A hitélet szilárd bástyái | Száz Magyar Falu

A hitélet szilárd bástyái

A történelem folyamán Isaszeg lakóinak túlnyomó többsége hitéhez ragaszkodó római katolikus volt. Tekintélyesnek mondható középkori templomának léte egyházának nemcsak egy falura, hanem az egész Rákos-vidékre kisugárzó hatását sejteti. Meg nem erősített adatok szerint plébániáját már 1621-ben megszervezte az egyházi hatóság. A XVIII. század elején (1702–1708) az isaszegi lelkek gondozója Beliczai Péter bagi plébános volt, akinek segítője lehetett 1707-ben Krakovics Mihály licenciátus. Az első helyben lakó plébános, Oszlányi Pál, 1708-ban érkezett a községbe.

Az isaszegi anyaegyház központi jellegét bizonyítja, hogy a különböző időkben több fiókegyháza volt: Gödöllő, Rákoscsaba, Rákoskeresztúr, Pécel s valószínűleg Cinkota, Tápiósáp, Maglód és Mende is. Jelenleg a gödöllői esperességi kerület központja.

A katolikus hitükhöz ragaszkodók jelentős számát mutatja, hogy a hittanra járó diákokat ma is három hitoktató neveli-oktatja. A hitéletet szolgálja még a Templom utcában létesített Katolikus Otthon is.

Az utazó bármely irányból érkezik Isaszegre, már messziről meglátja a nagyközség ékességét, a dombon álló, gazdag történeti múltat hirdető, Szent Márton tiszteletére emelt régi római katolikus templomot. Az évszázadok viharaival, pusztításaival dacoló épület szakszerű régészeti feltárására és műemléki helyreállítására 1968–1971-ben került sor. E munkálatok folyamán derült fény a templom történetére, építésének korszakaira.

A jelenlegi, barokk formajegyeket viselő épület alatt tárták fel annak a centrális, tehát körfalú templomnak a maradványait, melyet nagy valószínűséggel a XII–XIII. század fordulóján építettek. Ehhez a XIII. század második felében azt a szintén kör alakú kis kápolnát építették hozzá, melynek alapítását a kutatók az 1265-ös csatával, illetve annak következményeivel hozzák összefüggésbe.

Erre az épületegyüttesre húzták fel a XIV–XV. század fordulóján azt a gótikus templomot, amit aztán a XV. század második felében az uraságok (minden bizonnyal a Rozgonyiak) bővítettek. Díszes bejárati kapuja (ezt Csányi Károly még 1939-ben tárta fel) a templomhajó déli falsíkjában, a sekrestye a szentély északi falán helyezkedett el. Ez idő tájt építették a tornyot is. Az egész templomot kívülről támpillérekkel erősítették meg, körülötte helyezkedett el a fallal kerített cinterem, a temető.

A XVI–XVII. században a templom súlyosan megrongálódott, de nem semmisült meg. Állaga tovább romolhatott a felszabadító és a kuruc háborúk idején.

Romjaiból 1716-ban emelték ki, amikor Johannes Ignaz de Kurucz (Kurth?) báró a lakosság segítségével renováltatta. Vagy ekkor, vagy az is lehetséges, hogy a török kiűzése utáni időkben helyezték át a sekrestyét a szentély déli falára, a külső falakat pedig a párkány magasságáig festett, két fekete csík között húzódó fehér-fekete körökkel díszítették. Miután Grassalkovich Antal 1733-ban Isaszegre megkapta a kegyúri jogot, 1734-ben barokk stílusban átépítette a templomot, mely végső formáját az 1758-as renoválással nyerte el.

Az elkövetkező másfél száz év alatt természetesen többször megújították, de alapos munkát egyszer végeztek. A XX. század elejére állaga annyira romlott, hogy 1902-ben a koronauradalom immár egy jelentősebb rekonstrukciós beavatkozásra kényszerült.

A Szent Márton-templom műemléki leírása az épület külsejét így foglalja össze: „Egyetlen homlokzat előtti torony, négyszögű alépítménnyel, nyolcszögletes toronytörzs, két emeletet elválasztó egyszerű övpárkánnyal. Az első emeleten négykaréjos mérművű körablak, a legfelső emelet négy oldalán lapos, kosáríves ablakok. Egyszerű, barokk, törtvonalú zsindellyel fedett sisak. A torony és a hajó nyugati végének sarkain a rézsútos támpillérek középkoriak. A hajó és a félköríves szentély többi támpillére barokk kori. A déli falon befalazott ajtó faragott kő kerete bemélyített háromszögekből alkotott díszítésekkel. Ennek csak a fele látható, mert az egyik barokk támpillér részben eltakarja. A szentély felőli következő támpillér pedig egy másik faragott kőkeretes kapunyílást takar el részben. Ennek kerete azonban egyszerű, díszítés nélküli. Déli oldalon a sekrestye, keleti és nyugati falán barokk, kőkeretes ablak. A félkörű szentély déli és északi oldalán félköríves oldalkápolnák. Az egész templom zsindelyfedésű. A torony alatti belső bejárat barokk, kőkeretes.” A belső: „A hajó négy boltszakaszos, fiókos dongaboltozattal, északi és déli oldalról három-három ablaknyílással, északról a szentélyben is van egy ablaknyílás. Az ablakok félkörívesek. A boltozás a barokk korból való. Két oszlopon és három ívnyíláson nyugvó falazott kórus.”

Az új templom építésének a terve már 1913-ban megfogalmazódott, ám az első világháború megakadályozta a megvalósítását. Legközelebb 1934-ben merült fel a kérdés, a javaslatot mind a község kegyurának számító koronauradalom, mind Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és természetesen a váci püspökség támogatta.

Hajagos Andor rákoshegyi építőmester tervei alapján 1937. május 23-án, Sztrizs József plébános ünnepélyes kapavágásával kezdődött meg az építkezés. Az augusztus 22-i alapkőletételi ünnepségen dr. Varázséji Béla váci prelátus-kanonok áldotta meg a templom alapkövét. A lendületes kezdést követően 1939-re már a tető is felkerült az épületre, a második világháború azonban lelassította a munkálatokat. Berkecz József káplán áldozatos munkája lendítette át a nehézségeken végül az egyházközséget, s bár a napirenden lévő angolszász bombázások testközelbe hozták a háború borzalmait, és az ajtók, ablakok még hiányoztak, 1944. május 7-én már bérmáltak az új templomban. A visszavonuló németek a falu épülő, féltett kincsét is aláaknázták, és szándékukban állt felrobbantani, ezt azonban egy bátor magyar honvéd tizedes, Szabó Lajos a gyújtózsinór elvágásával megakadályozta.

A második világháborút követő évtizedekben folyamatosan épült-szépült a szentegyház, ami az isaszegiek példamutató áldozatvállalásának is élő dokumentuma: 1962-ben befejeződött a torony és a főhomlokzat kiképzése (Szentgyörgyi Gyula építészmérnök alkotása); 1964-ben kifestették a templomot; 1973. szeptember 23-án szentelték fel az új orgonát, amelyet először Kárpáti József orgonaművész szólaltatott meg; 1974-ben színes üvegablakokkal díszítették a templomot; 1975-ben elkészítették a fűtésrendszert; 1982-ben felszentelték mezőkövesdi Takács István szép oltárképét, amelyen Szent István királyunk felajánlja a magyar koronát a Szűzanyának; 1985-ben befejeződött az épület külső tatarozása; 1986-ban Marosi Izidor váci megyéspüspök megáldotta a vörösrézzel borított új toronysisakot; 1995-ben pedig harangjátékkal kombinált órát szereltek fel a toronyba.

Érdekes színfoltja Isaszeg egyháztörténetének a nevezetes „kántorháború”, melynek históriáját a szemtanú, a kiváló Juhari István írta meg.

„A gödöllői fenyvesek alján, enyhe hajlású dombok között álmos, szürke ködök borítják el reggelenként Isaszeg fehér falú házait. Az isaszegi csata óta nem akadt sok figyelemre méltó eseménye a községnek. Egészen az utóbbi időkig, amikor különös dolgok zavarták meg csendes életét…” – így kezdi hangulatos beszámolóját a szerző az 1937–1938-ban történt eseményekről.

S aztán előadja: 1936-ban meghalt Richter József kántortanító. A helyi egyház – méltányossági alapon – engedélyezte, hogy szeretett kántoruk özvegye férje halála után még egy évig élvezze a hivatallal járó javakat, ám a státusra (annak rendje és módja szerint) kiírták a pályázatot. S bár a helyi elemi iskola állami kézben volt, a kiírási pályázat tanítói oklevéllel rendelkezőknek szólt. Abban az időben több volt a diplomával rendelkező, mint amennyi az álláshely, tehát az egyház – érthető módon – a legjobbak között akart válogatni. Csak hát a lakosság érzelmileg igen erősen kötődött a Richter családhoz, és az éppen akkor kántori vizsgája előtt álló, de tanítói oklevéllel nem rendelkező ifjú Richter Józsefet kívánta a kántori székbe emelni.

Már a Kisasszony-napi választás előtti napokban feszült volt a hangulat, mert kiszivárgott, hogy az oklevél nélküli ifjú nincsen a jelöltek között.

A kántorszakértők javaslatára és az érvényben levő rendelkezések értelmében a három hivatalos pályázó közül egy Bauer nevű jelentkezőt tett a hivatal végül a kántori székbe. A lappangó feszültség elemi erővel tört ki.

A feldühödött hívők sokasága – nem törődve a hivatalos döntéssel – ifjú Richter Józsefet jelentette ki kántornak. Kezébe rozmaringgal díszített birsalmát nyomtak, és vállra kapva körülhordozták a falu utcáin, majd a községházára vitték, ahol a törvényes választást el nem ismerve írásos tiltakozást nyújtottak be. Ettől a naptól kezdve a hívők kántoruknak tekintették az ifjút, akit – mivel saját szándékából sem az egyházzal, sem a hivatalos döntéssel nem akart ellenkezni – mindennap a lakásából a templomba cipeltek, és ott kénytelen volt az egyházi szertartásokon énekelni és orgonálni.

A forrongó falut megerősített csendőrjárőrökkel próbálták megfékezni, sikertelenül. Időközben a választás ellen benyújtott fellebbezést a váci püspök elutasította. A döntés feletti elkeseredésükben a félrevert harangok hangjai mellett ezer főnél is nagyobb tömeg gyűlt össze, és amikor megtudták, hogy ifjú Richter a történtektől megrémülve a község vezetőinek tanácsára elhagyta a községet, minden dühüket a település tisztségviselői ellen fordították. Szabályos közelharcra került sor a kivezényelt lovas és feltűzött szuronyú gyalogos csendőrök, valamint a szinte forradalmi helyzetet teremtő hívők között. Ezenközben a legtekintélyesebb gazdák kijelentették: amennyiben nem teljesítik követeléseiket, kitérnek a római katolikus hitből. Az események elfajulását látva a megválasztott Bauer kántor is pánikszerűen elmenekült a faluból.

A községben évtizedek óta szolgáló Sztrizs József plébános, a település és a járás választott és állami vezetői tehetetlenül álltak a történtek előtt.

A rend helyreállítását most már a központilag megerősített csendőrség vette kézbe. A nyomozók nyolcvan helybeli lakost állítottak elő közbotránkoztatás címén. A tárgyaláson aztán felmentették őket, mivel „vallási érzelmük kinyilvánításával senkit nem bántottak”. Később azonban vallásellenes vétség és magánosok elleni erőszak vádjával a járásbíróság tizenöt gazdát negyventől száz pengőig terjedő, a tömegnek kezdetben engedelmeskedő ifjú Richter Józsefet százhúsz pengő pénzbüntetésre ítélte.

Az 1937. októbertől 1938. februárjáig tartó „kántorháború” után lassan lecsillapodtak a kedélyek. Már csak a kalauzok kiáltották kissé maliciózusan a vonatok isaszegi megérkezésekor: „Kántorfalva – kiszállás!” „Lassanként kihalt az a nemzedék, mely megvívta a csatát. S az unokák ma már csak mosolyognak ezen a furcsa kántorháborún…” – fejezi be írását Juhari István.

Isaszegen a XVIII. század elejétől éltek zsidó kereskedők és pálinkafőzők. Számuk a XIX. század közepétől fokozatosan gyarapodott. A népszámlálás adati szerint 1910-ben 172 izraelita élt a faluban. A közösség imaháza 1903-ban épült, ekkor a hitközség a következő tagokból állt: Wiesner Miksa elnök, Haas Gyula jegyző, Wassermann József előimádkozó, Mandl Bernát, Mandl Jónás, Mandl Ábrahám, Mandl Sándor, Mandl László, Mandl József, Haas Náthán, Haas Géza, Link Henrik, Lusztig László, Steiner Samu, Steiner Jakab, Szarvasi Ignác, Schwarcz Sándor, Schőnwald Samu, Müller Gyula, Berger József, Grabinszki Mór, Lőwy Herman, Lőwy Ignác, Weiler Adolf.

A számlálóbiztosok 1941-ben már csak 75 izraelita vallásút írtak össze. Az 1940-es években a település vezető zsidó családjai a következők: Ádler, Brack, Glück, Hannover, Haas, Lőwi, Steiner. S amiképpen az isaszegi zsidóság a holokauszt áldozatává vált, úgy söpörte el a történelem vihara szerény imaházukat is. A rendszerváltáskor (1990) a Falumúzeum és baráti köre kezdeményezésére szépen rendbe hozott ősi zsidó temető síremlékei emlékeztetnek már csak a más országokból, országrészekből érkezett, de Isaszegen otthonra talált egykori kereskedő- és iparoscsaládokra.

A XX. század isaszegi népességnövekedésével párhuzamosan nőtt a péceli anyaegyházhoz tartozó reformátusok száma is. Már az 1910-es években felmerült saját templom építésének gondolata, ám erre csak a második világháború után kerülhetett sor. A református közösségben is vezető szerepet játszó Szathmáry Zoltán kezdeményezésére a centenáriumot kívánták terveik megvalósítására felhasználni: „Az isaszegi reformátusok, akiknek minden egyes tagja kérges tenyerű dolgozó, elhatároztuk, hogy Isaszegen, ahol 28 ezer magyar honvéd emelte diadalra az évszázadok óta sínylődő népünk szabadságtörekvésének zászlaját… népi szabadságtörekvések emléktemplomának és múzeumának felépítésébe kezdünk.”

Élére állt a mozgalomnak a Csehszlovákiából érkezett Nagy Zoltán lelkész, aki híveivel összefogva hihetetlen energiával látott hozzá a nagy terv megvalósításához. „Csak a közadakozásból befolyó összegek jöhetnek figyelembe. E célból felkeressük egyházfőinket, még a tengerentúlról is. Engedélyt fogunk kérni helyi és országos gyűjtésre.”

Sok helyről gyűlt a pénz, de azért a legtöbbet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon keresztül az állam biztosította. A hittel teli fáradságos munka végül meghozta gyümölcsét, 1948. november 28-án megtörténhetett a templom alapkőletétele, a budapesti Szlezák Zoltán öntötte két harang megszentelése és a lelkész hivatalos beiktatása – vagyis az isaszegi református filia anyaegyházzá alakulása. A templom (Balogh József tervei alapján és kivitelezésében) azon a helyen épült, ahol száz évvel előtte Damjanich János tábornok hős honvédjei a nemzet oltárán áldozták fiatal életüket. A november 28-i ünnepségen nyilatkozatot fogadott el a gyülekezet, mely megvilágítja a korszellemet, az akkor élők gondolkodásmódját és hívő hazaszeretetét. A felhívásban megfogalmazottak napjainkban is tanulságul szolgálhatnak, mint azt az alábbi néhány részlet megmutatja.

„Fogadástétel az isaszegi református emléktemplom alapkőletétele alkalmával

Alulírottak, az isaszegi református egyház presbiterei, Isten előtti hálával teszünk bizonyságot arról, hogy… sok-sok imádságunk meghallgatásaképpen Isten megadta számunkra, hogy… az isaszegi véráztatta csatmezőn lehelyezhetjük templomunk alapkövét. …Az emberi gyűlölet helyett hirdesse az itt épülő templom az evangéliumból áradó krisztusi szeretet és a népek megbékélését…

Fogadást teszünk, hogy imádkozunk és dolgozunk …hogy itt az emberi lelkek élő köveiből, Isten dicsőségének messze világító temploma… megépüljön.

Fogadást teszünk, hogy ősi hitünk szent örökségét törhetetlen hűséggel őrizzük…

Fogadást teszünk, hogy ebben a templomban nem széthúzásban, hanem szeretetben építjük a lelki házat…az evangéliumnak ránk bízott világosságát és gyógyító erejét eljuttatni igyekszünk tépődő embertársainkhoz…

Isten minket úgy segéljen!”

A Magyar szabadságtörekvések emléktemploma felszentelésére 1949. szeptember 18-án került sor. Az épület ugyan a legújabb kor alkotása, ám alapjaiba beépítették a középkori Nyír falu területén talált faragott köveket is. Falán emléktáblák hirdetik a szabadságharcban velünk testvérként küzdő lengyel légió helytállását, Kossuth Lajos és a győztes magyar honvédsereg dicsőségét, valamint Petőfi Sándor isaszegi emlékét: „E templom har-

cok helyén, a magyar szabadságharc századik évfordulója alkalmából épült ISTEN DICSŐSÉGÉRE a református keresztény anyaszentegyház tagjai áldozatából, a magyar kormány támogatásával. 1948–49.”