Grassalkovich-birodalom | Száz Magyar Falu

Grassalkovich-birodalom

A Rákóczi-szabadságharc harci cselekményeinek nyomán, a nagy nyomor és az 1709–1710-es pestisjárvány következtében jelentősen csökkent a lakosság száma. Az 1711. évi szatmári békekötés után a nyugalom évtizedei köszöntöttek az országra, aminek következtében újabb lendületet vett a ritkábban lakott Pest megye falvaiba a sűrűbben lakott országrészekből (mindenekelőtt a Felvidékről) a telepesek bevándorlása. Ennek áldásaiban jóllehet a Rákos menti település is részesült, ám 1715-ben még mindig csak huszonegy családfőt írtak össze a faluban, és ez mindössze százfős népességet takar. Már az a tény is elszomorító, miszerint tizenöt év alatt nemhogy növekedett, hanem harmadával csökkent a község lakossága; az még elszomorítóbb, hogy az 1699-es listán szereplő családfők közül 1715-ben csupán Kovács Márton telkes jobbágy és a Fajth családnak vélhető leszármazottja, Voith György zsellér élt. A település lakói tehát meghaltak vagy más vidékre költöztek, másfél évtized alatt kicserélődött a község lakossága. Német nevű család már csak egy-kettő szerepel a listán, a többi – felesen – magyar és szlovák (szláv) nevű. A község összeírt családfői közül tizenhat jobbágy és öt zsellér volt, akik egyelőre kellő számú igásállat hiányában csak kevés földet műveltek meg. Ugyanakkor Szentgyörgypusztát – állattartás és kaszáló céljából – harminc forintért árendálták az uraságtól. Fontos tudni: a királyi út mellett a faluban már létezett a vendégfogadó, a serfőző, a Rákoson malmok álltak, mind az uraság tulajdonában, ahogy a hatalmas kiterjedésű erdőség is.

A béke áldásai nyomán az elkövetkező években ismét nagy lendületet vett a telepesek érkezése. Az 1720-as országos összeírás már harmincöt családfőt (mintegy százhatvan lakos) vett jegyzékbe, akik közül húsz (57 százalék) jobbágy és tizenöt (43 százalék) zsellér. Tehát húsz évnek kellett eltelnie, hogy elérje a falu a század első éveiben kialakult népességszámot. Továbbra is az állattartás a jelentősebb az úrbéresek gazdálkodásában, de már a szőlőművelés is fontos tényező, különösen a zsellérek életében, akik nem rendelkeztek igaerővel, és így nem vállalhatták a szántók megművelését.

Általában ekkor még szegényes az isaszegi nép élete, különösen azé az öt zselléré, akiknek semmijük, még lakásuk sem volt, de a falu mégis vonzó helynek számított, a telepesek folyamatosan érkeztek a faluba. Kik engedéllyel, kik anélkül, elszökve egykori földesuruktól. Csak hát ezt 1715-től a törvény tiltotta. Így aztán Bars vármegye kérésre 1725. november 7-én Pest vármegye közgyűlése Fittya Mihály, Magád György, Dobronyán János és Dudnyík Jakad isaszegi jobbágyok visszaköltöztetését rendelte el.

A község lakossága nyolc év alatt megduplázódott, az 1728-as országos összeíráskor harminchat szabad költözésű jobbágyot, három ugyanazon kenyéren élő fiút, huszonnyolc zsellért jegyeztek fel. Élt a faluban még rajtuk kívül két pásztor, továbbá Molnár István, a községi, Bélay Márton és Szlávik Márton, az urasági malmok molnárjai, Mrazsik Boldizsár fazekas, Promsauer Fülöp serfőző, valamint a szerződéses kovács, akinek a nevét nem közölték. A falu jegyzője Krakovics Márton. Végül a község lakója még Salamon Mózes, aki két vejével az urasági házban lakott, és kisebb árucikkekkel kereskedett.

A jegyző egy pozsonyi mérő földet, valamint két kapás szőlőt használt, Molnár molnár porciója tizenhat, Szláviké harmincnyolc pozsonyi mérő kevert gabona, Bélay még nem kapott porciót, mert a malmot nemrégen építették.

Az 1710–1720-as években már több olyan úrbéres család élt a községben, akiknek a leszármazottai napjainkban is a község lakói. Többek között 1699-től a Foith (Voith), 1715-től a Hajdú, Juhász, Lehóczky, 1720-tól a Ragács, Brdár, 1726-tól a Csakovszki (Csajkovszki) és a Hrustinszki család.

Az elmúlt évtizedekben a községben elterjedt az a dokumentumokkal alá nem támasztott állítás, csupán a névanyagból merítő vélemény, mely szerint 1734-ben lengyel nemesi családok települtek Isaszegre. A felkutatott névanyagban nem leljük ennek nyomát, az akkor élt lakosok elsősorban magyar és szlovák, kisebb részben német nevűek. Természetesen a nagy népmozgás következtében lengyel telepesek is érkeztek ide, erre utal az 1728-as összeírásban szereplő Polyák Lőrinc és Polyák Márton zsellér neve, utóbbi takácsként dolgozott a faluban. A -szky, -czky végződésű családnevek ne tévesszennek meg bennünket. Ezek túlnyomó többségben a felvidéki falvakból származó szlovákok. Ami pedig a név végi y-t illeti, az nem a nemességet bizonyító betű, a kor szokása szerint az -i végű családneveket írta így a község jegyzője.

A földművelés fellendülését bizonyítja, hogy 1728-ban már 288 pozsonyi mérő földet vetettek be, negyven szekér szénás rétet kaszáltak és harminckilenc kapás szőlőt műveltek meg. A XVIII. század eleji közállapotokat, különösen pedig a település gazdasági viszonyait hűen bemutatja az 1728. évi országos összeírás részét képező Megjegyzések alább idézett szövege.

„A possessio szántóföldjei két vetőben vannak osztva, az egyik termőképessége annyi, amennyit a rubrika mutat, a másiké sokkal kisebb, talán az elsőnek a fele. Míg a nagyobbik vető pihen, a kisebbikbe őszit és tavaszit vetnek, s ez nem elegendő, ezért kénytelenek földesuruktól évről évre a hetedik kereszt ellenében Nyíregyháza pusztán szántóföldet bérelni, melynek összes termőképessége összesen 231 1/2 pozsonyi mérő, s ezt a kisebb vetőhöz csatolják. Míg ez nyugszik, a hozzácsatolt szántóföld is nyugszik, a másikba pedig tavaszit és őszit vetnek.

Földje nagyobbrészt homokos, alig közepes termékenységű. Közepes termés idején egy pozsonyi mérő elvetése után alig hoz 2 mérő kevert búzát vagy rozsot, s ha marad eladnivaló belőle, az őszit mérőként legalább 50,

a tavaszit 30 denárjával árulják.

Dohány- és kenderföldjeik, ha gabonával vetik be őket, kb. 15 pozsonyi mérő termőképességűek. Ezeket terméketlenségük miatt évente trágyázni kell. Dohányból 42 forint 85 denár a bevételük, a kenderből házi szükségletük kielégítésén túl hasznuk nincs.

Rétjeik zsombékos szénát teremnek, s ez saját szükségletükre sem elég. Nem tudnak belőle eladni, sőt máshonnét kell vásárolniuk, így ára nem állapítható meg.

Legelőjük saját területükön kevés van, nyáron kb. 100 allodiális szarvasmarhát és lovat és ugyanannyi juhot tudnak rajta eltartani. Ezekből házi szükségletük kielégítésén túl más hasznuk nincs.

Nyíregyháza pusztát évi 30, Szent György pusztát évi 36 forintért bérlik földesuruktól. Az elsőn a szántóföldek termőképességét már közöltük. Ezenkívül ennek rétjei 25 1/2 szekér szénát adnak. A másik pusztán a falu plébánosa és ennek tanítója, az urasági serfőző s a lakosok a földesúrnak fizetett heted ellenében 26 mérőt szoktak elvetni. Ezen kívül vannak még itt szántóföldek, de a jelen évben a földesúr ezeket a maga részére foglalta le. A rétet a lakosok közösen szokták kaszálni, e pusztai réten 23 1/2 szekér szénát. De itt már 3 éve nem tudnak kaszálni a szárazság miatt. A nevezett mennyiségű szekér szénát csak esős időben tudják kaszálni. Mindkét pusztán kb. 100 allodiális vegyes marhát tudnak az erdőkben és cserjésekben legeltetni és 100 juhot. A makktermő erdőkben tilos legeltetni.

Szőlőskertjük domboldalon van, közepes termés idején egy kapáson 1 1/2 csöbör bort terem, s ezt jobbára egymásnak adják el 1 forintjával.

Tűzre való száraz fát a földesúr engedélyével szedhetnek az erdőben, s így ezért nem kell máshová menniük: épületfát adó erdejük nincs.

Van egy lisztőrlő malmuk a Rákos folyón, ez a molnár részén s más kiadásokon túl (?) pozsonyi mérőt hoz.

Halászóvizük nincs.

A terület dombokból, völgyekből és kis síkságokból áll, művelése nehéz. Úgyhogy őszi vetés alá 3-szor, tavaszi alá egyszer kell 6 ökörrel szántani.

Ha van eladnivalójuk, 3 mérföldre szárazföldön Pestre és Budára vihetik.

Senki sem emlékszik rá, hogy a nevezett puszták valaha lakottak voltak-e? Bár vannak templomromok, de ezek igen régiek. Nem hihető, hogy valaha lakottak voltak, s hogy ilyen kis helyen falu létezhetett volna.

A szemrevételezés során úgy tűnt, hogy Nyíregyháza puszta termőképessége a bevallottnál 80 pozsonyi mérővel nagyobb. Összesen tehát e puszta 311 1/2 mérő termőképességű. Saját területük is sokkal nagyobb termőképességű lenne, ha több földet terméketlensége miatt már kb. 6 éve pusztán nem hagynának. Más hibát nem találtak.”

A XVIII. század első harmadában változás történt a község és tartozékainak a birtoklásában is. Egy adat szerint a romos templomot 1716-ban báró Kurucz (Kurth ?) Ignác János, akkori földesúr renováltatta. Birtokosnak mondja egy megyei bírósági irat Tillmon Konstancia Teréziát, illetve utódát, Tillmon Ferdinándot. Azt pedig már tisztáztuk, hogy Isaszeg nagyobbik része továbbra is az Esterházyaké.

A jobbágyfalu kibontakozása szorosan kapcsolódott a határának fele részét 1723-ban megszerző Grassalkovich Antal földesúr életéhez és gazdaságpolitikájához. A felvidéki kisnemesi családban 1694-ben született, iskoláit

a nagyszombati piaristáknál végző ifjú 1715-ben esküdött fel ügyvédnek.

A magyar, német, szlovák és latin nyelvben jártas, szorgalmas, jó modorú, hithű katolikus, a Habsburgokat mindvégig hűségesen szolgáló kiváló ügyvéd gyorsan haladt előre a hivatali ranglétrán, 1720-ban már királyi ügyigazgató. Előnyös házasságot kötött 1722-ben, amikor feleségül vette néhai Baitay István Pest megyei alispán özvegyét, Lang Erzsébetet. A pest-eger-kassai és a pest-szegedi országút környékén építette ki „birodalmát”. Ennek során vette meg 1723-ban – többek között – Gödöllőt és Isaszeg felét, az utóbbit Tillmon Ferdinándtól 3096 forintért. A Rákos menti falu másik felét, amit az Esterházyak és kisebb részben a Pogány család birtokolt, csak az 1730-as évek második felében sikerült megszereznie.

Első feleségének halála után a nálánál tizennyolc évvel fiatalabb Klobusiczky Krisztina bárónőt vette nőül. Hamarosan Grassalkovich is megkapta a bárói címet. Nagy szerepe volt az emlékezetes pozsonyi országgyűlésen, amikor a rendek „Vitam et sanguinem” felkiáltással Mária Terézia mellett sorakoztak fel az örökösödési háborúban. A királynő Grassalkovich hűségét nem felejtette el, és élete végéig legmegbízhatóbb emberének tekintette, akit elhalmozott ranggal, hatalommal, vagyonnal. Időközben a gróf felesége hatodik gyermekük szülése közben meghalt, Grassalkovich tizennégy évi özvegység után nősült meg harmadszor, második feleségének nővérét, Forgács Ferenc gróf özvegyét, Klobusiczky Terézt vezette oltárhoz (1750).

A huszonegy faluból, egy mezővárosból és számos pusztából álló hatalmas Grassalkovich-domínium öt nagy vagyoncsoportból állt, melyet később két hitbizományba vont össze. A Gödöllő központi uradalomhoz tartozott a VII., az isaszegi ispánság, melynek része volt Isaszeg, Dány, Ecser, Vecsés, valamint Szentgyörgy-, Nyíregyháza-, Szentkirály- és Halompuszta.

A birtokalapító életének hetvenhetedik évében, 1771. december l-jén hunyt el. Gróf Grassalkovich Antal a XVIII. századi Magyarország legnagyobb formátumú államférfiúja volt, tipikus barokk főúr, aki mérhetetlen vagyonával a közjót is szolgálta. Életében harminchárom templomot és kápolnát, tizenhárom kastélyt és kúriát, valamint hét kastélyt-palotát építtetett. Jobbágyaival kíméletesen bánt. Ezt bizonyítják isaszegi alattvalói vallomásai is, amikor 1768-ban tett bevallásukban a kedvező adó- és robotviszonyokról, az uraság emberséges bánásmódjáról tettek hitet.

„Ajándékot semminémű titulus alatt soha sem adtunk; nem is praetendáltatik tőlünk. Diaetalis taxát vagy mennyegzői s egyébb másutt szokott ajándékot sem adtunk ekoráig.

Sőt dicsekednünk kölletik mélt. uraságunkkal, hogy akármely szükségeinkben és kivált terméketlenség üdejében gabonával, mindenkor tsak úji fejében és nem pénzért, minden interes avagy annak fejében teendő szolgálat nélkül segétetünk, amint most is 60 kila zabbal tartozunk azon mélt. uraságnak, sőt tavali esztendőben egész kaszálás alatt robottánkban, akik kenyérbül meg fogyatkoztunk, maga kenyerén tartott bennünket. Azon kívül héti soros robottban lévő gyalogoknak is hetenként hol két kenyeret, hol három garast parancsolt mélt. uraságunk a multt nyáron adatatni. Ehez járul, hogy a kösségnek négy kanczát is adott, mellyeket ugy mint falu lovait minden felé, a hova szükséges, hajtattyuk, s ugy mind magunkat, mind a mélt. uraságot hoszu útra szolgáltattyuk vélek. Némellyek kezölünk maid 20 esztendőtűl fogva marhára kész pénzel és hitelben adott lovakkal segetetvén, most is tartozunk uraságunknak ezen hellységbül 92 ft-okkal 81 pénzekkel.”

Gazdaságpolitikáját özvegye folytatta, egészen 1784-ben bekövetkezett haláláig. Isaszeg kiemelkedésében, gazdasági-társadalmi fejlődésében meghatározó volt ez a hat évtized.

A faluban a XVIII. század első felében még működött a földközösség.

A szántókat két nyomásban művelték, a termés csupán kétszeres-hatszoros volt. Az egész telkes jobbágygazdák szántóterülete 1728-ban még csak tíz-húsz, 1768-ban már harminc-negyven pozsonyi mérő. A szőlőkre hét év adómentességet kaptak az úrbéresek, a zselléreknek ez volt a fő megélhetési forrásuk. Az uraság engedélyezte az erdőben a makkoltatást, épületfát, tüzelőnek hullott gallyfát ingyen adott. A kaszálók, a „marasztok” sarjút már ritkán teremtek.

A község szerkezetileg kertes település, vagyis a jobbágygazdák két belsőségi telekkel rendelkeztek: az egyik lakóházzal a faluban, a másik a falu szélén (szérűskert az istállókkal) feküdt. A szélső utcák végén, a település szélén helyezkedtek el a zsellérek és pásztorok házacskái, viskói.

Az erre a vidékre a XVIII. századtól egészen a XX. századig jellemző portai elrendeződés átmenetet képezett a felső-magyarországi és az alföldi típus között. A lakóház sárból, vályogból épült, hossztengelyes, szelemengerendás, a tetőzetet náddal vagy zsúpszalmával fedték. A fűrgátat vesszőből fonták és agyaggal tapasztották be. A házak elrendezése: szoba, konyha – „pitvar” (itt volt a szabadkéményes tűzhely, ha a szobában épített kemence állt, akkor innen fűtötték) –, szoba vagy kamra. Ezután a gazdasági helyiségek sorjáztak vagy ha több család lakott a portán (ez gyakori jelenség), akkor újabb lakóhelyiségek következtek. Az idők múlásával a szérűskerteket és az ott lévő istállókat felszámolták, ez utóbbit a lakóházhoz kapcsolva építették fel. A ház melletti udvaron állt a talajvizet felhozó kút, hátrébb az ólak, mögötte a trágyadomb. Árnyékszéket csak a XIX. századtól kezdtek építeni. Az udvar mögötti belső kertben zöldség- és gyümölcsféléket, valamint dohányt termesztettek.

Grassalkovich az 1720-as évek közepére megépítette a harmadik vízimalmot, mészárszéket (lakással) létesített, bővítette a vendégfogadót, jegyzőt, tanítót alkalmazott, a helyi egyház kegyuraként 1734-ben renováltatta a templomot. A század közepére a faluban szemmel látható a fellendülés, amit az 1741. évi dicális összeírás adataival bizonyíthatunk.

Jelentősen megszaporodott a község lakossága. Az összeírók negyvenöt jobbágyot, tizenhat özvegyet, hatvanhat házas és öt házatlan zsellért, valamint egy rideget (a lét peremén élőt) jegyeztek fel. A bíró Saári György,

a két segítője (polgár) Sztrapati András és Saári János volt. Ez tehát összesen 136 családfő, ami minimálisan 680 lakost jelent. Az özvegyek java zsellér, és ez egyértelművé teszi, hogy a faluban már ekkor kétszer annyi zsellér élt, mint telkes jobbágy.

A vagyoni rétegződés az igásállatok számában is kimutatható. Igavonó barommal (ökör) szinte kizárólagosan, hámos lóval is javarészt a jobbágyok rendelkeztek. Összesen 239 darabot számoltak össze. A népélelmezésben oly fontos fejőstehenek száma 159, a jobbágyok majd mindegyike, de több zsellér is rendelkezett egy-egy tehénkével. A juh- és kecsketartás is számottevő, a 274 anyaállat nem egy-két nyájhoz tartozott, hanem több család rendelkezett viszonylag kisebb állatállománnyal (egy családban a legtöbb harminc darab). Igen figyelemreméltó az anyasertések számának a növekedése (98 darab). Ez köszönhető az uraság makkoltatási engedélyének, mely a hatalmas isaszegi erdőket tekintve roppant nagy kedvezménynek, támogatásnak számított. Ez egyben azt a folyamatot is felvillantja előttünk, melynek során a népélelmezésben eladdig szinte kizárólagosnak mondható marhahúsfogyasztás mellett a sertéshús is egyre nagyobb szerepet kapott. A faluban ezekben az időkben nem jellemző a méhtartás. Csupán a legmódosabb gazdának számító Juhász Márton rendelkezett tizennégy kaptárral.

Egyre nagyobb szerepet játszott a szántóföldi gazdálkodás. A század közepén a jobbágyok összesen 511 pozsonyi mérő búza-, 321 pozsonyi mérő árpa- és 192 pozsonyi mérő zabföldet használtak. A legtöbb állattal rendelkezők már ötven-hetven pozsonyi mérő termőföldet műveltek, és körvonalazódott az egész, a fél- és a negyedtelkes (fertály telkes) jobbágyok tagolódása. Tekintélyesre növekedett a szőlők területe-hozama. Az összeírók száznyolcvan urna bort jegyeztek fel, ami nagyjából ugyanennyi kapás szőlőterületnek felel meg. Több gazdának volt már négy-hét kapás szőlője, sőt Juhász Pálnak tizenkettő. Ennél is fontosabb, hogy sok zsellér is rendelkezett szőlővel. Számukra ez volt a megélhetés alapja, amit különféle munkák (kapás, aratási, fuvarozási, egyéb napszámosmunkák) jövedelmével egészítettek ki. A zsellérek között tartották nyilván Huszár Márton kocsmárost és Kovács Pál kovácsot is.

A község vagyoni tagozódása is nagy léptékkel haladt előre. A legmódosabb egész vagy még annál is nagyobb telekkel rendelkező gazdák a szántójuk, kaszálójuk, szőlőjük mellett tekintélyes állatállománnyal (hat-tíz igavonó jószág, két-három fejőstehén, öt-tíz anyasertés, húsz-harminc anyajuh) rendelkeztek (Juhász Márton, Hrustinszki János, Mastalka Mihály, Varga János, Apáthi Pál), ugyanakkor a társadalom legalján a még lakással sem rendelkező nincstelen zsellérek (Petrás Mihály, Pálinkás József, Skribek János, Zelenka Mihály, Surányszki János és a rideg Saári Márton) álltak.

A fejlődés 1760-ban még szembetűnőbb: a három elöljárón kívül hat taksafizetőt (egy-egy mészáros, kovács és kocsmáros, három molnár), száztíz jobbágyot, huszonhét zsellért (házast) – köztük egy-egy takács, varga és csizmadia – írtak össze. Egy családfőre átlagban 6,1 számos állat és 16,9 pozsonyi mérő kenyérgabona (vagyis szántóföld) jutott. Az alattvalók adó és robot terhei is elviselhetőek voltak. A pénzadót (száznegyven forint) egy összegben fizette a község, s mivel helyben nem volt allódium (szabad rendelkezésű birtok), a robotterhek lényegesen kisebbeknek minősülnek, mint más falvakban. Az egyéb kedvezmények, mint például a faizás, a szőlők és a legelők, kaszálók használata az úrbéresekre nézve is nagyon kedvezőek voltak.

Nagy figyelmet érdemel az 1770. évi urbárium, amelyből megtudjuk, hogy tizenkét egész telkes, 47 féltelkes jobbágyot és 63 zsellért írtak össze. Ez ugyan csak 35,5 jobbágytelket (egy telek = 26 hold szántó és nyolc kaszáló rét), ami összesen 112 hold belsőséget, 497 szántót és 213 embervágó rétet jelent. Ám éppen az 1768-as bevallásból tudjuk, hogy jobbágytelkenként járt még fél-fél pozsonyi mérős káposztáskert, kender-, dohány-, kukoricaföld, valamint szőlő, sőt a házas zsellérek is rendelkeztek hét pozsonyi mérő földdel és szőlővel. Így aztán a faluban 687 holddal több földet használtak a kötelezően előírtnál az alattvalók. Adójukat a telkek után számították ki, de a legnagyobb megterhelést jelentő robotnak csak egy részét követelte meg az uraság.

Az 1770–1771. évi taxális összeírás szerint a faluban az alábbi iparosok dolgoztak: urasági malom 1. – Horgass György; urasági malom 2. – Takács Márton; urasági malom 3. – Hoh Mihály; csizmadia – Móricz András; mészárszék (urasági) – Vojterny György; kovács (községi) – Babinczky András.

E korszak végén, 1785-ben tartották meg az első hivatalos népszámlálást, majd pedig 1787-ben és 1789-ben a birtokösszeírást. Eszerint Isaszeg mezőgazdasági területe 8797 hold, amiből 3589 hold a szántó, 189 hold a szőlő, 461 hold a kert, 336 hold a rét, 235 hold a legelő és 4362 hold az erdő. A 185 házban, 279 háztartásban 1371 római katolikus lakos (lakóházanként átlag 7,4 fő) élt, akik szinte mindannyian szlovák nyelven beszéltek. A tápiószentgyörgyi erdőházban öten, két urasági csőszházban összesen heten laktak. A 668 nőlakos mellett 703 a férfiak száma. Utóbbiak között a népszámlálók egy-egy papot, tisztviselőt és polgárt találtak, a többi lakos jobbágy és zsellér, illetve azok leszármazottai.

A megizmosodott falura a XVIII. század végétől azonban újra egyre nehezebb idők következtek. Grassalkovich II. Antal (1734–1794), aki, inkább édesapjának köszönhetően, mintsem saját érdemeiért, az uralkodótól hercegi rangot kapott, nem törődött a gazdálkodással. Gödöllő és Hatvan központú uradalmát százezer forintért bérlőknek adta át, ám fényűző életéhez e hatalmas összeg sem volt elegendő, fokozatosan eladósodott. Ezzel párhuzamosan megváltozott a falvak, a jobbágyok élete is. A bérlők a pénzjövedelmük növelésére törekedtek, és ennek érdekében minden eszközt felhasználtak. Az isaszegi allódium 1782-ben az egész birtoknak csupán hat százalékát tette ki, a bérlők uralma alatt ennek területe megsokszorozódott. Természetesen a megnagyobbodott urasági földek megműveléséhez most már mindenkitől megkövetelték a teljes robotmennyiséget. A helyzet rosz-szabbodását tükrözte, hogy jelentősen szaporodtak a jobbágytartozások, sem a pénz- sem a terményadót nem tudták időben és teljesen megfizetni.

A helyzet tovább romlott Grassalkovich III. Antal (1771–1841) urasága idején. A herceg igazi abszentista (birtokától távol élő) főúr volt, aki vagyonát külföldön szórta el. Hatalmas tartozásai miatt sógorát, gróf Esterházy Ferencet az uralkodó zárgondnoknak nevezte ki, aki ugyan összerázta a széthulló gazdaságot, ám a terhek java részét az amúgy is egyre nehezebb helyzetbe kerülő alattvalókra hárította. A lelketlen tiszttartók úgy csapták be a tudatlan jobbágyokat, ahogy csak akarták. Ezt világítja meg 1846-ban kelt, a főszolgabíróhoz írt panaszlevelében a híveiért aggódó Aggler Ferenc plébános. Visszatekint a század elején az uradalom és az úrbéresek között megkötött szerződésekre, majd így folytatja: „…a jobbágyok tudatlansága is volt oka, miért hogy úrbéri illetősége szerződésbe jutott és benne tartatott. Hiszen közönségesen tudjuk, a nép mennyire nem ismeri jogait, meny-nyire járatlan azon óvatosság körül, mely a jogok fent tartásánál oly nagyon lényeges és elkerülhetetlen. A jobbágyság nem írás tudó, a szerződéseket nem vizsgálhatta meg annál kevésbé, mert sem deákul, sem magyarul nem tud.”

A XIX. század első felében Isaszeg jobbágyfalu s népe élete a XVIII. századi nagy fellendüléshez képest tehát rosszabbodott. A gazdasági kibontakozást gátolta, hogy 1770-től nem növekedett a jobbágytelkek száma, ugyanakkor az uradalom az úrbéresektől elvett minden más földet, kaszálót, az erdőhasználati kedvezményeket megszüntette. Az uraság az ipart és a kereskedelmet sem fejlesztette. A XVIII. században már meglévő malmokon, vendégfogadón, mészárszéken kívül csupán egy pálinkaházat és egy kis boltot létesített. Az utóbbi három regáliát rendszerint zsidó bérlőknek adták ki.

Isaszeg történetének szomorú, fekete éve 1831: a magyarországi nagy kolerajárvány a falu népét is megtizedelte. A gazdasági hanyatlásnak és e pusztító járványnak egyenes következménye, hogy 1844-ben a lakosság száma 1367 fő volt csupán, vagyis több mint fél évszázad alatt nem szaporodott egy lélekkel sem.