A megmaradás esélyét őrizve

Teljes szövegű keresés

A megmaradás esélyét őrizve
Ha voltak is a horpácsiaknak reményeik, hogy életkörülményeik javulnak, hamarosan csalódniuk kellett. A császári seregek megszállták ezt a vidéket is, és óriási adókat, beadandó porciókat vetettek ki a falvak lakóira. És azokat kegyetlenül és könyörtelenül be is hajtották, a legdurvább eszközöket felhasználva. Ehhez segítségül felhasználták az ország északi részén megalakult parasztvármegyét is.
Különös, egyedi szervezet volt ez. Azzal a céllal hozták létre eredetileg, hogy megakadályozza a rablásokat, az útonállást, a mindennapos fosztogatásokat, erőszakoskodásokat. Működése első évtizedeiben kimondottan fontos és érdemi szerepet töltött be a közbiztonság megteremtésében. Élén hadnagyok, kapitányok álltak, de mindannyian köznépi jogrendűek. A falvakban laktak, és onnan állítottak ki alkalmi csapatokat a bandák megfékezésére.
Most őket is bevetették a rekvirálások, adószedések könyörtelen végrehajtásába. 1692-ben a horpácsi hadnagyot, Macska Györgyöt bízták meg Nagyorosziban a rekvirálással. Feladatát kíméletlenül végre is hajtotta. A falu azonban nem bocsátott meg, Macska Györgyöt Szátokon elfogták, agyba-főbe verték, majd hatszáz forint váltságdíjat kértek tőle a horpácsi hozzátartozóktól. Hogy megadhatták-e, nem tudjuk.
Nógrád megye területét a szabadságküzdelmek harci eseményei mindvégig érintették. Nemesei Fülek, Gács várába húzódtak meg, csak 1703 októberében esküdtek fel a fejedelem hűségére. A nógrádi jobbágyok viszont tömegével álltak be Rákóczi seregébe, 1703 végére már négy zászlóaljnyian voltak. Az otthon maradtakra is nagy teher hárult: a sereg ellátása, szállítása, kiszolgálása. A szécsényi országgyűlés (1705) után, 1707-ben Rákóczi hatalmas erőkkel indult Trencsén felé. Horpács mellett haladtak el, a fejedelem Érsekvadkerten táborozott, s Drégelypalánkon át tartott a Felvidékre. 1710. január 23-án Horpácstól nem messze, Romhányban csaptak ösz-sze a kuruc és labanc seregek, a vesztes csata után Rákóczi végleg elvonult Nógrád megyéből.
A megye állapotát első ízben az 1710-es évek közepén írta le első mono-gráfusa, Radványi Ferenc Collectanea ad historiam comitatus de Nógrád címmel. Az ő nyomán a következő évszázadok történetírói, statisztikusai is átvették a Horpácsra vonatkozó adatokat, olykor minden ellenőrzés nélkül.
Radványi így fogalmazott: „Közepes nagyságú falu, de azért meg van minden áldás, így a betevő falat kenyér is, s ezt az anyatermészet irigység nélkül osztogatja. Szüreteik hasonlóak az előbbi falu szüreteihez, de még annyi reményre sem jogosítanak.”
Tehát – olvashatunk a sorok között – Horpács minden különlegesség nélküli település. Radványi a környező falvakról mindig feljegyez valami érdekességet, Horpácsról ilyet nem tud. Nagyoroszinál ezt írja: „fekvése és vidéke egyaránt szép”. Borsosberény: „szép, ligetes területen lévő szántóföldjét műveli”. Horpács maga a hétköznapiság: nem nagy, de nem is kicsi a területe, meg lehet élni benne, hiszen bizonyára van szántóföldje, rétje, erdeje, vannak háziállataik…
A szüret esetében Radvánszky Borsosberényre utal, ahol ezt írta: „Igen kicsi viszont a szüret itt, sőt, talán már tejesen el is marad, mert nincs szőlőnek alkalmas hely, de hát az emberi természet mindig úgy áll ezzel, hogy ha ténylegesen nincs is meg az eredmény, legalábbis a remény legyen meg hozzá.” Vagyis Horpácson van ugyan szőlő, de a termés minimális, még a borsosberényinél is kevesebb.
Nem véletlen ilyenformán, ha a XVIII. századtól kezdve Horpács összeírásaiban, gazdasági felméréseiben soha nem találkozunk a szőlőművelés jelenlétével. Legfeljebb csak annyit említenek amennyi a ház körül, a kertben megterem. Egyébként is ezen a tájon erre az évszázadra a szőlőművelés már teljesen visszaesett, a hajdani híres nógrádi kultúrából csak a déli részen, egy-két faluban maradt valamennyi, Pencen vagy Kosd környékén.
A török háborúk pusztításai, a nagy áldozatokkal járó felszabadító háborúk, a hatalmas járványok, a Rákóczi-szabadságharc hosszú és véres küzdelmei után újjá kellett szervezni az életet. Számba kellett venni, kik maradtak meg, mire képesek, milyen jövő vár rájuk. De a hatalom számára en-nél fontosabb, hogy felmérje, milyen nagyságú földterület után tudja az adókat kivetni. Természetes a felmértek reakciója: igyekeztek minél kevesebbet bevallani. Sokan eredendően kimaradtak az összeírásból, hiszen a nemeseket például nem lehetett lajstromba szedni, s nem terjedt ki az ösz-szeírás az uradalmak, udvarházak alkalmazottaira, cselédeire sem. Így tehát az 1715-ös horpácsi konksripció sem tartalmazza a falu lakosságának teljességét, mégis képet kapunk az élet újraindításáról, körülményeikről, gazdasági lehetőségeikről.
Az 1715-ös országos, nagyszabású állapot felmérés szerint Horpácson kilenc jobbágyot írtak össze, ők összesen száznyolcvan köböl szántóföldön gazdálkodtak. A legkisebb földterület hat, míg a legnagyobb 24 köböl terjedelmű. A szántóföldet még mindig kétnyomásos rendszerben, tehát korszerűtlen módon művelték meg, így az elvetett mag csak öt-hatszoros termést adott. Ez egyébként megközelítően megfelelt a megyei átlagnak.
Terményeik a Nógrádban általánosak, az éghajlatnak és a termelési gyakorlatnak leginkább megfelelve: búza, árpa, zab. Borsosberényben szintén búzát és zabot termesztettek, Patakon búza, rozs, rab, árpa a termény. Nagyoroszinál nem írtak össze semmit, mert határozottan ellenálltak, jegyzőkönyvben rögzíttetvén kiváltságos helyzetüket: „A község nem curiális jogon, hanem saját királyi kiváltság alapján már régi időktől fogva nem ismer el földesurat, a lakosok személyükben nemesek…”
Horpácson az összeírás szerint a használt rét mennyisége 21 kaszás, ez átlagban úgy oszlott meg, hogy a legkisebb egy jobbágyra jutó rét egy kaszás, a legtöbb pedig három kaszás. Rétjüket „sásosnak” minősítik, ami azt jelenti, hogy eléggé gondozatlan, azt még nem tudták megművelni. Hasonlóképpen nyilatkoztak a velük szomszédos borsosberényiek is és patakiak is, de ők hozzáfűzték: nem elég, hogy sásos a rétjük, ki vannak téve az Ipoly áradásainak is. A rétről Horpácson egy kaszálás után egy szekér szénát tudnak betakarítani. Legelőjük egyáltalán nincs – jelentették ki –, azt bérelniük kell az állataiknak. (Sajnos a háziállatok számáról nem készült ekkor összeírás.)
Az erdőt firtató kérdésre azt válaszolták az összeíró biztosnak, hogy van erdejük, abból tűzifát és épületfát tudnak szerezni elegendő mennyiségben. Borsosberényben már ekkor nem volt erdő a jobbágyok tulajdonában, pénzért kellett a fát beszerezniük.
Amiben viszont a többi település előttük járt: három szomszédos faluban is volt malom. Borsosberényben egyköves, ez tíz forint hasznot hajt. Patakon szintén annyit, s hozzáfűzik, ha elegendő vizük van, akár évi harminc-negyven forintot is beszedhetnek. Dejtáron is volt malom, ez már nagyobb, kétköves. Van tehát a közelben bőven lehetőség a horpácsiaknak terményeik őrleltetésére. Patakon jogos büszkeséggel írták le, hogy az újrakezdés során szőlőt is telepítettek: „szőlőhegyünk három éve telepítve, termését, hasznát még nem tapasztaltuk ki”.
Horpácson, mint említettük, kilenc jobbágyot írtak össze, Borsosberényben 16 jobbágyot és két zsellért, Patakon 29 jobbágyot. E számok arányaikban is jelzik a három település történetileg kialakult és állandósult nagyságát és az ebből adódó lehetőségeket is. (Nagyoroszi mindegyiküknél jelentősebb település, mezővárosi jogokkal rendelkezik ekkor.)
A falu története szempontjából talán a legfontosabb eleme az összeírásnak, hogy közlik a jobbágyok nevét is. Szinte mindegyik ismerősen hangzik a mai horpácsiaknak. Ez jelzi a legfontosabbat: a történelmi folytonosságot. Azt, hogy az itt letelepülő, visszatérő családok megmaradtak. A falut a XVIII. század elejétől (a szórványadatok szerint még korábban) állandósult közösség lakta s lakja mind a mai napig.
Horpácson a bírót Macska Jánosnak hívták. Rajta kívül még öt család viselte ezt a nevet: Macska György, Macska András, Macska Ignác, Macska János, Macska Mihály. A további három összeírt családfő: Kovács Orbán, Tooth György, Suth István. A nevekből nem tudjuk megállapítani, ki a magyar, ki a szlovák származású. De talán nem is fontos.
A XVIII. század elején igen nagy társadalmi migráció volt Magyarországon. A törökök miatt elnéptelenedett területekre a felvidéki, főleg szlovák lakosságú megyékből hoztak új jobbágyokat. Ez igen nagyarányú volt Nógrádban is, főleg Balassagyarmaton és környékén alakult át ennek nyomán a lakosság nemzetiségi megoszlása. Hasonló mértékű volt az elvándorlás, olykor a szökés. Főleg az Alföldre vándoroltak át a nógrádiak, ahol a szerveződő nagybirtokokon sokkal jobb életfeltételeket biztosítottak számukra új uraik. A horpácsi névsorból azonban nem látni ilyen migrációt. Tooth (valószínűleg Tóth) György nevében hordja hajdani családja származási eredetét, és Suth (Sut) neve hangzik talán idegenül.
1720-ban megismételték az összeírást. Az adatok megközelítően megegyeznek az 1715. éviekkel. Ekkor nyolc olyan jobbágyot listáztak, akinek földje volt, s hozzáfűzték, valamennyien magyarok. A szántóföldjük nagysága kis mértékben nőtt, a száznyolcvan köböl helyett már 208-at jegyeztek be az adóívekbe, a rét nagysága viszont a 21 kaszásnyi területről 19,5-re csökkent. (Az akkor használt mértékegységek igen eltérő nagyságúak, akár egy tájegységen belül is. Egy pozsonyi köblös föld nagyjából ezerszáz-ezerkétszáz négyszögölet tett ki, az egy kaszás rét nyolcszáz–ezerkétszáz négyszögölet, míg az egykapás szőlő 94 négyszögölet.)
A XVIII. században már egyre több felmérés készül Magyarországról. Ezeknek mind megvolt a magyarázata: hol gazdasági, hol földrajzi, hol katonai szándékok motiválták elrendelőiket. E céloknak megfelelően mindig más adatsorra kérdeztek rá, s általában a két kérdéssorozat közötti időintervallum is eltért. Így ha folyamatos képet nem is kapunk Horpácsról, az egyes időmetszetekben egy-egy részletre kitekintést engednek.
Így vagyunk ezzel a XVIII. század legjelentősebb összeírása esetén is, az úrbéri kilencpontos felméréssel. Mária Terézia uralkodása (1740–1780) idején egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a központosított államhatalom működtetése érdekében egységesíteni kell az állami adóbevételeket. Ezek nagy részét a jobbágyok fizették az úrbéres földek utáni kötelezettségeik alapján. Meg kellett állapítani, melyek azok a maximális szolgáltatások, adók, amelyek az államot illetik. Egészen pontosan: maximálni kellett, mennyit fizethetnek uraiknak, mert az 1760-as években már tömegével fordultak panaszos kérvényeikkel az uralkodóhoz az egyre növekvő földesúri terheik miatt a jobbágyok. A helyzet feszült voltát mutatja, hogy terheik miatt sűrűbben fordult elő a szolgáltatások megtagadása, földfoglalás, sőt olykor zavargás is.
A birodalom rendje és működőképessége kívánta tehát, hogy felmérjék: eddig milyen terheket vállaltak és teljesítettek a falvak jobbágyai. A magyar nemesség természetesen ellenállt a királynői akaratnak, ezért Mária Terézia rendeletet hozott a feladat megoldására. Királyi biztosok járták a megyéket, Nógrádba 1770–1771-ben jutottak el.
A legfontosabb jobbágyi szolgálat a robot volt. Azaz elsősorban a mezőgazdasági munkák elvégzését követelte meg a földesúr: szántás, vetés, aratás, behordás, szőlőművelés, szüretelés. De legalább ilyen súlyos volt a fuvarozások, a forspont teljesítésének kötelezése. A jobbágynak saját szekérrel kellett a földesúr gabonáját, terményét a piacra, vásárra szállítania. Olykor napokra, hetekre kimaradva saját földjének műveléséből, terményeinek betakarításából. Végeztettek aztán robot címén jobbágyaikkal építkezéseket, közre kellett működniük a vadászatokon, olykor a földesúr személyes szolgálatára állni, s ott voltak még a természetbeni szolgáltatások is. A dézsmát meg kellett fizetni az egyháznak – ez volt a tized – és a földesúrnak is – ez pedig a kilenced. Mindenből adni kellett: baromfi, sertés, borjú, tojás, vaj, bor. Számolniuk kellett továbbá pénzbeni szolgáltatásokkal.
Horpácson négy földbirtokost írtak össze, akiknek változó számban voltak jobbágyaik. A családfőket tüntették fel, s ebből nem tudjuk megítélni a település lélekszámát, még közelítően sem. Balogh Pálnak kilenc jobbágycsalád tartozott szolgáltatással. Bodonyi Ferencnek öt, Gelle Ferencnek hasonlóan öt, míg Gelle Lászlónak két horpácsi jobbágycsaládja volt. Összesen tehát 1770-ben Horpácson négy földesúr lakott, és 21 jobbágycsaládfőt írtak össze. Ők örökös jobbágyoknak vallották magukat, azaz röghözkötötteknek, szabad költözködés jogával nem rendelkező jobbágyok voltak. Tehát már több évtizede ugyanannak a földesúrnak a joghatósága alatt éltek. Ezt a jogviszonyt eddig Horpácson sem urbárium, sem szerződés nem szabályozta, teljes egészében ki voltak szolgáltatva az adóztató önkényének.
Az urbáriumnak arra a kérdésére, milyen kedvező, illetve hátrányos természeti, gazdasági adottságai vannak a falunak, a horpácsiak válaszából kiderült, hogy a hat évtizeddel korábban még meglévő erdejük akkorra eltűnt. Kénytelenek máshonnan hozni és vásárolni épületfát. Elképzelhető, hogy felélték az amúgy sem nagy kiterjedésű erdőt, azaz a falu építkezett, fejlődött, és ekkor, bár tiltották, még igen sok ház fából épült. Az is lehet, hogy szántóföldek növeléséhez irtották ki erdeiket, de még inkább valószínű, hogy a földesurak sajátították ki, szigorúan meghatározva, onnan mit és mikor vehetnek igénybe, és mit kell fizetniük érte (faizás, erdei gyümölcs és gomba szedése, esetleg taplószedés).
Ugyancsak gondként vetették fel – ez még évszázadokig így lesz –, hogy legelőjük igen csekély, s minőségében is elég gyatra. Ami kedvező a falu fekvésében, az Vác közelsége. Három mérföldnyire mondják (egy mérföld 7586 méter), ide járnak a terményeikkel a vásárra. Érdekes, hogy a piaci értékesítés iránya már ekkor dél felé fordul, sem a megyeszékhely, Balassagyarmat, sem a közeli Ipolyság nem vonzza őket. Úgy látszik, ez volt a természetes közlekedés fő iránya. És persze Vác mint püspöki székhely és egyházmegyeközpont mindenképpen centrális szerepet töltött be a horpácsiak életében.
Az urbárium kérdéseire adott válaszokból az is kiderül, hogy nagy meny-nyiségű szolgáltatással tartoznak uraiknak. Balogh Pál mindent megkövetelt kilenc jobbágyától: mezőgazdasági munka, szántás, betakarítás, növényművelés, forspont. Bodonyi Ferencnek elsősorban mezőgazdasági munkát kellett végezniük, Vácra szállítani a vásárra szánt terményeit. A két Gellének nyújtott szolgáltatásról nem nyilatkoznak részletesebben. (Érdekes módon az adatok között a továbbiakban sem említik a Gelle nevű birtokosokat.)
Készpénzszolgáltatást ugyan nem adnak, de Balogh Pálnak minden házhelyes jobbágytól négy csirke, húsz tojás, két lúd jár. Bodonyinak csirkét adnak, ha éppen van. A terményből nagyon szűken jut Balogh Pálnak: kap az őszi és tavaszi gabonából, lencséből, dohányból, szilvából. Bodonyi őszi és tavaszi gabonát és lencsét kap.
A kilenced felsorolásánál ugyan nem tüntették fel a mennyiséget, de nyilvánvaló, hogy ez igen csekély lehetett. Földesuraiknak természetesen több településen is lehetett birtokuk, akár más megyében is, nem szenvedtek hiányt. A horpácsiak kevesen voltak, nehéz körülmények között dolgoztak, jobban megosztotta őket a növekvő földesúri terhek teljesítésének kényszere. A válaszokból azt is megtudtuk, hogy a fő növényi kultúrán kívül (búza, zab, rozs), bizonyára kisebb mértékben, de a kertekben lencsét is termesztettek, ami utal étkezési szokásaikra, és volt, ahol dohány is megtermett; a gyümölcsfák közül a szilvát említik, ami ezen a tájon igen gyakori.
A borsosberényiek is hasonlóan nyilatkoztak, nekik a váci püspökségnek is kellett dézsmát fizetniük készpénzben, de kilencedet adtak gabonából, lencséből, bárányt, méhet adtak, s miként a horpácsiak, a kenderdézsmát kész áruban: zsákkal váltották meg. A patakiak vadászathoz adták a robot-erejüket. A nagyorosziak is a vadászatokban vettek részt (a Börzsöny közelsége ezt nyilvánvalóvá tette), de nekik igen sok volt a forspontkötelezettségük: Vác, Nagymaros, Selmecbánya, Pest a fuvarok célállomása.
Végezetül ott olvasható a horpácsiak neve az úrbéri összeírás elsárgult lapján, azoké, akik az adatokat vallották. Valamennyien keresztet rajzoltak a nevük mellé, jelezve, a XVIII. század végi Nógrád megyében az analfabetizmus falusi szinten csaknem teljesnek mondható. A község főbírája Sötény Gáspár, a törvénybíró Újfalussi Miklós, a két esküdt Macska Pál és id. Macska János. A falu közigazgatása tehát az akkor érvényes jogrend szerint alakult.
A XVIII. századi településről tovább bővülnek ismereteink, ha elővesszük azt a felmérést, amelyet II. József (1780–1790) idején készítettek. Akkor, amikor katonai célokra feltérképezték Magyarországot, s a hatalmas munka során fontos adatokat is begyűjtöttek az adott településről. A németül készült terjedelmes adatsor, amelyet Bécsben őriznek, a hadi levéltárban, elsősorban azt mutatja, ami katonai szempontból fontos. Utak és várkastélyok, jelentősebb épületek és azoknak állaga, az erdők, folyók, mocsarak leírása.
Amikor ezt az anyagot, legalábbis a Nógrád megyei részét közreadták, a salgótarjáni levéltárosok kiegészítették azt az ugyancsak ekkor végzett népszámlálás adataival. Horpácson az 1790-es években 43 házat találtak a felmérők. Borsosberényben 99, Patakon 110, míg Nagyorosziban 248 a lakóházak száma. A korábban említett adatok tükrében ezek a számok azt mutatják, hogy a település most már valóban beszorul természeti környezetébe, a fontos utak elkerülik, nincs hova fejlődjön. Más mutatók is ezt a tendenciát erősítik. Amíg Horpácson 66 családot írtak össze, Borsosberényben 99-et, Patakon 127-et, a mezőváros Nagyorosziban 283-at, a különbség egyre nő. A lakosság lélekszáma is ezt mutatja: a horpácsiak 309-en vannak, ami meglehetősen sok, ha a következő évtizedek, évszázadok arányaihoz viszonyítjuk vagy összevetjük a nyolc évtizeddel korábbi háború utáni lélekszámmal. Ilyen tekintetben ez a század valóban jelentős megerősödést hozott Horpácson. De Borsosberényben valamivel több mint a duplája volt a népességszám, 670 fő, Patakon már túllépte a nyolcszázat (816 fő), Nagyorosziban pedig, 1559-en ötször annyian éltek mint Horpácson. Most először feltűnik az ötödik faluszomszéd, Pusztaberki is az összeírásokban, amelyekből eddig kimaradt, mert nem volt önálló település. Itt 37 házban 49 család lakott, a lélekszám 220 fő.
A kérdőív azon pontjára, hogy milyen, szilárd anyagból épült házaik vannak, csak annyit válaszoltak: a településnek „néhány szilárd épülete van”. A templom egészen bizonyosan állt már, és egy-két nemesi kúria is talán ebbe a körbe sorolható. Ami a vizeit illeti, néhány forrásról tesznek említést, erdeje is van, de kevés, a rétjei szárazak – mondja a szűkszavú felmérés. A legnagyobb gondot az utak jelentik, esős időben szinte járhatatlanok még Vác felé is, az erdei, mezei utak pedig csak száraz időben használhatók.
Hogy nemcsak lélekszámban, településnagyságban marad el Horpács a többiek mögött, mutatja néhány további adat. Borsosberénynél megemlítik „a templom, a temető-kert fallal masszív építésű”. Patakon nemcsak „masszív templom” van, hanem vendéglő és serfőző is. Nagyoroszi természetesen mindenki előtt jár: van temploma, vendéglője, serháza, néhány lakóháza igen csinos kinézetű – jegyezték fel. Sőt egy igen jól épült malma is van Új malom néven.
A település életének hétköznapjairól valóban csak mozaikképet felvillantására alkalmasak a szórványadatok. Ezek között ugyanakkor vannak jelentősek is. A falu szempontjából rendkívül fontosnak kell tartanunk: hogy már van iskola Horpácson. Az első, név szerint is ismert tanítót Augustini Antalnak hívják. 1769-től dolgozik a faluban, korábban Pest vármegyében, Divényújfaluban tanítóskodott. Nem ismerjük felkészültségének minőségét, de azt a korabeli gyakorlat alapján valószínűsíthetjük. A legtöbb tanító nem végzett magasabb iskolát, jegyzőként, kántorként dolgozott, és emellett tanította községe gyermekeit.
Augustini Antal olvasást és írást oktatott a hat (!) horpácsi kisdiáknak. (Borsosberényben 1770-ben húsz tanuló volt, a tanító, Kaprai Mihály már húsz éve itt tanított. Patakon szintén hat tanuló volt ebben az évben, de két év múlva már húsz lesz. Nagyorosziban viszont 1770-ben volt húsz diák, két esztendő múltán már 35.)
