Egy nemzeti domínium sorsa | Száz Magyar Falu

Egy nemzeti domínium sorsa

Mikszáth Kálmán váratlan halála megviselte a családot. Érthető is, hiszen a magyar „írófejedelem” sikerei csúcsán nemzeti elismeréstől övezve, az egyik pillanatról a másikra távozott az örök Parnasszusra.

1912–1913-ban Mauks Ilonka felszámolta pesti otthonát, és Nelka nővérével együtt véglegesen nógrádi lakos lett. Az ifjú Kálmán a politikai pályát ambicionálta ekkoriban, hogy felejtse édesapja halálát, hosszú európai utazásra indult. A kisebbik fiú, Albert, bizonytalan személyiségű, labilis idegzetű fiatalember. Ekkor egy minisztériumban dolgozik, jelentéktelen beosztásban. Írói ambíciókat is táplál, befejezi édesapja egyik épphogy megkezdett regényét. Mindketten megnősülnek, igyekeznek biztos egzisztenciát teremteni maguknak. Albert rendkívül fiatalon meghal, Kálmán pedig nem túl jelentős politikai közszereplés után visszavonul Horpácsra.

Mauks Ilonka életét ezekben az években teljes egészében kitölti Mikszáth Kálmán írói örökségének a gondozása. Úgy dönt, hogy amíg ezzel nem végez, nem hagyja el végleg a fővárost. Végső soron felajánlotta a hagyatékot a Magyar Tudományos Akadémiának, ahol elég nagy utánjárással 1914-re sikerült is az emlékszobát berendezni. Így már költözhetett. De addig is sok időt töltött Horpácson, felidézve azokat az emlékeket, amelyek férjével együtt idekötötték.

Általában – ahogy láttuk – a nyarakat tölti itt a család. 1911-ben ír levelet innen, s éppen Benczúr Gyulának, arról panaszkodva, hogy nagyon sok gondot okoz számára a horpácsi birtok kezelése. Október 1-jén letelik Csillag Soma bérleménye, és úgy tudja, hogy nem akarja meghosszabbítani a szerződést. Van ugyan kilátás másikra, de minden bizonytalan. Ahogy írja „ember feletti módon küzdök, hogy rendezzem, de sehogy sem megy, érzem, hogy gyenge vagyok én ahhoz, hogy ezt rendbehozzam”. Pillanatnyi elgyengülésében még az a gondolat is megfordul a fejében, hogy esetleg eladja a birtokot, de aztán rögtön el is hessegeti magától ezt a lehetőséget: „Legjobb lenne eladni, de hát azt semmi esetre se tesszük, még ha nagy áldozatokba jönne is, még akkor is megtartjuk, de képzelheted a helyzetemet, hogy mennyire aggódom.”

1913. július 13-án megrendítő levelet írt Szegedre a már szintén meg-özvegyült Enyedy Lukácsnénak. A levélrészlet pontosan felidézi, milyen fájdalmat érzett, és hogy a gyönyörű horpácsi táj milyen üressé, kietlenné vált számára: „Kevés emléket hoztam magammal, mindent a fiúknak adtam, de azt a keveset is úgy rendeztem el, hogy folyton áttekinthetem, sétálgatok szobámban. A kertet még nem igen szeretem, mert itt még sok rendeznivaló lenne, mert igen sivár. Nelka nővérem, aki mintegy védangyalom gondoz engemet, pulykákat és csirkéket nevel a kertben, de hát azért minden megvan, ami szegény megholtnak kedves volt. Kedvenc fáit ápolgatjuk, tavaszra szeretném rendezni. Egy kertészt hozatok és azzal elrendeztetem. Igen szép fák annak, az ország minden részéből küldözték, ezek igen szépen nőnek, gyümölcsös is van, és egy kis szőlőkert is.”

A levélből ugyanakkor az is kiderül, hogy a gazdasági élet sok nehézséget okozott a két asszonynak. Nem tudjuk, Csillag Soma meghosszabbította-e a szerződést, de tény, hogy Mikszáthné folyton panaszkodik a bérlőre, mert sokat akadékoskodik, követelődzik, mindennel elégedetlen. Azt is megtudjuk, hogy Szomolyapusztán építettek egy kis tanyát, de az is elhanyagolt állapotban van, nincs, aki felügyelje. Ugyanott építettek egy szeszgyárat is, amelynek alapanyaga a birtokon megtermelt burgonya.

Horpácson nem élt azért teljesen magányosan, hiszen egy-egy vendég csak rányitotta az ajtót, és ami igen fontos, hozzákezdett emlékiratai megfogalmazásához. 1913. december 10-én Horpácsról keltezett levelében ezt írja Benczúrnénak: „Bizony nekem a nyár igen haszontalanul telt el, az én szegény életrajzomon semmit sem dolgoztam, nem voltam olyan lelkiálla-potban, hogy belemenekülhettem volna.”

Másik fontos feladata: rendezi a Mikszáth után megmaradt leveleket. Igen nagy mennyiségről van szó, és Nelkával azon törik a fejüket, mi az, ami a közönségre tartozik és mi az, ami intimitása miatt nem kerülhet ki a családi levéltárból. Néhányat el is akar égetni: „Mi itt a testvéremmel most ebben a magányunkban megcsinálnánk. A túl intim leveleket félretennénk és csak azokat, amelyekkel az életrajz hitelességét bizonyítom, adnánk át a nyilvánosságnak. Vannak levelek, melyek a tűzbe valók. Semmi egyéb nem vezérel engemet a levelek kiadására, mint az hogy szeretném magam Őt (a megboldogultat) úgy a világ elé állítani, mint amilyen volt.”

Az életrajz végül elkészült, 1922-ben megjelent Rubinyi Mózes rendezte sajtó alá, s a kötet függelékében ott szerepelnek a válogatott levelek. A könyv egyik fejezete és több részlete a horpácsi esztendőkkel foglalkozik, fontos adalékokkal szolgál Mikszáthék nógrádi életéről.

Ezekben az években rendeződött véglegesen a nemzeti adomány sorsa is. Mert hiába adták át 1910-ben ünnepélyes külsőségek közepette a szomolyai birtoklevelet, azt még nem tudta kifizetni a jubileumi bizottság. Révai Mór könyvéből tudjuk, hogy az előfizetési akció nem sikerült, nem lett annyi megrendelő az összkiadásra, hogy a bevett összegből állják a számlát. 1761 példányt tudtak eladni, így összesen hetvenezer koronával rendelkeztek. A vételár viszont 125 ezer korona volt. A hiányból harmincezret még össze tudnak szedni, de a többi hibádzott: „Egészen képtelen helyzet állott elő. A birtoktestek már részben át voltak véve, de az átírás természetesen nem történhetett meg, hiszen nagy hátralék állott fenn, még annak a 30 ezer koronának befizetése után is, melyet mi vállaltunk volt magunkra. A Mikszáth örökösöket nem lehetett abban a helyzetben hagyni, hogy tetemes adóssággal terhelten vegyék át ezeket a földeket, ez nem lett volna méltó a nemzethez, mely csak az imént fogadta meg, hogy nagy költője emlékét meg fogja őrizni.”

Végül is abban maradtak, hogy ötszáz példányt a jubileumi kiadásból állami pénzen megvásárolnak, és szétosztják a magyar könyvtárak között. Az akció elhúzódott ugyan, de sikerült: „Végre 1914 június havában mégis-csak befejezést nyert; akkor vehették át végre Mikszáth örökösei az első magyar írói dominiumot.” Mikszáthné 1924-ben végrendelkezett. Ebből tudjuk meg, hogy 1911-ben a birtokot már kettéosztották. Az egyik felét és az a meghatározó rész, teljes egészében a két fiára, Kálmánra és Albertre hagyta, önmagának mindösszesen három katasztrális holdat hagyott, ami valószínüleg nem volt más, mint a kastély körüli kert és park. Ekkor, a végrendelet írásának idején Albert fia nem élt, és így értelemszerű, hogy a végrendelet első mondata így hangzott: „Minden vagyont, ingót, ingatlant, amely utánam maradni fog, kedves fiamnak, dr. Mikszáth Kálmánnak hagyom mint általános örökösömnek.”

A végrendelet szerint akkor már a bútorokat szétosztotta Kálmán meg Albert özvegye között, létesített férje és két fia számára egy sírkőalapot a síremlékek felállítására, a könyvszekrényt, a wertheimszekrényt és az oroszlánkörmű bútort Kálmánra hagyta, kisunokája, Antalka örökölte a Szent Péter esernyője gyertyatartót, a hétfiókos szekrényt, az úgynevezett ökörkasszát, amely még Mikszáth műveiben is szerepel. Egy helybeli kisfiú, Pöstyéni Antal volt a keresztfia, ő a hatszemélyes ezüst evőeszközt örökölte.

Nem nagy értéke volt már ekkor a hagyatéknak. A háromholdnyi terület összesen ért tizennégymillió koronát, a felsorolt bútorok hétmillió koronát, a két tehén és az egy borjú hatmillió koronát, volt egy takarékkönyve 104 ezer koronáról, és volt húszmillió korona értékű kötvénye.

A horpácsi birtok Mikszáth Kálmánné halála után továbbra is bérleményben maradt, a család tartotta magát a hagyományokhoz, és elsősorban nyaranta jött le néhány hétre-hónapra, mígnem az 1930-as évektől kezdve az ifjabb Kálmán és felesége, Földes Lívia beköltöztek az üresen álló kastélyba. Mikszáth Albert özvegye szintén velük tartott Budapestről, ő a régi kúriában lakott. Jól érezte magát ott, csak mindig amiatt panaszkodott, hogy mikorra tavasszal kiköltöztek, addigra minden ruha, cipő, bútor penészes lett.

Szombathy Viktor jegyezte fel – aki az 1950-es években sokat beszélgetett az öreg horpácsiakkal –, miként emlékeztek a helybeliek ifjabb Mikszáth Kálmánra és családjára. Nekik már más volt a véleményük az utódokról, mint az íróról és Mauks Ilonkáról. Különösen Mikszáth Kálmánnét tartották „fennhéjázónak”. Az író feleségét lehetett tekintetes asszonynak nevezni, ezt ők a tisztelet jelének érezték, és nem haragudtak érte. „Livia asszony megkövetelte az alázatos köszönést, a kézcsókot az utcán, rossz néven vette, ha nem méltóságos asszonyozták” – mesélték.

1939–40-ben a család két évig pereskedett a borsosberényi birtokostársaival Mocsáry Lászlóval, Mocsáry Saroltával és Mocsáry Sándorral. Határvita volt ez közöttük, közösen állapodtak meg abban, hogyan használják az erdőt. Az ifjú Mikszáth Kálmán azonban nem tartotta be a megállapodást és a Mocsáry-birtokosok több mint hétezer pengő értékre kártérítés pert indítottak ellene. A több fellebbezéssel a Kúriát is megjárt per bírója végül is mind a két félnek igazat adott, amennyiben jelentősen csökkentette a kártérítés összegét, de megítélt a Mikszáth-örökösöknek tíz holdat. Az igazi nagy per aztán 1945-ben kezdődött.

A horpácsiak kétszáz holdat sajátítottak ki a Mikszáth-birtokból, hogy felosszák, a döntést megfellebbezték az örökösök: Mikszáth Kálmán és Edit. De tiltakoztak a másik két falu határában – a pusztaberki és borsosberényi határban – levő birtokrész szétosztása miatt is. Április 24-én terjedelmes dokumentumot címeznek a megyei földrendező tanácshoz, amelyben ügyvédjük érvelésével sorra cáfolják birtokuk szétosztásának jogosságát. Nincs igazság a horpácsiak azon állításában, hogy ők földjüket sorsára hagyták volna. Valóban elhanyagolt a birtok, de arról az oroszok tehetnek. A „megszálló katonaság” elvitte a lovakat, a vetőmagot, a bérlőt fogolytáborba hurcolták, „a szeszgyár fontos alkotórészeit leszerelték, a magtárat széjjelszedték, az istállókat a megszálló katonaság használta”.

