Siralomra fordult a gyaurok sorsa
Siralomra fordult a gyaurok sorsa
Dzsalázádé Musztafa, a török nagyvezér titkára, a birodalom egyik jelentős főhivatalnoka, a mohácsi vész utáni Magyarország állapotát jellemezve írja: „Siralomra fordult a gyaurok sorsa.” Ő aztán ismerte az itteni viszonyokat, az ellenség nagy vereségét, az ország összeomlását, a törökök mértéktelen pusztításait, a terület kifosztását és a lakosság elhurcolását. Írásából kiolvasható, Szulejmán végigpusztította egész Baranyát. Azok a falvak, melyek a hadi utak mentén feküdtek, elpusztultak. Hasonló sorsra jutottak azok, akik nem tudtak védett helyekre, hegyekbe, erdőkbe, mocsarak közé menekülni. „A föld megrendült és reszketett / Beütöttek a gyaurok országába... / A hit bajnokai azon nap sok foglyot ejtettek... / Zsákmánnyal, vagyonnal megteltek a zsebek, / Nyájakban hajtották el a juhokat” – írta Dzsalázádé Musztafa, mert költő is volt, a pusztítás és rablás költője.
A török Péccsel egy időben, 1543-ban foglalta el Hosszúhetényt és környékét is. Berendezkedése nyilván nem volt mentes az egyéni tragédiáktól, szenvedésektől. A védtelen lakosságnak meg kellett szoknia az új rendet, ami persze sok tekintetben hasonlított a régihez. A szolgáltatások, adók csak annyiban változtak, hogy új nevük lett. A keresztény földesurakat a török váltotta fel, éppúgy megkövetelve miden szolgálat teljesítését. Igaz, a falu életébe nem avatkoztak be, vezetőiket annak lakói szabadon választhatták. A töröknek az volt a fontos, hogy azokkal utasításait végrehajtassa, az adó és szolgáltatások beszedésében közreműködjenek. Lelki életükbe nem avatkozott bele, nem foglalkozott vele, szemében a meghódoltak mind erre a gondosságra érdemtelen hitetleneknek számítottak.
A frontvonal távolodásával, a háborús helyzet megszűnésével valamelyest javult a helyzet a falvakban. A török békeidőben nem bántotta a lakosságot, hisz az volt az érdeke, hogy azok a munkájukat elvégezzék, így adóikat fizetni tudják, szolgálataikkal is. A nagyobb probléma akkor jelentkezett, amikor a környéken megjelentek a kóborló magyar hajdúk, és sarcolni kezdték a jobbágyokat.
Baranyát a légrádi és a veszprémi hajdúk árasztottál el, s a szegény pórnép, a „rája” nyakán élősködtek. Természetesen a törököket is megtámadták, megölték, kirabolták őket, holttestüket a helyszínen hagyták. Ha a török megtalálta a tetemeket, a vérdíjat a közeli faluval fizettette meg. A hajdúk vakmerőségére mi sem jellemzőbb, mint hogy egészen Pécs város faláig elmerészkedtek.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a törökön, hajdúkon kívül mások is élősködtek a lakosság nyakán. 1566-ig, a vár elestéig Sziget is ellátását a lakosságtól beszedett javakkal biztosította. Hosszúheténytől a következőket követelték 1561-ban, ahogy azt a vár gazdasági számadásaiba lejegyezték: „Zel (vagy Zeli) János bíró eskü alatt vallja, hogy itt 25 lakott telek van és 5 zsellér. Cenzusra és a munkák fejében egyéb szolgáltatások kizárásával évente minden egyes telek után 2 forintot fizetnek, ami egy évre kitesz 50 forintot. A jelen 1561. évre Szent György ünnepe táján lefizettek 150 forintot. (a lapszélén megjegyezték, hogy a tizedeket a császár részére pénzben adták meg.) Az 1558. évi dézsma fejében 35 kereszt búzáért fizettek 35 forintot, 5 csöbör bor fejében, csöbrönként 24 pintet számítva 5 forintot. 1559-ben 34 köböl búzát szolgáltattak természetben. 1560-ban 2 hordó bort, mely 84 köbölt tartalmaz, adtak le. Búzából pedig 43 köböllel. Királyi rovásadót 6 porta után 20 dénár hozzáadásával fizettek 1559-ben.”
Természetesen a távoli földesúr, jelen esetben az apátság sem „feledkezett meg” jobbágyairól. Igényt tartott adójukra, s azt a kóborló hajdúkkal hajtatta be. A kérdés az, hogy ez Szigetvár elestéig is így volt-e? Mert ez esetben nem is kétfelé, de háromfelé kellett a hetényieknek adózniuk. Valószínű azonban, hogy az első évtizedek zavaros körülményei közepette az apátság nem tudta érvényesíteni földesúri jogait. Erre utal egy 1564 évi jegyzék, melyben a faluról a következőt említik: „Hozwheten a pécsváradi apáté volt, most Sziget várához tartozik, 6 portával.”
1659-ben változott a helyzet, Barták apát a kiskomáromi főkapitánynak, Petkó Lászlónak adta haszonbérbe Hetényt ötven forintért, valamint egy szőnyegért. Ennek csak egyetlen oka lehetett, az apát távoli birtokáról fegyveresek hiányában nem tudta az adót behajtani, a kiskomáromi főkapitánynak viszont volt ehhez ereje.
A török kor legvégén a pécsi püspök magának foglalta el a falut. Bár az apátság perelt, az ítélet meghagyta Hosszúhetényt a püspökség tulajdonában, végleg meg is tartotta magának.
Milyen szolgáltatásokkal adózott a falu a töröknek s mindenki másnak? Mindenekelőtt fizetnie kellett az államnak a fejadót (más néven kapuadót). Amikor 1687-ben felmérték a császári udvari kamara területét, feljegyezték, hogy Hosszúhetény száz rénusi forinttal szolgált ezen a címen, minden egyes háznak két forintot kellett adnia. Következtek a tizedek, a búza, a kevert (búza és rozs, más néven kétszeres), méhkas, must, széna, káposzta, kender tized. Fizetni kellet a menyasszony utáni illetéket, az erdőhasználatért, a hagyatékokért, a sertésszaporulatért, a malmok használatáért, a mezei károkért, az elhagyott javakért, az elbitangolt jószágért, még a szökött rabokért is. Néha azonban a hódító adómentességet is adott, mint 1582-ben a hosszúhetényieknek, akik közül többen a pécsi vár szolgálatában álltak, ezért a falunak nem kellett újjáépítési pénzt fizetniük.
A török berendezkedése Szigetvár eleste (1566) után vált véglegessé. A frontvonal távolabbra tolódott, harci események nem zavarták tovább az életet. A viszonylagos békés időszak egészen az 1590-es évekig tartott. Ez alatt némi fejlődés is kimutatható Hosszúhetényben. A népesség gyarapodik: ahol védettebben élt a lakosság, oda más falvakból is többen települtek át. Találóan jegyzi meg egy baranyai tanú: „...a török járásban régentén az körül levő kisded faluk öszve szállottak..., hogy ott biztonságban lakhassanak...”. Ilyen falu lehetett az első évtizedekben Hosszúhetény is.
A tizenöt éves háború alatt változott a helyzet, az évekig tartó kegyetlen harc nemcsak a végvidéken dúlt, a száguldó seregek betörtek a megszállt terület legbelső vidékére is, s ott irgalmatlan pusztításokat vittek véghez.
A törökök nem sokkal az után, hogy elfoglalták a területet, összeírták a lakosságot. Csak azoknak a családfőknek a neve került a jegyzékre, akik adóképesek voltak, így egész pontos képet a népességről nem tud nyújtani. Az is kérdés, hogy egy-egy család mekkora létszámú lehetett. Sokat mondanak viszont a nevek, melyek közt nemegyszer a mai családok őseit is fel lehet fedezni. Az első adóösszeírás 1554-ben, a második 1565-ben készült, majd 1582-ben is összeírták a lakosságot.
1554-ben Nagyetén, más néven Hosszuetén lakói – családfői – a következők: Szőke Éliás, Déri Gergel, Bozsaló (1549: Mozsaló) Petre, Orkó László, Sánta János, Póci Imre, Égős Tamás, Pozsega Ambrus, Lovas Imre, Ács Mihál, Kis Dimitri, Tód Petre, Nagy János, Cigán Márton, Bagó Márton, Vonyó Mihál, Márton János, Kis Benedik, Dósa Bálind, Bercik András, Bagó Pál, Tód Ambrus, Dalos Márton, Szajkó (?) Benedik, Varga András, Szélös Miklós, Vég Imre, Varga Mihál, Cigán Pál, Szélös Imre, Bóta Balázs, Boros András, Szélös János, Miklós Éliás, Radó Tamás, Veres Máti, Csekő Balázs, Veres Alberd, Szajkó(?) Pál, Balik Márton, Kovács Gergel, Jákófi Gáspár, Józsa Kelemen, Kovács János, 44 adózó.
Számuk 1565-ben 52-re, 1582-ben hetven adózóra gyarapodott. A Hosszúhetény tőszomszédságában feküdt Ormánd falu (Villa Vormondi 1015-1168-ban, szintén a pécsváradi apátsághoz tartozott, ma helynév Hosszúhetény déli részén) 1554-ben a töröknek tíz fővel adózott.
A családfők a következők voltak: Kovács Benedik, Szélös Petre, Eke Imre, Gabó Pál, Kékő Filip, Bodor János, Korsós Gergel, Tód Bálint, Szélös János, Pócs István. A falu 1565-ben tizenegy fővel, 1582-ben tizenhét fővel adózott. Ormánd később összeolvadt Hosszúheténnyel.
A hódoltság népe körében ezekben az évtizedekben legfőképpen az ariánus (unitárius) hit terjedt el (Arányos falu Baranyában!) nemcsak a félreeső falvakban, hanem Pécsett is, hovatovább a római katolikusok hátrányos helyzetbe kerültek velük szemben. A katolikus papok száma erősen megfogyatkozott, még Pécsre is alig-alig jutott belőlük. Ezen úgy kívántak segíteni, hogy ferences szerzeteseket hívtak be Boszniából, ők vették át a hívek lelki gondozását. Csakhogy ezek a boszniai szerzetesek nem tudtak magyarul, a hívek nem értették a prédikációkat.
A kis falvakban még rosszabb volt a helyzet, itt a legtöbb helyen laikusok (licenciatusok) láttak el a legfontosabb feladatokat, eskettek, kereszteltek, temettek, előimádkoztak, sőt még hitszónoklatokat is tartottak. Így volt ez Hosszúhetényben is. 1620-ból ismerjük a laikus hitszónok nevét, Vízkeleti Istvánnak hívták, akkor már igen idős, nős ember volt.
Az egyház (Róma) és a távollévő, megyéjét sohasem látott püspökök megkíséreltek ezen a helyzeten segíteni. Közreműködésükkel érkeztek Pécsre és a megyébe jezsuita hitszónokok, akiknek ügyes politikájukkal még a töröknél is sikerült elfogadtatni magukat, bár a megszállók többnyire gyanakvással fogadták őket, azt hitték róluk, hogy az osztrák császár fizetett kémei. Az itt tevékenykedő boszniai szerzetesek pedig egyenesen ellenségnek tekintették a jezsuitákat. Főként azért, mert azok tudtak magyarul, ezzel elhalászták előlük a híveket, és a legfőképpen azért, mert sokkal képzettebbek voltak náluk. Az igazi ellentétet azonban a naptárreform váltotta ki. A ferencesek ellenezték, a jezsuiták támogatták azt. Az amúgy is terhes felekezeti megosztottság zavarát ez még tovább tetézte. A törököt is zavarta a kialakult helyzet: a katolikusok egy-egy ünnepet kétszer is megtartottak.
A jezsuita hitszónokok általában kivívták a köztiszteletet, jelentős eredményeket értek el. Gyakran az adott faluban is laktak, sőt, ajándék vagy vétel útján birtokokhoz jutottak. Hosszúhetényben is volt a jezsuitáknak birtokuk: szőlő, rét, mező és négy malomban őrlési jog. A Nagymezőn lévő szőlőt kilenc forintért vette meg a jezsuita páter, Kászony. Hetényben élt egy időben Prenteller János és Bitteri Mihály, akik igen eredményesen tevékenykedtek és az egész környékre kiterjesztették a misszionáriusi munkát. Páter Bitteri több nyelven beszélt, a magyaron kívül a szláv nyelveket, jó diplomáciai érzékének köszönhetoen teljes mértékben élvezte a pécsi basa jóindulatát, s így Hosszúhetényből szabadon és bármikor bejárhatott Pécs városába.
Zrínyi 1664. évi hadjáratakor bebizonyosodott, hogy a török még enynyire a frontvonalak mögött sem képes megvédeni alattvalóit, ezért mindenki sejtette, hogy a birodalom hamarosan fel kell hogy adja ezt a területet. Hosszúhetényt sem kellett fegyveresen elfoglalni, de a hadjárat a vidékre nézve ezúttal is sok szenvedéssel, vérrel és megpróbáltatással járt. Bár a Pécs felszabadítására felvonult sereg nyugat felől, Szigetvár irányából érkezett a város alá, könnyű egységei, főleg a lovasság kelet felé is beszáguldotta a területet. Sehol sem várták be őket. A hetényiek talán könnyű helyzetben voltak, a közeli erdőben húzódtak meg, de a legnagyobb veszélyt nem a török jelentette számukra, nem is a császári zsoldosok, hanem a legeldugottabb helyeket is megtaláló végvári hajdúk, akik nemcsak az úrbért szedték be a távollévő földesurak részére, de válogatott kegyetlenséggel pusztították a magyar lakosságot is.
A rejtőzködő falvak sokszor végleges elpusztítása főleg az ő „érdemük”.