A tanító javadalmazása e négy falu közül Horpácson volt a legkevesebb. A pénzbeli fizetség a tanulóktól fejenként 25 dénár (ez a forint negyedrésze). Természetben úgynevezett seminaturája volt, három pozsonyi mérő nagyságú földet vetettek be a számára őszi búzával. Más javadalmairól – noha lehettek – itt nem írnak. Tekintve, hogy római katolikus iskoláról van szó, a tanítónak járt a stólapénz is, amit keresztelésen, temetésen történő közreműködéséért kapott, olykor élelmet is juttattak neki, a gyerekek tűzifát vittek és így tovább.
A falu társadalmának felépítését nem ismerjük. A XVIII. század hetvenes éveiben mindössze egy, a nógrádi cigányságról szóló kimutatásunk van. Eszerint 1776-ban négy cigány lakosa volt Horpácsnak. Ez egy család, a nevüket nem ismerjük, két fiúgyermekük volt.
A falu hétköznapjait kisebb-nagyobb események élénkítik. Ezeknek a nyomait a megyei közgyűlések jegyzőkönyvei is őrzik. 1786-ban például a borsosberényiek kérték, hogy a horpácsi születésű Bozóky Lászlót engedjék el a katonaságtól. A fiú ebben a faluban szolgált, és besorozták három esztendőre. De már – mint panaszolják – több mint két esztendeje oda van. Pedig szülei állapota miatt is haza kellene engedni, hogy azok gyámola lehessen: „édes szülei oly nyomorult állapotban vannak, hogy ezen egy kedves fiok nélkül éppen el nem élhetnek, mivel az édesatya öreg s világtalan ember, az anya nemkülönben vénsége miatt elnyomorodott”.
Porubszky Ignác és neje, Gelle Annamária az ellen protestál 1796-ban, hogy horpácsi birtokostársaik elfoglalják és pusztítják erdőjüket. Hiába küldte ki a megye Muslay Antal szolgabírót a kivizsgálásra, a helyzet nem változott. Joggal fenyegetőzött hát Porubszky Ignác, hogy, ha kell, erővel is betartatja a rendet.
Sokkal nagyobb keveredést okozott a pár évvel korábbi eset, amikor megyei bírák jelentek meg a községben, és tanúkat hallgattak ki egy boszorkányperben. Ez önmagában még nem lett volna nagy dolog, hiszen 1692-ben már voltak ilyen vallatások Horpácson. Akkor egy Patakon élt, de éppen ide átköltözött asszony, özvegy Pintér Péterné volt a gyanúsított. A korszakra világosan jellemző a vád, amelyben tudatlanság, félelem, irigység egyaránt szerepet kap. Ezt írták a jegyzőkönyvben: „Ördögi mesterséggel sokakat meg vesztett, s azon mesterségével megint meg gyógyított, s maga penig olykor Ménló képében, olykor penig macska képében öltözvén sokakat kísértett, hurcolt és kínzott, melyek közül némelyek meg is hóttak, némelyek penig most is kínlódnak, a többi között penig el akarván Csókás Dorkónak harapni a kezit, hogy meg nem engedte a kisebbik leányát úgy meg rontotta, hogy meg kellett halni utána. Item Pongrácz Katához ménló képében járt akarván vele fertelmeskedni.”
1753-ban egy bizonyos Foghagymáné nevű asszony ügyében járt a bizottság Horpácson, és hallgatta ki a tanúkat. Igen sokan szólaltak meg, s vallottak az asszony bűnössége mellett: Macska István, a község volt bírója, Súth István jobbágy, Ferenc András, Macska András, nemes Veres Zsigmond, Macska Mihály, Berecz Pál, Révay András, Szátoki Márton, Kabai János, Kotkodok Ádám, Balik János, Gelle Ferencné, Villányi László.
Valószínűleg egy szegény sorsú asszonyról volt szó, aki gyakran ment át a szomszédokhoz kisebb-nagyobb kölcsönért, ennivalóért, alamizsnáért. S ha nem kapott, megátkozta az irigyeket, akik, ha megbetegedtek, mindent Foghagymáné rontásának tudtak be. „Ezen fatens feleségitől szalonnát kérvén Foghagymáné – vallja az egyik tanú –, mivel nem adhatott neki, azon éjjel mind meg öldöste az libáit, az nyakokat összve fonván, mely kár tételéért, mivel meg szidta ezen fatens, meg fenyegette őtet Foghagymáné és mingyárt nem sokára egy cipónyira dagadott az hóna alja, és az keze is nagyon meg dagadott, s nem is gyógyulhatott meg másképp, hanem Foghagymáné oda menvén és meg köpdösvén mingyárt egészséges lett.”
De van, aki azzal vádolja, hogy macska képében meg akarta fojtani gyermekeit, megint mást azért átkozott el, mert az illető férfiú nem vitte el a bálba táncolni Foghagymáné lányát. Hogy mi lett az ítélet, nem tudjuk, mert ezt „a gonosz és boszorkányos asszonyt” félévi horpácsi tartózkodása után „ki kellett csapni” (korábban Becskén lakott, onnan is „ki hajtották volna”).
Hogy a horpácsiakat nem rémisztették meg nagyon Foghagymáné és a boszorkányok viselt dolgai, annak az lehet a magyarázata, hogy a tanúkihallgatások idején már állt a falu temploma, ahová az ijedt hívek elsiethettek menedéket és bátorságot meríteni a rontások ellen. A katolikus templomot 1740-ben kezdték építeni, és 1744-ben szentelték fel. Építőit nem ismerjük, a kis dombon álló szentegyház a barokk jegyeit viseli magán. Nem nagy katedrális, éppen akkora, amekkorára a pár száz horpácsi hívőnek szüksége lehet. A papjuk általában Borsosberényben élt, onnan járt át misét szolgáltatni.
A templomnak hegyes sisakkal ellátott, előreugró középtornya van, ezen át lépünk be a hajóba. Egyterű, nincs kápolnafülkéje sem. A diadalíven olvasható a befejezés időpontja: 1744. A szentély ötszögletű, innen egy kis ajtó vezet a sekrestyébe. Berendezése is ugyanilyen egyszerű, a szószék fából készült, miként a karzat is, amelyet dísztelen mellvéd zár le. Az oltár felett a szent családot ábrázoló kép. A művész neve: Pammer A. Az oltáron egy XVIII. században készült Madonna-kép, a Madonnát két férfi és két női szent fogja közre. A jobb oldali mellékoltáron szép, fából faragott szobor Immaculata Maria tiszteletére, ezüst és arannyal a földgömbön, a glóbuszon tekerődző zöld kígyó. „XVIII. század közepi” – írja a művészettörténész a templom legértékesebb tárgyáról.
A falunak már 1727-ben feljegyezték a harangját, haranglábon állt a régi templom mellett, de még 1832-ben is haranglábon lógott. A legtöbb településen a harangláb a divat, a török pusztítás után lassan épültek fel a felgyújtott templomok, templomtornyok. A két harang közül az egyik már 1727-ben repedt volt, a másikon a dátum 1714-et jelzett. A harang súlya százötven font (egy font körülbelül 56 dekagramm). 1770-ben átöntötték, ekkor a súlya már kétszázötven font. 1889-ben újra kellett önteni, a híres Walser Ferenc cégnél készült Budapesten, az újnak már 166 kilogramm volt a súlya. 1917-ben ezt is elvitték a háború kényszere miatt, valahol beolvasztották, hogy a lélek békéje helyett a gyilkolás erőszakát szolgálja. 1923-ban aztán új harangot öntötték Horpács számára Szlezák László műhelyében. Ez a híres cég az első világháború után 141 harangot szállított Nógrád megyébe.

Nógrád megye címere

Drégelypalánk vára (XVII. század)

A Csépán család (1920)

Ami mindig változatlan: horpácsi aratók

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages