Vas, kő, só, szén | Száz Magyar Falu

Vas, kő, só, szén

A feudális korban, mint láttuk, a falusi bíró mellett a jegyzőnek elsősorban adminisztratív szerep jutott, a számadások elkészítése, a hivatalos levelek megírása s hasonlók. A falun belül a döntések a bíró (judex), az albíró (subjudex) kezében voltak. Ez a helyzet a polgári korban alaposan megváltozott. A jegyző szerepe megnövekedett, a községi elöljáróság tagja lett, s hivatali tevékenysége a közigazgatásnak csaknem minden területére kiterjedt. Elsődleges szereplővé vált, a falusi bíró elé lépett fontosságban. 1886-tól a főszolgabíró utasításait, rendeleteit már a jegyzőhöz intézte, akinek kötelessége volt azokat végrehajtani, természetesen a községi bíróval egyetértésben. Szerepe l904 után még tovább nőtt azzal, hogy az anyakönyvi kerületekben vezette a mátrikulát. Tagja lett a községi közgyűlésnek is és szavazati joggal rendelkezett.

1871-től a község a képviselő-testület révén gyakorolta az önkormányzati jogokat. A testületi üléseken vitatták meg a folyó ügyeket, s ott születtek a döntések is. Annak ellenére, hogy a jegyző csak az egyik tagja volt a képviselő-testületnek, szava mégis mindig döntőnek bizonyult, sőt vezető szerepe egyre növekedett egészen 1950-ig, a polgári közigazgatás megszűnéséig.

A képviselő-testületek üléseiről jegyzőkönyvet vezettek, melybe minden megvitatott ügyet bejegyeztek az apróságoktól a nagy horderejű döntéseket igénylő kérdésekig. Felelős komolysággal mérlegeltek. Erre jellemző példa az 1872 évi közgyűlés, amelynek első pontja az előző évi számadásról történő beszámoló volt. Megvitatása után apró elintézendő ügyeket tárgyaltak meg, melyek között igen fontos tételként szerepelt „a harang avét kötelének kicserélése.” Dönteniük kellett azonban igen fontos kérdésekben is. Így 1905-ben a vasút ügyében. Ez a Pécs–Bátaszék vasútvonal építésével kapcsolatban tartott rendkívüli közgyűlésen került napirendre.

Az előzményekhez tartozik, hogy a vasútépítő társaság valamennyi, a tervezett vonal mentén fekvő falvat felkérte, járuljanak hozzá az építkezéshez, és jegyezzenek törzsrészvényeket. Hosszúhetényhez is eljutott a társaság felhívása és ajánlata. Arra kérték a községet, hogy hatvanezer korona értékben vásároljanak az értékpapírokból. A falu képviselő-testületének az álláspontja e kérdésben nem volt egységes. Elsősorban természetesen az összeg nagysága riasztotta őket, ezért többen is azt javasolták, hogy a társaságot egyáltalán ne részesítsék anyagi támogatásban. Úgy tűnik, hogy a vasút adta gazdasági lehetőségekkel sem voltak tisztában. A bíró név szerinti szavazást kért: a második, fordulóban húszezer korona összeget terjesztett elő. Végül nagy csatározások után huszonötezer koronában állapodtak meg, amit a közgyűlés meg is szavazott, de azzal a kikötéssel, hogy kifizetése három részletben történjék.

Tudjuk, a vasútvonal felépült, de több kilométerrel elkerülte a falut. Ebben talán az is közrejátszott, hogy a testület a kért összegnél jóval kevesebbet szavazott meg az építéshez.

Ugyancsak a képviselő-testületi ülésen vitatták meg a kultúrház ügyét 1935-ben. Hosszúhetény közepén, a főút mentén állt a falu emeletes kocsmája, amely aránytalanul nagy volt a forgalomhoz viszonyítva s ezért természetesen évről évre veszteséggel zárt. A vendéglőt a harmincas években Wéber György bérelte. A taksa 2400 pengő volt. 1932-ben a bérlő arra kérte a testületet, hogy ezt a díjat a gyenge forgalomra való tekintettel 1400 forintra mérsékelje. A község ezt a kérését csak részben teljesítette, és 1900 forintra szállította le a bérlet díját, átmenetileg: mindössze egy évre. Wéber György helyzetén azonban ez nem segített, ezért 1933-ban újbóli mérséklést kért, amit azonban a testület elutasított. Mivel azonban látták, hogy ez a nagy ház nem üzemelhet nyereségesen, maga az épület is költséges renoválásra szorul, s ha évről évre engednek a mérséklési kérelmeknek, jelentős bevételtől fosztanák meg magukat, nagy elhatározásra jutottak, az épület új funkcióban történő üzemeltetését kezdeményezték. A javaslatot Füredi József bíró terjesztette be a közgyűlésen, de gyaníthatóan a részletes javaslat elkészítése a neves igazgató-tanító, Nemes János nevéhez fűződik.

A képviselő-testület jegyzőkönyvéből olvasható ki a minden tekintetben pozitív határozat indoklása: „A község képviselő-testülete megállapította, hogy a községi kocsma egyemeletes épülete a hozzátartozó földszintes lakrésszel és bőséges melléképületekkel meghaladja egy gyenge forgalmú korcsmához mért épületet, s így erre a célra továbbra célszerűtlen, annál is inkább, mert a mindenkori bérlő a nagykiterjedésű épületből alig 1-2 helyiséget használ fel, míg a többi rész kihasználatlanul üres. Ezzel szemben a községben értékes kultúrszolgálatot végző társadalmi egyesületek és szövetkezetek megfelelő helyiség hiányában alig tengődnek s a kényszerű feloszlás veszélyének vannak kitéve, de ezen kívül a csecsemővédelem terén felbecsülhetetlen munkát végző Stefánia fiókintézet elhelyezése a községnek elsőrendű kötelessége, a tűzoltó szertár pedig az évről évre megismétlődő felhívások alapján most már elodázhatatlanul kibővítendő. Minthogy az egyesületek befogadására és egyéb közhasznú intézmények elhelyezésére alkalmas épület létesítése a mai viszonyok mellett úgyszólván lehetetlen, viszont a községi korcsma csekély átalakítással mindenre nagyon alkalmasan felhasználható, a kérdés megoldására a legmegfelelőbb mód az, hogy az amúgy is csekély forgalmú korcsmát a község megszünteti és eddigi rendeltetése megváltoztatásával kultúrházzá alakítja át, és ezzel kapcsolatosan az épületen szükséges javítási és tatarozási munkálatokat is egyben elvégezteti.”

A határozat szerint a kultúrházban a Hangya Fogyasztási Szövetkezet, a Hosszúhetény és Vidéke Hitelszövetkezet, a Faluszövetség Fiókja, a Polgári Olvasókör, a MOVE Sportegyesület és Leventeotthon, a Stefánia fiókintézet és Leányegyesület is helyet kapott. A szavazásnál tizenhárman szavaztak a javaslat mellett és heten ellene.

Az 1936. októberi közgyűlésen jelentik be: az egyesületek birtokba vették az egykori kocsma épületét, a Kultúrházat. A jegyzőkönyvből ismerjük a testület akkori tagjainak nevét: 1936-ban ifj. Bocz György bíró, Dr. Czimber József körjegyző, ifj. Kis János, id. Kis János, Kiss György, Herceg Antal, Schnell János, Kovács Miklós, Német János, Fülöp János, Böröcz János, Schellenberger József, Móricz György, Schmidt István, Varga István, Gyenis János, Nemes János, Ács Sándor, Radó Antal, Radó András, Szabó Sándor, Sáfrány György, Sáfrány István, Radó János, Szabó István, György István.

Az 1828-as országos összeírás pontosan felsorolja a faluban élő mestereket. Ezek a következők: asztalos (2), gölöncsér (2), kádár, kovács (2), molnár (12), szűrszabó, takács, varga. Nem sokkal később egy serfőzőt is feljegyeztek, aki mellesleg kocsmáros is volt (Csokoládépusztán). 1852-ben már iparengedéllyel rendelkezők is akadnak: két asztalos, két fazekas (2), egy-egy szabó, szűcs, lakatos, csizmadia. Mások munkaengedéllyel dolgoztak: szabó, bognár, fazekas, molnár, szűcs, cipész, kőműves (4).

Számuk egyre gyarapodott, ezért a község kérésére 1853-ban, a főszolgabíró támogatásával kezdeményezik a soproni kerületnél (az önkényuralom idején szüneteltették a megyéket, s helyette az országot kerületekre osztották, Pécs a soproni kerülethez tartozott.), hogy hetivásárt tarthassanak. A főszolgabíró szerint azonban csak havonta (országos) tartandó vásár lenne célszerű és hasznos Hetényben. A püspöki uradalom pedig egyenesen megsértődött, s közölte, hogy a vásártartás földesúri jog, ne avatkozzanak ebbe mások bele. Pedig a falu indokai reálisak. Közölték, a falunak 2300 lakosa van és ötven mesterembere. Nagy a falu, de nagyok a kiadások is, pénze viszont nincs. Például három kőhidat kell fenntartani, ugyanígy a településen levő csendőrtanyát is, utóbbit a ,,szükségesekkel” ellátni. Nagy szüksége van tehát a vásári jövedelemre. A válasz végül elutasító: Pécs közel van, látogassák a pécsi vásárt.

1857-ben a Soproni Iparkamara jelentésében 39 Hosszúhetényben honos iparkamarai tagot nevez meg, a következőket: rőfös, szakács (2), asztalos (2), kovács (2), cipész (2), szűcs (2), bocskoros, bognár (2), kalapos, takács, fazekas (3), sörfőző, mészáros (2), lakatos, szabó (3), molnár (15). Mindezek mellett voltak tagsággal nem rendelkezők is, öt különböző iparos és egy kereskedő.

A Soproni Iparkamara jelentése szerint 1857-ben Hosszúhetény iparkamarai tagjai a következők voltak: rőfös (1), szatócs (2), asztalos (2), kovács (2), cipész (2), szűcs (2), bocskoros (1), bognár (2), kalapos (1), takács (1), fazekas (3), serfőző (1), mészáros (2), lakatos (2), molnár (15) – összesen 39. Ugyanebben az évben népszámlálás zajlott le Magyarországon. Ez más összefüggésben rögzítette az adatokat. E szerint a 2258 főt számláló lakosság megoszlása a következő volt: pap (2), hivatalnok (3), literátus (íródeák) (1), falusi földbirtokos (földműves, paraszt) (378), iparos (44), kereskedő (3), mezőgazdasági munkás (342), ipari munkás (28), kereskedelmi munkás (1), szolga (13), napszámos (26), egyéb (15), összesen 856. Az eltartottak száma 1402 .

Az 1869. évi összeírás már 56 önálló iparost és 6 önálló kereskedőt, valamint 37 iparban dolgozó munkást és kereskedelmi alkalmazottat sorol fel. Az 1891. évi községvizsgálati jegyzőkönyv jelentős háziiparról tesz említést. Ezek a következők voltak: szövés, fonás, szénavella-, talicska-, facipő-, gereblye-, lőcs-, koffer-, kapanyélkészítő, valamint szakajtófonó. Ez a vizsgálat még említést tesz a szénbányáról, öt téglaégetőről, egy gőzmalomról.

A fejlődés a XX. században is töretlen. 1934-ben a hosszúhetényi iparosok névsora a következő volt. Asztalosok: Bernáth Ferenc, Fink Lőrinc, Gunszt Vilmos, Jámbor István, Knipl József, Schmidt István, Schwemmer István, Sziebert Ferenc. Ácsok: Kisradó József, Preisendörfer József, Schatt Márton. Bognárok: Arnold Fülöp, Hubert Ferenc. Borbélyok: Szauer Márton, Wuics Lajos. Cipészek: Kelemen Béla, Müller Adolf, Schuller Mihály, Szekeres István. Cséplőgép tulajdonosok: Elter Antal, Hárságyi Ede, Kisradó József, Reisch Béla, Thomász Ferenc, Deák Sándor. Dohánytőzsdés (trafikos): Bagó Ágoston,. Kádárok: Bauer Ádám, Hahner Gáspár. Kovácsok: Bach Ferenc, Dallos Gábor, Elter Marcel, Müller Ferenc, Vermuthveisz György, Vermutveisz István, Grosz János. Köműves: Fuchs Ignác, Fuchs Imre, Reisz Pál. Mészárosok: Koósz György, Pichler István, Schellenberger János. Mészégető: Körmöci Pál. Molnárok (vízi): Böröc József, Dalos Ede, Imhoff János, Kajdi Aladár, Móritz György, Pichler István, Radó János, Schneider Ferenc. Traktortulajdonosok: Gyenis József (Zobákpusztán). Villanyszerelő: Ulrich Antal. Valamint; vegyeskereskedők: Grünhut Rezső, Mautner Ádám, Móritz György, Preisendörfer Al. Tintner Jenő, illetve a Hangya szövetkezet. Vendéglősök: Berger Józsefné, Pichler István, Ponnert János, Schellenberger József, Varga József, Wéber József és a Hangya szövetkezet.

Hosszúhetény bányászata külön tárgyalást érdemel. A korai középkorban működő vasbányáról már volt szó. Kapacitása kicsi lehetett, csak az apátság igényeinek kielégítésére szorítkozhatott. Hosszúhetény és Vasas között folyhatott az érckozet kitermelése, közelebb Hosszúhetényhez. Még kevesebbet tudunk – egy 1771 évi adat tudósít róla – a sóbányáról, melynek a helye is kétséges. Már 1799-ben működött a Macskaliknál egy kőbánya is.

Várady Ferenc 1896-ban megjelent monográfiájában említést tesz egy másik, az úgynevezett litográfiai kőbányáról is, melyet 1840-ben fedeztek fel. A litográfiai eljárást, mely tulajdonképpen síknyomás, 1799-ben fedezték fel. A Hosszúhetény határában talált követ egy bizottság vizsgálta meg, s használhatóságáról e nyomdatechnikai eljárásban igen kedvező véleményt adott. Sajnos azonban fejtésére nem került sor, kereslet hiányában, pedig a neves pécsi nyomdász Hahrein József véleménye szerint – aki nyomdájában ezt az eljárást használta – minősége még a világelső sohlenhofeni kőét is felülmúlta.

Van azonban Hosszúhetény közelében, Kövesteton más értékes kő is. Ez a terület kiváló minőségű, igen ,,szívós, erős vulkáni eredetű fonalit kőzetből áll”. A múlt században, a Pécs–Bátaszék vasút építésekor kezdték el kitermelését az úgynevezett Pallos-féle kőbányában.

1921-től Eördög János budapesti gépészmérnök bérelte a kőbányát a püspöki uradalomtól. Általában tizenöt-húsz munkás dolgozott itt. Napi teljesítményük egy-két vagon kő volt. A bérlet mindössze három évig tartott, amikor is az állam megvásárolta, s Horthy Miklós-segélyalap Kőbánya néven üzemelt tovább. Ezután átszervezés kezdődött, áttértek a nagyüzemi termelésre. 1939-től annyiban változott a helyzet, hogy másodosztályú hadiüzemmé nyilvánították. Az évi termelés azonban tovább növekedett, elérte a tízezer vagont, ami már a komlói andezittermelés felének felet meg. A ma már nem üzemelő kövestetői fonolit bányában a kitermelt kőanyag kiváló minősége páratlan volt Közép-Európában.

A XVIII. század végén már működött Vasason a szénbányaüzem, de komoly értékesítési gondjai voltak, azt tervezték, hogy Pusztafalunál ismét megkezdik a vasbányászatot, hogy a szenet könnyebben fel tudják használni. Ekkor foglalkoztak ugyanebből a célból a hosszúhetényi sóbánya megnyitásával is. Mindkét vállalkozás kudarcba fulladt.

Hosszúhetény területén a Zsolnay és Társai cég nyitott újabb bányát 1871-ben. A mezőt bérelték a tulajdonostól, a pécsi püspökségtől. A területre a társaságnak ötven évre szóló szerződése volt. Zsolnay Vilmos bányavállalkozásai azonban nem váltak be. A területen megjelent tőkeerős bécsi céggel, a Viktória részvénytársasággal nem tudott versenyezni, ezért bányatelkei egy részét eladta ez utóbbinak, a hosszúhetényi bérletet pedig albérletként értékesítette. A Viktória Rt. azonban szintén hamar elbukott. A Viktória Rt. ugyan ragaszkodott hosszúhetényi bányájához addig, amíg a Zsolnay-féle ötvenéves bérlet le nem járt, amikor aztán a Pécs-vidéki Kőszénbányaművelő Rt. vállalta a bánya hasznosítását. Kibocsátott részvényeinek nagy részét azonban a Duna Gőzhajózási Társaság (DGT) vásárolta fel, s ezzel többségi tulajdonosa lett (47,5 százalék). A DGT már közel volt a teljes bányabirtok megszerzéséhez, a második világháború azonban megakadályozta ebben.

Az Anschluss (Ausztria német megszállása) után a Hermann Göring Művek bér- és tulajdonbirtoka lett a DGT, majd 1945 után szovjet kézbe került. A MESZHART bányáját 1946. október 3-án be is telekkönyvezték a Szovjetunió tulajdonába. 1952-ben a bányák magyar tulajdonba kerültek Pécsi Szénbányák elnevezéssel, későbbi neve: Pécsi Szénbányászati Tröszt.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vasasi bányamező kimerülés előtt áll, a kutatás keleti irányba folytatódott. Hosszúheténynél találtak jelentős szénvagyont. Az új akna helyét a Hármas-hegy lábánál tűzték ki. A szén szállítására 1955-ben vasút építését kezdték meg, 1961. január 10-én készült el. Ezekben az években Hosszúhetény a bányáknak 253 munkást adott. A hosszúhetényi bányavállalkozás azonban végül nem valósult meg. A szállítóvágatok kialakítását már elkezdték, de a szénre egyre kevesebb igény mutatkozott, ezért a munkálatokat abbahagyták, az aknákat vízzel árasztották el.

Közben egy bányászkolónia is kialakult a Hársas telepen. Ezt az 1980-as évek elején számolták fel. Baranya megye a kolónia egykori lakói részére hatvan lakást biztosított. 171-en költöztek el, de maguk választhattak, hová mennek, hol kérnek lakást. Harminchatan Pécsre, a Kertvárosba, a többiek Vasasra, Meszesre költöztek. A szénbányászat Hosszúhetényben is, de az egész Mecsek vidékén véget ért.