Amiről a hagyomány mesél

Teljes szövegű keresés

Amiről a hagyomány mesél
A római katolikus plébániatemplom 1740-1783 között épült, Szent Miklós püspök tiszteletére szentelték fel. A Komló felé vezető út melletti kis dombon áll, kelet-nyugati tájolással. Szentélye a falu felé néz. A templom homlokzati falai dísztelenek, mégis impozánssá teszi az út felől felvezető lépcsőfeljáró, mely a Mária-szoborhoz vezet. A szobor mögött a sírban Hegyessy László egykori plébános nyugszik. A templom hajója négy boltszakaszos, szentélye félköríves. Szószéke barokk. A templombelső falait Gebauer Ernő pécsi festőművész freskói díszítik. A templom nem műemlék, helyi védettséget élvez. Az északi oldala mellett álló kis, dísztelen, egyszerű kápolna a legutóbbi évtizedekben került a helyére. Útépítés miatt kellett ide áthelyezni.
Hosszúhetény legtöbb régi lakóházát már átépítették, modernizáltak vagy egyszerűen lebontották. A még meglévők zöme igen romos állapotban van. Egységes építési módot alig lehet felfedezni rajtuk. Kétségtelen, másként építkeztek az őslakóknak számító magyarok, másként a Püspökszentlászlóról és Kisújbányáról betelepült németek, és megint máshogy az egykori bányászok.
Az épületek általában az utcára merőlegesen épültek, faoszlopos tornác jobbára csak a németeknél található, a magyarokéi oszlop nélküliek vagy kőtornácosak. Mivel nagyobb, kissé polgárosodó faluról van szó, nem kevés azoknak a házaknak a száma sem, amelyek „városi módra” épültek, tehát az utca vonalával párhuzamosan.
Talán a legjellegzetesebben a magánkézben lévő tájház őrizte meg a régi hetényi építkezés sajátosságait. Ez a magántulajdonban lévő épület (Kossuth Lajos utca 10.) jellegzetesen tornácos építmény. Végében az istálló, a kocsiszín, a fészer az utcával párhuzamosan helyezkedik el.
Az otthonok berendezései nem térnek el a nagyobb tájegység parasztházainak szokásos gyakorlatától. Itt is a tájház berendezése őrizte meg a múltat: a tisztaszoba, a tisztakonyha.
A pincék és présházak között még található régi hagyományos. Általában ezek a századforduló táján épültek, és azonos pallér (építőmester) keze munkáját lehet felfedezni rajtuk. A helyi hagyomány szerint ez így is volt. Az úgynevezett Schellenberger-félét érdemes külön is megemlíteni. Ez is a századfordulón épült. Egyenesen a présházba lépünk be, jobbra kis szoba nyílik. Ez is vakolatlan téglából épült, eresze csipkézetten fűrészelt fából. Ablakain zöldre festett zsalugáterek. A pince maga sokkal régebbi a most fölötte álló épületnél. Tulajdonosa elmondása szerint ez a terület valaha püspöki szőlő volt, s itt állt a „dézsmapince”. Valóban a pince jóval nagyobb a megszokottnál, szélesebb is, hosszabb is. Közepén pillérsor húzódik, ezeket ívek kötik össze.
A Schellenberger-présházhoz hasonló a szintén vakolatlan téglafalú Móricz-pince, közel az előbbihez. Ez is zsalugáteres. A bejárattal szemben található a pincelejárat. Pincéje kisebb, de ez is dongaboltozatú. A két azonos építésű, azonos beosztású présházat ugyanaz a mester építette. A régi présházak helyi védettséget élveznek.
Az utas könyve – kötetünk bevezető fejezetében már idéztük néhány mondatát – „színmagyar településről” ír „igen szép és színpompás népviselettel, érdekes népszokásokkal”. Összeállítóinak szándéka az volt, hogy fölkeltsék az ország érdeklődését hazánk szép tájai, népi kultúrája iránt, ezért bőséges kínálatot ad a lehetőségekből. Hosszúheténnyel kapcsolatban a kiadvány megemlíti, hogy a falut vonaton, naponta kétszer közlekedő autóbuszon lehet megközelíteni. Étkezésre négy vendéglő is kínálkozik: a község kezelésében lévő, illetve Schellenberger József, Wéber György és Eckhart János vendéglője. Közlik, hogy a falu „szervezett” fizetővendéglátással is rendelkezik, a panziószerű ellátást egyes gazdáknál lehet igénybe venni, két-három pengőért.
A kiadvány szerint a faluban mintegy harminc-ötven kiadó szoba van, és a viszonylag távol lévő állomásról (három és fél kilométer) kocsifuvarral lehet a községbe jutni. Igazán gazdag kínálatot nyújt a könyv a Hosszúheténybe látogatóknak a fürdőzéstől a táj változatos látványosságaiig: Pusztabányát, Márévárát, a Krajcár-malmot, Püspökszentlászlót, Újbányát, Zobákot felemlítve. Külön kiemelendőnek tartja a színpompás népviseletet, a népszokásokat, hagyományokat.
A mondavilág ihletője maga a kivételes adottságú táj s annak népe. Ez a mondavilág felöleli Szent László korát, a Zengővár legendáját, de történetek élnek a nép emlékezetében magáról a Zengő-hegyről is, vagy az ősi gesztenyefában talált csodálatos aranykehelyről.
A hosszúhetényi határ minden sarkát át- és átszövik az itt élő nép fantáziájára épülő érdekesebbnél érdekesebb kis történetek. A faluban ma is sokat beszélnek a 65 éven át itt lelkészkedő plébánosról, Hegyessy Lászlóról, kinek valóban érdekes élete tovább színeződik a nép fantáziájában, pedig még nincs száz éve sincs, hogy meghalt. Így lett Scytovszky püspök hívéből, lelkes Habsburg-pártiból nemzeti hős, akit a magyarsága miatt a császáriak börtönbe vetettek, ahol sokat szenvedett. Valójában épp az ellenkezője történt. A forradalmárok tartóztatták le és tartották fogva.
A harmincas évek második felében kezdte meg a hosszúhetényi gazdag népdalkincs gyűjtését Nemes János (1893–1982) helybéli pedagógus, aki nemcsak a népdaloknak, de a népszokásoknak, népi hagyományoknak, szólásoknak, közmondásoknak, népi játékoknak is szorgalmas gyűjtője volt. Mindezek mellett figyelme kiterjedt az élet egyéb területeire, még a falusi gazdálkodás részleteire is. A munkája nyomán fellendült kulturális élet egyik szép és igen népszerű területe volt az amatőr színjátszás, tevékenysége nyomán indult virágzásnak a Polgári Olvasókör is.
Munkájának egyik legmaradandóbb emléke a színes helyi népviselet megmentése. A szervezésében induló, sikeres Gyöngyösbokréta mozgalom országos hírnevet szerzett falujának. Ennek gazdag hagyományaiból táplálkozott jóval később az 1972-ben megalakult Pávakör is, ugyanígy a Hoszszúhetényi népi együttes, mely a harmincas években újra felfedezett gazdag hagyományok országjáró művészeti csoportjává nőtte ki magát. Szerencse, hogy a nagy előd munkájának méltó folytatója akadt Kaszás János személyében, akinek vezetésével az együttes külföldre is eljutott, s európai hírnevet szerzett a falunak.
Hosszúhetény páratlanul gazdag népdalkincsére is a harmincas években figyeltek fel. Ezek a dallamok a népi élet zenei gazdagságát tükrözik, egyben kapcsolódását a környező táj népdalkincséhez is, de mégis megőrizve az egyedi helyi változatokat.
Ezeknek a népdaloknak kiemelkedő részét képezik a gyermekdalok, melyek játékokhoz is kapcsolódnak, mások az újesztendőhöz, a háromkirályok járásához, farsanghoz, pünkösdhöz, lakodalomhoz kötődő szokásokat örökítenek meg. A népi dallamok itt is felelevenítik a betyáréletet, a pásztorok világát, a katonaéletet. Természetesen nem maradnak ki a sorból a a szerelmes dalok változatai sem.
Ha a századforduló idején készült régi fényképfelvételeket vesszük kezünkbe, feltűnik falunk népének színpompás viselete, ami még fekete-fehér felvételeken is lenyűgöző hatást gyakorol a késői szemlélőre.
Már sokszor és sokat írtak róla, elsőként talán Várady Ferenc monográfiája tesz róla említést. (Ez a kétkötetes munka a millennium tiszteletére jelent meg 1896-ban.) Kissé túldíszítettnek tartotta a hetényi viseletet: „olyan tarkák, mint az exotikus madarak” – jegyzi meg. Elmeséli, hogy az öltözködés során az asszonyok öt-hat alsószoknyát vesznek fel, erre végül virágos selyemszoknyát, majd még ennél is virágosabb kötényt húznak. Következett a fekete csipkefodros, tarka selyemkendő, melyet a vállukon vetnek át, majd kis nyakcsokrot tűznek rá, színes üvegbetétes melltűvel. Nyakukat többsoros, többszínű, piros, kék, zöld üveggyöngysor díszíti. A menyecskék kontyot, a leányok leeresztett hajfonatot viselnek. A főkötő is ékes, klárissal, művirággal, kis tükröcskékkel díszített. Lábukat harisnya fedi, melyet festett gyapjúból szőttek. A fiatalok pazarul cifrázott bársonycipőt hordanak.
Várady nem ír a férfiak, az idős asszonyok viseletéről. A férfiviseletet sommásan elintézi azzal, hogy „csak olyan, mint a magyaroké legnagyobb részt”.
A hosszúhetényi színes népviselet a Váradyénál részletesebb bemutatásához hívjuk segítségül a Magyarország megyei kézikönyve idevágó mondatait: „A nők ruházata drága kelmékből készült. Ünnepnapokon a bő, ráncos alsószoknya felett térden alul érő, nagy virágos mintájú, fekete csipkéjű, szegélyezett kötényt, valamint fehér vászonból készült, a könyök felett összehúzott bő ujjú inget viseltek. Az ing elejét és ujját hímzéssel, vagy tarka szőttesbetéttel díszítették. Lábukat korábban piros csizma, később színes harisnya és hímzéssel díszített, magas szárú bársonycipő fedte. Az ing felett keresztbe kötött selyem nagykendő, a lányoknál a homlokba húzott haj felett kis papírrózsákból összeállított, fémlemezkékkel díszített, piros szalagos tarka párta, az asszonyoknál hímzett főkötő és díszes fejkendő, télen bárányból készült hímzett, bőrrátétes ködmön egészítette ki a színekben gazdag, díszes ruházatot. Az idősebb asszonyok ünnepi öltözete tiszta fehér volt. A férfiak színes, az idősebbek fehér hímzésű inget és gatyát, felette szűrt vagy bundát, nyakukban kendőt viseltek. Lábbelijük bocskor vagy csizma volt, a múlt század közepe óta mellényt is hordtak.”
Hát ez volt, ilyen volt. Ma már nyoma sincs.
A jeles napokhoz kötődő hetényi szokások közül mindenekelőtt a búcsú napjáról kell szólni. Mivel templomát Szent Miklós tiszteletére szentelték fel, december hatodika lett a falubúcsú napja. Csakhogy ez az advent idejére esik, nagyobb mulatságot nem lehetett tartani, ezért maga az egyház áttette tette át az ünnepet október utolsó vasárnapjára. Szokásosan nagy táncvigalmat tartottak, kezdetben a „nagykocsmában”, a mai művelődési házban, később a Schellenberger- vendéglőben.
Hetényben a búcsújárást a Mária-ünnepek alkalmával tartották. Tulajdonképpen zarándokútról van szó. A hívők a templomból indultak el gyalogosan, zászlókkal. Útjuk végcélja a Zengő oldalán levő Mária-kápolna volt, melyben Kiss György szászvári származású világhírű szobrász alkotása látható: a Madonna a kis Jézussal.
A búcsújárások során az imák között ősi énekek is elhangzanak. Ezek egyike így szól: „Áldott legyen az a gyükér, / Amellik a földbű kikél! / Boldogságos Szűz Mária, / Ki a szegény népek anyja.” (Dallos Nándor gyűjtése)
A húsvéti ünnepek alkalmával Hetényben is nagy gonddal készítették a hímes tojásokat. A feljegyzés szerint „geröblés, tulipányos tojásokat hímöztek kicáva”. A kica egyszerű behasított fácska volt, a hasítékba rozsszalma darabot tettek, azt átkötötték és melegített viasszal rögzítették. Ezzel „írták” a viaszos rajzot a tojásra. A füstölt sonkát, a „hímzött tojást” húsvét napján a kismisére vitték füles kosárban „szentőtetni” (Dallos Nándor gyűjtése).
Hosszúhetény – tudjuk történetéből – bányásztelepülés is. A szén- és a kőbányászok hozták magukkal Szent Borbála, a szakma védőszentje megünneplésének december 4-éhez kötődő szokását. Ekkor készítették az úgynevezett Borbála-ágat. Az eladósorban levő lányok ezen a napon levágott gyümölcsfaágat vízben hajtattak ki. Ha az karácsonyra kivirágzott, a leány hamarosan férjhez megy majd – hitték a hagyomány nyomán.
Említést kell tenni az „iványolásról”, a vasárnapi ünnepi játékokról is. Vasár- és ünnepnapokon a nagy leányok a falu végén kezet fogva utcahosszat sorba álltak. Menetirányban a két első lány kissé bekanyarodva, a kézfogást megtartva egyik karját felemeli. A leghátul álló lány megindul, és a fenntartott karok alatt a következő dal ütemére lépkedve a leányokat átvezeti:
„Ványosi, Ványosi nyergelőre! Nyerge szíja hajladozik, arany gyűrű hörgendözik, Sosem vótam uj Budára, a megépült palotába, Szent Jánosnak temetésére, temetésére. Hozzátok el a koszorút, akit kötött Rozália aszszony.”
A sor mindaddig megy utcahosszat előre, míg ismét egy vonalban állnak. Ez a láncolás addig tart, míg egy térre nem érnek. A téren kört alkotnak úgy, hogy minden leány kezét a szomszédja előtt kinyújtva jobbról is, balról is a második szomszédjával fog kezet, és a következő dalt énekelve körbeforognak:
„Réten, réten, réten terem meg a nád, / Elvágták a sárgarigó balszárnyát. / Sárgarigó csak azt mondja, hogy nem fáj: / Most tudtam meg, hogy a babám kihez jár.”
Innen hazafelé a láncolás a fenti módon történik, de már az alábbi ének mellett:
„Elkéne a mónárokhó menni, / Mónároktul láncot kéne venni, / Az utcátok béláncótatni, / Szép lányokat mögtartóztatni. / Habszerda hátadra, sodrófa nyakadra, / Ele tudu rudu-dudu-du. //
Heje-huja, kisgilice tüske! / Maj möggyün a jó tavaszi föcske! / Akkor lögyön egy kis örömöcske! / Csókujjon mög az öreg kecske! / Habszerda hátadra, sodrófa nyakadra! / Ele tudu rudu-dudu-du.”
Hosszúhetény gazdag népdalkincsének felgyűjtője szintén Nemes János volt. Gyűjteményéből A hetényi dobogós híd alatt című népdalt szövegét mutatjuk be: „A hetényi dobogós híd alatt, / Selyem szoknyám megakadt, elszakadt. / Míg én élök, selyem szoknyát sosem viselek, / Barna legényt soha sem szeretek. // Ez a kislány mit gondolt magába, / Lefeküdt a masina aljába / Egyet-kettőt füttyentett a masina sípja, / Szaladj, kislány, elvág a masina! // Nem szaladok, itt lesz a halálom, / Itt hagyott el engemet a párom. / Ha elhagyott, majd megvár engem a babám, / A hetényi vasútállomásnál.”
Dallos Nándor gyűjtése az alábbi, szintén igen népszerű helyi nóta: „Lányok, lányok rólam tanuljatok, / Katona szeretőt ne tartsatok! / Mer’ a katonát elviszik messzire, / Rám se gondol, hogy voltam szeretője. // Mi eddig volt, már ezután nem lesz / Szeretőmmel több beszédem nem lesz. / Vasárnap volt nálam utoljára, / Akkor is az anyja bosszújára. // Utca, utca, te hetényi utca, / Utoljára megyek végig rajta. / Utoljára bemegyek egy házhol, / Elbúcsúzok a kedves házamtól.”
Hosszúhetény közismert ragadványneveiről. Ma is a leggyakrabban így különböztetik meg egymástól főként az azonos vezetéknevűeket. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa: Badijancsi – Bocz János, Bakajancsi – Katos János, Bakahangya – Bocz János, Bencepanni – Bencze János (a helyi Gyöngyösbokréta alapító tagja),

A tájház udvara a gazdasági épülettel

A hosszúhetényi tájház utcai homlokzata

A tisztaszoba

A konyha

A piac, az iskola, a parókia épülete és plébániatemplom (1902)

Nemes János tiszteletére megjelent kiadvány a jórészt általa gyűjtött népdalokkal

A hetényi Gyöngyösbokréta bemutatkozása (részlet a programból)

A gyöngyösbokrétás együttes (1930-as évek)
A férfiak balról: Kiss János, Radó Miklós, Szabó István, Klézli János, Bocz György, Szabó József, Nemes János, Kiss Miklós, Radó József, Bencze János
A nők balról: Bencze Katalin (Kiss Józsefné), Radó Miklósné, Szabó Istvánné, Böröcz Erzsébet (Klézli Jánosné), Böröcz Katalin (Bocz Györgyné), Fülöp Katalin (Szabó Józsefné), Gyenis Erzsébet, Radó Józsefné

Fiatal hetényi pár (1930-as évek)

Népviseletben (1930-as évek)

Táncoló párok (1935 körül)

Táncosok szüreti mulatságon (1935 körül)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages