A lélek iskolái | Száz Magyar Falu

A lélek iskolái

Az 1335-36 évi pápai tizedlajstrom felsorolja az apátsághoz tartozó plébániákat, köztük a hetényit is. A középkor második feléből, illetve a török megszállás első periódusából nem maradtak fenn adatok a plébániáról. Maradt-e pap a faluban, miután a török bevonult a megyébe? Nem tudjuk.

Ebben az időben nagy paphiány volt ezen a vidéken is, ami az idő múltával még csak fokozódott, így nem volt, aki kiszolgáltassa a szentségeket, eskessen, kereszteljen, temessen, prédikáljon.

A források minden alkalommal kiemelik, hogy a falu – a hozzá tartozó Püspökszentlászlóval egyetemben – katolikus vallású. A vallási hovatartozás a reformáció idején vált fontossá: ezekben az évtizedekben neves protestáns iskolák működtek a két, e téren leginkább érintett megyében, Tolnában és itt, Baranyában, kiváló prédikátorok, az elhíresült Sztárai Mihály is, járták a terület falvait. Hosszúhetény azonban nem enged hitéből. A laikus lelki gondozást ellátó licenciátusok – szó volt már róluk az ezt a korszakot tárgyaló történeti fejezetben, s megemlítettük az 1620-ban ebben a státusban szolgáló Vízkeleti Istvánt –, később a faluban birtokot is vásárló jezsuita szerzetesek gondoskodtak arról, hogy a völgy településének népe megmaradjon katolikusnak. Valószínűsíthető, hogy a missziós munkát végző két páter, Prentaller János és Bitteri Mihály érdeme a hetényi parókia megalapítása is. Az egyházi feljegyzések szerint 1639-ben került sor erre a fontos aktusra. Ekkor szentelték fel a templomot Szent Miklós püspök tiszteletére. Természetesen itt nem arról van szó, hogy éppen ekkor új templomot építettek volna, ez a török alatt szinte lehetetlen volt, valószínűleg a régi, romokban álló épületet állították helyre, esetleg befedték – és újból felszentelték.

Amikor a török kiűzése után a jezsuiták a pécsi rendházukba költöztek, a falu Szent Miklósról elnevezett plébániatemplomát egy Domonkos-rendi szerzetes vezette, Verbőczy János. ő is részt vett 1714 március 13-án a pécsi zsinaton. Nevét innen ismerjük. Hosszúhetényen kívül filiaként hozzátarozott még Somogy, Hird, Vasas, Komló és Martonfa is.

Hetény első világi pap plébánosa Gábor János Gábor (Gábriel Gábor) volt, aki hosszú időn át végezte falujában az egyházi teendőket (1715–1727 között), talán haláláig. 57 éves korában hunyt el, neve a berkesdi halotti anyakönyvbe került bejegyzésre. A következő évtől neves plébánosa lett Hosszúheténynek, az Iregről érkező Domsics Mátyás, aki 1729-ben Pécsett kanonok lett, de Hosszúhetényt távollétében is megtartotta magának, egészen 1730-ig. ő végezte el a megye plébániáinak kánoni látogatását (canonica visitatio).

1733-ban, Nesselrode püspök idején kezdték el az új plébániatemplom építését a régi helyén. Az építéshez a püspök adott kő- és faanyagot. A hosszan tartó munka Klímó György püspök alatt fejeződött be, 1783-ban. Az új templomot is S. Nicolaus (Szent Miklós) püspök nevére szentelték fel. A templom filiája továbbra is Martonfa maradt. Az egyházközség évi jövedelme a templomszentelés idején tizenöt ökör árának felelt meg, ez jelentos összeg. A század végén Ignatius Bésán a falu plébánosa.

A helybeli lelkészek egyik legfőbb gondja: iskolát teremteni, fejleszteni. Nehéz kereszt volt ez akkor, amikor még a falu népét képviselő iskolaszék is gyakran ellentmondott az elnöknek: a plébánosnak. Sok példát találni ilyen esetekből, a legnagyobb vihart Hegyessy László személyéhez kapcsolja a helyi történelem. Még az 1848-as forradalom előtt foglalta el állomáshelyét Hosszúhetényben. 1859-ben vad vitába keveredett a község elöljáróságával, hűtlen pénzkezeléssel vádolta azt, az elöljárók viszont a plébánost hatóság elleni lázítással, a vasárnapi iskola és a gyümölcsfaiskola működtetésének akadályozásával. Az egyházi hatóság vizsgálatot rendelt el, s a döntésig a plébánosnak a pécsi ferences zárdában clausura (zárlat) alatt kellett várnia az eljárás lefolytatását, ugyanakkor a faluban a csendőrség megerősítésére katonaságot vezényeltek ki. Igencsak forró lehetett a hangulat.

Természetesen egyik fél sem járt jól. Hegyessy nyugalomba vonulása után martonfai birtokán telepedett le. Őt követve tevékenykedett plébánosként Hosszúhetényben: Schmidt Béla, Pelcz Árpád, Hantos Béla, Domosvay Lajos (1947-1970), Matolcsy István (1970-1981), Némedi Ferenc (1981-1996) és Kövesdi Ferenc (1996-1997).

1997 óta a pécsváradi plébániához tartozik Hosszúhetény. A legfontosabb teendőket azóta Puxler Márton lelkipásztori kisegítő látja el.

A római katolikus vallású településen már a múlt század közepétől éltek zsidók is: 1844-ben tizenhatan, 1857-ben huszonöten, 1869-ben huszonhárman. 1852-ben tudunk egy magántanítóról is. Gottlieb Ignácnak nevezték, aki a zsidó vallású iskoláskorúakkal foglalkozott. Jellemző foglalkozásukról az 1844. évi jelentés tesz említést, mely szerint egy négytagú „aprólékos kereskedő” család él a faluban, egy család pálinkafőzéssel foglalkozik. Még egy serfőző-kocsmárosról tesznek említést, akinek öt szolgája volt. Valószínűleg ők éltek Csokoládépusztán.

Nehéz ma már elképzelni is azt, hogy milyen lehetett a falusi iskola évszázadokkal ezelőtt, hogy élt, milyen körülmények között tevékenykedett a tanító, miként volt kiszolgáltatottja a helyi hatalmasságoknak, a falu elöljáróságának és a papnak. Az oktatás „hatékonyságát” mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy a hivatalos iratok döntő részét az elöljáróság tagjai csak „kezük keresztvonásával” tudták hitelesíteni. Pedig jártak iskolába.

A gyerekeknek télen nem volt mit felhúzni magukra, nem volt lábbeli, meleg ruha. Sokan kényszerűségből maradtak otthon. Tavasszal meg őszszel dolgozni kellett, az állatokat ellátni, azokra vigyázni, elvégezni a házi munkákat, esetleg kisebb testvérekre vigyázni.

Milyenek voltak ezek az iskolák? Az még enyhe kifejezés, hogy nyomorúságosak. A szobának (tanteremnek aligha mondható ez) alig volt ablaka, szellőztetni nem lehetett, fűteni se nagyon. A tanulók, sokszor ötvenen, százan összezsúfolva, rendszerint a földön kucorogtak. Benn a mosdatlanságtól és a szellőzetlenségtől bűzös, elviselhetetlen volt a levegő.

Kik voltak a tanítók, kik vállalták ezt a munkát ilyen nyomorúságos körülmények között? A török kiűzése utáni első években jó, ha írni, olvasni tudott az oktató, jobb esetben egy-két osztályt azért végzett, ha nyelveket is tudott, az csak úgy volt lehetséges, hogy gyermekkorában otthon, ha többnemzetiségű volt a faluja, ráragadt valami. Az első időben még fizetést sem kapott, legfeljebb valami pénzt a hívektől temetéskor, házasságkötéskor, keresztelőkor – közreműködéséért. Esetleg tartozott valamennyi kert az iskolához, azt művelgette. Ezért nem halt éhen. Öregkorára szinte valamennyi tanítóról azt jegyezték fel, hogy megrokkant, a lábai dagadtak, alig tud járni, állandóan betegeskedik.

A korabeli szerzők leírták Baranyáról, hogy az iskoláztatással a legkevesebbet a szerbek törődtek, aztán a horvátok (bosnyákok, sokácok), majd a magyarok – s a legtöbb gondot a németek fordítottak rá.

Az szinte bizonyosra vehető, hogy a török kiűzéséig senki sem tudott írni, olvasni a faluban. Iskola is csak a török után épülhetett. Az első ismert tanító Varga Mihály volt, valamikor 1700 körül kezdte pályafutását. A feljegyzés 1721-ben készült róla, de már akkor igen idős lehetett. Utána évekig nem ismerjük a tanítók neveit. 1738-ban az iskola rektora Georgius Váty (Váty György). Nehéz dolga lehetett, a tíz éven aluli gyerekek száma 284 volt, közülük vagy százötvennek kellett iskolába járnia, ha jártak.

A tanító a plébános építtette házban lakott. Ehhez kert is tartozott. Jövedelme a következő volt: minden házaspár évente fizetett neki tíz krajcárt, egynyolcad köböl búzát, a bor után a gazdáktól tizenkét krajcárt kapott. Mindösszesen évente 47 forint 93 krajcárt.

1783-ban Emericus Vizi (Vizi Imre) negyvenéves tanító dolgozott Hoszszúhetényben. Képzettebb „ludimagister”, tudott latinul is, de még elődjénél is nehezebb helyzetben dolgozott. A gyónni nem tudók száma 404 volt, ami azt jelenti, csaknem kétszáz gyermeknek kellett iskolába járnia. 1810 körül új iskolaépületet emeltek, mégpedig téglából. Ebben három szoba volt, kettő a tanítói lakáshoz tartozott, egy tanteremként funkcionált. Sajnos azonban az iskolahelyiség már elkészültekor is szűk és sötét. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv megállapítja, hogy az előző télen harmincöten, nyáron húszan maradtak el az iskolából.

Ezekben az években a 32 éves Kiss József a tanító, aki három osztályra nyert képesítést, három nyelven beszélt, latinul is tudott. Természetesen a leggyakrabban a templomban is ő orgonált. Képzettsége kétségtelenül meghaladta az átlagot. Egyik utódja, Németh Mihály azonban éppen hogy elvégezte az alapiskolát: 1829-ben már a tizedik éve tanított Hosszúhetényben. Az 1840-es évek végén Pathó József lett a tanító. Valószínűleg a nevéhez fűződik az a kísérlet, amiről a Baranya Megyei Gazdasági Egyesület egyik vezetőségi tagja – akkor pénztárosa -, a közgazdász Náray János tett jelentést. Ebben felhívja a figyelmet a hosszúhetényi iskolamester munkájára, aki kertjében a gyapot hazai termesztésével próbálkozik. Kísérlete sikeresnek látszik – írja Náray -, bár fonásra ez a gyapot alkalmatlan, de vattának és lőgyapotnak megfelelő, ezért azt a tervet terjeszti elő, hogy az egyesület foglalkozzon tovább az üggyel.

1848-ban már valószínűleg Tóth József a falu tanítója. A forradalom és szabadságharc alatti magatartásáról mit sem tudunk, nyilván két dologra kellett vigyáznia: ne kerüljön összeütközésbe Hegyessy plébánossal, de a falu vezetésével se. Ez valószínűleg sikerült is neki akkor, de nem sikerült 1859-ben, ami végül az állásába került, nyilvánvalóan ezzel tanítói pályafutása is véget ért. Ekkor azonban nem csak a plébános haragját vívta ki, de a falu vezetéséét, sőt a vármegyéét is.

Mi is történt tulajdonképpen?

A történet az emigrációban élő Kossuth felhívásával kezdődik, ez arról szólt, hogy a készülő európai háború nagy lehetőséget ad a magyaroknak függetlenségük kivívására. Kossuth a továbbiakban III. Napóleon császárral tárgyalt, azt az álláspontot képviselve, hogy a magyarokat akkor lehet harcba hívni, ha a francia csapatok majd magyar földre lépnek. Ezután kezdték toborozni Genovában az emigráns katonákat (magyar légió).

Az ellene tett följelentés szerint Tóth József „rom. kat. tanító” az uralkodó ellen lázított: „kellene a császárnak Olaszországba, háborúba menni, mintsem Bécsben gyermeket csinálni” – mondta volna. Más alkalommal arra buzdított, hogy a „katonagyerekek ne álljanak helyt, hanem szökjenek az erdőre", majd a következőket mondta: „a bíró és jegyző adót ne szedjenek, mert a francia császárnak pénzre szüksége van, s nemsokára itt lesz”. Azt is felrótták neki, hogy bement a boltba, és a trafikost „oda utasította, hogy a német dohányt dobja el, és magyart áruljon”. Igen nagy bűnének tartották, hogy a makkoltatás problémái okán olyannyira fellázította a népet, hogy az emberek ,,készek lettek volna vasvellát a bíró és elöljárók ellen fordítani”.

A tanítót a bíró, Perczel jegyző és Hegyessy plébános jelentette fel. A vizsgálat rövid ideig tartott, hamar pontot tettek a dolog végére, Tóth Józsefet elbocsátották. Valószínűleg végleg elhagyta a pályát, neve nem szerepel később sem a tanítókat felsoroló megyei kimutatásokban.

Utóda 1860-ban került a faluba, 1895-ig ő volt kántortanító. 1878-ban felmérték Baranya megye tanügyi állapotát. Ebből tudjuk, hogy ekkorra már felépült az új iskola. 1873-ban Kovács Zsigmond püspök engedélyével adták el a tanítói lakást, a telket, s kezdték meg az új építését. Az iskolaszék elnöke ekkor Hegyessy László plébános, a két tanító: Nagy Mihály, aki harminc éve működött már a pályán (fizetése 877 forint) és Kleczl Gyula segédtanító (fizetése 250 forint). Ezek jelentős összegek, Baranyában csak három település tanítójának volt nagyobb pénzjövedelme. Nagy Mihály és Kleczl Gyula idejében a tanulók száma 273, az ismétlő és vasárnapi iskolába ötvenen járnak.

A felszerelés is meghaladta az átlagot. Az iskolai segédeszközök a következők voltak: fekete tábla, olvasótáblák, egy térkép, földgömb, természetrajzi ábrák, számológép, szemléltető képek. Az iskola melletti tornahely tornakészlettel volt ellátva (tornabotok, kötél). 1200 négyszögöl faiskola és kert, valamint négy hold iskolaföldbirtok tartozott az intézményhez. Létezett iskolakönyvtár is a ma már nevetségesnek tűnő, de akkor elfogadható húsz kötettel.

Az új iskola és tanítói lakás a község templom melletti telkén – itt állt korábban a jegyzői lakás – épült fel. Költségeihez Kovács Zsigmond püspök négyszáz koronával járult hozzá, a beruházás nagyobb terhét, tízezer koronát fizetve, a falu viselte, az építőanyagot is a község adta. A kántortanító lakása két szobából, konyhából, cselédszobából, mosókonyhából, éléskamrából és pincéből állt, a segédtanító részére is épült egy szoba. Az iskola két tantermes.

Természetesen az új tanintézet az akkori igényeknek felelt meg, a jövőre nem gondoltak, pedig nyilvánvaló, hogy a gyermeklétszám állandó növekedésével kellett volna számolniuk. A század végén már nyomasztóvá vált a zsúfoltság. Ezt bizonyítják a gyermeklétszám alakulásának adatai 1810-től kezdődően.

A tanulók létszámának alakulása 1810–1901

Év	Tanulólétszám	Tanítók száma
1810	35	1
1829	172	1
1848	203	1
1852	222	1
1862	258	1
1878	273	2
1891	229	2
1900	208	2
1901	201	2

A tanítónak a létszámból fakadó gondjait enyhítette, hogy egyes időszakokban sokan elmaradoztak az iskolából. A legtöbb problémát a leánytanulók okozták. A falusi ember azt már nehezen tudta megérteni, miért kell a lányoknak tanulni, mert az jó, ha egy fiú, egy majdani férfi tud számolni, el tudja olvasni az újságot, a kalendáriumot, alá tudja írni a nevét, de a lányoknak miért volna erre szükségük?

Az iskolaszék állást is foglalt ezzel a kérdéssel kapcsolatban, főleg azért, mert a negyedik tanítói állásra női tanítót kívántak alkalmazni:

„Az iskolaszék nem vonja kétségbe, hogy a városokon vagy oly helyeken, ahol több az úri és iparoscsalád, a nőtanító alkalmazása helyes: nálunk azonban, ahol a lakosság csupa földmívelőkből és bányászokból áll, nem tartja indokoltnak, mert a mi lányainknak a kezébe nem kötés, horgolás és hímzés, hanem ásó, kapa és rokka való... Ami kézimunka egy tisztes földműves nőnek szükséges, azt, mint eddig, ezután is megtanulja minden lány az anyjától. Másra pedig nincs szüksége. Sőt, a mai viszonyaink között kész veszedelem, mert napszámost, cselédet kapni máris majdnem lehetetlen. Ha még most tekintetbe vesszük azokat a szociális forrongásokat, melyek az ifjúság magaviseletére oly romboló befolyással vannak, az iskolaszéknek az a meggyőződése, hogy itt sikerrel csakis férfi tanítók alkalmazhatók. Az iskolaszék tehát, mikor a július 21.-i határozathoz ragaszkodik, nem ellenállni akar, hanem csak a község lakosságának közös óhajtását kívánja teljesíteni. Éppen ezért az iskolaszék a község lakosságának nevében azon alázatos kéréssel fordul a Megyéspüspök Úrhoz, hogy a jelen választást (amelyen férfi tanítót, Nemes Jánost választották meg) jóváhagyni méltóztassék!...”

Nemes János megkapta ideiglenes beosztását a második tanítói állásra, de a püspök nem vonta vissza eredeti javaslatát, és a negyedik tanítói állásra Vajna Gizella Paulinát jelölte ki 1912. október 3-án. Ekkor foglalt el nő első ízben tanítói állást Hosszúhetényben.

A kérdés az, hogy milyen hatékony lehetett a tanítás az állandó túlzsúfoltság közepette. Erre valamennyi támpontot ad az 1869. évi népszámlálás, mely foglalkozik az írástudók számának állapotával.

Az iskolázottság 1869-ben

	Férfi	Nő	Összesen
Írni-olvasni tudó	452	159	611
Csak olvasni tudó	102	419	521
Analfabéta	550	524	1074

Az adatsorból kitetszik, a falu lakosságának több mint a fele volt írástudatlan.

Az első világháború után továbbra is nagy áldozatokat kellett hozni az iskoláért. 1927-ben bevezették a villanyvilágítást, 1935-re elkészült – átalakítással – az ötödik tanterem is. A nevelők száma ötre emelkedett: Nemes János, Garay Gyula, Varga Ádám, Varga Ádámné (Számpl Anna), Proszt Irén. 1937-ben ismét egy fővel nőtt a tanítói létszám.

A hosszúhetényi iskolának két válságos időszaka volt, az egyik a szerb megszállás idejére (1918-1921) esett. A katonai hatalomnak az volt a törekvése, hogy ezeket a területeket végleg megtartsa, s bár vezetői sok tekintetben engedékenyek voltak, de ha valaki veszélyeztette a pozícióikat, arra könyörtelenül lecsaptak. Nemes János tanítót is elfogták, és a megszállás végéig túszként házi őrizetben tartották.

Maga az intézmény is nehézkesen működött: két tantermet és az egyik tanítói lakást a szerb katonák foglalták el.

A második válságkorszak a második világháborúhoz kötődik. A különböző seregek katonái, magyarok, németek, bolgárok és oroszok az iskolát szálláshelyül használták, miközben minden berendezést elpusztítottak.

1945 februárjában helyi összefogással két tantermet helyreállítottak, és nyolcvan-száz gyerekkel megindulhatott a tanítás. Később külső segítséggel (a Szállítómunkások Országos Szakszervezetének közreműködésével) felújították az épületet és valamennyi tantermet.

Már 1946-ban bejelentette a tanfelügyelő a közelgő államosítást, s közölte, hogy a római katolikus iskolából állami intézmény lesz. Ennek kapcsán jelentős fejlesztések történnek, három új tanítói állást is szerveznek. (Az államosítások előtt az iskola igazgatója Nemes János, az ő nevéhez fűződött az 1945 utáni újjáépítés és az iskola szépítése.)

Az államosítás 1948. június 16-án következett be. A tanfelügyelőségnek küldött jelentés szerint „ilyen szépen újjáalakított iskola nincs a megyében... az iskola 4 nagy, világos tanteremmel és szükséges mellékhelyiségekkel rendelkezik”. Kétségtelen, ezek nagy vívmányok, de még nem az államosítás következményei, ezek éppen addigra készültek el.

Az államosítás után egymást érték a kötelező jelentések – bizonyára a közhangulatról is –, ezek azonban többnyire eltűntek, vagy még hozzáférhetetlenek. Az egyik jelentés a következőket rögzítette: „Önálló általános iskola, áll 7 tanteremből és 9 tanító foglalkozik 311 tanulóval.” A jelentés szerint az iskolában dolgozók általános iskolája is működik.

1980-ban épült fel az új, modern iskolaépület. Az államosítás után az iskola igazgatói sorrendben a következők voltak: Nemes János, Szabó Károly, Dallos Nándorné.