Szegény falu az elpusztult erőd alatt
Szegény falu az elpusztult erőd alatt
Buda 1686. szeptember 2-án szabadult fel a török uralom alól, és, mint már szó volt róla, Nógrád megye is fellélegezhetett. De az ország más területein a török még a kezében tartotta a hatalmat, és ennek terhét mindenütt megérezték. A félszázezres európai sereg ellátásának gondja az országlakosokra nehezedett. Nógrád 1686-ban Rabatta generálisnak például kilencszáz porciót – élelemben, takarmányban kivetett adót – teljesített. A kialakult helyzetben a nemesek is arra kényszerültek, hogy részt vállaljanak a közterhekből – így a katonaság elszállásolásából. A jobbágyságra hárult a hadsereg fuvarozása, a katonaság és a muníció szállítása, a várak javítása, utak építése, és így tovább. Konkrét adatunk ezzel kapcsolatban Hollókőre vonatkozóan nincsen, de a régészeti leletanyag tükrözi, hogy ebben a korszakban élt katonaság a várban, ellátásának terhei legalább részben bizonyosan a település lakóira nehezedtek.
A karlócai békét követően, február 5-én, a bécsi hadi tanács határozatot hozott a magyar ezredek feloszlatásáról és a végvári katonaság elbocsátásáról, elrendelte az ország belső területén fekvő várak egy részének felrobbantását. Lipót császár az 1701. november 9-én kelt rendeletében kihirdeti: „A végbeliek ezentúl egyenlőek lesznek a polgárokkal s földműveléssel vagy kereskedéssel kell foglalkozniuk…”
Felvetődik a kérdés, mi lett az erődítményekből eltávolított magyar katonákkal? A határon emelt véghelyekre nem fogadták be őket, a magyar ezredeket még nem szervezték, egy dolgot tehettek: szabad legényekként keresték megélhetésük forrását, úgy, ahogy tudták.
Ez a kerete azoknak az eseményeknek, amelyeknek okán elmondhatjuk: a II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő, a Habsburgok ellen irányuló szabadságharc (1703–1711) fontos színtere lett 1705-ben Szécsény városa. Nézzük az előzményeket.
Rákóczi a bécsújhelyi börtönből szabadulva Lengyelországba ment.
A Tiszaháton kibontakozó felkelés vezetőjével, Esze Tamással 1703-ban személyesen tárgyalt Brezán várában. Innen datálta kiáltványát, melyben Magyarország minden „nemes és nemtelen” lakóját a Habsburgok elleni harcra szólította fel. Az újabb mozgalom hírét a nemesség bizalmatlanul fogadta, a jobbágyság viszont támogatta. 1703. augusztus 28-án Rákóczi a jobbágyoknak címzett pátensében a hadba vonultakat és családtagjaikat mentesítette a közterhek és a földesúri szolgáltatások alól.
Nógrádban, II. Rákóczi Ferenc hadjárata nem lelkesedést, inkább riadalmat keltett. A császári felszólításra háromszáz nemes vonult a kurucok elől Gács várába. A nemesek közül Géczy Zsigmond, Thököly Imre egykori kapitánya állt a mozgalom mellé, és esküdött fel Rákóczi zászlajára. Felvidéki hadjáratai során Ocskay László ezredes kapitány bevette Rimaszombatot, Losoncot, Füleket, Korponát, majd a Garam menti bányavárosokat. A Gács várába zárkózott nógrádi nemesek október közepén behódoltak Rákóczinak. A megye jegyzője, Ráday Pál Rákóczi belső titkára lett.
A fejedelem 1704. január végén megalakította új államszervezetének központi intézményeit. Az udvari tanács tagjai között találjuk a Nógrád megyei Bulyovszky Danielt, aki a gazdasági tanács számvevője volt, illetve Ráday Pált. Nógrád megyei nemes rajtuk kívül a fejedelem apparátusából Török András jászkun kapitány, valamint Darvas Ferenc és János, Szalontay János, Gellén Gergely, Somogyi Péter, Raksányi Zsigmond, Bene András, Bossányi Ferenc hadbirtokos és Radványi Ferenc udvari titkár is. A kuruc sereg nógrádi főtisztjeként szolgált Géczy Zsigmond, Gábor László és Sándor, Batta Zsigmond és Ádám, Bottlik László, Beszegh János, Sréter János és Tolvaj Ferenc. Tolvaj Ferenc a nógrádi parasztság szervezőjeként ismert a történetírásban, az 1704-ben készült névsor alapján a kuruc főtisztek sorába tartozott még Mocsáry Ferenc, Gyürky Ferenc és Ádám is.
A főnemesek közül Forgách Simon és Esterházy Dániel voltak Rákóczi Ferenc hívei. Forgách Simon 1704 áprilisában csatlakozott hozzájuk, amikor is kuruc tábornaggyá nevezték ki. A Forgách és Esterházy család többi tagja, valamint a Zichyek, Koháryak, Balassák mind a labancok mellett álltak.
Az eredetileg a Rákosra tervezett országgyűlést 1705. szeptember 17-én Szécsényben hívta össze Rákóczi. Hat püspök, 36 főnemes, 25 megye képviselője, valamint Szécsényi Pál kalocsai érsek és I. József császári megbízottjai vettek részt rajta. Az országgyűlést a várostól északra fekvő Borjúpáston rendezték: sátorokban tanácskoztak. II. Rákóczi Ferencet a rendek fejedelemmé választották, segítségére 24 tagú szenátust hoztak létre. A fejedelem Ráday Pál szerkesztésében kiadta a kuruc hadsereg katonai törvénykönyvét, úgynevezett Hadi edictumát.
Bercsényi Miklóst nevezték ki a szenátus elnökének és a hadsereg főparancsnokának. Az országgyűlés törvényeit október 2-án megerősítette és október 7-én szabályozta a gazdasági tanács működését, melynek székhelye Besztercebánya lett.
A szécsényi ferences templomhoz csatlakozó gótikus sekrestye emeleti helyiségét mindmáig Rákóczi teremnek nevezik, mivel a hagyomány szerint az országgyűlés idején a fejedelem itt szállt meg, valójában azonban sohasem lakott ebben az épületben, de az igaz, hogy a templomban tartott miséken ő is részt vett.
A fejedelem október 8-ig maradt a városban, innen indult tovább Erdélybe.
1710 januárja után, a romhányi csatavesztést követően a kurucok elhagyták a megye területét – amely pedig addig legfőbb bázisuknak, meghatározó jelentőségű háttérországuknak számított. 1711-ben a szabadságküzdelmek is véget értek. A harcokat a szatmári béke zárta le.
A Rákóczi-szabadságharcot követő békét a bécsi udvar tulajdonképpen a magyar világi és egyházi főnemesekkel kötötte. A megegyezés útját állta a nagyobb léptékű megtorlásnak. A magyarság harca tehát nem volt hiábavaló, mert javított hazánk nemzetközi megítélésén.
A XVIII. századról így ír Kosáry Domokos: „…a rommá lett ország fokozatos felemelkedésének, regenerálódásának időszaka volt, az európai modell általános mozgásának megfelelően. S ha a halálosan kimerült ország ezekben az évtizedekben kevesebbet hallat magáról, mint korábban, az nem a hanyatlásnak, hanem ennek a belső erőgyűjtésnek volt a jele.”
Hogyan indult el ez az erőgyűjtés Nógrád megyében? Rákóczi Ferenc híveinek nagy része behódolt. Emberei: Ráday Pál, Sréter János, Török András és még mások is rövid idő alatt visszatértek a száműzetésből és politikai szerepet vállaltak a megye életében. A köznemesek megtarthatták birtokaikat. Éltek a fegyverváltság adta lehetőséggel, melynek során a fegyverrel visszaszerzett területek a török alóli felszabadító háborúk után, a magyar kamarának fizetett váltságdíj ellenében, megválthatták. Nógrád megye 1703-ban nyolcezer forinttal és ezerkétszáz mérő búzával fizetett. Az országban seregestül megjelenő külföldiek közül így kevesen jutottak itt megyei jószághoz.
A salgói uradalom a gróf Wolkra családé, Dévény a Koháryak és Zichyek, a somoskői a Péterffy család tulajdona lett. A Habsburgok udvari emberei közül a Grassalkovich és a Hellenbach família jutott Nógrádban birtokokhoz. A Karancsságban a Koháryak, Szécsényben a Forgáchok, Bujákon az Esterházyak, a megye északi részén a Balassák maradtak a föld urai. A köznemesség a dél-nógrádi részeken stabilizálta gazdasági helyzetét, és tevékeny részt vállalt a megyei közigazgatás irányításából.
A hollókői várat a XVIII. század elején négy helyi lakos őrizte: Szabó György, Gondos Mátyás, Nagy Oszkár és Krikk Lőrincz. Szolgálatuk pontos határdátumait nem ismerjük, azt viszont tudjuk, hogy a szatmári béke után, 1711-ben, az erődítményt bontani kezdték, ennek a műveletnek a bejárat, hidak és egyes falszakaszok estek áldozatul. A vár teljes lerombolása szerencsére elmaradt. Az 1718-ból fennmaradt összeírás azonban már romként említi. Szomorúan kellett tudomásul venni, hogy a dicső harcokat átélt erőd, melynek gazdái az ország jelesei voltak, többé már nem funkcionál. Az az építmény – és intézmény –, amely a XVIII. század elejéig meghatározta a település rangját.
És magáról a faluról sem állíthatjuk immár, hogy bármilyen tekintetben rangos volna. A váralján, a településen 1715-ben mindössze három magyar háztartást írtak össze. A részletes összeírások szerint ez idő tájt a kisebb falvakban is öt–tizenöt család élt. A megyében ebben az évkörben a hollókőihez hasonló hatások következményeit mutatják egyébként a számok: Nógrádban 2764 ház állt, a lakosság lélekszáma pedig alig haladta meg a húszezret.
A nagybirtokosok az északi megyékből, Árvából, Zólyomból, Nyitrából hívtak be jobbágyokat a gyéren lakott területek benépesítésére. A Hollókőhöz közeli Rimócon például szláv bevándorlókkal találkozhatunk. A váci püspök birtokaira németek költöznek be: Verőcére, Kosdra, Szendehelyre.
A hódoltság korában jelentős szerephez jutott a rideg állattartás, ennek helyébe a XVIII. században fokozatosan a gabonakereskedelem lépett.
A dél-nógrádi parasztság a szántást és a vetést végezte. A kaszálást, aratást és a cséplést – terményrészesedés ellenében – észak-nógrádi szlovákok vállalták.
A parasztság a lovat és a szarvasmarhát a maga számára, a juhot és a disznót pedig eladásra tenyésztette. Az 1715 és 1720 közötti összeírás, valamint Bél Mátyás leírása kiemeli a nógrádi erdőkben folyó sertéstenyésztés jelentőségét, ez volt a fő jövedelemforrás az itt élők számára. Ezek a megállapítások Hollókőre is érvényesek. Ezzel párhuzamosan a szőlő- és gyümölcstermelés kap egyre fontosabb szerepet a megyében.
Az ipari fejlődés elkerüli a településeket: Szécsény, Balassagyarmat, Nógrád, Nagyoroszi, Pásztó ugyan mezővárosok, de nem látszik rajtuk a városias jelleg. Az 1720-as összeírás Hollókőt nemesi községként említi. A kisnemeseknek nem kellett adót fizetniük, mentesültek a katonaság elszállásolásának kötelezettsége alól, házuk kúriának minősült, telkeik elkülönülnek a jobbágyokéitól.
III. Károly 1740-ben halt meg. Az ezt követő örökösödési háborúban a magyarok Mária Teréziát támogatták, az 1741-es országgyűlésen „életüket és vérüket” ajánlották fel a birodalom megmentésére. A királynő reformintézkedésekkel igyekezett az uralkodó és az állam erejét erősíteni. Megpróbálta az egyház és a világi főurak hatalmát visszaszorítani, a jobbágyság főuraikkal szembeni védelmét biztosítani.
A nemesek megadóztatásának tervét az országgyűlés elvetette. A királynő intézkedéseit ettől kezdve rendeleti úton hajtotta végre. 1767-ben a jobbágyok szolgáltatásait és robotterhét az úrbéri pátenssel szabályozta. A rendelet megszüntette a föld népének röghöz kötöttségét, és meghatározta a jobbágytelek nagyságát. A külső telek után a kilenced, néhány juh, szárnyas, egy forint fejadó és meghatározott robot a kötelezés. A robot mértéke egy egész telek után, igával, 52 nap volt, amit a földesúr kérése szerint a majorsági vagy saját művelésű földön kellett elvégezni. A jobbágyok az építkezéseikhez szükséges fát ingyen kaphatták a földesúr erdeiből (faizás) viszont egy öl fát ebből a földesúr udvarába voltak kötelesek szállítani. A vadászat és a halászat a földesúr joga maradt, szőlővidéken a földesúr is részesült termésből. A jobbágy a bort a falu kocsmájában Szent Mihály naptól Szent György napig kimérhette. Fizette az egyházi tizedet, az állami hadi adót, a házadót, és katonai szolgálat teljesítésére is kötelezték.
Mária Terézia 1777-ben kiadta az oktatásügyet szabályozó rendeletét, a Ratio Educationist. Az 1770–1772-es évből fennmaradt a Nógrád Megyei Levéltárban egy összeírás, amely a paraszti művelődés világába nyújt betekintést. Eszerint a szécsényi járásban fekvő Hollókőn 1772-ben nem volt tanító. Több település vallott úgy, hogy nem tudnak tanítót tartani, így Szalmatercs, Told, Kishartyány, Kutasó. Sipekre például Ságújfaluról járt át egy pedagógus, Gecén viszont nem tartottak igényt erre a szolgálatra.
A Nógrád megyei köznemesség nem lelkesedett a királynőért. Valószínűleg ez az oka, hogy Mária Terézia legbizalmasabb emberét, Grassalkovich Antalt nevezte ki 1751-ben Nógrád megye főispánjának.
Ezekben az években Forgách Miklós és János, Haller Samu tábornok, illetve a Kamocsay család birtokolja a hollókői határt.
A XVIII. század végéről, 1782-ből, fennmaradt a Münosmejer-féle felmérés Hollókőről, amelyből kiolvasható, hogy a falu egyutcás, soros település volt. A falutól keletre szőlőket tüntettek fel, délnyugatra emelkedett a vár, kelet felé pedig, néhány házával feküdt Szun (Zsuny) község. A közbülső területeken a rajz erdőt jelez.
E korból maradt fent Vályi András (1764–1801) Magyarországról készített leírása (1799). Munkájában a földrajztudós, aki a pesti egyetemen magyar nyelvet és irodalmat tanított, ismerteti az ország településeit. Sorai a község váráról a következőképpen hangzanak: „Hajdani omladozott vár Nógrád Vármegyében fekszik magas hegyek között, mellyek között nevezetesebb Gondossár hegye MDLII-ben az Ozmanok, járma alá jutott, és 41 esztendeig birtokokban vala; az után 1663-ban pedig ismét hatalmok alá hódították, s 20 esztendeig vala jármok alatt; annak utánna pedig innen a lengyelek segedelmével kiüzetetvén omladozásában hagyatott.”
A faluról a következő leírást adja: „Magyar falu Nógrád megyében földes urai G. Forgách és Berényi Uraságok, lakósai katolikusok, fekszik a leírt Várhoz közel, Szécsényhez pedig egy mérföldnyire, Lótznak filiája, határjában fája, erdeje, legelője, malma van, földgye közép termékenységű, piatzozása közel.”
A falu életében, megélhetésében nagy szerepe volt az erdőnek, ahol intenzív fakitermelés folyt. A legelő állattartásra utal, malma gabonatermelést jelez. Piacra is jutott a terményekből, ha éppen többet sikerült megtermelni. A helyzet az 1715-ben leírt három háztartáshoz, a falu drámai szegénységéhez viszonyítva jelentősen javult. Magyar faluról van szó, itt betelepítés nem történt. Katolikus híveivel Lóchoz – a mai Nagylóchoz – kapcsolódott. Templomáról nincs említés.
Az 1792 és 1815 között hosszan elnyúló hatalmi harcok – többek között a napóleoni háborúk – Európában a mezőgazdaság fellendülését eredményeztek. Megnőtt az agrártermékek iránti kereslet, ez felverte az árakat. Az igazi fellendülés a XIX. század első éveiben következett be. 1791-ben például a búza ára Pesten, mázsánként tizenegy, 1812-ben már 145 pengő volt, a két világháború közötti pengőben számítva persze. A rozs, a zab ára is ebben az arányban nőtt.
Magyarország gabonaexportja a XVIII. század utolsó harmadában kétmillió pozsonyi mérő volt, az 1810-es években hárommillió mérő. A szarvasmarha-kivitel ezenközben elvesztette a jelentőségét. A konjunktúra a nagybirtokosokat arra ösztönözte, hogy a majorságaikon többet termeljenek. A XIX. század elején – már csak emiatt is – tovább folytatódott a parasztság földjeinek kisajátítása Nógrád megyében is. Az adatok szerint 8476 telkes jobbágy mellett 10 623 házas és házatlan zsellér családot tartottak számon ekkor a statisztikák. Az igaerő csökkent, ez az ökrök számából mérhető le. A szőlőtermelés a parasztság körében még jelentős volt. A gabona mellett főleg a bor biztosított kereseti lehetőséget. A dekonjunktúra idején, 1815 után is nagy mennyiségű búzát és zabot küldtek a majorságok Vácra, majd Pesten át Ausztriába. A másik felvevő út Losoncon át vezetett a felvidéki bányavárosokba és Morvaországba.
A napóleoni idők lezárulásával a gabonakereslet csökkent, az állattenyésztés fejlesztése került előtérbe. Jól jövedelmezett a gyapjú, amelyet már magyarországi manufaktúrákban is el lehetett adni. Itt kell megemlíteni a Forgáchok uradalmában működő gácsi posztóüzemet. Megindult a merinói juhfajták tenyésztése (Nagyoroszi, Kisterenye, Karancsság), és fellendült a szarvasmarhatartás is. A gabonát sok helyen szeszfőzéshez használták.
Az úgynevezett első reformországgyűlés 1825. szeptember 14-től 1827. augusztus 8-ig tartotta üléseit Pozsonyban.
A polgári-nemzeti átalakulás hajnala ez, az út innen egyenesen vezetett az ezekért a célokért vívott szabadságharchoz.
Nógrád megyében az 1830-as években érett meg a helyzet a polgári átalakulásra. A megye politikai életében ez idő tájt kaptak szerepet a liberális, a köznemesi származású Sréter János, Kacskovics Károly és Lajos, Kubinyi Ferenc és Ágoston. Közös munkájuk eredménye az 1834-ben alapított Nemzeti Intézet, a tanítóképző, amely a magyar nyelv művelését szolgálta. Kubinyi Ferenc az 1832-ben, 1836-ban és 1843-ban az országgyűléseken nógrádi követként vett részt. Ma az ő nevét viseli a szécsényi Forgách-kastélyban működő megyei múzeum régészeti osztálya.
A köznemesség jeles képviselője volt a megyében Mocsáry Antal, a megye monográfusa, aki kapcsolatban állt Kazinchyval és Fayjal is. Tudományos kutatómunka alapján írta meg összefoglaló művét, amelyet négy kötetben, 1826-ban adtak ki. „Holló-Kő-Várá”-val részletesen foglalkozik benne, leírja környezetét, összefoglalja történetét. Az erődítmény legkorábbi ábrázolását az ő munkájából ismerjük. Lenhardt és Lányi rézmetszete a várat északról ábrázolja. A Mocsáry leírásából idézett részlet a várnak a XIX. század elején jellemző állapotát mutatja be:
„…hogy ezen vár nem egyszerre, hanem szakaszonként építtetett, kitetszik az még ma is mert a közepe táján mintegy ötszögű torony maradványa látszik, melly igen ormótlan, szegmérték és minden jó rend nélkül való, s két külön kő-fallal van körül-kerítettve. Hogy ez időjártával megerősítetett, kitetszik a későbbi munkából. Dél-napnyugat, és éjszak felé fekvő részen győzhetetlen ezen vár a szikla meredeksége miatt. Egy hajításnyira napkelet felé egy kő-szikla vagyon, melly Gond-hegynek neveztetik még most is; ennek szomszédságában van a nálánál magasabb Sárhely, melly is nagy erdősségek között hosszan elterjed, s két oldalát mély völgyek kerítik. Ezen várnak omladékai között egy ideig némelly szegény lakósok tanyáztak, a kiknek a hegynek hajlásain könnyebb volt ugyan, de hosszabb is a felmenetek.
Ezen völgyet magas hegyek kerítik körül, nevezetesen délfelé a Hárs-Bértz, még ennél is magasabb a Fekete-hegy, és ehhez legközelebb lévő Babiki nevezetű, melly sűrű és hasznos erdőséggel van gazdagon megrakva. Éjszak felé Szöllő-hegyek látszottak, de nem nagyok, az akkori lakosoknak erejekhez képest, mellyekről az iratik, hogy bennek hajdan különös nagyságú szőllő szemek termettek.”
„…Ki volt legyen ezen vár építetője, azt nem lehet megbizonyítani, s a vár neve sem vezet bennünket valami hajdani nagy ember nevezetére. Ezen várnak még tsak külön határa sincsen, mert ez a Bátka nevezetű Puszta határában fekszik, melly egy részről G. Forgách, más részről pedig Szemerei maradéki jussainak tartozik…”
A XIX. század harmincas, negyvenes éveiben élénk gazdasági növekedés jellemzi Magyarországot, és a viták is a hasznosítható területek elkülönítéséről, az urasági, illetve az úrbéri erdők, legelők hasznosításának jogáról. Nő a majorsági földek területe. Szükség volt szabad munkaerőre is, így a megváltás szintén fontos kérdéssé vált. Ez önkéntes alapon történt, mert nagy anyagi megterheléssel járt azok számára, akiknek saját szabadságukat pénzért kellett megvásárolniuk.
A reformkor végén, 1847-ben jelent meg Fényes Elek Magyarország leírását tartalmazó munkája, melyben többek között Nógrád megyéről is képet ad a korabeli adatok alapján. Íme, néhány, a megye gazdasági életére vonatkozó gondolat: „...azon a megye egyhatoda hideg zordon, földjei kövesek és terméketlenek: ősi gabonát ritkán, tiszta búzát soha nem teremnek, fő termékük a zab, a burgonya stb. . Ellenben a déli részen a természet minden javaiban pazarlásig részesült, van búzája, bora, szénája, fája, gyümölcse bőséggel, s midön az északi tótok tökéletesen megérett szilvát is alig kapnak, akkor a déli helyiségek dinnyével, dohánnyal, gesztenyével, borral kereskedést űznek...”
A gabonaneműek közül tehát délen tiszta búzát, Balassagyarmatnál rozst termesztettek. Zabot északon, ott fordul elő a magjáért vetett hajdina vagy pohánka is. A kukoricát a déli részeken, a burgonyát a lencsével és a borsóval együtt főleg északon termesztik. Kendert, lent házi szükségletre termeltek. A dohány is sok helyen előfordul, így Becskén, Endrefalván, Patakon, Kisterenyén, Salgótarjánban. Sok a gyümölcs, de nem nemes fajták. Északon az alma, körte, cseresznye, szilva, délen a barack, dinnye, mandula, gesztenye a jellemző. Kiemeli a leírás Szécsény angol kertjét, Pulszky Ferenc parkját. Szőlő több helyen előfordult, a zamatosabb borok délen találhatóak, így például Kosdon, Szandaváralján, Penczen, Jobbágyiban.
Az állattenyésztésről azt írja Fényes Elek, hogy a juh abban a meghatározó. De a sertéstenyésztés is a gazdaság egyik fő ágát képezi. A bükk- és tölgyes erdők, valamint a jó kukoricatermés biztosította ehhez a kedvező feltételeket.
Nemesfémet nem, de kőszenet, ásványvizet több helyen találtak a megyében – tudjuk meg leírásából. Kézműveseket Losoncon, Tugáron, Gyarmaton, Füleken és Szécsényben említ. A füleki járásban található Poltár híres agyaglelőhellyel rendelkezett, ahol sok fazekas dolgozott.
A Fényes Elek szövegében kertjével szereplő Pulszky Ferenc 1814-ben, Eperjesen, jómódú evangélikus nemesi család gyermekeként született. Sokoldalú egyéniségét tükrözi, hogy részt vállalt a politikai életben, újságíróként tevékenykedett, foglakozott nyelvészettel, költészettel, régészettel.
Az 1842-ben, Walter Jolánnal kötött házassága révén anyagilag is kedvezőbb helyzetbe került. Ezután nyílt lehetősége arra, hogy 1845-ben a Forgách családtól megvásárolja a szécsényi uradalmat, ahol egészen 1848-ig élt.
E nevezetes évszám történelmi fordulatot hozott Magyarország életében. A kiváltságokat biztosító és a jobbágyrendszert fenntartó politika korszaka lezárult. Lehetőség nyílt a polgári állam megteremtésére, a nemzeti liberalizmus térhódítására és a gazdaság kapitalista átalakítására.
A magyar nemzeti mozgalom a liberális nemesség vezetésével követelte az önállóságot, de a Habsburg Monarchiától nem kívánt elszakadni.
A Habsburgok a pozsonyi országgyűlésen a bécsi, illetve a pesti forradalmak nyomására 1848 április 11-én elfogadták az úgynevezett „áprilisi törvényeket”. Ezek Magyarországnak polgári átalakulást, szélesebb önállóságot biztosítottak. A nemesi kiváltságok megszűntek, s ezzel együtt a parasztok földhöz kötöttsége, terhei is. A törvény a jobbágyság negyven százalékának a tulajdonába adta az általa használt úrbéri földeket, egyharmad részét az ország megművelt területének. Azok felett a földek felett, amelyek nem úrbéresek voltak (szőlők, irtványok), megmaradt a földesúr tulajdonjoga. A földek használatáért járó tartozás itt terhelte a parasztságot. A telekkel nem rendelkező jobbágyok, zsellérek pedig föld nélkül maradtak.
Hollókő lakói a török pusztítások után a növekvő lélekszám megélhetésének biztosítása végett irtani kezdték a szálas és cserjés erdőket, hogy minél több megművelésre alkalmas területet nyerjen. Az irtás után három évig semmit, azután pedig egyheted dézsmát kellett fizetniük. Mivel falunk határában főleg az irtványföldek a jellemzőek, az 1848. évi jobbágyfelszabadítás – hiszen ezekre a területekre nem terjedt ki – egyértelműen sújtotta a falut. Lakosai elvesztették a XVI. század óta szokásban lévő faizás jogát is, melynek révén a földesúr, saját szükségletük mértékéig, az erdőből biztosította számukra az épület- és tűzifát. A szőlődézsma is megmaradt. Hollókőn ötven hold szőlő volt ebben az időben, így ez a törvény jelentős mértékben érintette a falut. A település lakói levelet írtak az igazságügy-miniszterhez, hogy irtványföldjeiket tekintsék kultúrföldeknek, mert azokat nem a falu földesurától, a szécsényi Forgách családtól kapták, hanem maguk alakították ki saját használatukra. Táncsics Mihály vállalta a parasztok panaszának képviseletét, de próbálkozásai kudarcba fulladtak.
A művelt magyar közélet imert szereplői: Madách Imre és Pál, Prónay István és József, Lisznyai Damó Kálmán, Bérczy Károly, Szontagh Pál, Pulszky Ferenc jelentik a megyében a forradalom intellektuális bázisát. Szontagh és Pulszky kúriája szinte szellemi központtá válnak. Pulszky 1848-ban a pénzügyminisztérium, később a külügyminisztérium államtitkára lett. 1848 decemberében családjával menekülni kényszerült. Párizsba, majd Londonba került, ahol diplomáciai megbízatást is kapott.
Az 1849. április 14-én Debrecenben kihirdetett függetlenségi nyilatkozat külföldi elismertetését próbálta kicsikarni. Nyugat-Európa azonban nem támogatta Magyarországot. Egyedül maradt a két katonai nagyhatalommal, a Habsburgokkal és Oroszországgal szemben. Nógrádot 1849 júliusában érték el a kozák csapatok, feldúlták Losoncot, de Szécsény, amelyet az intervenció egy négyezres ármádiája szállt meg – vezénylő tisztjük a Pulszky-kastélyban –, megmenekült.
