Mostohafalva a XIX. században

Teljes szövegű keresés

Mostohafalva a XIX. században
A XIX. század elején újabb és minden korábbinál részletesebb országos összeírás készült Magyarország adózó népességéről. Az adatfelvételből azonban kimaradtak a nemesek, a különféle egyházak lelkészei, a tanítók, a földesúri szántók és kocsmák bérlői, a nemesek tisztviselői és szolgái, a jegyzők, az elbocsátott katonák – és sokan mások. Ilyenformán ismét csak nem kapunk megközelítően sem teljes képet Horpácsról és lakóinak helyzetéről.
A falu lélekszámát sem ebből az összeírásból tudjuk meg, hanem valamivel későbbi statisztikából, amely szerint 1828-ban 387 lakosa volt a településnek, s ez története során majdnem a legnagyobb (egyszer lesz ennél több, majd 1941-ben amikor meghaladja a négyszázat). Borsosberényben 683 a lakosok száma, Patakon 1177, míg Nagyorosziban 1998.
Az adózó családfők száma 26, a tizennyolc és hatvan év közötti felnőttek száma 64. Közülük öt jobbágy, 21 zsellér. Ők összesen 45 házban laktak, ebből 23-at béreltek, tehát nem a saját tulajdonukban éltek. Borsosberényben a házak száma 104, Patakon 171, míg Nagyorosziban 351.
Egyetlenegy iparost jegyeztek föl, ő a legáltalánosabb és egyúttal a legfontosabb mesterséget űzte: kovács volt. Borsosberényben szintén egy iparos dolgozott, természetesen ő is ezt a mesterséget folytatja. Patakon három iparos: egy-egy kovács, szabó, kerékgyártó működik. Nagyorosziban élt a legtöbb iparos, összesen tizenkilenc. Legtöbb a csizmadia (hét), aztán a kerékgyártó (négy), kovács (három) és egy-egy kalapos, mészáros, szabó, takács, tímár. Horpács lakóinak ilyen jellegű igényeit a szomszéd településeken ki tudták elégíteni.
A falu, ahogyan leírták, részben dombhajlaton, részben síkságon fekszik, s ez már a mai település, a kis horpadásba beszorított falu képe. Földjüket a horpácsiak nem tartják jónak, ahogyan meghatározzák: „tapadós agyag” a nagy része, s kevésbé termékeny. Szántóföldi növényeik továbbra is az eddigiek: búza, rozs, zab, megfelelt az évszázados termelési gyakorlatnak, illetve annak a tájföldrajzi adottságnak, amely Horpácsot e szempontból is meghatározta. A rossz talajt a sík részeken hatévenként, a domboldalon háromévenként trágyázták.
A megművelhető földjük sem nagy, szántóföldjük van összesen százharminc pozsonyi mérő kiterjedésű, de ez csak a bevetett terület nagyságát jelentette. A rétjük hetven kaszáló, szőlőjük van összesen 22 kapás.
A zab százharminc, a rozs száz, míg a búza csak harminc pozsonyi mérőt hoz. A termés az elvetett mag 3,6-szeresét adta vissza. Ez nem sok hasznot jelent. Az összeírás táblázata szerint a szántóföldből van tizennyolc krajcárjuk pozsonyi mérőként, a rét 1,35 krajcárt hoz poszonyi mérőként, míg a szőlőben ráfizetnek a termelésre.
A falu állatállománya – legalábbis az összeírt részeken – meglehetősen kicsi. Van hat ökör, tizenkét tehén, két borjú, tizenöt ló és két sertés. Érdekes módon a Nógrádban olyannyira jellemző birkából nem tartanak, legalábbis az adózók birtokában nincs ez a jószág. A másik három falu állatállománya jóval nagyobb, bár összetétele hasonló. Mindenhol meglepően nagyszámú a lóállomány, ez volt az élet minden területén leginkább felhasználható állat, a mezőgazdasági munkáktól a szállításig. Borsosberényben például 195 ló volt, míg Patakon 270. Ugyanilyen jelentős az ökrök száma, és Nagyorosziban, illetve Patakon igen nagyarányú juhtenyészet is volt. Az előbbi faluban 159 juhot, míg az utóbbiban 429-et írtak össze.
Vásáros helyként Balassagyarmatot jelölték meg, amely tőlük két mérföld távolságra fekszik. A másik három település is a megyeszékhelyt jelölte meg vásárközpontnak, de Nagyoroszinál feltüntetik Vácot és Ipolyságot is, ahová terményeiket szállítják.
A természetbeni járandóságokat a horpácsiak a félmérfölnyire lévő Nagyorosziba viszik, azaz a katonaság ellátáshoz járulnak hozzá. Úgynevezett deperditabevételük is van, amelyet a beszolgáltatott termények hivatalosan elszámolt ára és a tényleges piaci érték közötti különbség alapján számoltak ki. Ez náluk igen nagy, meghaladja a 37 forintot.
