Ünnepek, szokások, hiedelmek
Ünnepek, szokások, hiedelmek
A falu népének élete a születéstől a halálig szigorúan meghatározott rendben folyt. A hétköznapok fő meghatározója a munka. A munkátlanságot megvetették, a munkakerülőket hitvány embereknek tartották, s ha ráadásul az ilyenek jól éltek, azt csak úgy tudták elképzelni, hogy az illető valamilyen bűnös úton juthatott hozzá javaihoz.
A mai mértékkel mérve kegyetlenül nehéz paraszti munka fáradalmait oldották az ünnepek. Ezért is bírtak mindenkor kiemelkedő fontossággal a vasárnapok. A templomi istentisztelet, az ünnepi ebéd, majd a vasárnap délutáni társas kikapcsolódás az embereket legalább néhány órára a lelki élet magasabb világába emelte.
Ezért fontosak a különböző naptári ünnepek, a jeles napok is. Ide kapcsolhatók már a késő nyári, kora őszi névnapok: Lőrinc-nap (szeptember 5.) például a dinnyeszezon végét jelzi, Kisasszony napján (szeptember 8.) lehet kezdeni az őszi vetést. Szent Mihály-nap (szeptember 29.) a juhászév kezdete, Dömötör-nap (október 26.) a legeltetési év vége, Márton-napra (november 11.) el kell fedni a szőlőt. András (október 30.) az első jósló, babonás nap. A Luca-napot (december 13.) itt is fő babonás napnak tartják, amikor régen számtalan jósló, termékenységvarázsló szertartást végeztek.
A legnagyobb ünnep a karácsony. December 24-én este jártak a kántálók, és kultikus tartalmat nyert az ünnepi vacsora. Karácsony napján a templomi szertartás mellett a hagyományos ebéd, majd az 1950-es évekig élő betlehemezés szokása fokozta az ünnepi élményt.
Nagy ünnepnek számít az új esztendő. Még a XX. század elején is a legények, felnőtt férfiak jártak újévet köszönteni. Főleg a görög katolikusok tartják a vízkereszt ünnepét (január 6.), amikor a megszentelt vízből ki-ki visz haza egy keveset, mert hitük szerint ez megvédi a családot a betegségektől.
Vízkereszttől kezdődött a farsangi időszak, melynek kultikus értelemben fő motívuma a tavaszvárás. Már Vince napján (január 22.) kezdődnek a jóslások: Ha fénylik Vince, megtelik borral a pince. Január 25-én: Ha Pál fordul köddel, ember hal meg döggel. Február 2-án: Ha fénylik gyertyaszentelő, még sokáig tart a tél. Ha Bálint napján (február 14.) párzanak a verebek, jön a tavasz. Ha február 25-én Mátyás jeget talál, akkor töri, ha nem talál, csinál. Gergely (március 12.) még megrázhatja a szakállát, azaz eshet a hó. Ez jó is lehet, mert ha a lányok márciusi hóban megmosdanak, akkor szépek lesznek. Márciusban Sándor, József, Benedek hozzák a meleget.
A farsangi időszakot húshagyókedd zárta le, s a rá következő hamvazószerdától megkezdődött a katolikusok nagyböjtje. Ekkor megszűntek a táncos összejövetelek. De régen jó idő esetén már a füves tereken gyülekező leánygyerekek énekes, táncos kapuzó- és körjátékai, tavaszhívogatói jelezték a tavasz közeledtét. A nagyböjt tetőpontját a nagypéntek jelentette, melyen még a reformátusok is böjtöt tartottak.
A húsvét eredetileg a tavasz tényleges beköszöntését jelentette, bizonyára azért kapcsolódott hozzá mindenütt a termékenységet jelentő locsolás és a pirostojás-adás, valamint a bőséges táplálkozás hagyománya. Erre utal a katolikusok ételszentelő szokása is.
Szent György-nap (április 24.) régen a jószágok tavaszi kihajtásának az ideje volt. Május első éjszakáján szokásban volt a májusfaállítás, s főleg a XX. században divatossá vált itt is az éjjeli zene. Pongrác, Szervác, Bonifác (május 12-14.), sőt még Orbán is (május 25.) fagyosszentek. Ha Medárd (június 8.) napján esik, negyven napig nem áll meg.
A nagy ünnepek sorát a húsvétot negyven napra követő áldozócsütörtök, majd tíz nap múlva pünkösd ünnepe zárja. A pünkösd régen valószínűleg színesebb ünnep lehetett vidékünkön is, de mára főleg csak a templomi úrvacsoraosztás és a pünkösdi kalács emeli ki a vasárnapok sorából. A Szent Iván-napot (június 24.) Sámsonban nem tartották számon, de Péter-Pál napját (június 29.) igen, mert ekkor szakadt fel a búza töve, tehát kezdődhetett az aratás. A nyári időszak alatt a szakrális ünnepek sora megszakad, s majd csak szeptembertől kezdődik újból az őszi ünnepkör.
A népszokások szempontjából kiemelkedő szerepe volt a farsangi időszakra eső fonóházaknak, melyeknek fő haszna nem csupán az évi fonalszükséglet elkészítése, ez tartotta életben a közös éneklést, mesélést, spontán táncolást s a társas élet egyéb folklórhagyományait. Később ezek a hagyományok a fonóházakkal együtt elsorvadtak.
Az aratás befejeztével egyes uradalmakban aratóünnepet rendeztek, ahol az aratók átadták a megkötött aratókoszorút, az uraság pedig ünnepi vacsorával, csapra ütött hordó borral vendégelte meg őket.
A legtovább élő, olykor ma is megrendezett látványos munkaünnep a szüret, a színes felvonulással, tréfás mozzanatokkal tarkított szüreti bálokkal. Évente öt-hat alkalommal rendeztek alkalmi bálokat is. Ezek többször műkedvelő előadással vagy más eseménnyel kötődtek össze.
Jellegzetes hétvégi összejövetelek voltak Hajdúsámsonban a tamburacéhek vagy citerabálok. Ezeket szombat esténként lányos házaknál tartották, ahol az egy bandába tartozó fiatalok összegyűltek, és ott nótaszóra, citerára táncoltak. Korábban ünnepszámba mentek bizonyos társas munkák (tengerihántó, tollfosztóka, dohánysimító, disznótorok) s az őszi-téli névnapok is.
Az emberi életkor fordulóihoz kötött ünnepek közül a lakodalom a házasságkötés több napig tartó színjátéka, mely egyházi, később állami előírások szerint zajlik, de emellett számtalan ősi rituális szokáselemet foglal magába.
A leányt annak szüleitől a legény édesapja, idősebb férfi rokona vagy maga a legény kérte meg. Ha más faluba való volt a kérő, a leánykérés után egy-két héttel a leány szüleivel együtt a vőlegényhez háztűznézőbe ment, s csak azután lett végleges a válaszuk.
A kézfogó, vagyis az eljegyzés legfontosabb mozzanata a jegyajándékok cseréje. A menyasszony rendszerint jegyinget, a vőlegény selyemkendőt adott, illetve nagyjából az első világháború óta arany karikagyűrűt is váltanak.
A hivatalos bejelentés, illetve a háromszori templomi kihirdetés után történhetett a lakodalom. Nyolc-tíz nappal a lakodalom előtt a vőlegény szüleinél megtartották a csigacsinálót, ahol a közös munka befejeztével betaposták a csiga végét, vagyis szerény mulatságot tartottak. Ebben az időben indultak el a bottal, rozmaringággal, fehér szalaggal feldíszített vőfélyek a hívogatásra. A lakodalom előkészületei egy-két nappal az esküvő előtt kezdődtek
A lakodalmakat 1900 előtt általában szerdai, később szombati napon, lehetőleg a délutáni órákban tartották. A rokonság mindkét házhoz ebéd után érkezett. Két óra körül a vőlegény vőfélye a násznaggyal elment a menyasszonyos házhoz, s ott kikérte a menyasszonyt, aki azután sorra elbúcsúzott szüleitől, testvéreitől, leánykori barátnőitől. Azután a két menet egyszerre indult el, s az anyakönyvvezető előtt találkoztak egymással.
Esküvő után a menyasszonyos házhoz vonult a menet, majd sötétedéskor vitték új otthonába az új asszonyt. A nézők fáklyákkal világítottak, az utcasarkokon tüzeket gyújtottak, s régebben ostorokkal durrogtattak, sőt – míg ezt be nem tiltották – lövöldöztek. (A zajkeltéssel természetesen az ártó gonosz hatalmakat igyekeztek távol tartani.) Termékenységvarázsló funkciója lehetett, amikor egyes nézők csecsemőt mutattak fel az új pár előtt, vagy erotikus tartalmú rigmusokat kiabáltak. Gyakran szalmakötéllel elkötötték az utat, melyet a vőlegénynek kellett elszakítani.
A vőlegényes ház kapujában egy marék búzával vagy kölessel hintették szembe az új párt, mely ismét termékenységi mágia volt. Egyesek favágást vagy meszelést imitáltak, mely nyilván azt a célt szolgálta, hogy az új pár majd dolgos legyen.
A lakodalmi vacsora ugyancsak ősi rituálé, melynek végső tartalma az élet megújulását szolgáló áldozat (agapé), ami a fiatal pár boldog jövőjét szolgálja. Nagyon fontos az ültetési rend, amely végső soron a családszervezetnek a hétköznapi életben már legtöbbször nem is létező hierarchiáját fejezi ki, és a hagyományos ételek sorozata. A jó vőfélyek minden tál ételhez külön rigmust mondtak, nagy figyelmet adva egyes kultikus célzatú vagy tréfás ételeknek, melyeket a fiatal párnak, a násznagyoknak vagy egyes vendégeknek szántak. A vacsorát imával kezdték, s az asztali áldással (183. számú dicséret) fejezték be.
Vacsora után különös szokás az osztótánc, amikor minden nőt először a vőfi kért fel, s átadta annak a férfinak, akinek szánta. Az első tánc az új páré. A szakácsasszonyok közben fakanalakkal, tepsikkel, födőkkel nagy (gonoszűző?) zajt csaptak.
A XIX. század második felétől az 1950-es évekig főleg csárdást táncoltak. A két világháború közt lenézőleg emlegetik a „tanyasiakat”, akik még táncolták a félugróst, félfordulóst és a pittyedárét. A nagyon öregek hallottak a verbunkosról, de ezt már csak cigányok tudták táncolni.
Éjfél előtt az álarcos hívatlan legények is bejöhettek, s kaptak egy táncot. Olykor a vőlegény barátai próbálkoztak a menyasszonyszöktetéssel, ami ha sikerült, a vőlegénynek súlyos áron kellett kiváltani. Éjfélkor menyasszonytáncot jártak. Ez a szokás a két világháború közt kezdett elmaradni, de 1950 óta – mint pénz gyűjtési lehetőség – újra feltámadt.
Éjfél után a menyasszonyt felkontyolták; majd általános mulatságba csapott át a szertartás, bevonultak a különböző alakoskodók, maskarák. Ezek emlékezete mára erősen megkopott, de idősebbek tudnak róla, hogy még a második világháború előtt felbukkantak a közelebbi tájak jellegzetes figurái, az álmenyasszony, az asszonynak öltözött férfi, vándor cigány, koldus, a lóvásár, pásztorjáték, verbuválás, temetés paródiája.
Még nagyobb pompával és ceremóniával zajlottak az olyan esküvők, amikor más faluból hoztak menyasszonyt. Ilyenkor főleg a feldíszített lovas fogatok, esetleg lovas legények jelentettek feltűnést.
A fiatal pár rendszerint a férj szüleinél kezdte életpályáját, de a fiatalaszszony első gyerekét gyakran szülei házánál szülte meg. A szüléseket a bábaaszony vezette le.
A szülés után egy-két héten belül tartott keresztelő csendes családi ünnep. Fő közbenjáró ekkor is a bába volt. A templomi szertartás után a meghívott rokonok, komák számára ünnepi ebédet készítettek, s a késő esti órákig együtt mulattak, tréfálkoztak, melynek rendszerint a bába volt a fő célpontja.
Hajdúsámsonban is szokásban volt a komatálküldés, amikor a szülés után legalább egy hónapig a rokonok, komaassszonyok felváltva ebédet vittek az anyának. Ha az anyának nem volt elég teje, akkor – a bába segítségével – igyekeztek dajkát szerezni, akinek a gyerekét azután tejtestvérnek tekintették, s ezt a kapcsolatot a gyerekek életük végéig megtartották. Régen nem volt ritka, hogy az anyák egy évig is szoptattak. Ha sokat sírt a gyerek, ruhadarabba cukrozott kenyérbelet kötöttek, s azt tették a szájába. Ha így se nyugodott, sokan mákgubófőzettel próbálták elaltatni.
A felnőttek ételeire való szoktatást már egy-két hónapos kortól kezdték. Az anya először kenyérbelet, majd különböző egyéb ételeket megrágott, s azt a saját szájából a gyerek szájába csócsálta. Mire a gyerek foga kinőtt, már szinte minden felnőttételt etettek vele.
A gyereket a ringó bölcsőben, éjjel-nappal szoros pólyában tartották. Később kis kantust adtak rá, s ha már kezdett felállni, apja állókát, később járókát készített számára. Az anyja énekes altatókkal ringatta, játékos mondókákkal tanította beszélni. Két-három éves kortól a gyerek éjszaka már a kemence melletti sutban vagy a tolóágyban hált. Nappal testvérei vagy nagyobbacska gyerekek társaságában nőtt fel. Szokásait, társas játékait tehát tőlük vagy a nagyszülőktől tanulta.
Az iskolás korú gyerekek körében már fokozatosan kezdtek kialakulni azok a csoportok, bandák, akik a későbbi ifjúkor meghatározói lettek. A lányok főleg az énekes, táncos, bújós, kapuzós, alakoskodó játékokat kedvelték, a fiúk pedig az erőt, ügyességet próbáló sport-, szerencsejátékokat (gombozás, golyózás, tekézés, bigézés, piccerezés, rabló-pandúr, ostorcsapó, adj király katonát) játszották. Újabb fordulót a 12-14 éves kor jelentett, amikor elhagyták az iskolát, s fokozatosan belenőttek a felnőttek világába.
A parasztember, amikor gyerekei felnőttek, megházasodtak, már kezdett készülni a halálra. Sokan kijelölték azt a fát, amelyet fejfájuknak szántak. Az asszonyok kezdték összegyűjteni a halálra való ruhadarabokat, s – egyelőre elejtett szavakban – kezdtek rendelkezni majdani temetésükről. Egyesek végrendeletet is csináltattak.
A temetés ősi rituális ünnep, melynek – a temetői ravatalozó felépítése előtt – minden más családi ünnepnél szigorúbb hagyománya volt. A halál beálltakor megállították az órát, fekete ruhával letakarták a tükröt és az ágyakat. Hívatlanul is jöttek azután a halottmosó asszonyok, akik a szobában kiterítették a halottat. Valamelyik közel álló férfi jelentkezett fürerátornak, aki ettől kezdve mindenfajta hivatalos ügyet intézett. Később jöttek a halottlátók, s este a siratók, akik felváltva egész éjjel a halott körül ültek, beszélgettek, halottas énekeket énekeltek.
Itt debreceni típusú, csónak alakú fejfákat faragtak, s rá a szokásos „szomorú fűz” (valójában életfa) motívumot, s néhány soros búcsúzó szöveget véstek. Más falvaktól eltérően itt a katolikusok sírkeresztjére is ugyanezt az életfát rótták. Közben jó ismerősök, barátok, rokonok megásták a sírt, otthon friss homokkal szórták fel a ház elejét. A kapura fekete drapériát akasztottak. Amikor a halott életkorának, rangjának megfelelő számú harangozás elhangzott, jött a lelkész, a kántor az énekes gyerekekkel, a koporsót kitették az udvarra, s elkezdődött a szertartás. A legközelebbi rokon asszonyok körülállták a koporsót, és úgy illett, hogy hangosan sírjanak.
A módosabbaknak a templomban is tartottak búcsúztató szertartást. Ez volt a prédikációs halott. Ezeknek régen a temetőben a rektor is mondott egy versbe szedett búcsúztatót. Régebben szokásban volt „a halott sírja feletti köszöntgetés”, de ezt még a XIX. század derekán a lelkész betiltotta, bizonyára azért, mert ez a részegségig menő italozássá alakulhatott. Ezután a halottas háznál kezdődött a torozás. A toron a halottnak is terítettek, mert azt hitték, hogy annak lelke még valahol itt van körülöttük.
Temetés után még legalább három napig várták a hazajáró lelket, s hogy az ne háborgassa az élőket, imádkoztak, ennivalót, italt hagytak mindig az asztalon vagy a komódon. A közeli hozzátartozók egy évig tartották a gyászt. Ezt azonban a fiatalabbak már nem nagyon tartották be, amit a belátó szülők tudomásul vettek.
A régi emberek életét, hétköznapjait, ünnepeit számtalan ősi eredetű s még a vallásokkal se mindig összeegyeztethető javító vagy rontó szándékú mágikus cselekedet, hiedelem hatotta át. A bűbájos cselekedetek véghezvivője lehetett férfi is, de legtöbbször nő, gyakran bábaasszony vagy olyan, idegenből jött nő („oláh asszony”), akit a faluban nem nagyon ismertek. Ezeket régebben javasasszonyoknak, bűbájosoknak, de legtöbbször boszorkányoknak nevezték. A boszorkányságot egymásnak adták át, de van olyan XVIII. századból való adat, amikor az átvevőnek éjjel tüzes bikával kellett megküzdenie, mint az egykori sámánoknak.
A boszorkány néha állat alakban, fekete kokas, fekete macska képében jelenik meg. Gyakran haragosának éjjel álmában a mellére ül, megnyomja. Egyik legkegyetlenebb rontás, amikor a boszorkány megnyargalássza áldozatát. Ilyenkor ráül annak a hátára, s álmában addig üldözi, hajtja, míg az kimerülten eszméletét veszti. Az ilyenféle boszorkányos praktikákról még 1953-ban is hosszú történeteket meséltek. Egy férfi bevallotta, hogy őt a feleségével egy fülöpi tudós asszony úgy boronálta össze, hogy ellopták ingét, gatyáját, s azokat a tudós asszony parázs fölött megbabonázta. Később felesége is kezdte kitanulni a boszorkányságot. Rontani már tudott is, de gyógyítani még nem, amikor 1945 után sikerült tőle elválnia.
A boszorkányok a régi sámsoniak hite szerint gyógyítani is tudtak. Legfőbb gyógyító eszközük a fürösztés, de voltak komplikáltabb eljárások is. A boszorkány a „törvény” büntetésétől is meg tudta óvni, aki ezt megfizette. Így például egyik bába azt tanácsolta ügyfelének, hogy a temetőből kilenc halott hasáról hozzon földet, azt a törvényteremben észrevétlenül hintse el, akkor nem tudnak rá törvényt tenni. Varázserőt tulajdonítottak az akasztott ember kötelének. Egyik korcsmáros – a bába tanácsára – ilyen kötelet áztatott hordójába, ezzel próbálta a borivókat odavarázsolni.
1953-ban még volt, aki tudott rostát forgatni, asztalt táncoltatni. Csináltak még szerelmi varázslásokat, űztek gonoszt fokhagymával, ráolvasással. Hittek abban, hogy egyesek el tudják venni a tehén tejét vagy vissza is tudják hozni azt. Mennydörgéskor még sokan baltát vágtak a küszöbbe, hogy a villám bele ne csapjon a házba. Megtojózták a tyúkokat, hogy jól tojjanak s idejében kotoljanak. A rontást érintéssel és három köpéssel igyekeztek eltávolítani. Voltak, akik rejtett kincs feltárásának ígéretével hiszékeny embereket kifosztottak.
Mindezek azonban ma már egyre halványodó s keveredő emlékek. De mélyebb vizsgálódás után kiderül, a tudat mélyén még élnek a titkos félelmek a rontástól, s kimondatlanul hisznek abban, hogy megfelelő szellemi ráhatással – főleg imádsággal – a rontást távol lehet tartani, lehet gyógyítani.
Templomból jövő lakodalmi menet
Gyarmati József és felesége (1948)
