Valóban, nagy volt a győzelem | Száz Magyar Falu

Valóban, nagy volt a győzelem

Az 1848. március 15-i forradalom eseményeit még aznap megtudták a faluban, hiszen a szerdai pesti piacra az isaszegi termelők is rendszeresen feljártak áruikat eladni. Az eseményeket nagy rokonszenvvel kísérte a falu népe. Nyáry Lajos főszámvevő kimutatásából megtudjuk, hogy Pest megyében 1848. november 13-án összesen 31 266 nemzetőr volt. Isaszegen kétszázhúsz főt írtak össze, tízzel kevesebbet, mint a sokkal népesebb Gödöllő mezővárosban. Az iratok között fennmaradt egy név szerinti összeírás is, mely az 1848. május 18-i állapotokat tükrözi, ezek szerint a faluban ekkor összesen 179 nemzetőr volt, és ami különösen figyelmet érdemel: ötvenheten önként jelentkeztek a haza védelmére. (A fontos dokumentumot a mellékletben közreadjuk – mellé sorolva a honvédként szolgáló isaszegiek adatait is.)

Isaszeg történetének a nemzet históriája szempontjából legdicsőbb fejezete az 1849. április 6-án, nagypénteken lezajlott nevezetes ütközet, amely a magyar szabadságharc legvéresebb, ám egyben a honvédseregnek a legfényesebb, győzelmes csatája volt. Az eseményeket többen megírták, sőt helyi gyűjtésekkel is bővítették az ismereteket. Ezeknek a visszaemlékezéseken alapuló adatgyűjtéseknek lehetnek megtörtént részei is, ám az elbeszélések egésze nagyon sok esetben az események meseszerű kikerekítése. Ezért aztán az isaszegi csata legendáriumával nem is foglalkozunk, megmaradunk az ütközet hadtörténeti alaposságú bemutatásánál. Tesszük ezt annál is inkább, mert a történések fordulatossága, a résztvevők hősi helytállása, más esetben az emberi tévedéseknek és gyengeségeknek a megnyilvánulása, a végén pedig a győzelmes befejezés önmagában véve is mesébe illő. Noha ez volt a valóság.

A tavaszi hadjárat folyamán a magyar fősereg hadmozdulatai az Egerben, Klapka György tábornok által kidolgozott haditerv szerint zajlottak. A szolnoki áttörés megnyitotta az utat a csapatok előtt, hogy az osztrák főerőkre megsemmisítő csapást mérjenek.

Az alig harmincéves Görgey Artúr tábornok irányítása alatt álló támadó magyar fősereg négy hadtestből állt: a Hatvan irányában, a jobb szárnyon előretörő, Gáspár András ezredes vezette VII. hadtest haladt, a főerőt az I. hadtest (parancsnok Klapka György), a III. hadtest (parancsnok Damjanich János tábornok) és a tartalékot adó II. hadtest (parancsnok Aulich Lajos tábornok) képezte. A sereg személyi állománya: negyvenezer gyalogos és tüzér, hétezer-ötszáz huszár, a tüzérséget 198 löveg alkotta. A velük szembenálló és a térségben védekezésre berendezkedett, Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy vezette császári-királyi haderő három hadtestből és egy önálló hadosztályból állt, összlétszáma ötvenötezer fő, a tüzérséget 214 löveg és röppentyű (rakéta) alkotta.

Mindkét sereg parancsnoki állományában képzett, hivatásos katonákat találunk, csakhogy amíg az osztrák hadparancsnokok (Jellasicsot kivéve) már a napóleoni háborúkban is részt vettek, addig a magyar főtisztek (Aulichot kivéve) mind fiatal emberek. A szemben álló csapatok harci értéke is különböző volt. A császári seregben több éve szolgáló, jól begyakorolt alakulatokat találunk, de a katonák kevés puskaport szagoltak. A magyar zászlóaljak legtöbbje alig fél éve alakult, ugyanakkor már több csatában részt vettek, harci tapasztalatokkal rendelkeztek, megízlelték a győzelem mámorát, és kiitták a vereség keserű poharát is.