Legnagyobb gondjuk, hogy az eső lemossa a földeket, s így igen sok terület válik használhatatlanná. A rétek eliszaposodnak, csökken az értékük. Sajnos – más településekkel ellentétben – ezúttal sem jegyezték fel a falu erősebb anyagú épületeit, esetleg középületeit, így a templomot sem említik meg.
Felírták viszont az adatszolgáltatókat, kilencen voltak. A korabeli névhasználat szerint: Pasetzki József jegyző, Matska István bíró, Matska Mihály esküdt, Matska János, Matska András, Sarótzky István jobbágyok és hárman zsellérek: Vitéz János, Kovács István és Gere Pál.
Kisebb-nagyobb összeírások a megye utasításainak megfelelően 1828 előtt és után is voltak. Az adatok egyenetlensége, eltérései miatt különösebb tendenciákat nem tudunk megállapítani, pusztán egy-egy időmetszetben rögzítik a falu helyzetét. Valójában az itt élők névsorai miatt fontosak számunkra. Így például az 1781–82-es dicális összeírások szerint hat jobbágy és tizenegy zsellér élt a faluban, 1843-ban szintén hat jobbágy és 21 zsellér. 1781–82-ben 19 ház volt Horpácson, 1804-ben 25, 1843-ban 28. A szarvasmarha-állomány a XVIII. század utolsó évtizedében hét, 1843-ban tizenhét tehenet írtak össze. 1781-ben 25 lovat jegyeztek föl, 1843-ban 26-ot.
Az 1781-es jobbágynévsor a következő: Joan. Újfalusi, Alex. Macska, Joan. Macska, And. Kovács, Georg. Horváth, Math. Macska, Georg. Verecz, Joan. Holecsko, Steph. Mészáros, Steph. Berecz, Andr. Macska, Joan. Macska Senior, Paul Macska, Andr. Macska, Jun. Joan. Macska, And. Nyíri, Nick. Szász.
Az 1843-as összeírásban az alábbi jobbágycsaládfők nevét őrizte meg az irattári dokumentum: Gregor László, Macska János, Sárovszky István, Sárovszky József, Macska Márton, Macska Péter, Macska Pál. Ők valameny-nyien jobbágyok. Zsellérek voltak: Merk György, Móricz István, Zachar József, Gera József, Dian István, Berecz András, Surányi Mátyás, Szász Mátyát, Berecz István, Berecz József, Horváth András, Gera Ferenc, Szász István, Balyik Mátyás, Macska József, Macska László, Szorcsik Pál, Kovács István, Hoffer Mátyás, Vajzen József, Horváth István, ifj. Macska János. Fölírták még három lakó nevét: Vitéz János, Berecz János, Révai Ferenc. Árendásként tüntették fel Trombitás Jánost.
Az 1840-es összeírás azért fontos a számunkra, mert ebben a község nemes családjait rögzítik a megyei lajstromok. Feltüntetik a birtokaik nagyságát, és némelyikük jövedelmét is, illetve azok egy részét.
Okolicsányi Imrének húsz hold földje volt, Suhajda Mária özvegy Gergelyné 22,5 hold földet birtokolt, Trunyovszky Mihály 11,5, Likacs Já-nos plébános 18, Gyurkovics János tanító 7,5, Szontágh István 64, Veres József 130, Dedinszky Elek 247, Trajtler István 73, Kovács István húsz, Trsztyánszky Antal 193,5, Szentiványi Ferenc 37,5, Pletzik Iván 14,5, Mojzik András 14,5, Somoskői István 56,5, Ebeczky Imre 36 holdat.
A plébánosnak 104 pengő forint jövedelme volt a birtoka után, míg a tanítónak 44 forint. Szontágh Istvánnál azt jegyezték föl, hogy a haszonvételből tizennégy forint a bevétele, és ugyanilyen alapon Veres József is tizennégy forint jövedelemhez jutott. Trajtler István éves jövedelme 28 forint.
A birtokoknál a szántóföldet, a rétet és a szőlőt tüntették fel. Szántóföldje mindenkinek volt, hárman nem rendelkeztek réttel, míg ötüknek nem volt szőlője. A legnagyobb szántóterület, amit egy horpácsi nemes birtokolt, 247 hold volt, a legkisebb tizenkét hold. A legnagyobb rét, ugyancsak Dedinszky Elek birtokában, tizenkilenc hold, ám a legnagyobb szőlőt, 76 kapásnyi területet, Veres József neve mellett jegyezték föl. Meglepő ez a nagy terület, mert a többieknek alig egy-két kapásnyi szőlejük volt.
A XIX. század első felének évei a túlélés jegyében telnek. Hol a természettel kellett megküzdeniük, hol pedig önkényeskedő földesuraikkal. Ez utóbbiakkal való szembenállásuk 1849 után válik majd igazán feszültté.
A horpácsiakat rendkívül szerencsés módon elkerülte az 1831. évi kolerajárvány. Nyugat-Nógrád megye 26 településének felében nem észleltek járványos megbetegedést, köztük a mi falunkban sem. Pedig a környékén pusztított a kór, Hont faluban 34-en, Drégelypalánkon 38-an, Ipolyvecén 33-an, Nagyorosziban 29-en haltak meg.
Nem kerülte el viszont Horpácsot az árvíz. A mindig sekély Derék-patak nagy esőzések után megáradt, elárasztotta a földeket, és tönkretette a termést. Olykor megrongálta a hidat is. 1835-ben azért fordultak a megyéhez, mert a falu közepén lévő hidat tönkre tette az eső. Ez pedig súlyos kárt jelentett, hiszen: „a körül fekvő” falvak lakói Vácra itt mennek át, és ők is ezt használják: „Nagy Orosziba való fuvarozásokhoz köz használatú lenne”. A megye természetesen nem segített, a földesurakhoz irányította őket, oldják meg azok a gondot.
Az eső a termést sem kímélte. 1839-ben a jégkár miatt 35 kila rozsot kaptak a balassagyarmati magtárból, amit természetesen határidőre és kamatostul kellene megadniuk. Képtelenek teljesíteni kötelezettségüket. Az ok, ahogy írják: „határunk szűk termése, mely a jég által megverettetett” , s kérik, hogy csak a következő évben adhassák vissza a kölcsönt a kétévi kamatokkal együtt.
1840-ben nem a jég, az aszály kényszerítette őket arra, hogy ismét segítséget kérjenek a megyétől. Ezúttal nyolcvan kila gabonáért instanciáztak, amelyet jövőre tudnának visszaadni a remélt jó termésből. A kérőlevelet közösen adták be, aláírás nincs is, csak egy megrázó formula az ív alján: „alázatos szegény fő hajtó szolgái Horpáts adó fizető község”. S nem kevésbé megrendítő a levél maga is, hiteles és őszinte a megfogalmazás, egy kis közösség valóban utolsó lehetőségében reménykedik: „Azon keserves panaszunkkal kénytelenítettünk a T. N. Vármegyéhez járulni, hogy a volt szűk termés végett kenyerünkre nézve már most is annyira vagyunk, hogy annak szűke miatt ujjig azzal be érni tellyes lehetetlenség.”
A horpácsiak apró ügyekben kerültek összetűzésbe földesuraikkal, olykor kicsinyes pereskedéssel keltek jövedelmük és így megélhetésük védelmére. Még 1796-ban az esztergomi érsekséggel tűztek össze egy malom építése ügyében, de volt problémájuk a helybeli urakkal is. 1834-ben azt panaszolják a megyének, hogy egy üres jobbágytelket Trsztyánszky Antal birtokol, de jog szerint ez őket illeti, és kérik visszaadását. Három év múlva a földesúr (nem tudni, ki az) birtokában lévő úrbéri telkek kiadását kérik, és egyúttal a jobbágyföldek és legelők elkülönítését is remélik – ami sok vitára adott okot. Ez a panaszuk 1840-ben is: még mindig nem történt meg a legelők és szántóföldek szétválasztása, a földesurak juhai a parasztok legelőit élik fel. Terhet jelentett számukra a nagyoroszi katonaságnak teljesítendő fuvar is. Az évek során több panasszal is fordultak a költségek megtérítéséért a megyéhez vagy éppen azért, mert esztendők óta várnak azok kifizetésére.
1833-ban amiatt tesznek panaszt, hogy egy bizonyos Foltik János szomolyai mészáros adósuk maradt 28 forinttal. A bonyolult ügy egy lényeges mondata arra utal, hogy a belvizek miatt állandósultak a gondjaik. Ugyanis a mészáros azon kifogására, hogy vizes volt a fű, amit ő megvásárolt, így reagáltak: „az üdőnek esős volta, úgy az árvíznek bennünket tett elborítása” az okozója a bajnak. Két esztendőt kellett várniuk, amíg végre a megye közbenjárására tanúk előtt Foltik János lefizette a 28 forintnyi tartozását Matska János bírónak és Gregor László esküdtnek.
1849-re Horpácson öt telkes jobbágy élt, mellettük 21 zsellér és két ház nélküli zsellér.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Horpácson elsősorban a haza védelmét jelentette. Bizonyára itt is értesültek a sorsdöntő eseményekről, a tanító, Petrőczy Endre ismertette a megyétől érkezett hivatalos iratokat, az áprilisi törvényeket, majd a katonai helyzet drámai változatásait. A falu közösségét elsősorban a hadseregszervezés, az újoncállítás ügyei érintették. 1848 szeptemberében Batthyány Lajos miniszterelnök rendelete értelmében Nógrádnak 3030 újoncot kellett kiállítani. Gyakorlatilag november közepére a megye ezt a létszámot hiánytalanul felsorakoztatta. Az akkor bevonulókból állították össze Vácon a 18. honvédzászlóaljat, amelynek tagjai csaknem mindvégig a komáromi várőrséghez tartoztak. Horpácsról ekkor hat újoncot soroztak. Az összeírás szerint a községnek 346 lakosa volt. A közeli települések értelemszerűen több újoncot állítottak ki. Egyedül Pusztaberkin volt hasonló a helyzet, ahol 340 lakosnak szintén hat újonc kiállítását írták elő. Patak lélekszáma 1164, itt az újoncoké 19 fő. Borsosberényé 655, ez tizenegy újoncot jelentett. Nagyorosziban ekkor 2071 a lakosságszám, és 34 az újoncok száma.
Hogy kik voltak az 1848–49-es harcok horpácsi résztvevői, azt egy 1850-es összeírásból tudhatjuk meg. A szabadságharc bukása után az új megyei császári közigazgatás rendelte el az erre vonatkozó adatgyűjtést. A táblázat szerint hét horpácsi katona küzdötte végig a szabadságharcot: Bur Mihály, Balik József, Lomen János, Berecz Pál, Berecz István, Dobsonyi István, Vitéz István. Közülük hármat besoroltak a császári seregbe, egyről tudják, hogy elesett, egynek nem tudják a sorsát, ketten hazatértek, de nyomorékként. Egy jóval későbbi összeírásból (1868) kiderül, hogy az eltűntnek nyilvántartott Berecz István közlegény valóban elesett a csatatéren, özvegyet és egy gyermeket hagyott hátra, Dobsonyi István pedig nyomorék koldusként tengeti életét.
Nógrád megyét 1849 januárjában megszállták az osztrák csapatok. Leváltották a forradalmi megyei vezetést, és új, császárhű tisztikart neveztek ki a hivatalokba. Megmaradt tisztségében a korábbi katonai biztos: Madách Imre. Az április hadjárat során Nógrádba visszatértek a forradalmi erők, és most ők állítottak új hivatalnokokat a megye élére. Madách Imre ismét maradt, de lemondott hadi biztosi hivataláról, és megyei választmányi tagként dolgozott tovább.
A cári intervenció mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy közeledik a végső összecsapás. Minden erővel és eszközzel harcolni kell az osztrákok és szövetségeseik, az oroszok ellen. Kijelölt választmányok járták a falvakat, és készítették fel az ott élőket a védekezésre.
Az egyik ilyen választmány elnöke lett Madách Imre, így jutott el Horpácsra. Szerepe jelzi, hogy végig kell gondolnunk azt a közismert feltevést, mely szerint nem vett volna részt a szabadságharcban. Ő fogalmazta azt a körlevelet, amely a közelgő veszedelemre figyelmezteti a falvak népét. Aki 1849 júniusában ilyen hangú hírlelőt fogalmaz meg, az a legsúlyosabb megtorlással számolhat az ellenség részéről. Madách – ellentétben más véleményekkel – nem felkelésre hívja a települések lakóit, hanem védekezésre a betolakodók ellen. Nagyoroszi, Horpács, Borsosberény, Pusztaberki és Tereske bírói kapják meg a felszólítást, amelyet ismertetniük kell falujuk lakóival, és egyúttal meg kell szervezni a védelmet.
A lendületes pátosszal teli, lelkesítő felszólítás igazi irodalmi remekmű is. Szembeállítja az orosz zsarnokság pusztító önkényével a magyar hazafiság legyőzhetetlenségét: „Csak önmagunkat ne hagyjuk el; ezt pedig nem fogjuk tenni, legkevésbé a vad orosznál, melynél irgalom nincs, melyet meg kell semmisíteni, vagy ő semmisít meg. Hadseregünk nagy és vitéz, ha a nép is gyámolítja, győzhetetlen.”
A harcra előkészítő választmányok sorra felkeresik a falvakat, s az összehívott lakosok előtt ismertetik a teendőket. Madách Horpácsra június 11-én délután négy órakor érkezett, hogy feladatát teljesítse.
Hiába volt azonban minden erőfeszítés, 1849 augusztusában a haza ügye elbukott, bár éppen Nógrád szeptember végéig kitartott: akkor tették le a fegyvert a megyében az utolsó harcoló nógrádi gerillák.
Az 1850-es évtized mozgalmas időszak a falu XIX. századi történetében. Most nem arra gondolunk, hogy az árvizek, a tüzek rendszeresen veszé-lyeztették a helybeliek kicsinyke vagyonát, mint például 1853 júniusában, amikor „Somoskői asszonyság” háza gyulladt ki éjszaka, és csak a két éjjeliőr, Szalay István és Macska Pál lélekjelenlétén múlt, hogy az egész falu le nem égett. Ezek sajnálatosan mindennapos jelenségnek számítottak. A falu társadalmának és az új jogrendnek az összeütközéséből keletkeztek a szaporodó konfliktusok. Az egyik szereplő az első időkben szinte mindig Veres József földbirtokos volt, míg vele szemben a Macska família tagjai álltak.
1850 márciusában Veres József tesz panaszt a helybeliek ellen, akik véleménye szerint: „balra magyarázzák” a törvényt. Kéri az állásfoglalást a majorsági telkek használatát és tulajdonát illetően, mert napirenden vannak az összeütközések. Arról nem is szólva, hogy a jobbágyok (azaz a volt job-bágyok) éppen a törvényi ellentmondások miatt és „a múlt zavaros idők következtében” nem hajlandók robotot teljesíteni, „az uraság szokott munkáját megtagadták”. Egy esztendő múltán Macska Márton őt jelentette fel, mert évi adóbevallásánál csak százhetven birkát mondott a magáénak Veres József, holott háromszáz van a tulajdonában. Sőt az általa birtokolt szarvasmarhának is csak egy részét vallotta be. Aki ilyet tesz, és rábizonyítják, a törvény szerint az adó két-háromszorosát kell hogy teljesítse, mondja a feljelentő, aki így fejezi be a hatóságnak címzett üzenetét: „Amidőn tehát elvárom kegyes intézkedéseit, magamat hathatós kegyeibe ajánlott örökös tisztelettel maradtam alázatos szolgálja Matska Márton adózó.”
Veres József tudomást szerzett a feljelentésről, és mielőtt hivatalos értesítést kapott volna a megyétől, ő is levelet ír, amelyben elismeri, hogy ösz-szesen négy-öt darab szarvasmarhával kevesebbet vallott be, de hozzáteszi mentségül, hogy ez így szokás (!) a megyében: „Ezen hibámat, ha annak kelletik kezeltetni, igenis elesmérem, mellyet az egész megye példája folytán tettem én is, arról hiszem a Főnök úrnak is tudomása lehet.” S végül hozzáteszi, amit mindenki tudott a faluban a Macska famíliáról: „Odaterjed alázatos baráti kérésem, tsupán bosszúból történt ezen köztudomású, nyughatatlan egyén feladása.”
Az ügy meglehetősen elhúzódott, felelősségre vonták a járási főszolgabírót is, amiért nem személyesen végezte, hanem a horpácsi jegyzőre bízta az összeírást. A főszolgabíró azzal védekezett, hogy tizenöt nap alatt 42 helységben kellett volna az összeírást elvégezni, és ez képtelenség. Mindenesetre újra kiment Horpácsra Veres Józsefhez, és helyénvalónak találta az összeírás eredeti adatait. 1852. január 8-án a vizsgálatot lezárták, a feljelentés alaptalannak nyilvánították, Macska Márton pedig „az illető kerületi biztos úr által rendre utasítandónak”.
Tévedett, aki azt hitte Macska Márton könnyen belenyugszik a vereségbe. 1852 júniusában az ő nevét is ott találjuk a kilenc horpácsi között, akik panaszt nyújtottak be Veres József ellen: Balázsovics Imre, ifj. Trsztyánszky Antal, Majerszki Ferenc, Kovács József, Okolicsányi Imre, Majerszki Pál, Pöstyéni István, Macska János és Macska Márton azzal vádolták a földesurat, hogy az úgynevezett Egyház alja nevű réten a régi vizesárok helyett újat ásatott, és így mélyebben fekvő rétjeik hasznavehetetlenné váltak, továbbá ha szénáért mennek, most már, híd hiányában, Patak felé kell kerülni, ami háromórás utat jelent.
A vizsgálat a következő év decemberében zárult le. Kiderült, hogy Veres József jogszerűen, mérnöki felmérés alapján ásatta ki az árkot. Széchenyi Zsigmond tereskei járási szolgabíró szerint: „a folyamodvány kitételei a valóságot távolról sem közelítik”. Hiszen a beadványtevők ott voltak a mérnöki bejárásnál, és akkor nem emeltek panaszt. Az új árok kiásása egyébként is közérdek, a horpácsiak javát szolgálja, és „a közérdeket egy-két egyén önérdeke vagy éppen tsak czivódó természetének feláldozni nem lehet”.
A vita a fellebbezések miatt tovább folytatódott, újabb bejárást rendeltek el, de azon a panaszosok közül többen nem is jelentek meg. Az ügy végül megegyezéssel zárult, a vizesárok elkészült.
De még ebben az esztendőben a Macska família újabb, ezúttal sokkal ve-szélyesebb gyanúval illette Veres Józsefet. Macska Pál, Macska János és Horváth István fegyverrejtegetéssel vádolták a horpácsi földbirtokost. 1849-ben állítólag a község költségén „dzsidákat készíttetett, azokat be nem adta, és hihetőleg titkon tartja”. Továbbá otthon rejteget még két lőfegyvert és két kardot, amelyekhez nincs fegyvertartási engedélye, sőt kétszáz forint értékű Kossuth-bankója is van, amelyet be kellett volna szolgáltatnia.
Ha a vádak igazak, akkor nagyon komoly büntetés vár Veres Józsefre. A megyefőnök el is rendelte, hogy a „csendőrség közbejöttével tartsanak házkutatást a földesúrnál, de hallgassák ki a bejelentőket is”. A feljelentés rágalmazásnak bizonyult, Veres József horpácsi házánál semmit sem találtak. A feljelentőket írásban megfeddték.
A leghosszabb horpácsi peres ügy a tagosítás körül bontakozott ki. 1857-től 1863-ig tartott, és megegyezéssel zárult. A horpácsi jobbágyok az úrbéri bírósághoz fordultak, és két területen kérték a vizsgálatot és megváltoztatott döntést. Egyrészt „a magok részére a tagosítás esetére földeket és réteket kihasíttatni” igényelnek. Továbbá ne kényszerítsék őket semmilyen munkavégzésre és egyéb munkaszolgáltatásra. Kérik magukat „a folytonosan teljesített munkatételektől” felmenteni. Ügyvédet is fogadtak Balázsovics Imre személyében.
A két tiltakozó: nemes özvegy Veres Lászlóné Horváthy Anna és Géczy Dénes, akik szerint a horpácsiak a „Theréziai lajstrom”, azaz a Mária Teréziai urbárium szerint tőlük sem rét-, sem földbeli illetményt nem követelhetnek.
A per során a horpácsiak minden lehetőséget megragadtak az igazuk bizonyítására. Kijelentették, hogy ők önként nem teljesítenek 1849 óta szolgálatot, bírói úton kényszerítették őket erre. 1860-ban hozta meg a bíróság az elsőfokú ítéletet, amelyből kiderül, hogy nem vették figyelembe az általuk előterjesztett dokumentumokat, s további úrbéri szolgáltatás teljesítésére kötelezték őket. Ami pedig teljesen ellentétes az 1853-as birtokrendezési pátenssel, írja a fellebbezésében a nyolc horpácsi panaszos: Hoffer István, Surányi Pál, Surányi József, Szalay István, Móricz István, Berecz József, Horváth Andrásné, Berecz István. Továbbá azt is kérték, hogy a fejenként eddig kiosztott három hold szántó és egy kaszás rét után megválthassák a robotoltatást, a megváltás összegét bírói úton állapítsák meg, s „a megváltott földeket korlátlan tulajdonul magoknak megítéltetni kérik”.
1861. január 11-én a pozsonyi császári királyi úrbéri főtörvényszék kimondta a végső ítéletet, amely szerint: „a kérdésben forgó földek a legmagasabb birtokrendezési nyílt parancs 19. paragrafusa értelme szerint megválthatóknak találtattak…” (Még két esztendő kellett a bírói döntés után a végső és békés megegyezéshez).
A faluban a gazdasági viszonyokkal együtt a politikaiak is rendeződtek. A választójogi törvény értelmében megállapították a jogosultakat, az összeíró 1861-ben és 1865-ben Veres József lett, aki mindvégig felül tudott emelkedni az őt ért sérelmeken, és tisztességesen végezte el feladatát. 1865-ben vagyoni helyzete alapján húsz horpácsi voksolhatott. A nemesek: Veres József, Szontagh Pál, Majerszky Ferenc, Kemény Károly, Moizlik András, Kovács József, Pöstényi János. Új birtokosok: Matska Márton, Matska Péter, Matska József, Hoffer István, Matska Pál, Berecz András, Szortsik János. Továbbá jövedelme alapján Szalay István, Berecz János, Molnár József, valamint Tóth András gazdatiszt, Gergel József tanító és Sívó Elek kovácsmester.
A tanítójukkal nem volt szerencséjük a horpácsiaknak. Az 1850-es években Petróczy Endre a mester, s ő látta el a jegyzői feladatokat is. 1850. március 4-én kérvényt ír a császári megyefőnöknek, Bory Pálnak, kérve, hogy segítse elő Horpácsról történő áthelyezését. Mint írja: „Jövő Szent György napján lesz öt éve, hogy a megye Horpáts nevű helységébe mint népnevelő és népjegyző hivatalnokoskodom.” Igen nehezek a megélhetési lehetőségek, hiszen „a község igen kicsi és néptelen”. Ebből adódóan a tanítói fizetés is és a szolgáltatások is nagyon csekélyek. Ezért is kíván eltávozni egy megüresedő helyre.
Egy esztendő múltán, 1851 decemberében még mindig Horpácson van. A megyefőnök egyik, Balogh Mihály főszolgabírónak szóló levelében olvasható egy feddő mondat, amelyben kérdőre vonja a hivatalnokot, miért nem intézkedett még Petróczy Endre községi jegyző vétkességét megtorlandó „az elkövetett csalárdságért”. Balogh nem érti a dolgot, pedig ekkorra már kiderült, hogy Petróczy úgy lett jegyző és tanító, hogy tanítóképzői igazolványt hamisított magának, és azt nyújtotta be „természetesen minden tantárgyból jeles, vagy elsőrendű minősítést adott magának”.
Valószínűleg hamarosan el is távolították, mert 1852-ben Szent György-naptól kezdve már Moys János tölti be a tanítói és a kántori állást. Lukácsy Imre nógrádi esperes levélben kérte ekkor a megyefőnököt, hogy mivel Moys hasznosan működik, egyenlőre nem írnak, nem kívánnak új pályázatot hirdetni erre az állásra. A december 16-án kelt válasz szerint erről szó sem lehet. A tanító ellen „a horpácsi nép szüntelen panaszkodik”, s ha itt marad, akkor nem kizárt, hogy a „legfelsőbb helyekre is fognak horpácsiak által panaszok nyújtatni”. Ami bizonyára kellemetlen lenne a megyefőnök úrnak, és ezért ennek a tanítónak is felmondanak.
Az 1870-es évek Horpácsát egy kéziratos megyei monográfia adatai alapján írhatjuk le. A település a nógrádi járáshoz tartozott, ekkor változott meg a megye szerkezete és szűnt meg a kékkői járás. Közigazgatási illetősége több település között oszlott meg. Balassagyarmatra kellett utazniuk
a járási törvényszékhelyre és a telekkönyvi hivatalhoz. Az adóhivatal és a közjegyző Nagyorosziban volt. A vasútállomás Vácott, a posta Rétságon található. Egyházi ügyekben a váci egyházmegyéhez tartoztak, ezen belül a borsosberényi plébániához, az evangélikusok Bánkhoz. A politikai életben a nógrádi választókerülethez kötődnek, választási helyük Nagyoroszi.
A sommás, lexikális tömörségű összeírás egy helyütt csak ennyit jegyez fel róla: magyar falu Nagyoroszi mellett, földje és rétje jó, szőlője meglehetős, erdeje nincs. Földesurai Veres János és Szontagh Pál. Erdeje, mint azt más forrásból tudjuk, összesen egy katasztrális hold nagyságú. Borsosberényben ezzel szemben 1133, míg Nagyorosziban 2715 holdnyi erdőt mutattak ki. A horpácsi erdőről azt jegyezték fel, hogy „feltétlen erdőtalajon” áll, összetétele bükk és más lomberdő. A szakkifejezés, a feltétlen erdőtalaj azt jelenti, szántónak, rétnek, szőlőnek és kertnek nem alkalmas.
A falu magyar anyanyelvű, lakosainak száma 317 fő. Közülük 271 katolikus, 21 evangélikus, 25 izraelita. A településnek van római katolikus iskolája, amelyben két osztályban tanulnak a diákok. Elemi ismétlő osztálya is magyar nyelvű. Földterülete összesen 1133 kataszteri hold. Ebből szántóföld 635, rét 151, legelő 273, szőlő 24 és hasznavehetetlen terület 25 kataszteri hold nagyságú.
Ami a legnagyobb gond, immár évszázadok óta, az utak siralmas állapota. Az állami út Rétságon át Ipolyságig vezet, a jásztelki pusztánál ágazik el Horpács felé és erről csak ennyit jegyeztek fel: „kő alapon kavicsos út”. A megyei utak azonban katasztrofális állapotban vannak. Általános leírásuk a horpácsi utakra is jellemző. „Kivált a karfák, a hidak és árkok a fenyegető vízömlések által igen sok helyen és számtalanszor megrongáltattak, melyek hónapokon át hevernek anélkül, hogy legalább a mellette vagy rajta áthaladó egyén szánalomból megigazítaná.”
Az ugyanekkor készített országos összeírás 1870-es adatai részletesebbek, de helyenként ellentmondanak a kéziratos megyei monográfiának. Horpács népessége eszerint 337 fő, ebből férfi 165, nő 172 fő. A férfiak közül nőtlen 92, nős 71, özvegy kettő. A nők megoszlása: hajadon 82, férjes hetven, özvegy húsz. Vallás szerint római katolikus 301, evangélikus 15, zsidó 21. Olvasni tudott húsz férfi és 55 nő. Olvasni-írni tudott 61 férfi és 29 nő. Sem írni, sem olvasni nem tudott 84 férfi és 88 nő. Egy tanító volt a faluban, három önálló építőipari vállalkozó és hat munkás. 39 cselédet írtak össze és összesen 58 munka nélküli férfi és 133 munkanélküli nőt. Földműveléssel foglalkozott: 25 birtokos, öt haszonbérlő, három gazdatiszt, 38 éves szerződtetésű szolga és 26 napszámos.
Az állatállomány megoszlása: 32 ló, 14 ökör (magyar), 12 tehén (svájci), 24 ökör (svájci), négy borjú (svájci), 290 nemesített juh, 940 közönséges juh, egy kecske, 107 sertés, 12 méhkas. Az épületeket illetően az alábbiakat tudjuk meg: 1870-ben Horpácson 77 ház áll. Ebből lakóház 74, továbbá a községháza, a templom és az iskola. A házakban száz szobát, 84 kamrát, öt előszobát, 69 konyhát, 39 pincét, 23 félszert, négy raktárat, tizenöt csűrt, negyven istállót, öt aklot írtak össze.
A számok rengetegénél szemléletesebben állítja elénk a települést Nagy Iván, aki Mostohafalva címmel szociografikus ihletettségű cikket írt a megyei lapba 1896-ban. (Lásd a Függelékben.) A település legfőbb gondja – írja – a falut megközelítő utak elviselhetetlenül rossz állapota. Bármerről is jöjjön az idegen, mindenfelől kiépítetlen utakon döcöghet hintóján, szekerével. Az árvíz elsodorta a Pusztaberki felé vezető, alig egy méter széles hidat. Borsosberénybe, azaz az állami úthoz kijutni télen csak úgy lehet, ha hat ökör húzza ki az elakadt szekeret. Nagyoroszi felé életveszélyes elindulni, a Balassagyarmathoz vezető útról Nagy Iván valóságos rémregénybe illő képet fest.
Úgy véli, Horpács elmaradásának egyik talán legfontosabb okozója éppen ez a mostoha állapot. Tisztességes út hiányában senki és semmi nem érkezik a faluba, fejlődni nem tud, lakói elhagyják. Statisztikai számokat idéz a lélekszám drasztikus apadásáról, szerinte alig félévszázad alatt egyharmadával csökkent a népesség. S miután szántóföldje nincs, erdeje nincs, munkalehetőség sincs. Megindult az elvándorlás, amelynek célja Budapest. Itt tűnik fel először utalás a falu majdani XX. századi mobilizációs céljára, a fővárosi munkavállalására: „A falu lakosságának zöme kőmíves, nem ugyan szabad kőmíves, de azért Budapestről, ahol az év legnagyobb részét (az év háromnegyed részét) tölti, tanul socializmust. Ez az egyetlen haladás, mivel még valamire viheti.”
Az 1871-es kolerajárvány már nem kerülte el Horpácsot. Igaz, most is szerencsésebbek voltak a környező falvaknál. Nagyorosziban tizenegyen, Borsosberényben négyen haltak meg. Horpácson május 7-én észlelték az első megbetegedést, négy férfi és egy nő betegedett meg, közülük egy férfi halt meg.
Horpács vallási képe a XIX. században sem változott. Lakóinak döntő többsége római katolikus maradt. Plébániája is Borsosberényben volt, Horpácsot csak mint filiát tartják számon a források. 1813-ban 340 katolikus és 28 evangélikus hívőt írnak össze. 1880-ban 245 a katolikusok száma, az evangélikusoké tizenkettő, a zsidó vallásúaké öt. Ezek a számok általában nem sokat változnak, az arányok szinte semmit. 1890-ben 253, 1900-ban 243 a horpácsi katolikusok száma, az evangélikusoké ezen idő tájban nyolc, illetve négy, míg a zsidóké négy és tizenhárom.
Ismerjük plébánosaik nevét is, akik Borsosberényből jártak át híveiknek a misét szolgáltatni. A XVIII. századból: Odry Endre (1728–1735), Fekete Márton (1735–1739), Botka István (1739–1746), Modrovits György (1746–1751), Szeredi János (1752–1757), Despot Ádám (1757–1785), Markasy Imre (1785–1789), Kováltsik János (1789–1796), Gábor János (1796– 1799). A XIX. században: Ludik Jószef (1799–1834), Likats János (1834– 1859), Ehn Bernát (1859–1861), Illés Elek (1861–1872), Jaczkó Károly (1872–1877), Srenker Endre (1877–1897), Lengyel Imre (1897–1902).
Az evangélikusok a nógrádi esperességhez tartoztak, a horpácsi hívek a bánki anyaegyházhoz. (Ide tartozott Nagyoroszi, valamint Borsosberény, Patak, Pusztaberki is.) Egy 1848-as összeírás szerint huszonöt evangélikus tartozott Horpácson a gyülekezethez. A lelkészt Ruhmann Jánosnak hívták. A világi felügyelő Veres József. Szontagh Pál az agárdi kerületben volt felügyelő, ahol a lelkész Fabó András volt.

Horpács és a szomszéd települések (1842)

A község régi pecsétje (1811)

Régi kúria a faluban

Csépán Lídia népviseletben

Horpácsi idill (1930)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages