Negyvennyolc emlékezete | Száz Magyar Falu

Negyvennyolc emlékezete

A század legnagyobb hadvezére, Napóleon felzaklatta az egész Európát. Magyarországot kiáltványai ellenére sem sikerült felkelésre lázítania, ezért seregével bevonult hazánk területére. Az 1809. évi hadjárata során a Szigetközön haladtak át hadai Győr felé nyomulva. Útjuk emlékét őrzi Kisbodak határában a Francia-kereszt, a Hédervárnál lévő Francia-lapos és a Darnózseli határában álló emlékmű. A darnói plébánia feljegyzéseiben, Szentmihályfalvi Ignác plébános tollából naplószerűen értesülünk a történtekről. Bár a leírások Darnóra vonatkoznak, minden bizonnyal Héderváron is hasonló események történtek. A felvonulások egy napon belül érintették a két helységet.

1809. június 12-én érkezett Napóleon, és vonult át seregeivel a falvakon. A legnagyobb gondot neki is és a lakosságnak is a had élelmezése jelentette. A katonák több hónapos ittlétük idején rendszeresen rekviráltak, Héderváron július 2-án. Egy seregtest érkezett a Dunán is, valószínűleg, a remetei malmoknál kötöttek ki és szálltak partra.

A Győrnél megvívott csata – június 14. – után megkezdték a visszavonulást, de csak hónapok múltán, november 17-én hagyta el az utolsó francia katona is a környéket. A Francia-lapos a Győr felé eső faluhatárban található, és annak emlékét őrzi, hogy Napóleon katonái itt építettek ki állásokat, sáncokat.

A francia sereg kivonulása után sem élhettek nyugalomban, egy újabb katasztrófa sújtotta a vidéket. Az 1831–32. évi kolera jelentette talán e korszak utolsó nagy csapását. A kirendelt királyi biztos, gróf Zichy Henrik egészségügyi kordont állíttatott fel a Mosoni-Duna vonalán Győrig, valamint Moson és Győr megye határán, a Novák–Hédervár vonalon. Rendkívüli adókat vetettek ki, gróf Viczay 99 forintot és hat krajcárt volt köteles fizetni. Betiltották a heti piacokat, vásárokat, az egyházi búcsújárásokat, körmeneteket.

A magyar forradalom és szabadságharc hédervári történései kapcsolódnak az országos vonatkozású és természetesen Győrhöz kötődő – azaz a környék és a régió központjának – eseményeihez. A horvátok az 1848. szeptember 29-i pákozdi vereségük, illetve visszavonulásuk után, október 4-én hagyták el a várost. A Héderváron átvonuló horvát csapatok zsákmányként vitték el Viczay Károly összecsomagolt fegyvergyűjteményét, és hiába kérte a gróf, nem sikerült visszaszereznie Jellasics horvát bántól.

Bő két hónap után, 1848. december 19-én Kossuth Lajos levélben fordult Viczay Károlyhoz az úgynevezett fegyvergyűjtemény ügyében: „Tudomásunkra jutott, hogy Méltóságodnak birtokában mintegy 700 vadászfegyver van. A hazának most mindenek felett fegyverre van szüksége, s az e részbeni országos szükség fedezete iránt a Honvédelmi Bizottmány senkinél nagyobb készségre nem számolhatna, mint Méltóságodnál, kit… rendíthetetlen hazafiságánál fogva, régóta a polgári szabadság bajnokai közé számít a haza. Engedje… Gróf úr, megkérnünk… említett fegyvereit a haza szolgálatjára Lukács Sándor győri kormánybiztos úrnak ide, Pestre szállítása végett átadni szíveskedjék.” Lukács Sándor felajánlotta a fegyverek árának kifizetését, és egyben felhívta a gróf figyelmét „néhány száz főből álló szabad gerilla vadászcsoport” felállítására.

Fegyver már nem volt, a szabadcsapat szervezése is elmaradt. Viszont a dunántúli önkéntes mozgó nemzetőrség második zászlóalj első századának parancsnoka, Kosztolányi Móric december 23-án arról tudósít, hogy egységéből öt hédervári megszökött, név szerint Gózan Ignác, Törekes István, Boros János, Mikola László és Szabó János. Talán az volt a baj a hédervári nemzetőrökkel és egyáltalán a nemzetőrség szervezésével, hogy az uradalom igazi vezetője, a Héderváry család feje, Viczay Héder, nem itt, hanem lósi birtokán tartózkodott, és szervezte a Sopron megyei nemzetőrséget. Az itt élő Károly gróf pedig mint császári-királyi kamarás az ellenséghez húzott.

Győrt 1848. december 31-én szállták meg az osztrákok, Poeltenberg Ernő csak 1849. május 1-jén foglalta vissza. A Szigetközt május 3-án derítették fel a magyar csapatok, az osztrákok Hédervárig vonultak. A következő nap, május 4-én a felderítő csapatok jelentették, hogy a községet még mindig az osztrákok lovascsapata őrzi. Május 6-án az ellenség Hédervárról Győrzámolyon át egészen Győrújfaluig nyomult, és csak itt sikerült megállítani előretörésüket, majd visszaüldözni őket Hédervárra. Május 7-re kiderült, hogy az osztrák csapatok előőrsei Szigetközben Hédervár és Ráró között állnak. A hírszerzők szerint itt állomásozott két zászlóalj gyalogság, három század lovasság, kilenc löveg és négy röppentyű. Május 11-ig nem változott a helyzet, ekkor viszont a császári csapatok Dunaszegnél három osztály lovassággal és három löveggel próbáltak előrenyomulni. A lendületes előretörés után azonban újra visszaszorították őket Hédervárra.

A kialakult helyzetről Töltényi Miklós állami rendőrfelügyelő május 27-én tett jelentést Szemere Bertalan belügyminiszternek: „Az ellenség Lipótvárra támaszkodó balszárnyával; közép- vagy derékhadával Csallóközben és Szigetközben [áll]. Elő őrei innen Hédervár (hol hivatalos tudósítás szerint az ausztriai császár is volt), Öttevény, Liben [Lébény]… körül állanak… Lukács Sándor május 31-i jelentése szerint Hédervárt és vidékét még mindig az ellenség tartotta megszállva.”

Számottevő változásra június 14-ig nem is került sor, ekkor Klapka tábornok parancsára hajtottak végre felderítést Öttevény és Hédervár térségében.

A héderváriak részvételéről elsősorban a sorozási jegyzőkönyvekből értesülhetünk. 1848. szeptember 28-án Hívó Jánost, október 17-én Szigeti Györgyöt, Mészáros Mihályt, Hegyi Jánost, Horváth Istvánt, október 19-én Molnár Pált, Tóth Jánost, Tóth Mihályt, 20-án Hellerszeder Jánost, november 7-én Pintér Jánost, november 14-én Pápa Ferencet, november 25-én Agg Ferencet, Rákász Mihályt, Baranyai Mártont sorozták.

Meg kell említeni a mezővárosi elöljáróság 1850. január 31-i jelentését is. Ebben a csornai ütközetben szerzett sebesülésében Pápán elhunyt Hívó Jánosról, a szabályos császári és királyi kormánytól kapott elbocsátó levéllel rendelkező Horváth Istvánról, a Héderváron Pusztai Istvánnál szolgáló Pintér Jánosról, a császári hadseregben szolgáló Hegyi Jánosról, Szigeti Györgyről és Schwarz Náthánról emlékeztek meg. Továbbá a Komáromból jött, elbocsátó levéllel rendelkező, de már elvándorolt szabólegényről, Mészáros Mihályról, az ismeretlen helyen tartózkodó Molnár Pálról, Tóth Mihály Jánosról és Tóth József Mártonról, valamint a helyben szolgáló Pápa Ferenc lakatosról.

A 48-as honvédsereg jeles kutatójának, Bona Gábornak győri tanulmányában bukkantunk rá – a helyi iratokban nem szereplő – Schuster Ignác hadnagy nevére. Héderváron született 1824-ben. Apja az uradalom főerdésze volt. Katonaiskolát végzett, 1846-tól alhadnagy, majd a honvédsereg tagjaként 1848 októberétől hadnagy. A Vácott szerveződő 49. zászlóaljban már százados volt. A világosi fegyverletételig zászlóaljparancsnokként vezette a 17. határőrezredet. Aradon tizenkét évre ítélték, fogságát a munkácsi várbörtönben töltötte. 1852-ben kegyelmet kapott, a Pozsony Megyei Honvédegylet tagja volt.

A szabadságharc leverését követő években a magyar hazafias nemesség ellenállást tanúsított az elnyomó osztrák kormányzattal, az önkényuralommal szemben. Elgondolkodtató azonban az a tény, hogy 1850. szeptemberében az uraság, Viczay Károly „mint cs. [császári] kir. [királyi] kamarás” száz forintot ajánlott fel a Haynau Alapítványra…

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc legjelentősebb eredménye az 1848. évi 9. törvénycikkely megalkotása, azaz a jobbágyfelszabadítás volt. A parasztok tulajdonosai lettek úrbéres földjeiknek. A birtok legnagyobb részét azonban persze az uradalom tartotta meg. A kisbirtokos nem lehetett versenyképes, ingatlanát felvásárolták.

Fényes Elek 1851-ben jelentős népességnövekedést tapasztalt: 925 katolikus mellett három evangélikus, tizenkét zsidó és egy óhitű élt a faluban. Az uradalomról viszont csak „a mosonyi Duna mellett elnyúló igen szép fáczányos kertet”, a szomszédjában lévő gyönyörű erdőt tartotta érdemesnek megemlíteni és egy keveset szólt a nováki pusztán lévő nagy urasági majorságról, a nemesített birkatenyésztésről, a svájci és tiroli tehenészetről. Kiemelte még, hogy „földje termékeny, jó búzát, rozsot, káposztát terem”.

A hédervári határban 1038 holdat művelt névleg az uradalom, ténylegesen ebből maga csak 621 holdat, a többit haszonbérbe adták. A terület becsült értéke 52 772 forint, 45 és fél krajcár.

Az 1865-ös adatok szerint Héderváron az uradalom mellett a kisbirtokosok száma 132 fő. A szántóföldek területe 1422, a réteké 161 kataszteri hold, a legelő 523, az erdő pedig 152 holdas. Az összes terület 2428 hold és 424 négyszögölet tett ki. A község lakossága 1870-ben 941 fő volt.

Azok, akik nem a saját földjükből éltek, szűk csoportot alkottak. Az uradalom cselédei jelentették ezek egy részét, valamint a halászok, a molnárok és más kézművesek, akik céhbe tömörültek. A takácscéh szabályzata 1819-ből maradt fenn, a katolikus egyházközség 1673–1700-ig vezetett anyakönyvének üresen maradt lapjaira jegyezték fel. A 48 cikkelyből álló szabályzat előírja az inasnak, a legénynek, a mesternek a céhhez és egymáshoz, továbbá a munkához való viszonyát. Az iparűzők számára a források sajnos nem utalnak. A céhek 1873-ban ipartársulatokká alakultak át.

A jobbágyfelszabadítást közvetlenül megelőző korszakban Viczay II. Mihály (1750–1831) a földesúr Héderváron. Jogi tanulmányainak befejezése után egy ideig a központi kormányszékeknél dolgozott, és „cs[ászári] és kir[ályi]” kamarás lett. Neves műgyűjtője volt a családnak, műkincsekben jelentősen gazdagította a várkastélyt. A feltételezések szerint egyébként a gyűjteményt apja, I. Mihály alapította. Jelentőségét mutatja, hogy riválisa volt Széchényi Ferenc gyűjteményének, majd amikor az a Magyar Nemzeti Múzeumba került, az ország első számú magángyűjteményévé lépett elő. Viczay Héder Győr megyei főispánsága idején Héderváron megyei múzeumot akart létrehozni, ezért több feliratos és domborműves követ szállíttatott Győrből saját gyűjteményébe.

Viczay Héder (1807–1873), a család legkiemelkedőbb tagja a pozsonyi jogakadémia elvégzése után a családi szokásoknak megfelelően katonai pályára lépett. A személyiségétől idegen kétévi katonáskodás után valósággal visszamenekült múzeumi kincsei közé. Alapos régészeti, numizmatikai és művészettörténeti magánstúdiumot folytatott. Közben bejárta Európa számos országát. A történeti és művészeti értékek tanulmányozása mellett figyelte a polgárosodás társadalmi-gazdasági gyakorlatát, előnyeit is. Az 1830–40-es években a Viczay ágról örökölt lózsi (ma Nagylózs) birtokán gazdálkodott, Sopron és Széchenyi István közelsége marasztalta itt éveken át.

Az 1832–36. évi országgyűlés felső tábláján mint a főúri ellenzék egyik markáns alakja indítványozta, hogy „addig egy katonát se szavazzanak meg, míg a nemzet jogai porban vannak tiporva”. Pozsonyban a diétán kötött életre szóló barátságot Széchenyi Istvánnal és Batthyány Lajossal. A pozsonyi reformvitákat gyakran folytatták Cenken, Lózson és Ikerváron. 1845–46-ban Itáliában tartózkodott régészeti és művészettörténeti ismereteinek elmélyítése és gyűjteménye gyarapítása végett.

1848-ban, mint már említettük, a Sopron megyei nemzetőrség szervezésének vezéralakja volt, szeptemberben azonban felhagyott a közéleti szerepléssel. Nem vállalta a balratolódást, Kossuth programját és a fegyveres ellenállást. 1848 októberében önkéntes száműzetésnek tekinthető emigrációba vonult, Svájcban és Itáliában élt.

1854-ben tért haza. Közben súlyos megpróbáltatások érték: barátai, Batthyány és Széchenyi tragédiája, felesége halála és egyetlen fia elvesztése. Teljesen visszavonult a közélettől. Eladta lózsi birtokát, végleg áttelepült Hédervárra, uradalmát mintagazdasággá fejlesztette. Ezekben az években több neves hazai és külföldi művész, tudós kereste fel. Marastoni Jakab megrajzolta portréját. Ez a rajz látható a Fehér Ipoly szerkesztésében, 1874-ben megjelent Győr megyei monográfia első lapján.

1857-ben felhagyott a passzív rezisztenciával, és a Győrvidéki Gazdasági Egylet létrehozásán fáradozott. 1860-ban, annak megalakulásakor, alelnökké választották. Nagy érdemeket szerzett abban, hogy öt megye vállalkozó nemessége egy szervezetbe tömörült, s a különböző rendezvények szervezésével, mint amilyenek a termény- és iparmű kiállítások, tenyészállat-díjazások, országos rangot vívott ki magának. Ekkor lett a Magyar Földhitelintézet Győr megyei elnöke is. 1861. január 7. és szeptember 15. között nevét Sopron vármegye törvényszéki bíráinak sorában találjuk. A kiegyezés után, 1868. március 23-án nevezték ki Győr megye és város főispánjának. Kiváló politikai érzékkel rövid idő alatt konszolidálta az ellenzékiségtől szétzilált megyei életet.

1874-ből olvashatunk egy romantikus leírást Hédervárról a már említett Fehér Ipoly-féle kötetben, amely így emlékezik meg a híres gyűjteményről: „Az ódon szabású kastély komor falait a buja tenyészetű park százados fái környezik. Vakító fényt, csillogó külsőt hiába keresünk; helyette régi idők setét vártornyait, a középkor szerény igényű helyiségeit találjuk. De éppen a századok viharaira számított vastag falak, alacsony boltívek azok, melyek annyi műemléknek nyújtanak biztos menhelyet. Hagyományként szállott a családban a műérzék ivadékról ivadékra, és e szellemben legkevésbé volt hűtelen a Héderváriak legutolsó férfi sarja: a nem rég sirba szállott Hédervári Viczay Héder gróf, kinek ritka becsű műgyűjteménye megérdemli, hogy belőle egyet mást közelebbről megtekintsünk.”

Láthattak itt a kivételesen szerencsés látogatók kő-, bronz-, római és újabb kori tárgyakat. A sok ezer kötetes könyvtár mellett kézirattárat. A numizmatikai gyűjtemény is több ezer arany-, ezüst- és rézéremből állt. Köztük olyan ritkaságokkal, mint II. Endre király (1205–1235) pecsétje, Thurzó nádor lakodalmi edényei, gyűrűk H. J. (Hunyadi János) és B. I. (Báthory István) kezdőbetűkkel. „Ínyenceknek” megemlíthető a könyvtár kincsei közül például Heltai Gáspár krónikája, Pázmány Péter és Bethlen Gábor több kézirata.

A Héderváry család örököse, a Viczay nemzetség 1873. december 23-án gróf Viczay Héder személyében kihalt. Halálakor, a hagyományt megerősítve, egy ág leszáradt az akkor óriási Kont-fáról. Ennek az évnek a nyarán kolerajárvány szedte áldozatait a szigetközi falvakban. Július végén Ásványról jelentettek fertőzéseket, ekkor Héderváron még csak „hasrágási esetek és epebajok” fordultak elő, később aztán elérte a szörnyű kór is. A gróf vezette a járvány elleni küzdelmet, mígnem a pusztító vész őt is elragadta.

Közéleti és műgyűjtő munkásságuk mellett a Viczayak örökre beírták magukat a falu történetébe. Hédervár mai, ligetes-szobros, szép faluképének kialakulása, csodálatra méltó barokk emlékeinek zöme az ő nevükhöz fűződik.

Viczay Héder végrendeletében általános örökösévé gróf Khuen Antal legidősebb fiát nevezte meg „Általános örökösömmé nevezem unokatestvéröcsém gróf Khuen Antalnak halálozásom bekövetkezésekor életben leendő legidősb fiát, ki kedves kötelességet teljesít, ha családneve mellé másodcsaládnévűl az ‘Héderváry’ [nevet] felveszi.”

1873-ban kezdődött el a hédervári uraságok utolsó korszaka a Khuen-Héderváryakkal.