A támadás nyitányaként április 2-án, a hatvani csatában, a magyar erőket lebecsülő Schlick tábornok hadtestét Gáspár katonái megverték, és az elkövetkező napokban nyugatra, egészen Gödöllőig szorították. Ezt követően a haditerv szerint április 6-án a hadtestparancsnok elfoglalta harcálláspontját Aszód-Bag térségében, és mint aki aznapi feladatát elvégezte, letáboroztatta seregét. Ezzel egy időben Kmetty György hadosztályát Domony-völgyig tolta előre, ahol is a magyar csapatok a Lobkowitz vezette osztrák hadosztállyal néztek farkasszemet, de egyik fél sem támadott.

Közben a magyar fősereg is megindult, és Tápióbicskénél, április 4-én megütközött Jellasics tábornok hadtestével. Az ütközetben a megingó I. hadtestet a III. hadtest mindent elsöprő rohama mentette meg a vereségtől és vívta ki a diadalt.

Windisch-Grätz ezt követően főerőit Isaszegen vonta össze és helyezte védelmi állásba, a VII. magyar hadtestet a Gödöllőn állomásozó Schlick tartotta szemmel.

Amikor április 6-án, nagypéntek napján a déli órákban Gáspár Aszódra érkezett, Klapka és Damjanich hadtestei is elérték Isaszeg határát. Először Szentgyörgypusztán vették fel a harcérintkezést a küzdő felek, majd az I. hadtest támadó dandárjai egészen a faluig nyomták az ellenséget, miközben az osztrák utóvédek több helyen felgyújtották a Király-erdőt, melynek térségében órákon keresztül, váltakozó eredménnyel folyt a tüzérségi, a lovassági és a gyalogsági ütközet. Klapka támadó egységeit Jellasics hadosztályai megállították, sőt nehézlovasságuk támogatásával ellentámadásba mentek át, oly sikeresen, hogy a magyar csapatok megkezdték a visszavonulást. Ezt látva Damjanich erősítést küldött az I. hadtestnek, egyben futárt menesztett a Dány felől érkező Aulichnak, hogy avatkozzon be az ütközetbe, ám az ősz tábornok felsőbb parancsra várt.

Az átcsoportosítás következtében a meggyengült III. hadtest jobb szárnya védtelen maradt. Damjanich emiatt nem nyugtalankodott, mert azt hitte, hogy Gáspár folytatja az előnyomulást, az ellenség balszárnyán álló Schlik hadtestét sikerül megtörnie, és így az osztrák főerők hátába kerülhet.

Azonban Gáspár ezredes az egész tavaszi hadjárat végső kimenetelére is kiható súlyos hibát követett el akkor, amikor – ragaszkodva a haditervhez – Aszódon megállt, és nem avatkozott az Isaszegnél zajló csatába. Schlick ezt látva erőinek jelentős részével Gödöllő felől Damjanichra támadt, aki állásait csak nagy nehézségek árán, főleg a Jozef Wysocki vezette lengyel légió bátor helytállásával és önfeláldozásával tudta megtartani.

A történeti igazsághoz tartozik, hogy mindkét fél nagy elszántsággal, bátorsággal próbálta kicsikarni a győzelmet, ezért is esett el egyre több katona s teltek meg sebesültekkel a kötözőhelyek. Ezekben a délutáni kritikus időkben az osztrák hadvezetés méltán értékelhette úgy az eseményeket, hogy

a támadók lendületes előretörését megállították, tehát a csatát megnyerték, a fővezér az ellenség üldözésére utasította Jellasicsot.

A változás akkor következett be, amikor a Dányban állomásozó Bauer József vezérkari főnök, majd pedig a Kókán tartózkodó Görgey parancsára Aulich II. hadteste megérkezett a csatamezőre. Időközben Görgey fővezér is Isaszegre érkezett, és ez buzdítólag hatott tábornokra, közkatonára egyaránt. Aulich friss támadó ékei azonnal beavatkoztak az ütközetbe. Damjanich ezzel fölénybe került Schlickkel szemben, Klapka és Aulich hadosztályai pedig este hét órakor támadásba lendültek. Bevették Isaszeget, majd a lángokban álló falun át a Rákos-patak jobb partján s a Pap-hegyen lévő, megerősített állásaikból űzték ki az ellenséget. Este kilenc órára nyilvánvalóvá vált, hogy a császári haderő nem tudta megállítani a támadó magyar hadtesteket, tehát a csatát elvesztette. Windisch-Grätz elrendelte a visszavonulást. Gáspár mulasztása miatt azonban erőinek jelentős része megmenekült, azokat Vác irányába vonhatta vissza.

A fiatal magyar honvédsereg fényes diadalt aratott Isaszegnél a császári-királyi haderő fölött. Igaz, nagy árat fizetett érte. Mindkét fél részéről mintegy ezer-ezer halott maradt a csatamezőn, a sebesültek száma is több ezerre becsülhető, akik közül az elkövetkező napokban a gödöllői hadikórházban sokan belehaltak sérüléseikbe. A határ több pontján temették el a csatában elesetteket. Szentgyörgyön egykoron ötvenkét fejfát helyeztek az elesett honvédok sírja fölé, de ezek az 1920-as évek elejére elkorhadtak. Ezért 1922-ben Mogyorós Ferenc helybeli tanító vezetésével egy betonkereszt emlékművet állítottak a sírok fölé.

Napokig tartott, amíg a Király-erdőben, a faluban és a Rákos mocsaras rétjeiről összeszedték a halottakat. Visszaemlékezők szerint külön-külön tömegsírba helyezték a magyarokat és az osztrákokat. Az egyik ilyen tömegsírt a régi községháza melletti területen, a másikat az akkori Zsidó-hegynek nevezett tüzérüteg-állásoknál, a Király-erdő szélén alakították ki. Honvédsírokat találunk a Katonapallagon is, ahol többek között egy ismeretlen lengyel kapitány és Harsányi Bálint huszár őrmester síremléke áll.

A császári haderő készült az ütközetre, ezért a katonák a reggeli órákban kifosztották a település szegényes házait, minden élelmet magukhoz vettek. A megriadt lakosság a Nyíresbe menekült, ott húzta meg magát a csata napján, csak néhányan maradtak a faluban. Az ütközet folyamán a község kigyulladt, és minden ház leégett, Isaszeg népe ezen a napon minden ingó vagyonát elvesztette. A falu lakóiban nem a győztes csata mámorító érzése, hanem a teljes pusztulás borzalmas élménye és a sok-sok, fiatalságának virágában elpusztult halott látványa hagyott maradandó nyomokat.

Az újraépítkezés, a parasztgazdaságok újjászervezése évekig, évtizedekig eltartott. Nem csodálkozhatunk, hogy ötven évnek kellett eltelnie, amíg mozgalom indulhatott el az isaszegi emlékmű felállítására, a szabadságharc dicső diadala helyi kultuszának kialakításáig. A XIX. század végén, különösen pedig a millenniumi nagy nemzeti felbuzdulás idején kezdték rendszeresen megtartani az emlékünnepséget. Nem a csata napján, hanem március 15-én. Ezeknek az ünnepségeknek a fő szervezője a falu kántortanítója, Marcsányi István volt. Ő indította meg 1895-ben a szoborállítási mozgalmat, amelyet hamarosan siker koronázott: 1901. szeptember 8-án megtartották a nagy ünnepséget, leleplezték Radnay Béla szép, sóskúti mészkőből faragott emlékművét. A kortárs visszaemlékezése szerint hatalmas tömeg vonult fel ezen a napon az Isaszeg melletti magaslatra, a Zsidó-hegyre, ahol 1849. április 6-án a nevezetes csata egyik fordulópontjának számító esemény játszódott le: az itt felállított osztrák ágyúkat a hős honvédek szuronyrohammal foglalták el, és az ütegek gyilkos tüzét a császáriak állására fordították. Eljöttek azok az öreg 48-as honvédek, akik még részt vettek a nagy csatában, a több száz fiatal és felnőtt érdeklődő között a díszegyenruhába öltözött helyi tűzoltók tartottak rendet. Az ünnepi beszédet Marcsányi István mondta el:

„Lobog, magasan lobog a láng, sok, sok igaz magyar szív oltárának tiszta áldozati lángja.

Zászlókat lenget ím az őszi szél: gyermekek, ifjak, meglett korú férfiak, reszkető aggok jövének ím ma e véráztatta, dicsőség övezte helyre: az isaszegi győzelmes csata színterére, mert ünnepet ülünk ma, nagy, dicső ünnepet, az itt elvérzett hős honvédek iránt érzett kegyeletünk s hálánk magasztos ünnepét!

Félszázadnál több tűnt le azóta, hogy Isaszegh halmai ágyúk dörgésétől, puskák ropogásától visszhangzottak: félszázadnál több tűnt le azóta, hogy a »Királyerdő« csöndjét haldoklók hörgése, sebesültek szívtépő jajkiáltásai törték meg!

Igen, itt e csatatéren aratták a szabadságért küzdő hős honvédeink egyik legnagyobb, legdicsőbb diadalukat…

Valóban, nagy volt a győzelem, melyet a magyar fegyverek itt kivívtak, ámde nagy volt az ára is, mert nyolcszáznál több hős magyar honvéd kiömlő vére festette pirosra az isaszeghi csatateret: nyolcszáznál több hős magyar honvéd szabadságra szomjas nagy és nemes lelke szállt az ég Urához azon a nagy napon, Isaszeghnek ama dicső emlékű nagypéntekjén!”

Az emlékmű immáron száz éve az 1848–49-es szabadságharc egyik legfőbb kegyeleti helye. Isaszeg nagyközség és a múltjára méltán büszke lakosság méltóképpen ápolja a 48-as hagyományokat. Régebben – különféle szervezetek – több kisebb emlékoszlopot helyeztek el a csata helyszínén. Legutóbb 1999-ben, a népek közötti megbékélés jeleként, a nagyközség lakossága a nagy csatában elesett osztrák katonák emlékére márvány síremléket állított.

A helytörténészeknek köszönhetően Isaszegen nem felejtették el azt a segítséget és azt a véráldozatot, amit a lengyel szabadsághősök nyújtottak akkor a magyarságnak: amikor a Bem József hamvait Törökországból szülőhazájába szállító vonat 1928. július 28-án áthaladt a községen, sok százan vonultak ki az állomásra, és mondtak egy utolsó istenhozzádot a lengyel és a magyar szabadságküzdelmek nagy alakjának. A centenáriumi ünnepségek alkalmával a lengyel nagykövetség kérésére a Wysocki vezette légió véráztatta csatamezejéről küldtek földet a lengyel hősök hazájába. Ugyancsak a centenárium évében a diadalmas ütközet helyén építették fel a református Magyar szabadságtörekvések emléktemplomát, melyen 1972. szeptember 24-én emléktáblát helyeztek el Wysocki József és a csatában életüket vesztett lengyel harcosok emlékére. Ugyanezen a napon a Lengyel Népköztársaság kormányának adományából a lengyel légió emlékére a községháza falán is emléktáblát helyeztek el. A magyar-lengyel barátság és az isaszegi lengyel kapcsolatok ápolója, Domsky Pál (1903–1974) nyugállományú ezredes tiszteletére pedig a Falumúzeum falán, 1996. április 6-án avattak emléktáblát.

A XX. század második felében kibontakozott helytörténeti mozgalom kéziratai, majd pedig az Isaszegi Adattári Közlemények hasábjai számos, javarészt visszaemlékezéseken alapuló valós vagy csak részben igaz történetet, eseményt rögzítettek. Azonban nincsen okunk kétségbe vonni Búcsúházi Béni magyar honvédnek az osztrák előörsökkel szemben tanúsított bátorságát, Brdár Jakab és a magyar trénkatona esetét vagy éppen Csonkás János csikós szemfülességét, még inkább Kubisik Máté helybeli lakos találkozását Kossuth Lajossal – hiszen a felvillantott események megtörténhettek. Mint ahogyan a Péceli út mellett álló képesfához kapcsolódó történet is, ahol Kalmár Károly isaszegi születésű huszárkapitány ébersége mentette meg társait az osztrák utóvédek rajatütésétől. Ki vitatná, hogy a csata folyamán több hasonló párviadal is megtörténhetett, mint amilyet Jókai olyan drámaian írt le A kőszívű ember fiai című regényében? Az isaszegi zsidó temetőben nyugszik egy ritkán emlegetett 48-as honvéd, Link Herman szanitéc, akinek 1929-ben, 98 éves korában elmondott visszaemlékezését Szathmáry Zoltán lejegyezte. S bár az elmondottakat a történésznek kritikával kell kezelnie, azért nagyon sok minden úgy történhetett, ahogy a csata szemtanúja, résztvevője, az agg harcos elmesélte.