IV. Nagy Iván: Mostohafalva

Teljes szövegű keresés

IV. Nagy Iván: Mostohafalva
(Ajánlva: alispánnak, szolgabíráknak, utbiztosoknak és minden rendű és rangú útcsináltatónak.)
Ez a falu Nógrád megyében fekszik. Erről a nevéről talán ismeretlen. Ám használt neve ha ismert is, de helyzetét így is kevesen ismerik. Ismertessük meg tehát.
Az óvilág és az orsz. helynévtár tévesen Horpácsnak nevezi, mely név a magyar szószármaztatás szerint a „horpad” igéből ered, nyilván azért, mert ennek a szerény kis falunak a jóléte, szerencséje a mohácsi ütközet óta folyvást horpad. Lakosainak száma is folyvást apad. Hiszen, hogy régebb időkre vissza ne menjünk, 1832-ben egyházi összeírások szerint 332, – 1840-ben 367, – 1842-ben Fényes Elek Geographiai szótára szerint 392, – 1847-ben is még 367 volt lakosságának száma. Az 1890. évi országos népszámláláskor az „Országos Statisztikai Hivatal Helységnévtára” szerint már csak 265 volt. Tehát ötven év alatt egyharmadrésznyi apadás. Már most mondjuk meg, mije nincs a falunak?
Nincs erdeje, nincs köve, nincs homokja. Egykori volt urbéres gazdáiból alig van három, aki egy iga-fogattal műveli földecskéjét. Ezek között is a leggazdagabb az, akinek egy negyed telke van. A többi zsellér. Ámde azért napszámos sincs. A falu lakosságának zöme kőmíves, nem ugyan szabadkőmíves, de azért Budapestről, hol az év legnagyobb részét (az év háromnegyed részét) tölti, tanul szocializmust. Ez az egyetlen haladás, miben még valamire viheti.
De folytassuk a „nincs”-et.
Nincs a falunak egy jóravaló, járható útja sehová! Ebből a Mostohafalvából négy út vezet ki. Egyik P.-Berki-felé, melyen 4 kmternyi vonalon ki lehetne érni a Kormosmajor felett az államútra. Ez az út a közlekedési vonal Tereske-Romhány felé a megye keleti részére P.-Berkiig a vörösharaszti patakon egy alig méternyi széles rongyos kőhíd volt, nemrég azt is elsodorta a zápor.
A másik kivezető út a Borsos-Berinkébe és így a honti államúthoz vezető. Ez a közlekedési vonal délnek Vác, Verőce, Jenő felé is. Téli időben rajta csak hat ökör húzhatja ki az elakadt szekeret.
A harmadik kijáró út, mintegy 2 km hosszúságú vonalon Nagyorosziba visz, honnan Hont megyéhez juthatni. Nagyoroszi Mostohafalvának a Budapestje, ott van a postaállomás, ott van gőzmalom, ott van piac, fűszeres és egyéb bolt, ott vannak a mészárszékek, ahonnan láthatja el magát falunk a szükségesekkel. Ám oda szekérrel jutni életveszélyes. Vizsgálja meg, aki kételkedik.
A negyedik kijáró út az, mely Patak felé és azon át B.-Gyarmatra, a megye székhelyére vezet és melyet B.-Berinkeig sőt talán Diós-Jenőig a vármegye egykor vicinális útnak jelölt ki és határozott. Oh szent határozat és boldog vicinalitás! Elég volna fele is a jóból, tudniillik titulus nélkül is egy járható út.
Lássuk csak, milyen azon út, melyen B.-Gyarmatról Horpácsig, vagy visz-sza kell menni. Az államútról Riba fölött levezető út egészen a pataki határig háborítatlan ősi szaharai homok és pedig az államúttól kezdve a dejtári vasútállomáshoz vezető útszakasz töltése 1 km hosszúságban épen a Lókos patak fölé épített 2 fahídnál oly keskeny, hogy azon két üres szekér is alig térhet ki egymásnak, holott éppen ezen útszakaszon közlekedik Vadkert és annak nagy vidéke a vasútállomással, oda szállítva a Bpest felől jövő mindenféle terheket. Ezekkel ha szemközt találkozik jármű, órákig megakad a közlekedés.
A vasútállomástól Dejtár község széléig három-négy tengelyig érő tavon kell a lónak, szarvasmarhának átgázolni, míg eljut Dejtár alatt a kapaszkodó pokoli szorosba, hol méternyi mély árkok szélein nagy elszántsággal juthat fel, vagy törheti nyakát a jámbor utazó, aki megfizette mindenféle út adaját. Innen azután megint töltésszerű hepe-hupás homokos és sáros talajon és két vagy három (száraz időben is helytálló) halastón át hajókázva, jobbra-balra féloldalt (ha fel nem dőlt) elér a merész vállalkozó a János-puszta határcsücskön egy keskeny szorosba, melyben (esküszöm az útbiztosok és szolgabírák üdvösségére) semmi kitérést meg nem tűrő s most nyaktörő gödrökkel is ellátott lejten mindenről lemondó elszántsággal kell áthatolni, hogy eljusson ismét egy patak hídjának környékén az elkárhozottaknak szánt sárgödrök megvívására, és ha ez sikerült, akkor feljutunk a pataki partra, (vagy mondjuk: hegyre) melynek leereszkedőjénél a megváltó feszülete előtt keresztet vetve magunkra és lelkünket kegyeibe ajánlva, ereszkedünk le a mennyei zuhatagok által 2–3 lábnyira mélyített természetes csatornák és kimosott hasadékok omló partján be a faluba szekerünkkel, és ha ezt épségben megéltük, akkor benn a faluban a régi kőhíd mellett felállított kisded kápolna előtt ismét hálát sóhajthatunk a mindenható irgalmasságának, hogy eddig megtartott. Csakhogy még nincs vége a keserves vándorlásnak, Patakon a templom- és lelkészlak között, a pincesoron, a vályogvetőnél ismét scillák és charibdisek között kell átjutnunk, és azután Mostohafalva (azaz Horpács) felé az oroszi patak hídjáig a sáron áthatolni, ha bírsz, mert innen már nem egyszer négy lovas hintó is visszafordult. Itt már nem homok, de szurokkal versengző agyag tartóztat kegyetlen barátsággal, és ha mégis Isten kegyelméből és marháink erejével ezen is sikerült átgázolnunk, akkor azután partnak fölfelé vízmosások és sűrűre dagasztott sáron keserves marhakínzással fujtatva folytathatjuk utunkat Mostohafalvára, ha el nem akadunk, amint az idei nyáron is biztos tudomásom szerint két fogattal megtörtént. No azután beereszkedni a horpadásban fekvő Mostohafalvára sem könnyű munka.
Ilyenek Horpácsnak a világ négy tája felé közlekedési útjai. Miért? Isten tudja miért! Talán azért, mert adóját példás pontossággal fizeti! Talán azért, mert a megyei „Értesítő”-ben még soha sem lehetett olvasni, hogy Horpácson adóba lefoglalt tárgyak árverésre hirdettettek. Mert soha hátralékban nem marad, utolsó fillérét is odaadja az adótárba. Mintha talán jobb, terményebb talaja volna, mint más vidéknek? Mintha itt nem járna az elemek csapása: jég és elöntés? Vagy más valami előnyben részesülne az Égtől, vagy a földtől? Ez mind nem!
Oka az lehet, mert békével tűr, békével szenved és így el is van felejtve. A török hódoltság megszűnte óta itt szolgabíró meg nem fordult. A falu szegény, „szegény ember szándékát pedig – régi közmondás szerint – boldog Isten bírja”. Csakhogy a francia közmondás is áll, hogy amit elhanyagolunk, azt el is vesztjük, ez a leírt közlekedési út pedig nemcsak Mostohafalvának, de nagy környékének is életkérdéses érdeke.
(Nagy Iván emlékezete. Balassagyarmat. 2000. Nógrád Megyei Levéltár. 138–139.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages