Hegyhátszentmárton határa. Természetes határok keretezték, északról a Rába, keletről és nyugatról egy-egy észak-déli irányú patak, illetve árok. Csupán délről, ahol az Őrséggel volt szomszédos, húztak meg ettől eltérően faluhatárt.
A határviszályok kimaradhatatlanok a középkor krónikájából. A szentgotthárdi apátsággal folyó XIV. század közepi pereskedésről már volt szó. A vitát lezáró határjárás 1360-ban a következőképpen rögzítette a határt Gyarmat és Kondorfa felé: a Rába folyónál kezdődött, ahol a „Sicze”-patak beletorkollott, majd délre haladva előbb a Lugosról Gyarmatra vezető utat keresztezték, utána a hegy lába, egy régi út, a völgyfő, a Lugosról Kondorfára vezető út, majd a Lugos patakot átlépő nagy út következett, aztán a patakon átmenve a hegy oldalában egy völgyig jutottak, végül erdők között Ajkas Miklós fiainak viszáki erdejéig, ahol a határ végződött.
Az itt szereplő „Siczepataka”, 1346-ban „Sechepataka”, a mai Iccei-patakkal azonos.
Keletről 1437-ben került sor határjárásra. Az akkori szintén egyezik a maival: Rakottyafő (Rakodlás-tó), Halom azonosítható helynevek a mai marác-ivánci határon.
A jobbágylakosságról, annak életéről közvetlenül alig lehet megtudni valamit. Maradnak olyan, közvetett adatokból levonható következtetések, mint a személynevek. A XIV–XVI. századi ivánciak nevei közül, melyek szinte kizárólag magyarok, kiemelkedik arányával a foglalkozást jelölők csoportja. Szabó, Varga, Molnár, Takács, Kovács, Sütő – és előttünk áll a paraszti kézművesség egész világa. Sok a ragadványnév: Nagy, Kis, Vörös, korai időkben latin tükörfordításban (Magnus, Parvus, Rufus), ezek szinte minden faluban megtalálhatók. A bibliai nevekből képzettek, mint például a Barrabás mellett a magyarságra jellemző gazdag becézőformák is kialakultak: például Benedekből a Beczők. Az idegen telepesek utódait a sok Tót és Német név reprezentálja, utóbbi azonban inkább csak a Lugos völgyében fordul elő.
A XIV. században még egyelemű neveket viselnek a jobbágyok, például Mihály szolga Lugoson. Viszonylag korán, a XV. század elején elterjed a kételemű nevek, azaz vezetéknév + személynév használata, úgy, ahogy ma is használatos: 1404-ben Takács Tamás, Vörös Miklós, Németh Benedek, Tóth András és Nagy Simon nevű ivánciak egy per szereplői. A század végén már a családnevek öröklődését is feltételezhetjük, de ennek kizárólagos érvényességét, a folyamat befejeződését még két évszázaddal későbbre tolhatjuk ki, azaz addig még az apa családnevét nem szükségszerűen és nem minden esetben örökli a fia.
Az oklevelek egyoldalú információt tartalmazó források, szinte csak a birtokügyekhez és a peres eljárásokhoz kapcsolódó eseményeket rögzítik az utókor számára. A lakosság a szokások, hagyományok meghatározta világban élte az életét, a megszokottság biztonságát csak az erőszakos cselekmények zavarták meg időnként. Az olyan köznemesi vidékeken, mint Ivánc és környéke, ahol minden falunak más földesura volt, sőt egyes településeken belül is osztályos atyafiak szerint volt megosztva a jobbágyság, az egyes urak kíséretéhez tartozó emberek, a familiárisok között szinte mindennapos volt az összeütközés.
A vagyon volt a tárgya legtöbb esetben, nem meglepő módon, ezeknek az összetűzéseknek. A földbirtokon túl elsősorban a gazdaság eszközei, kisebb részben a terményei jelentették tárgyát. Az első feljegyzett, 1339. évi eset az eke rendkívüli értékéről szól: Ivánczy János hatökrös ekéjét Perlop ispán emberei elvették Lugoson, szolgáját, Mihályt pedig megölték.
Meglepő, hogy a legtöbb konfliktus errefelé a széna eltulajdonítása miatt robbant ki, és ez önmagában megerősíti azt a tényt, hogy a nagyállattartás milyen jelentős volt a középkor évszázadaiban vidékünkön. 1402-ben az ivánci Nagy Simon és Nagy Jakab rétjéről a szénát elvitték a csákányi nemes Farkasok, a kár értéke 16 nehéz dénármárkát tett ki. 1417-ben a Szentjakabiak az Ivánczyak 16 kaszás (nagyjából ugyanennyi holddal egyenlő) rétjét lekaszálták és a szénát elvitték. 1475-ben Gosztonyi Orbán Németfaluban foglalt el rétet, 1496-ban Himfán Ellerbach János familiárisai ismét egy tizenkét kaszás rétet foglaltak el.
Az ingóságok a vásározás alkalmával kerültek veszélybe. A szentgotthárdi apát emberei 1403-ban két ivánci takácstól tizenhat rőf posztót vettek el, amit valószínűleg Stájerországból hoztak magukkal, de ugyanők elragadták Német Miklós sótömbjét is.
Rendkívül súlyosnak számított Csákány akkori urainak, a nagy hatalmú Héderváryaknak 1450-ben az ivánci bíró sérelmére elkövetett erőszaktétele. Frigyes király betörése idején történt, amikor Körmendet megszállták a németek, hogy a Héderváryak cseh lovasokat („hominibus forensibus scilicet Bohemis equitibus”) és gyalogosokat küldtek a bíró házára, akik őt magát, egyik fiát és az egyik cselédet félholtra verték. A házát és kapuját összetörték, a nála lévő pénzadót, ökreit, teheneit és házi eszközeit elvitték. A bíró házában fogva tartott személyt kiszabadították.
A jobbágyok fegyverviselését a középkorban törvények tiltották, e jog csak a nemeseket illette. A földesúri familiárisok fegyverviselése és -használata szinte mindennapos dolog. Perlop ispán fegyveres emberöléséről Lugoson már volt szó. 1410-ben Ivánczy Péter két familiárisa, Orbán és Lukács, Szentmártonban Cheer Mihály jobbágyot elfogták, kezét-lábát megkötözve az erdőbe vitték, megsebesítették, mindkét kezét eltörték, végül szemeit kivájták. 1417-ben Ivánczy Gergely szentmártoni udvarházában Benedek fia Mihály lugosi jobbágyot nyíllal halálosan megsebesítették a Maráczyak familiárisai.
Az ivánci jobbágyok legsúlyosabb bűncselekményét Ivánczy Péternek Nádasdy Tamáshoz írt, 1559. december 9-i szentmártoni levele mondja el: „Itthon nem lettünkben történt ilyen dolog, hogy az nagyságod jószágába visznek volt valami egy papot a tótok közibe átal az nagyságod atyafiai, az Nádasdy uraim jószágába, és szállottak volt meg itt éjjel az mi határunkba, valami egy kis tilalmas erdőnkbe, és valami két szegén embernek hadtok volt az erdőt őriznik, és azok szólnak volt érette, hogy az tilalmas erdőt ne vágnáják olyan formán, és azok mindjárást rajtok lettek az erdőőrzőkön, és felette megverték őket, mely vereségnek jele is vagyon, és hogy ez így legyen az jövendőre is, így találtatik. Az erdőőrzők peniglen az vereség után bementenek az faluba, és az korcsomán voltanak valami boron ivók, és mondják meg azoknak, hogy megverték volna őket, és az boron ivók úgy mentenek kü, és valami gonosz akaratból az elmult hétfejre virradóba egy szegén papot öltenek meg.”
A részeg és bosszúszomjas ivánciak a papgyilkossággal lavinát indítottak el. A győri püspök panaszt tett I. Ferdinándnál, hogy a papokat üldözik Vas megyében (ne feledjük, ez a kezdődő vallási küzdelmek ideje). A király ráírt a megyére 1560. február 2-án, hogy tartson vizsgálatot. A vizsgálat szerint az ivánci tiszttartó is a tettesek között volt. Hírek szerint Nádasdy Tamás Ivánczy Péter elbocsátását fontolgatta. A meggyilkolt áldozat egyébként János csöpinci plébános. A másik papnak, Basyka Gergely domonkosfai plébánosnak sikerült elmenekülnie.

III. Béla király 1181. évi privilégiumát említő oklevél 1355-ből (MOL)

A régi templom 1903-ban, a búcsú napján

A középkori mezőkapu helye a „tenárokkal” 1931-ben (Gyarmati Tiborné tulajdona)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT