Halványodó hagyományok
Halványodó hagyományok
A falu népének napi munkáját, családi eseményeit, gyászát kialakult szokásrend jellemzi, ennek gyökerei a pogányság idejére nyúlnak vissza.
A terhes asszony életét mágikus előírások szabályozták, amelyek felkészítették az anyaságra. Azt tartották például, hogy minél többet mozog, annál könnyebben szül. Ne egyen sokat – tanácsolták –, mert akkor nehéz lesz a szülés, mivel meghízik a gyerek. Tésztát ne egyen, hanem inkább sok rántott levest meg hagymát, mert akkor több teje lesz. Ha összenőtt kettős gyümölcsöt evett, azt mondták ikrei születnek majd. A terhességet nem tekintették rendkívüli állapotnak, az asszonyok ilyenkor is éppen úgy dolgoztak a mezőn, a parasztgazdaságban, mint máskor.
A század első felében még szokás volt, hogy a szülő asszonyt sátorlepedőbe tették. Ez a speciális darab része volt a leány kelengyéjének. A sarokban álló két szabad oldalra a födém gerendáira erősítették. Ami persze nem volt elég a rontás elhárítására, ezért más eljárásokat is alkalmaztak. A sátorlepedő felső sarkába foghagymát tettek, illetve fűzetlen tűt is szúrtak bele.
A szülő nő az avatásig (gyerekágy) a sátor alatt feküdt, amikor is a gyermeket a bába megmosdatta. Az avatás ideje alatt a bába járt gondozni a gyermeket, az anya addig nem nyúlt hozzá.
A koma és komaasszony szerepére a szülők általában a gyermekkori pajtásaikat kérték fel. Hollókőn a szülést követő vasárnap vitték a keresztszülők kereszteltetni a gyermeket. A szertartás után közös ebédet rendeztek, ahol tyúkhúslevest, bordás csíkot ettek. A palóc vidéken proszriknak nevezték a komaasszony által szervezett gyermekágyas ellátást. Ennek kialakult rendje volt. Hét napon át hétfélét vittek. Leveseket, tésztát, lepényt, rétest, herőkét, mákos ferentőt, bábacipót. Az ital jellemzően a mézes pálinka, de bor is került.
A hollókőiek ragaszkodtak a gyermekeikhez. Ha az udvaron dolgoztak, az eresz alá lepedőt kötöttek, és ebbe helyezték bele a kisbabát, aki így mindig láthatta a szüleit. A csecsemőket bélelt teknőbe fektették, ha a földeken dolgoztak, ezt a fára akasztották.
Más a házasság és más a szerelem. A szerelmet a fiatalok érzik, a házasságot az öregasszonyok kötik. A fertály házasodik a fertállyal, a házhely a házhellyel –vallották 1935-ben a hollókőiek.
A leánykérést sokszor a közvetítő asszony puhatolózása előzte meg. A hivatalos aktust kendőpakolásnak, kendőlakásnak nevezték. A vőlegény és annak keresztapja ment el a lányos házhoz megkérni a lány kezét. A menyasszonyjelölt csipkés kendőbe diót, vagy almát, szőlőt rakott. Ez volt a jegykendő, amelyet elvitt a vőlegény. Ehhez bokrétát is készítettek. Egy hét múlva a vőlegény anyja üresen hozta vissza a kendőt.
A hivatalos jegyespár a plébánián is bejelentette a házasodási szándékát, amelyet három vasárnapon keresztül a templomban kihirdettek. A lakodalom előtt egy héttel ment el a jegyespár – ahogy mondták – hívogatni a vendégeket. Régen még a lagzi előtt való este is elmentek a közeli rokonokat, pajtásaikat meghívni.
A lakodalom reggelén a vendégek odavitték az ajándékokat, húsokat, süteményeket. Régebben az ágyvitelnek nevezett ceremónia keretében ekkor vitték át a leány hozományát is a vőlegény házába.
Valaha a lakodalmaknak szigorú rendje volt. A délelőtti órákban esküdtek, az esküvő után a vőlegény és a menyasszony is saját otthonába ment, ezután került sor a menyasszonyi háznál a kiadóra. A vőlegény a vőfélyeivel és a násznagyával, a nyoszolyólányokkal és a többi vendéggel cigányok kíséretében vonult a lányos házhoz. A menyasszony búcsúztatását az ő násznagya kezdte meg. A menyasszony fogadásakor az anyósa az ajtóban egy egész kenyérrel és egy tányér mézzel várta. A menyasszony levágott a kenyérből, belemártotta a mézbe, aztán a vőlegényt megkínálta vele. Azért, hogy olyan édes életük legyen, mint a méz. A nagy vacsorán a fiatal pár egy tálból evett, külön evőeszközökkel, hogy jobban szeressék egymást. Mézes pálinkát ittak, amikor a menyasszonytáncot ropták, és reggel is, amikor az új menyecskéről lekerült a párta, hogy főkötőt tegyenek a fejére.
A lakodalom záró részét képezte az örömkalács kínálása. A kerek kalácsot – amit a menyasszony házában sütöttek –, tetején ferentővel, „tubókákkal” és hatvan-hetven centiméteres vékony nyárfaágakkal díszítették. (A menyasszony kikérése után ezt a vőlegény első vőfélye vitte a feje tetején a lakodalom helyszínére.) Ezenkívül több feldíszített ágat is készítettek, amelyeket süteménnyel, papírzsinórokkal és masnikkal ékesítettek. Reggel a násznagy köszöntése után a menyasszonnyal együtt osztották ki a vendégeknek az örömkalácsot és az ágakat.
A középkorban a halottakat a templom körül temették el. Mária Terézia 1777. évi pátense játszott közre ennek a szokásnak a megszűnésében. A temetők ekkor a falu határába kerültek. Hollókőn a település délkeleti részére. Az 1950-es években még jellemző temetési szokásokról emlékezünk a következőkben.
A halottat a szobában ravatalozták fel. A koporsóba gyaluforgácsot tettek. Az elhunytat szépen felöltöztették, kezébe imakönyvet, olvasót, kiskendőt helyeztek. Este került sor a halottvirrasztásra. A sírt a közvetlen barátok, ismerősök, rokonok ásták. Lobogókat, kereszteket vittek a temetési menetben.
Hollókő népének gazdag muzikalitását példázza a siratóénekek helyi kultusza, a halottsiratás. A család a koporsóra borulva siratta az elhunytat. A szöveg rögtönzött, de kialakultak bizonyos típusok, aszerint, hogy kit sirattak, házastársat, gyermeket, szülőt.
A temetést tor követte, ezen mindenki részt vett, aki a hagyományos eseménysor lebonyolításában segített. Az ételt nem a halottas háznál készítették el, mert ott nem gyújthattak tüzet. A szomszédban főztek babot, lepényt sütöttek. Egy üres tányért és egy kanalat az asztal sarkára helyeztek, azt mondták, ha hazajön a lélek, jusson neki is. A nagy ünnepnapok délutánján is siratták a kedves halottat.
A férfiak ügyesen bántak Hollókőn a fával, a közeli erdő ajándékával. Jó nevű fafaragó művészek ma is akadnak a településen. Kelemen Ferenc például, akinek a tárgyaiból a falu egyik házában kiállítást is berendeztek.
Az év kiemelkedő munkanapjaként tartották számon az aratást. Az aratógazda a munkálatok megkezdése előtt tárgyalt az urasággal, hogy a termésnek hányad részét kapják meg és hányadára dolgoznak, így voltak köztük egész és félrészesek. Erről szerződés készült. Húsz pár arató alkalmazását tartották elegendőnek. Ezután mentek el az emberek a gazdához ajánlkozni. Azok is, akiknek csupán egy hold földjük volt, ők ezzel a munkával az évi kenyerüket tudták megkeresni.
Az aratás előtt áldomást kaptak az uraságtól. Kaszát, gereblyét tartva, énekszóval indultak dolgozni, miközben a legények vesszővel verték a kaszát. Az aratás sokszor Szent István napjáig is elhúzódott. Húsz hold aratása után a munkás tíz mázsát kaphatott a betakarított terményből.
Az aratógazda volt a belső gazda, a tarló gazda a külső részen kellett hogy legyen. A belső gazda intézte a vacsorát, az ebédet és gondoskodott a mezőn dolgozók vízellátásáról. Az arató gazdaasszony főzött, általában levest és valami tésztafélét. Reggel pedig kenyeret sütött. Az aratás végét birkagulyással ünnepelték.
Aratókoszorú is készült, amelyet a marokszedők fontak virágos kenderből, gyékényből, búzakalászból, néha papírrózsákat is a szálak közé igazítva. A legények délelőtt tíz órakor gyülekeztek az aratógazdánál. Az emberek a házban borozgattak, a leányok az udvaron maradtak és énekeltek. Sütöttek, főztek, cigányt hoztak muzsikálni. Délben felköszöntötték a koszorút, amelyet két marokszedőlány vitt egy rúdon. A felköszöntőt az aratógazda mondta. Az uraság a családjával együtt az ajtóban fogadta őket. A koszorú átvétele után a gazda szeme közé vizet loccsintottak. A vízzel való leöntés bőségvarázslást, esővarázslást jelentett. A fáradságos munkát vidám mulatozás követte, magyar csárdást táncoltak.
A hollókői asszonyok a kender feldolgozásán, a szövésen túl a pompázatos népviselet kialakításában, varrásában is maradandót alkottak. A hollókői kenderföldek a falu nyugati részén, a Rimóc felé vezető földúttól északra feküdtek. A megmunkálás menetét az 1937. és az 1959. évi gyűjtések őrizték meg a közemlékezet számára.
Minden háznál vetettek kendert – abroszból. Zsófia napján, tizenkét hét után történt meg a beporzás, vagyis lett sárga a növény, ekkor kellett elkezdeni nőni. Kis markonként vagy alul szálanként tépték, kévékbe kötözték és eláztatták. Nehezékül követ is helyeztek rá. Két hét után kimosták, kiszárították, majd törő alá került: lábbal hajtott törőben forgatták. Ezután tilolták, ilyen eszköze mindenkinek volt. Az összetört, fás szilánkok eltávolításával következhetett a kenderpuhítás: morzsolták a növényt. A faluban három morzsolót tartottak számon 1959-ben. A morzsoló használatáért a fizetség egy fő kender volt (három marok ad ki egy főt). A munkálatok végén gerebenezték és rostfésülték a szálat.
A felágyazott kendert guzsalyról fonták. A kész fonal motringokba került, ezeket mosták, szárították és gombolyították. A szövésben felvetették a fonalat, majd a láncfonalat szövőszékre helyezték. A hatéves kislány is már elkezdett kócon fonni tanulni, tízéves korától pedig már hasznos munkaként végezte.
Ősszel, betakarítás után, kezdődött el a fonás, egy héten öt napot fontak. „A legfájinabb asszony, aki Szent Mártonig megcsiná (túl van a tiloláson), három napokig megfon és húsvét előtt megsző” – mondták.
A fonóház volt az a hely, ahol az asszonyok és a lányok téli estéken szívesen összejöttek, hébe-hóba a legények is eljártak ide. Egy idős néne felügyelete alatt dolgoztak a lányok. Sok szép ének elhangzott a fonóházban. Később, 1959-ben, már főleg csak a lányok jártak fonóba, az asszonyok otthon dolgoztak. A lányok bizonyos alkalmakkor malomkalácsot vittek magukkal, így például Luca napján is. Szent István vagy karácsony böjtjén kártyázni mentek, ekkor kalácsot nem sütöttek. A fonóházakak, kukoricafosztók, a bab- és mákfejtők voltak azok a helyek, ahol a fiatalság szívesen összejött. Ezek a szokások az 1950-es években szűntek meg a faluban.
Kenderfonálból készültek a zsákok, ponyvák, szalmazsákok, lepedők, abroszok, kendők és a ruhaneműk egy része is. Az utóbbiak többségét a legfinomabb szálú kenderből készítették.
A palóc viseletre vonatkozóan csak a XVIII. századtól maradtak fent adatok. A szécsényi uradalom – mint azt már többször tárgyaltuk – a Forgách családé volt a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig, az övék Nagylóc, Rimóc, Varsány, Sipek és Hollókő is. A cselédbéres szerződések azt tükrözik, hogy a szécsényi uradalomban dolgozók ruha-, posztó- és vászonneműt kaptak konvencióba. Sőt új csizma is szerepel a bér tételei között.
Az említett öt falu viseletét hollókői néven is említik, mivel azok egymáshoz nagyon hasonlóak.
A teljes viselet az 1870-es és 1880-as években alakulhatott ki. A fiúk szűk fekete nadrágot, rövid kis kabátot hordtak, a mellényüket pityke és hímzés is díszítette. A kicsi, kúp alakú pitykék a gombolás mellett kifelé ágaztak el. Széles fekete színű szakácskájuk volt, kötényüket széles tarka szalaggal kötötték fel a derekuk alatt. Csizmát viseltek hozzá. Ez volt a vasárnapi viseletük, amihez a fejükön kis pörgekalapot hordtak, körül szalaggal, hátul bokorra kötve. A szalag mellé néha madártollat is tűztek.
A lányok viselete: simított kézivarrásos, bíbor, vagy áttört csipke ingváll, térdig érő rövid szoknyával. Ezek hátul rövidültek. A vállukra, derekukra kasmir-bíbor vagy fekete klottkendőt kötöttek, amely hátul széles masniban végződött.
A szoknyák száma az alkalomtól függően és a kortól változott. Munkához kettőt használtak a középkoru asszonyok. Ünnepeken egy lány a keményített alsószoknyákból esetenként 18–24 darabot is felvett. Ezek fölé egy nagyobb, sima kötényt – kecelét – és egy kisebb hímzett kötényt, az úgynevezett szakácskát kötötték. A lábukon rézszögekkel kivert csizmát, a nyakukon galárist – öt-hat soros gyöngyöt – hordtak.
Nagy ünnepeken, így például vízkeresztkor, gyertyaszentelőkor, a húsvét utáni fehérvasárnapon, úrnapkor, Péter-Pál idején, Szent Istvánkor a leányok fehérbe öltöztek. A hajukban lévő pántlika és a szakácskájuk is fehér volt.
A hollókői lányok a hajukat teljesen egyedien fésülték: vrekocsba (varkocsba) fonták, középen elválasztották, és erre merőlegesen még egy választékot készítettek, ezt a fülük mögött hátravezették, szalagokba és három ágba fonták a tarkójukon. A fonat végét szalagcsokor zárta, ezt hívták bukornak.
Az asszonyok kontyba rakták a hajukat, erre tették a féketőt, amelyet színes szalagokkal és fényes üveggyöngyökkel díszítettek. Fölé került a homlokkötő, ezt a konty alatt csomózták meg, és elöl a homlokuk közepéig húzták. Erre került az úgynevezett menyecske, az átlósan összehajtott kendő. A színes szalagok és a fékető üveggyöngyei azért látszódtak. Egy menyecske az összeállítást harmincéves koráig viselte, azután a színei fokozatosan halványodtak, míg végül időskorára már a fekete szín uralta az öltözéket.
A csizma mellett az egyik legdrágább viseleti darab a ködmön volt, amelyet később a barnára festett bőrmellény, a cucaj váltott fel. Az 1940–1950-es évekig viselték ezt a hollókői gazdalányok. Szécsényben szűcs készítette, a darabokat hímezték is.
A régi férfiviselet hétköznapi darabjai kendervászonból, az ünneplői félpamutból készültek, mely utóbbiakat elöl fehér hímzéssel díszítették. Az inget a gatyába kötötték. Mindennapi viselet volt a szakácska. Télen csizmát, nyáron bocskort viseltek. Ünnepen, hűvös időben, posztólajbit (posztómellényt) hordtak. A tehetősebbek bundával, a közepesen gazdag parasztok cifra ködmönökkel védték magukat a hideg ellen. Az értékes felsőruháért a távolabbi városokba kellett utazniuk.
A viselet alakulására a történelmi változások is hatással voltak, elsősorban az első, majd a második világháború. Hollókőn az 1960-as években kezdték letenni a színpompás öltözéket. Teljesen nem tűnt el, gondosan őrizték a díszes ruhadarabokat, azok, akiknek a birtokában volt. De ezután már csak ünnepi alkalmakkor, a faluba látogató turisták kedvéért, vendégek fogadásakor öltötték fel.
Hollókő, ez a forgalmas településektől távol eső, nehezen megközelíthető, zárt és festői természeti környezetben élő település nemcsak a mindennapok hagyományainak makacs továbbéltetőjeként ismert, de megemlegették mindig szegénysége miatt is. Ez tartotta takarékon szellemi életét is. Iskolaszék, gazdatanács ugyan működik, s vannak a községnek alkalmazottai, de postája például a legmodernebb időkig nem volt, a küldeményeket hetente kétszer a kisbíró hordta ki. Az ő, illetve a kondás és a gulyás fenntartásának költségét a falu lakói fizették, és ezek az alkalmazottak közülük is kerültek ki. A község papja hetente, jegyzője évenként egyszer jött a faluba. Egyetlen tanítója osztatlan iskolában oktatott, fizetése párpénzekből származott. Orvos és védőnő legközelebb Szécsényben rendelt. Az egyetlen városi ember a településen a bíró, aki évi száznegyven pengő fizetést kapott. Feladata a község rendjének ellenőrzése volt, munkájában a kisbíró segítette.
A tanító tudása révén szerzett tekintélyt a faluban. A gyermekek oktatása mellett a település kulturális életének a megszervezése is a vállán nyugodott. 1920-ban a fiatalok színdarabokat adtak elő, 1934-re megalakult a helyi Gyöngyösbokréta mozgalom, tizenhat ifjú taggal. Budapesten is szerepeltek, ahol egy hollókői fonóházjelenetet adtak elő szép énekek kíséretében, egyéni viseletük is nagy sikert aratott.
A faluban a bíró és a tanító rendelkezett gazdagabb könyvtárral. A helybeliek állították: ők nem érnek rá olvasni, sok a munkájuk. Télen rövidek voltak az esték, a petróleumlámpa pedig igen drága. Sokszor évekig nem volt tanítójuk, az idősebbek egy-egy korosztálya sem írni, sem olvasni nem tanult meg.
Miről álmodott 1956-ban a hollókőiek nagy része? Arról, hogy legyen rádiójuk, mozijuk, könyvtáruk, jó színielőadásokat hallhassanak. Kultúrotthont is szerettek volna. Balassagyarmatra is többször eljutottak és örültek, hogy régi tárgyaikat, a múzeumban szeretettel őrzik. Érdeklődtek a régészeti munkálatok iránt is.
Hollókő helyzete az 1960-as évektől változott meg alapvetően. A falu lakóinak álmai sok tekintetben valóra váltak. Iskolájában ekkor már három tanterem működött, százötven diákot befogadó osztályokkal. Kultúrotthon épült, mozi működött, könyvtárának állománya elérte az 1278 kötetet, 168-an látogatták. Rádióra 146 fő, televízióra 49 fő fizetett elő. Fokozatosan kiépült a falu infrastruktúrája.
Ma a régi időket idéző, azóta helyreállított házakban működik a polgármesteri hivatal, a posta, az orvosi rendelő, az óvoda, az öregek napközi otthona, két étterem és öt turistaház. A hajdani mesterségek ápolását, oktatását szolgálja a Szövőház, a Fazekasház és a Fazekasműhely. A régi épületekben kapott helyet a Falumúzeum, a Postamúzeum és a tájvédelmi kiállítás is, valamint Ács Irén fotóművész, illetve Kelemen Ferenc fafaragó kiállítása. Látványos és hiteles remekeket árul a Pajtakert népművészeti üzlet, az Udvarház Galéria és népművészeti bolt, akárcsak az úgynevezett Míves Ház.
A hagyományok ápolásában külön említést érdemel a hollókői asszonykórus, amely korábban a Repülj páva vetélkedőn első helyezést ért el. Az eredeti, hiteles népviselet és a gazdag népdalkincs ápolásában maradandó értékeket mentettek meg. A nevezetes egyházi ünnepeken, húsvétkor, úrnapján, karácsonykor szívesen látják az odaérkező vendégeket, akik ilyenkor megismerkedhetnek a falu hagyományaival, népszokásaival.
Gyermekek ringőben (Palotay Gertrúd, 1930.)
Aratókoszorú átadása a bírónál (Gönyei Sándor, 1930?)
Idős asszony a ház udvarán (Kornis Péter, 1959.)
A hollókői asszonykórus előadása (Fejős Zoltán, 1983.)
