A polgárosodó Isaszeg | Száz Magyar Falu

A polgárosodó Isaszeg

A XIX. század végére egyre több iparos és kereskedő találta meg a számítását a népesedő községben. Hajdú Lukács községi bíró és Paulovich Sándor községi jegyző 1887. március 24-én kelt kimutatása alapján számolva akkor huszonöt választójoggal bíró kereskedő és iparos élt a faluban.

Kereskedő volt: Haász Náthán, Mandl Ábrahám, Mandl Bernát, Mandl Jónás, Mandl Sándor, Streizlar Jakab szatócs és Streizler Frigyes fakereskedő. Az iparosok: Ehrn Antal, Leszák János malomtulajdonos, Kalix József malombérlő, ifj. Berbuch Ignác, ifj. Burucs József mészáros, Löffler Ignác, Jurkó Vince és Mandl József hentes, Wiesner Farkas regálebérlő és szatócs, Treimer József kőműves, öreg Berbuch Ignác, Sebestyén Ferenc szűcs, Kubinecz János és Turai Vince kovács, Csáder Zsigmond cipész, Guczai Pál, Králik Jakab csizmadia, Orell Ferenc bognár.

A lakosság számának alakulása 1785–1941 között

Év	Lélekszám	Év	Lélekszám
1785	1371	1900	3206
1828	1373	1910	4120
1870	1836	1920	4590
1880	2090	1930	5641
1890	2341	1941	6495

A megváltozott gazdasági-társadalmi és egészségügyi viszonyok következtében a századfordulóra ugrásszerűen meggyarapodott a lakosság száma, ezt a népességszaporulatot a föld már nem tarthatta el.

Ez a feszültség Isaszegen úgy oldódhatott meg, hogy 1854-ben megkezdődött a pest-losonci vasútvonal kiépítése, majd 1867-ben a megnyitása. A vasút két irányban változtatta meg a község életét. Egyrészt a mezőgazdasági termelésből kiszorulók napi bejárással eljuthattak a lendületesen fejlődő fővárosba, ahol munkaerőhiány volt, tehát a munkanélküliek biztos kenyérhez juthattak, ugyanakkor a vasút is számos elhelyezkedési lehetőséget kínált. Másrészt a zárt faluközösségből kiszakadó, gyárakban, közlekedésben, hivatalokban dolgozók rákényszerültek a tanulásra, az önképzésre, megismerkedtek új eszmékkel, és ezzel felbomlott a falu évszázados, a római katolikus valláshoz szorosan kapcsolódó, zárt belső világa, szokásrendje.

Isaszeg társadalmának a szerkezeti változását legjobban a keresők (és a velük egy háztartásban élő ellátottak) foglalkozásának a módosulásában mérhetjük le.

A keresők megoszlása

Év	1910	1930
Összes lakosság	3206	5641**
Mezőgazdaságban	2132	1665
Iparban	316	1518
Kereskedelemben	50	246
Közlekedésben	489	1302
Közszolgálatban	42	152
Napszámos	36	73
Házi cseléd	36	60
Egyéb foglalkozású	125	85
Nyugdíjas dolgozók	*	529

* Számuk csekélysége miatt még nincs külön kimutatás

** Ugyanekkor a külterületnek számító Ilkamajorban, Ürgemajorban, Tápiószentgyörgyön és az erdészlakokban összesen 411 fő élt, akik a Magyar Királyi Koronauradalom cselédei, alkalmazottai és hozzátartozói voltak.

Más források is kiegészítik a népszámlálások adatait. A jobbágyfaluban csupán néhány iparos élhetett meg. Azok, akik a mezőgazdasághoz kapcsolódó ipart űzték (molnárok, kovácsok) vagy akik a legszükségesebb szolgáltatásokat biztosították (mészáros-vendéglősök, csizmadiák). A XX. század első évtizedeiben ugrásszerűen meggyarapodott a kisiparosok száma, akik a település közéletében is egyre meghatározóbb szerepet töltöttek be.

Zsidó kereskedők – mint már érintettük a kérdést – a XVIII. századtól éltek a faluban. A XIX. századi liberális államvezetés – Európában egyedülállóan – számukra igen kedvező gazdasági-társadalmi feltételeket biztosított, aminek következtében (számottevő betelepüléssel) létszámuk megnőtt.

A századfordulón Isaszegen is hasonló folyamat játszódott le. A helyi, elsősorban zsidó kereskedők üzletei biztosították a lakosság ellátását.

Az 1919-ben alakult Hangya Fogyasztási Szövetkezet üzletei az 1930– 1940-es évekre erősödtek meg. Ekkor elnöke Szabó Károly ny. vezérkari ezredes, ügyvezető igazgatója Homonnay Károly iskolaigazgató, felügyelőbizottsági elnöke Richter József kántortanító volt. Az 1928-ban megalakult Hitelszövetkezetnek 1930-ban már négyszázötven tagja és harmincnégyezer pengő alaptőkéje volt, évi forgalma meghaladta a százhatvanezer pengőt. Az elnök itt is Szabó Károly, az ügyvezető igazgató Veiszkopf Iván főjegyző, pénztárnok Török István volt.

A községben 1930-ban kilenc cipész, négy-négy építési vállalkozó, borbély, hentes-mészáros, kovács, három pék, két-két asztalos, ács, bognár, géplakatos, kőműves, malomtulajdonos, szabó, temetkezési vállalkozó, egy-egy autószerelő-taxis, bádogos, fényképész, műszerész, valamint tizenegy fűszer- és csemegekereskedő, tíz vendéglős, három tüzelőanyag-árus, két fakereskedő, egy-egy trafikos, lisztkereskedő és rövidárus működött.

Ezek a gazdasági-társadalmi változások az élet más viszonylataiban is jelentős módosulásokat eredményeztek. A kiszámítható jövedelmet élvező lakosság korszerűbb lakásviszonyok elérésére törekedett, növekedett az igény a jobb iskolai és egészségügyi ellátásra. A társas együttléthez már nemcsak a templom és az egyházi ünnepek kínáltak alkalmat, nem a mezőgazdasághoz kapcsolódó szokások és események az egyedüli színterei, hanem a gomba mód alakuló egyletek, körök, az elhanyagolt ivók helyett a kulturált szórakozást nyújtó vendéglők és a XX. század nagy vívmánya: a mozi.

A falu nemzetiségi összetételének változása

Év	Magyar anyanyelvű	Szlovák anyanyelvű
1880	636	1 301
1890	769	1 526
1900	1 559	1 602
1910	2 465	1 617
1920	4 439	124

Isaszeget a XIX. századi honismertető leírások szlovák faluként emlegetik. Részben az állampolitika szintjére emelt magyarosítás, részben a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás következtében e téren is jelentős változások történtek.

A foglalkozás, az anyanyelv, a lakásviszonyok változásával módosultak az évszázados szokások. Leglátványosabban mindez az egykor egységes viselet megbomlásában mutatkozott meg. A Budapestre utazó férfiak már a XIX. században az akkor divatozó polgárira cserélték az egykori parasztit. A vasutasok az egyenruhát még ünnepnap sem vették le. Sőt! Ünnepi viseletnek számított.

Igaz, a föld megművelésében, az állatok tenyésztésében még a XX. században is tovább éltek azok a munkafolyamatok, melyeket a jobbágyvilágban évszázadokon át alkalmaztak. Ugyanez vonatkozik a gazdasági eszközök egy részének használatára, a lakás felszerelési és berendezési tárgyaira, a férfiak és nők viseletére, a mindennapi élethez, különösen pedig az év jeles napjaihoz kötődő szokásokra – de csak a továbbra is a földdel foglalkozó paraszti világban. Ugyanakkor a paraszti lakosság évszázados szokásrendjén a XIX. század végétől réseket ütött az ipar gyártotta, korszerűbb eszközök, gépek, használati cikkek kínálata is, és maga a két világháború s köztük a békeidők nagy gazdasági világválsága.

A teljes felbomlást a pártállami diktatúra téeszesítési mozgalma okozta, mely nem vette figyelembe a magyar mezőgazdaság hagyományait, a XIX– XX. század fordulóján megindult és egyre jobban terjedő szövetkezeti mozgalmakat – a szovjet mintájú kolhozrendszert erőltette rá a földosztás örömmámorából alig felocsúdott parasztságra. Az 1950-es években Isaszegen is kicserélődtek a mezőgazdasági eszközök, a feleslegessé váltakat megsemmisítették, amiként az épülő új házakba sem vitték be a régi bútorokat, az ósdit eltüzelték vagy ügyeskedő „kereskedőknek” eladták.

Hasonló sorsra jutott a régi népviselet is. A nők valamivel tovább hordták anyáik, nagyanyáik ruházatát, de a „kivetkőzés” idők múlásával általánossá vált. Ennek a ténynek a mérlegelésekor azt is fontos figyelembe venni, hogy a ma élő öregek világából való népviselet eredete nem nyúlik vissza több száz évre, legfeljebb a XIX. század közepére. Arra az időre, amikor a jobbágyság megszűnésével a szabad parasztság megszabadult a még a viseletet is szabályozó földesúri kötöttségekről, és a parasztgazdaságok jövedelméből a parasztok megvásárolhatták az ipar által előállított és a helyi kereskedők üzleteiben felkínált anyagokat, hogy helyi iparosokkal vagy ügyes kezű varrónőkkel elkészíttessék ruházatukat. Isaszegen is ekkor alakult ki az a viselet, amit mi napjainkban népviseletnek nevezünk.

A jobbágyvilágban a ruha és a mindennapi élet céljait szolgáló textilanyagot, a kendervásznat a paraszti lakosság maga állította elő. Minden jobbágytelekhez tartozott kenderföld, a megtermelt nyersanyagot a Rákos mocsolyáiban áztatták, amit aztán téli estéken a nők fontak és szőttek vászonná, s férfi és női ruházatot (ing, féling, gatya, pendely), ágyneműt, törülközőt, zsákot készítettek belőle. Téli felsőruházatnak a szűcsök, szűrszabók termékeit – gubát, subát, szűrt, ködmönt – viselték. Ezekből a ruhadarabokból már a XX. század elejére is csak mutatóba maradt meg néhány.

Lábbelit jobbára télen hordtak, akkor is házilag vagy falusi varga által készített bőrbocskort. Csizmában csak a tehetősebb telkes jobbágyok jártak. Természetesen a XIX. század végére a lábbeli viselésében is módosulások történtek.

A zsinóros posztónadrágból, kabátból, pitykés mellényből, hímzett lenvászon ingből, ráncos csizmából, divatos pörge kalapból álló férfi ünnepi viseletben nem nehéz felismerni a nemesi ruházatot, amit előbb a módosak, majd általánosan mindenki hordani kezdett. A szokásba jött hímzett, kivarrott kék kötény már eredeti „parasztdivat” volt. A nők ünnepi ruházata kezdetben szintén az „úri” divatot másolta: kékfestőanyagból készült ruhaneműt használtak. Emellett folyamatosan alakult a későbben általánosan elterjedt viselet, ennek főbb elemei: hosszú, fonott haj, amit házasság után fejkötővel (csepec), fejkendővel takartak, a kezdetben egyszerűen, majd roppant gazdagon hímzett mellény (pruszlik) alá széles csipkével, illetve slingeléssel díszített fehér, lenvászonból készült félinget (rukávca) vettek. Felsőruházatnak számított még a blúz (bujdos), amit hímzett, rojtos vállkendővel takartak, alsószoknya, rajta eleinte posztóból és szövetből, majd később brokátból készült, lábszárközépig érő (felső)szoknya, ami fölött hímzett, majd gépi varrással díszített kötény meg fekete csizma vagy félcipő tette teljessé a ruházatot. Természetesen hétköznap még sokáig használták a kenderből, házilag készített ruhaneműeket is. Később a hétköznapi három-négy alsószoknya színes anyagokból készült, alját bécsi pirossal szegték be. A legdíszesebb ünnepi viselet a százvirágú szoknya és a blúz volt.

Figyelmet érdemel a textilanyagokat díszítő jellegzetes hímzéskultúra, mely a távoli múltban (a szlovák ősök örökségében) gyökerezik, és mely sokszínűségével és formagazdagságával eltér a környék és más tájak motívumaitól. Különleges elemei a rózsák, a rózsabimbók, a kalászok és a margaréták. Gyakran alkalmaznak különféle gyümölcsmotívumokat is. A laposhímzés technikájával varrják ki, a széles öltéseket egy-egy rövid vagy hosszabb ráöltéssel fogják le. Gyakran kontúrozással emelik ki a virágokat.

Az év szokásnaptára lucázással, a karácsonyi ünnepkörrel kezdődött (betlehemezés, szentcsalád-járás, kántálás, a pásztorok, kéményseprők, zenélő cigányok, a község trombitásai – „trubacsosok” – és a pásztor dudások köszöntése, háromkirályok járása), az óév temetésével (álarcos, maskarás ünnepség), a farsang vidámságaival és a hamvazószerdai tuskóhúzással folytatódott. A húsvétra készüléskor a böjtöt szigorúan betartották. A XX. század elején még járták a kiszét is. A húsvéti tojásfestés és a leányok megöntözése Isaszegen is szokásban volt. Szép tavaszi hagyománynak számított a májusfa állítása. Nagy ünnepség volt a búzaszentelés, amikor is élén a község papjával, a világi és az egyházi elöljárókkal a falu apraja-nagyja kivonult a határba, s imádkozott a jó termésért. Az egyházi ünnepek közül is jelesnek számít az Úrnap, az úrnapi kőrmenet. Ugyancsak nagy egyházi ünnep volt Nagyboldogasszony napja, aki csak tehette, Máriabesnyőre zarándokolt.

A társas munka (fonó, fosztás) alkalmat adott a szórakozásra, a különféle dramatikus játékokra (lóvásár, törökös, juhait kereső pásztor, oláh lány tánca, tréfás temetés).

Ünnepi alkalmakkor (lakodalom, bál, szüreti mulatság) a nyugati palóc dialektushoz szervesen kapcsolódó, a Galga mentén divatozó táncokat járták Isaszegen is. Nők járták a karikázót, menettáncként terjedt el a lakodalmi mars, és természetesen párosan járták a lassú és a friss csárdást (motívumai a lippentő, a bukós, a slupka).

Amiképpen a régi ruhát viselők száma folyamatosan csökkent, úgy fogyott azoké is, akik a szokásokhoz ragaszkodtak. A városias elemeket befogadó kultúra nemcsak az ősi szlovák nyelvet szorította ki, feledésbe merültek a régi dalok, táncok, mesék, babonás hiedelmek is. Bár Isaszeg népe ragaszkodott római katolikus hitéhez, lazultak a szigorú vallási kötöttségek, s az idők folyamán egyre több más vallású is megtelepedett a községben.

A változások közé tartozik az 1910-ben hozott képviselő-testületi határozat megvalósítása, melynek során hivatalosan először adtak nevet az utcáknak, közöknek, tereknek. A házszámozást még II. József rendelete írta elő, ám sokáig a spontán névadás volt érvényben. A határozat – amit az alábbiakban idézünk – világossá teszi, hogy az átkereszteléskor a névadók a hazafias érzésnek is hódoltak.

„A Bugyinnak nevezett községrésznek a közös legelőre vezető útját Buda utcának, ugyanezen községrész ezen utcájából a közös legelőtől befelé számított első beágazását figyelmen kívül hagyva, a másodikat Parti utcának, a 3. beágazást Csillag utcának, ezen utca kezdetén levő térről dél felé nyíló utcát Török utcának, a plébánia épület mellett a temetőbe vezető utat Paplak utcának, ezen utca felsőbb kiágazását Temető utcának, a plébánia épületet megkerülő alsó kiágazását Marcsányi utcának, a mai Templom utcát Templom utcának, ezen utca a plébániától számítva jobb felé eső első kiágazását Erdő utcának, melynek végső kiágazása Árok utca, középső kiágazása jobb felé Szérű utca, első bal felé kiágazása Hold utca elnevezést nyert.

A Templom utca folytatólagosan számított 2-ik kiágazását a közös legelőig, a régi útirány felelevenítésével Jászberényi útnak, ebből észak felé nyíló utcát Klapka utcának, északnyugat felé nyíló utcát pedig Hajnal utcának. Az izraelita temető melletti utcát Homok utcának. A Templom utca folytatólagosan számított 3-ik kiágazását Damjanich utcának. Ezen utcából bal felé nyíló utcát Roham utcának. A mai Sápi utcát pedig Görgey utcának, a mai Dányi utat Dányi útnak, a mai Sápi utat Sápi útnak, ebből a közös legelő mellett haladó utcát Szobor utcának, a Dányi és a Sápi utcák között lévő utcát Kereszt utcának, ennek a Dányi útra nyíló utcáját Arasz utcának. A Valkói utat Valkói útnak, ebből jobb felé elágazó első utcát Kertész utcának. A újhegyi dűlő és a község közötti utat Árpád utcának, ebből a községbe leágazó utcát Petőfi utcának, itt a Valkói utat a Ferenc József térrel összekötő utcát Kör utcának, ennek a Besnyői útra vezető részét Híd utcának, a Besnyői utat Besnyői útnak, a Zsák utcát Zsák utcának, a Gödöllői utat Gödöllői útnak, a Szvoboda-ingatlant kettészelő utcát Szőllő utcának, az állomáshoz vezető utat Kossuth Lajos utcának, a kenderföldi dűlő a beltelektől elválasztó utcát Rét utcának, a Gazdasort Rákóczi utcának, ezen utcát a Templom utcával összekötő alsó utcát Kis köznek, a községházával levő másodikat Ár utcának, a községháza mellett most gyalogjáró Vasút utcának, a községi kocsma mellett északkelet felé haladó s a Templom utcába torkoló utcát Magyar utcának, ugyanonnan északi irányban a Templom utca felé vivő utcát Kovács utcának, a mai Fűzfa utcát Széchenyi utcának, a Piac teret Ferenc József térnek, a Templom utcának a Magyar utca betorkol(l)ásánál levő teret Deák térnek nevezte el.”