Benczúr Gyula esete Macska Istvánnal
Benczúr Gyula esete Macska Istvánnal
Nem tudjuk pontosan, mikortól datálódik Mikszáth Kálmán és Benczúr Gyula barátsága. Az írónak általában jó a kapcsolata a képzőművészekkel, ennek számos jelét látjuk az életműben. Elég a Jó palócok hatalmas díszkiadására gondolnunk, amelyet a korszak jeles festői illusztráltak egyedi rajzokkal. Vagy felidézhetjük az 1910-es jubileumot, amelyen a kortárs művészek megajándékozták Mikszáthot legújabb rajzaikkal, és néhány szobor is készült az íróról, amelyekhez, kényszeredetten bár, de modellt ült. Bizonyára Benczúr Gyulával is korábbi a kapcsolat, találkozhattak estélyeken, összejöveteleken, megnyitókon. Elvégre két nemzeti hírességről van szó.
A barátság első írásos nyoma 1909. januárjából kelt. Benczúr Gyuláné rendkívül szellemes levelet írt régi magyar stílusban, amelyben Mikszáthot egy cikk megírásának kötelezettségére emlékezteti. Mikszáth ugyanabban az évben áprilisban ír Benczúrnak egy kis levelet, amelyben gratulál új művéhez és annak sikeréhez. Ez Az Országgyűlés hódolata a király előtt című hatalmas tabló, a művészettörténész a megfestett hetven alak között felfedezni véli Mikszáthot is.
1909 májusában Benczúrék meglátogatták Mikszáthot Horpácson. Az író előzetes levelében utasításokat ad, hogyan jöjjenek vonattal Vácig, onnan fiákerrel Rétságig, ott várja őket majd a vendéglátó kocsija. A látogatás célja egyértelmű: Benczúr Gyula telket akar vásárolni Horpácson. Ebből joggal következtethetünk arra, hogy közöttük már korábban volt szó a horpácsi lehetőségekről. Minden valószínűség szerint Mikszáth mesélte el a festőnek, hogy milyen szép ez a település, és hogy aránylag olcsón lehet itt birtokhoz jutni. A levélből az is kiderül, hogy Benczúrnak voltak aggályai. Nem tudja, milyen az a kert, amit Mikszáth ajánl neki. Az író azt válaszolja, hogy az gyakorlatilag csak egy nagyobb kertészeti felújításra vár, és az esztendő végére már teljes pompájában ragyog. Bezzeg az ő kertjéből „csak húsz év múlva lesz valami”. Benczúr kérdezi, milyen az ivóvíz, Mikszáth válasza: „fölséges”. A festő aggodalmaskodik az építendő ház miatt, az író szerint őszig olyan palotát építhetnek, amilyent akarnak, s talán az a leghitelesebb válasza, hiszen az ő új kastélya is rendkívül gyorsan készült el.
Ebből a levélből derül ki, hogy tulajdonképpen melyik telekről van szó. És az is, hogy már jelentős előtárgyalások folytak a horpácsi gazdákkal az ügyben. Megtudjuk, hogy ez a Nagy Iván által lakott birtok, amelyet ő végrendeletében a Nógrád vármegyei múzeumra hagyományozott. Pontosan szemben fekszik a Mikszáth-kúriával, körülbelül a mai kis liget helyén.
Ezt a telket másfél évvel korábban, azaz 1907-ben három horpácsi gazda vásárolta meg. Mikszáth levele szerint Macska István, egy bizonyos Szorcsik és Pöstényi a három vásárló. (Keresztnevüket nem tudjuk pontosan, ezekből a családokból több is élt a faluban.) A kultuszminisztérium annak idején jóváhagyta a telek eladását, hozzájárulására szükség volt, lévén múzeumi tulajdonban. A Macska nevű résztulajdonos be is fizette a maga vételárát a megyei múzeumnak. A másik két vevő viszont „vagyonilag tönkrement” írja Mikszáth, és nem tudja kifizetni a maga részét. Éppen ezért kínálgatták mindenkinek, hogy megszabaduljanak a gondtól. Még az írót is felkeresték Pesten, aki megígérte nekik, hogy megvásárolja tőlük, ha különválasztják az eladó telekrészt a Macska-birtoktól. Mikszáth rövid horpácsi tartózkodása alatt megtanulta, hogy nem jó a Macskákkal ujjat húzni, ahogy a levelében fogalmazza: „én Macskával, aki különben is vad ember, nem veszekszem, hogy melyik rész az övé”.
Az ügyletet bonyolította, hogy a múzeum viszont nem engedi szétdarabolni a telket csak akkor, ha már az egészet kifizették a számára. Utána a tulajdonosok csinálhatnak, amit akarnak.
Május 20-án megérkeztek Benczúrék Horpácsra. Mikszáthék nagy szeretettel fogadták őket, kellemesen zajlott a nap. Mauks Kornélia finom ebédet készített, ahogy feljegyezte: igazi magyaros ételeket tálalt a vendégek elé. Rántott csirke, malacpecsenye, rétes. Ebéd után sétáltak egy nagyot a környéken, négylevelű lóherét keresgéltek, majd megtekintették a fenyőfával beültetett szép telket. Találkoztak Macskával is, aki természetesen semmiben nem volt hajlandó engedni. Ahogy Mauks Kornélia írja, a tárgyalás sikertelensége teljesen elszomorította az írót, és elrontotta a szép nap hangulatát. „Benczúrék elmenetele után szegény Kálmánt teljes csüggedés fogta el. Csendesen összehúzódott egy nagy karosszékben, egész este nem szólt egy szót sem.”
Természetesen Mikszáth, mint a hétköznapok minden dolgában, itt is naivitásáról állított ki bizonyítványt. Júliusban, amikor megint Horpácson voltak, újra levelet írt Benczúr Gyulánénak. Azt csak mellékesen jegyzi meg, hogy rossz idő van: „Ázunk, fázunk, pipázunk – most az egyszer örökre esik itt Horpácson, s haragos zöldbe van a falu öltözve. Gyönyörűek a fák és a növényzet. Kivált a méltóságtok portáján zúgnak a fák, s csipognak a madarak, hogy szinte idehallik amikor ezt a levelet írom.” Aztán rátér az elkeserítő fejleményekre: „Macska azonban még mindig hajthatatlan. Felém sem néz, ha vasárnaponként hazakerül.” Mikszáthnak látnia kellett volna már, hogy ebből az üzletből nem lesz semmi, de még mindig reménykedik. Még mindig azt mondja, hogy ennek a bizonyos Macskának nincs több pénze már, ezt a birtokrészt is hitelből vette meg, tehát semmiképpen sem tudja a másik két fundust megvásárolni. És az a híre, amit már korábban is említett, hogy a két vevőnek még mindig nincs pénze, tehát még mindig nem fizették ki a vételárat. Abban reménykedik, hogy Macska „aki ügyes, sőt úgyszólván okos” belátja helyzete reménytelenségét, és maga megy el Mikszáthék ügyvédjéhez, hogy alkudozzanak.
Júliusban Mikszáth, aki úgy látszik a Benczúr család házi pénzügyminiszterével – azaz a festő feleségével – tartotta a kapcsolatot, újabb levelet írt, ezúttal most Rohics fürdőről Horpács ügyében. Egy igen ravasz tervről tájékoztatja Benczúrnét, amelynek révén talán sikerül rávenniük Macskát a porta eladására. A terv szerint a kiadója, Révai Mór lép kapcsolatba a balassagyarmati múzeum igazgatójával, Jaskovich Ferenccel, aki neki régi diáktársa volt. Jaskovich pedig szigorúan felszólítja Macskát, hogy döntsön, mert különben bíróság elé viszi a birtok ügyeit. Erre Macska István valószínűleg rohanni fog Pestre, s vagy Benczúrékat keresi fel, vagy az ügyvédet, bejelenteni, hogy meggondolta magát, átadja a birtokrészét. Erre a kitanított ügyvéd majd azt mondja, hogy tulajdonképpen az egész ügy tárgytalan, Benczúrék már nem is akarják megvásárolni a telket, mert drágállják, de ha esetleg olcsóbban eladja, akkor még tesz egy kísérletet, és rábeszéli őket a vásárlásra.
„Pszichológiám szerint most már olcsóbban adja és még kezet is csókol ha száz forint nyereség révén jut szárazra.” Érdekes módon, Mikszáth itt egy másik megközelítésben elismeri, sőt méltányolja Macska István ragaszkodását a telekhez, ezt írja: „Macska végre is jó ember, és egy olyan dologért ne tartsuk őt vadállatnak, melyet mint erényt énekelünk meg a novellákban, a röghöz való makacs ragaszkodásért.”
Mikszáth remekül konstruált tervében van egy harmadik lehetőség is, amikor Macska mégiscsak szerez valahonnan pénzt, és kifizeti a telket. Ez ugyan nem valószínű, de a nagy kombinátor azt mondja: „…különben már erre az esetre is van tervem. De ez még nem bevégzett, és korai.”
Ám Mikszáth nem számolt azzal, hogy Macska Istvánnak volt egy negyedik terve is. Durva volt és kegyetlen, ám rendkívül hatásos. A legegyszerűbb megoldást választotta: kivágatta a telek legfőbb vonzerejét jelentő gyönyörű, évszázados fenyőfákat. Az üressé vált, csúnya birtok megvásárlásától végleg el is ment Benczúrék kedve. Mikszáthné számol be erről, ugyancsak Benczúrnénak írt levelében: „Macska semmi szín alatt sem hajlandó a telket eladni; magához váltotta már a többi két részt is, ami nem volt a nevén, és a fák legnagyobb részét már ki is vágatta és eladta. A falut egész elcsúfította. Ez a kopár, letarolt pusztaság a falu közepén igen siralmas kép. Bizony nagyon szomorú, hogy a magyar paraszt ilyen bárdolatlan még, semmi érzéke sincs a szép iránt. Pár forintért elpusztította a falu díszét.”
Mikszáthné megemlíti, hogy van még egy másik eladó telek Horpácson, amit a nagyoroszi birtokos, gróf Berchtold kíván eladni, de ez még nem biztos. És Benczúrék hamarosan megvásárolnak egy másik birtokot Nógrád megyében, Dolány községben. Ott is volt egy kis kastély a domb tetején, ott is volt egy szép park, és az a táj is gyönyörű: a Cserhát közepén. Benczúr oda is temetkezett, sírja a kis temetőben van, s a települést ma Benczúrfalvának nevezik.
Mikszáthné megjegyzése mutatja, mennyire sajnálják, hogy végül is Ben-czúr Gyula nem költözött a településre: „Istenem, milyen jó lett volna!” Ám ha a festő nem is lett itt gazda, de megfestette az őt idecsábítani próbáló falubeli birtokost, amely mindmáig a magyar arcképfestészet egyik kiemelkedő alkotása, s egyúttal az egyik leghitelesebb és legjobb portré a horpácsi fundus tulajdonosáról.
A kastély 1910 táján