Ifjú Mikszáth Kálmán háromszáz katasztrális hold mentesítését kérte, meglehetősen sajátos érveléssel, mondván: „a nemzeti ellenállásban és a németellenes szabadságharcban évek óta írótollával és beszédeivel kimagasló érdemeket szerzett”.

Mikszáth Edit érvelése egyértelműen azon a rendkívül logikus és mindenképpen méltánylandó gondolaton alapult, hogy ezt a birtokot az író a nemzettől kapta, és a nemzet önmagához lenne méltatlan, ha visszavenné: „A birtok nem feudális nagybirtok, írói munka és takarékosság eredménye. A nemzet ajándéka volt atyám, illetve nagyatyám 40 éves jubileumára. És alig képzelhető el, hogy a nemzet másik kezével elvegye, amit egyikkel adott, amikor írói munkásságának dicsősége örök időkre minden művelt nemzetnél a magyarságnak felbecsülhetetlen tiszteletére vált.”

Ez év szeptember 27-én a több fellebbezési fórumot megjárt irat az Ideiglenes Nemzetgyűlés politikai bizottsága elé került, és ott meghozták a végső határozatot, amely szerint elfogadták a család érvelését: „A Politikai Bizottság részben kérelmezőnek az ellenállási mozgalomban szerzett kimagasló érdemeinek figyelembevételével, másrészt arra való tekintettel, hogy a kérelmezett horpácsi ingatlant Mikszáth Kálmánnak a Mikszáth Jubileumi Bizottság nemzeti ajándékképpen adományozta”, úgy dönt, hogy a 793 katasztrális hold ingatlanból háromszáz-háromszáz holdat mentesítenek.

1946. február 28-án foglalkozott Horpács község az üggyel, megállapítva, hogy időközben a birtokot – száz-száz hold kivételével – kiosztották, tehát Mikszáth Kálmánt és Mikszáth Editet kárpótolni kell kétszáz-kétszáz hold erejéig. Végül hosszas vita után április 2-án megegyeztek a kárpótlásban és a birtokok szétosztásában.

Ettől kezdve ifjabb Mikszáth Kálmán és családja élt a faluban. Pesti lakásukba idegenek költöztek, bútoraikat széthurcolták. Próbáltak alkalmazkodni az új élethez, de ez nagyon nehezen ment minden jó szándék ellenére: igen sok haragosuk volt Horpácson.

1950. május 10-én dr. Manga János balassagyarmati múzeumigazgató expressz levelet küldött Budapestre a Múzemok és Műemlékek Országos Központjának címezve. Ennek csak egy mondata az igazán fontos, de az az egész Mikszáth család és Mikszáth-hagyaték sorsát döntően befolyásolta: „A horpácsi ált. iskola tanítója a mai nap folyamán jelentette, hogy ez év március havában a Pénzügyminisztérium a Horpácson élő Mikszáth Kálmán (az író fia) lakásáról több tehergépkocsi rakományból álló Mikszáth relikviát és egyéb műtárgyat szállított Budapestre, amelyek köztartozás fejében voltak lefoglalva.”

Ez az iskolai tanítói a pályakezdő Gréczi Ferenc volt, aki nem kevés bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy jelenteni merte a Mikszáth család kifosztását. Az emberiességi szempontokon kívül a tanítót, mint látni fogjuk, az egész életét meghatározó közösségi gondolkodás vezette: féltette az író hagyatékát a végleges pusztulástól.

Szombathy Viktor feljegyezte, hogy amikor az 1950-es években Horpácson járt, és megszállt egy helybelinél, a neki ideiglenes szállást adók még mindig döbbenettel beszéltek az akcióról: „Mikszáthék könyvtárát vasvellával hányták egy teherautóra, sok könyv a sárba esett. Némelyiket a váci piacon adták el, a többit egy tarjáni nedves pincébe dobták.” Ez így nem volt igaz, mert a bútorokat, kéziratokat, műtárgyakat, relikviákat először a Pénzügyminisztérium pincéjébe vitték, ahol méltatlan körülmények között tárolták azokat. Ki tudja, mi minden veszett el, rongálódott meg, mígnem a hagyaték megmaradt része átkerült a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárába.

1950-ben Mikszáthékat kuláknak nyilvánították, és visszatelepítették Budapestre. Mikszáth Albertné Kun Anna így emlékezett vissza a történtekre: „Amikor minket elhoztak Horpácsról, hát nagy sírások voltak. Álmunkban sem gondoltuk volna soha, hogy nekünk onnan el kell jönni.

A kiutasítást az akkori elnökasszony kezdeményezte, bejelentett minket, mint osztályidegeneket, és el kellett hagynunk a falut. Biztos valamilyen felajánlást tett, hogy a Mikszáth családot onnan kiebrudalja. Pedig a gyereke iskolázatásával kapcsolatban még pártfogó segítségünket is kérte. 9 hónapig voltunk becsomagolva – még Szibériával is rémisztgettek akkoriban –, mert lakást kerestek Pesten (…) Végre – november elején volt? – jött két óriás teherautó és elhoztak minket. Amikor Mikszáth embernagyságú márványszobrát – nagyon jó szobor volt, most talán a Tudományos Akadémián van – kihozták a hallból, sütött a nap és az ereszről csöpögött a hólé. Kálmán állt a terasznak a szélén és csorgott a könnye, nem mertem neki szólni egy szót sem, csak mögé álltam, ne gondolja, látom, hogy sír. Amikor elment az autó, odamentem hozzá, vigasztaltam, ne vedd úgy a szívedre, majd megkeressük.”

A kilakoltatási végzés szerint, amelyet 1951-ben szemforgató módon „ingatlanfelajánlásnak” neveznek, özvegy dr. Mikszáth Kálmánné és Cseney Ivánné született Mikszáth Edit mint horpácsi tulajdonosok felajánlottak az államnak hatholdnyi terjedelmű belsőséget, a rajta levő lakóházakkal, azok tartozékaival, a kastéllyal, a gazdasági épületekkel és tartozékaival.

A határozatot hozó földművelődésügyi miniszterhelyettes meg is állapította az ingatlanok értékét 74 262 forintban. De ugyanabban a sorban leírta azt is, „figyelembe véve a felajánlókat terhelő különféle köztartozásokat, a fenti összegből csupán 9961 forint fizetendő ki”. Ám még ezt sem vehette kézhez a két család. Özvegy Mikszáth Kálmánné ötezer, Cseney Ivánné kétezer forintot kapott. „A fennmaradó 2961 forint a Népművelési Minisztériumot illeti a felajánlók Budapestre költöztetésével felmerült költségek kiegyenlítéseként.” Vagyis Mikszáth Kálmán örököseit a saját költségükön ebrudalták ki a nemzet adományozta birtokról.

Az ingatlanokat és az épületeket 1951. november 3-án a magyar állam átvette, és azokat egyrészt a Lenin Termelőszövetkezetnek, másrészt pedig Horpács községi tanács végrehajtó bizottságának átadta. A Mikszáth családtól megvonták azt a kilencholdnyi nagyságú csereingatlant is, amelyet még 1945 után kaptak a horpácsi tagosítás során.

A határozat tartalmaz indoklást is, amelynek lényege, hogy birtokpolitikai szempontból teljesen törvényes az eljárás. Megfogalmazója hozzáteszi kétszínű módon: „A felajánlás elfogadásánál különös tekintettel voltam arra, hogy a felajánlók Mikszáth Kálmán nagy magyar író leszármazói, ezért a jelen határozatomban foglalt kivételesen kedvező feltételek Mikszáth emléke iránti tiszteleten alapulnak.”

1951-től a kastélyt sorsára hagyták. Kezdetben – ahogy az imént jeleztük – a termelőszövetkezet, majd a községi tanács működött benne, itt helyezték el a községi könyvtárat és a kultúrházat is. Természetesen senki nem viselte az épület gondját. Szombathy Viktor nem tudta elfeledni azt a látványt, ami akkor fogadta, amikor ezekben az években belépett a horpácsi Mikszáth-kastély udvarára: „Az 1950-es évek elején jártam itt először. A Mikszáth utódok már nem laktak, mert nem lakhattak itt. Az udvar, a ház, a kert, szomorú képet mutatott. A parkot felverte a gaz, az udvaron a termelőszövetkezet szántógépei rozsdásodtak, traktorok kerekei zúzták a bokrokat, a kastély kifosztva. Érkezésük percében éppen egy engedetlen teherautó döntötte ki a kertkapu oszlopát. Mikszáthék maradék bútorai bezsúfolva egy szobába, a hajdani nagy ebédlőben mozi. Az ajtókat a szél ki-be csapdosta. A hajdani szép nagy kertben le sem szedték a gyümölcsöt.”

Gérczi Ferenc tanító ezekben az években többször is panaszt tett a kastély áldatlan helyzete miatt. Közbejárásának köszönhető, hogy 1954 május 1-jén a meglehetősen leromlott állapotban lévő Mikszáth-házban egy szobában Mikszáth-kiállítást rendeztek be. Ekkoriban Magyarországon Keresztúry Dezső jóvoltából akció indult az irodalmi emlékhelyek megmentésére. Gréczi Ferenc volt szövetségese az egykori oktatási miniszternek itt Horpácson. De ő sem tehetett sokat. 1954 októberében a Művelt Nép című folyóiratban fényképpel megjelent tudósítás számolt be arról, hogy a múzeum avatása óta senki nem törődik sem a kiállítással, sem az épülettel. „A múzeumot ellepi a por, takarítva nincsen, s legfeljebb szívességből nyitják ki az ott lakók.” Az helyes hogy két teremben kultúrszobát építettek ki „de maga a kultúrterem elhanyagolt színpadával, farsang óta ott himbálódzó papírszalagjaival, rendetlenségével egyáltalán nem méltó Mikszáth emlékéhez”.

Pedig látogatók már ekkor is érkeztek Horpácsra, és a vendégkönyvi bejegyzések szerint mindenki megdöbbent a látottakon. Mikszáth ekkoriban „politikailag támogatott” író volt, hiszen a hivatalos kultúrpolitika mint a dzsentri rendszer nagy kritikai realistáját tartotta számon. Ezért is lepődött meg a cikkíró, hogy a várható olvasói érdeklődés ellenére ilyen látvány fogadja az idegeneket: „A házat körülvevő kert még elhanyagoltabb, mint maga a Mikszáth-ház. A termelőszövetkezet, amely ott részben helyet kapott, nem gondol sem a kerttel, sem a gazdasági épületekkel. Még az országútra néző kerítés nagy vaskapuját is kiemelte, hogy könnyebben férjenek be a trágyás szekerek. A múzeum ablakai előtt géproncsok, horpadt benzineshordók hevernek, a kastély körül baromfiudvar, disznóól és szemét. Holott ugyancsak az udvarban egy óvoda, s napközi otthon is van.”

A helyzet a következő években sem változott sokat. 1957 októberében az Élet és Irodalomban egy Horpácson járt újságíró ugyanolyan elkeserítő helyzetről számolt be, mint három évvel ezelőtt ott járt kollégája. Megszólaltatja Gréczi Ferencet, aki megint csak arról beszél, hogy erőfeszítései ellenére nem tudnak előbbre jutni. „Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megmentsük az épületet. Ha a tetőszerkezet 30 négyzetméteres homlokzati részét nem újítjuk fel, beomlik a tető. De mit csináljunk. Nincs pénz. Ha nem hozatjuk rendbe a csatornákat, teljesen beáznak a falak, a hátsó helyiségek már majdnem használhatatlanok. Újra kellene vakolni az egész épületet, s ami a legfontosabb, betonoszlopokon körül kellene keríteni az egész kastélyt, mert minden tönkremegy…” Az újságíró így summázza a lényeget: „Százezer forintra becsülik az összeget, amellyel rendbe lehetne hozatni a Mikszáth portát. De azért legyünk őszinték: azon a nagyon elhanyagolt, poros, piszkos parkon a kastély előtt sokat lehetne szépíteni pénz nélkül is. Csak egy kis jóakarat kellene hozzá …”

1959-ban a Nógrád Megyei Tanács, úgy látszik, megelégelte a panaszos cikkeket, a kellemetlen sajtónyilvánosságot, és hozzákezdett az épület felújításához. Az események megmozdítója természetesen megint Gréczi Ferenc, aki 1958 novemberében levelet írt a Művelődésügyi Minisztérium múzeumi főosztályára. Tudatja, hogy sikerült a községi, valamint a járási tanács segítségével kerítést húzni a ház köré, és egy járdát is építettek a parkban. 1959-re a rétsági járási tanács az épület helyreállítására újabb hetvenezer forintot biztosított. Ugyanakkor a helyi termelőszövetkezet nem változtat a magatartásán: „Borjúkarámot építettek a park bejárati részében, az utcai részre. Ezt a területet nem tudjuk elkeríteni, és ezen keresztül a libáktól, a szarvasmarháig az állatok a parkban fognak legelni. Tudom, hogy a TSZ-eket államunk támogatja, de az ilyen támogatással sokan nem értünk egyet, különösen akkor, ha az kulturális értékek csorbításához, azok állagának romlásához vezet. Kérem, hogy igen sürgősen szíveskedjen intézkedni, hogy ez az ügy rendeződjön és befejezhessük a munkákat.”

1959 áprilisában Horváth Márton, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója értesítette a Művelődési Minisztériumot, hogy a horpácsi emlékszoba felújítása rendben halad, s amennyiben a Nógrád Megyei Tanács biztosítja a kiállítás költségeit, a múzeum elkészíti a tervet és meg is rendezi azt. Az idő sürgetett, hiszen közeledett az író halálának ötvenedik évfordulója, és igen nagyszabású eseményekre készülődtek az országban, így Nógrádban is.

A Nógrádi Népújság 1960 januárjában már hírt ad arról, hogy készül az ünnepi program: „visszakapja eredeti formáját Horpácson a Mikszáth-kastély is és egy dombormű fogja hirdetni, hogy ott élt és pihent a nagy magyar író”. (A dombormű a mai napig nem készült el.)

Májusban egy terjedelmes riportban számolnak be az előkészületekről. A kor hangulatának megfelelően az írás tele van csúsztatásokkal, tévedésekkel és diadalmas sikerjelentésekkel: „Az egykori Mikszáth rezidenciában ma a község tanácsa végzi azt a hasznos munkát, amit Mikszáth még csak a maga módján, kritikai realista írásaival politikai fáradozásaival igyekezett szolgálni. Akadt hely a kastélyban az író iránti tisztelet, becsülés ápolására is. A tágas földszinti hallban most olvasótermet rendezett be a tanács, az emeleten pedig Mikszáth múzeum őrzi az író értékes hagyatékának egy részét, amelyeket leszármazottaitól egybegyűjtöttek.” A cikk végén felsorolja, hogy május 29-én lesz Horpácson az emlékünnepség. „A műsort követően a könyvtár és múzeum megnyitására, Mikszáth emlékplakettek átadására kerül sor, a délutáni órákban a község irodalmi nevezetességeit tekintik meg a látogatók. A változatos napot majálissal és színvonalas kultúrműsorral fejezik be a horpácsiak.”

Ezen a napon valóban lezajlott az ünnep. Jelen voltak a család tagjai és azok a helybeliek, akik még ismerték az írót. Így Pöstyéni Mihály, a falu kovácsa és „Macska Anzelm bátya, a 81 esztendős földműves”. Az ünnepséget Gréczi Ferenc igazgató-tanító nyitotta meg, majd Rakonczai Antal tanár mondott ünnepi beszédet. Bóka László az írószövetség képviseletében idézte fel Mikszáth alakját, a család nevében Mikszáth Edit szólt, aki a következőket mondta: „Nagyapám igen szerette Horpácsot és a horpácsiakat, amint ezt boldogult nagymama elbeszéléséből tudom (…) olvassák könyveit, szeressék és őrizzék emlékét, amint én szeretni fogom Horpácsot és a horpácsiakat, amíg élek.”

A könyvtárat és a múzeumot Miklós Róbert, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa nyitotta meg, ő rendezte a kiállítást is. A társas ebéden Josef Sekena szlovák író mondott beszédet, és ekkor osztották ki id. Szabó István szobrászművész emlékplakettjeit. Ehhez a naphoz kötődött volna Horpács nevének tervezett és korábban említett megváltoztatása, de ez már itt szóba sem került.

1960 után az épület emlékmúzeumként működött. Az 1960-as évek közepén idekerült az elhagyott gyermekek állami nevelőotthona, a lelencek először a Szontagh-féle kúriában laktak, majd 1967-ben beköltöztek a kastélyba is. A múzeumok tanácsosítása után a kiállítás gazdája a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága lett.

1972. szeptember 20-án négy teremben nyitották meg az új kiállítást.

A Kerényi Ferenc rendezte tárlat a földszinti előcsarnokban és az emeleti három kis szobában a teljes Mikszáth-életutat mutatta be.

1979-ben viszont már azt sérelmezi a nógrádi napilap újságírója, hogy ez a szerény kiállítás méltatlan az író emlékéhez. A bútorokra nem vigyáznak, „…egy nemrég restaurált gyönyörű szekrényt a nevelőotthon gondos igazgatója ponyvával takart le, hogy legalább ne lepje a por. Nem rajta múlik, hogy többet nem tehet, ő egyébként évtizedek óta tevékenykedik azért, hogy Mikszáth Kálmán emléke több tiszteletet kapjon volt otthonában és az általa oly szeretett görbe országban.”

1981-ben újra csak a pusztulás képét rögzíti az idelátogató újságíró. Kemény hangú, határozott írásában így fogalmaz: „Kifosztott, elvadult kastély, elárvult, elvadult gyerekek, piszkosak, gazdátlanok, magára hagyatottan szabadok. Az omladozó ház műemlék értékű bútorai között futkosnak. Alattuk, közöttük, fölöttük mászkálnak, fakarddal verik a sárkányfejes tükör üvegét (amely egykor Mikszáth Kálmán arcát mutatta) karcolják a nemesen faragott bútorok maradékát (…) odafenn néhány fényképmásolat és egy kulccsal bezárt terem. Hol a múzeum? Hol az emlékszoba őre? Hol a gyerekek gondozói, a nevelők, felügyelők?”

Végső következtetése, hogy a nevelőotthon, a gyerekek nem a Mikszáth-kastélyba valók, számukra máshol kell helyet találni. A megyei tanács azonban akkoriban nem tudott vagy nem akart segíteni ezen a gondon. A megyei múzeum sem tudott – anyagiak hiányában – változtatni a viszonyokon. 1982-ben újjárendezték a kiállítást, ezúttal is Kerényi Ferenc volt megtervezője. A terület ugyanaz maradt, mint eddig, és most elsősorban Mikszáth és Nógrád megye kapcsolatára koncentrált a tárlat.

A végső megoldás még egy évtizedet váratott magára. A lehetőséget az adta meg, hogy a gyermekotthont – ahogy erről korábban már említést tettünk – az 1990-es évekre megszüntették, és így lehetővé vált a kiállítás területének bővítése és az épület teljes rekonstrukciója. Ez volt az alapja annak, hogy 1997. október 17-án megnyílhatott a horpácsi Mikszáth-kastélyban az új, állandó irodalomtörténeti kiállítás, amely csaknem száz esztendő múltán most már valóban méltóképpen mutatja be Mikszáth és szülőföldje kapcsolatát, az írófejedelem horpácsi éveinek történetét.