Rákóczi táborában
Rákóczi táborában
Sámson a szabadságharc kezdetén egy gyakran említett epizód folytán lett tanúja a hadi eseményeknek: 1703. július 26-án a hadaival a Bereg vármegye felől leereszkedő II. Rákóczi Ferenc a falu alatt táborozott. Debrecenben nyugtalansággal fogadták közelségét, hiszen az elmúlt évtizedek alatt a kuruc hadak sarcolásai gyászos emléket hagytak a város polgáraiban, és tartottak a városi szegénység, az odamenekült környékbeli jobbágyok nyugtalanságától is. Rákóczi táborába előbb Komáromi György és Papp Miklós szenátor ment ki, de a fejedelem csak a főbíróval, Dobozi Mihálylyal volt hajlandó tárgyalni. Így másnap „közel lévén hozzánk a veszedelem, ha fejet nem hajtunk, a félelem mindenfelől szorongatván, kimegyen a bíró úr Sámsonba estve a táborba”. A szabadságharc első évében a Tiszántúl volt a háború színtere, az ellátási központ pedig Debrecen, s a város stratégiai szerepe az egész szabadságharc folyamán megmaradt. Háromszor kellett a fejedelem parancsára kiüríteni, s lakosságát hol Tokaj, hol Majtény felé elköltöztetni, a hetekre üresen maradt várost és környékét hol kurucok, hol császáriak vagy a hozzájuk csatlakozott temesi rácok rabolták és égették, s tartott ez az állapot 1709-ig, amikor Debrecen meghódolt a császári hadaknak. A következő két évben újabb pestisjárvány pusztított, s ennek következtében a maradék lakosságnak több mint a fele elpusztult.
Értékes adatokat közöl Sámsonról az 1715-ös és 1720-as országos összeírás is, melyek alapján Zoltai Lajos ezt az összefoglalást közli: „Ez időben Bihar vármegyéhez tartozott. Határa igen homokos. Két nyomásra szakított szántóföldjeit minden évben újonnan kiosztják. Hat ökörrel végzett háromszori szántás mellett egy köböl után négyet kapnak. Többnyire rozsot vetnek; ha tiszta búzát vetnek is, utána megint rozsra fordítják. Jobb minőségű földjeik elmocsárosodtak, s a vizek által megrontott rétjeik sásos szénát teremnek. Legelőjük elegendő, hanem azért 1720-ban legeltetés végett a szomszédos Thamási pusztát is bérelték 71 frt 40 krajczárért. Erdei mérsékelten elegendő tűzifát adnak. Szőlőskert nincs. Se adózó malom. 1715-ben csak 17 adóképes lakost írtak össze innen. Ezek 287 és 3/4 köblös földet műveltek. 1720-ban az adóképes jobbágyok száma 67, 714 köblös szántófölddel s 147 szekérnyi szénaterméssel. Módosabb jobbágyok: Nagy István bíró 34, Sólyom János 28, Agárdy György 28, Sipos György 28, Nagy László 20 köblös földdel.”
Az összeírások alapján Zoltai megpróbálja megbecsülni a népességi adatokat is: Sámsonban helyesbített értékkel 101 háztartást feltételez, ami 606 adóköteles lakost és 26 nemest, papot, tanítót jelent és családtagjaikat, azaz a teljes lélekszámot 632-re teszi. Sámson nagyobb lakosságú ebben az időben, mint például Mikepércs, Földes, Egyek, Nádudvar, Püspökladány, Téglás, Dorog, Hadház, Vámospércs.
Láttuk, hogy Sámsonban, ahol eleve rosszak voltak a termelés adottságai a föld gyenge minősége miatt, a telkek felét helyben lakó nemesi családok birtokolták. A XVIII. század elején a földeknek évenkénti újraosztása volt szokásban, mégpedig a falu bírójának hirdetése szerint. A nemesi közbirtokosok nem vetették alá magukat a szokásnak, földjeiket szabadon fogták fel, néha annyit, hogy maguk és jobbágyaik meg sem tudták művelni, ilyenkor más taksás jobbágynak adták ki bérbe a felesleget, annak terhét a bérleti díjjal is növelve. A korábbi századokban működő földközösség lassan visszaszorul. A városi birtokokat a Debrecennek évente egy összegben adózó, azaz taksás jobbágyok között évenként újraosztották, s Debrecen városa támogatta volna a földek használatának forgatását, azonban a többi földesúr ellenezte, így egyes földterületek egyre inkább egyes gazdák kezén állandósultak, lehetőséget adva ezzel a viszonylag értékesebb területeknek a tehetősebbek általi kisajátítására. Az újraosztás megszűnése ezzel együtt nem jelentette azt, hogy a földközösség egyes elemei ne maradtak volna meg, ami az új jobbágytelkek létesítésénél vehető észre. A század folyamán még gyakran előfordul, hogy a birtokos új telket is oszt, azaz a földközösség legfontosabb eleme, a közösség földhöz való joga megmaradt.
A Debrecen kezén lévő földek használatának módjáról, a kaszáló, legelő, szántóterületek forgatásáról keveset tudunk. A város sámsoni birtokának legnagyobb része egyébként is a Savóskúti erdő volt, ami irtásokkal, tisztásokkal, vizes területekkel volt tarkítva. A város gazdálkodásában nagy szerep jutott ezeknek az erdős pusztáknak, amelyeknek használatáról egy korabeli jelentés így tanúskodik: „Az erdők inkább ligetek, a lehetőségig megóva, főleg a vágás által letarolt területek, nehogy a legelő marhák a sarjadzsát tönkretegyék. Egyébként a köztük levő tisztásokat a lakosok földbér nélkül legelőnek is használják. A jobb erdőket a város a maga számára tartja fent, és ezekből szokott a lakosok részére mérsékelt taksa ellenében tűzifát osztani. A saját erdője kímélése érdekében és a katonaság tűzifával való ellátására a szomszéd földesúrtól is bérelt erdőt levágásra. A makkoltatás haszna igen csekély, jó makktermés ritkán szokott lenni.” A Savóskúton a város eleinte engedte a gallygyűjtést és korlátozottan a legeltetést, de a század közepén tilalmassá teszi, a vadászatot is megtiltva, sőt a rendszeres orvvadászat miatt hamarosan a fegyver és a vadászkutya tartását is megtiltotta jobbágyainak Tóth Bálint írja: „Közlegelőjük, mint az öreg emberek beszélték, a savósguti (!) erdő volt, de a honnan Debreczen városa őket kiszorította. Csupán a községnek és a lelkésznek volt a savósguti erdőben birtoka.” A sámsoniak kezén lévő földek közül a jobb minőségű Liget földjét erdőirtással szerezték, ezért utána csak a század végén kezdtek úrbéri szolgáltatásokat teljesíteni. Mivel az erdőterületek nagy része Debrecen kezén volt, tüzelő alig jutott a sámsoniaknak, épületfát pedig venniük kellett.
Ahogy említettük, legeltetni a század folyamán legeltethettek a savóskúti erdőben, ami komoly lehetőség volt a sámsoniaknak, hiszen a gyenge minőségű földek miatt az állattenyésztés nagyon fontos bevételi forrásuk volt. A viszonylag szegény falu tíz módosabb taksás jobbágya vagyonát jórészt a marhakereskedelemnek köszönhette, a legelterjedtebb és legnagyobb számú állatállományt azonban a juhnyájak adták. Míg a század elején legelőt bérelni is kénytelenek voltak, a század végén az állatállomány 1440 juhból, 646 „heverő marhából”, 406 tehénből, 240 ökörből, 420 lóból, 380 sertésből és a legelőről kiszorult 560 marhából állott, tehát tekintélyesnek mondható.
Ismeretesek a Debrecen felé teljesítendő jobbágyi szolgáltatásnak, a taksának a század folyamán gyakran változó mennyisége. A szolgáltatás formája viszont nem változott az úrbérrendezésig. Sámsonban az egy telekre eső taksa 2 forint 4 dénár volt, amelynek összege, az egész sámsoni birtokot tekintve 1735-ben 96 forint 56 dénár, 1750-ben 104 forint 78 dénár. A gabonafélékből a kilenced beszedése úgy történt, hogy aratás után, de még cséplés előtt a város képviselője megbecsülte a várható mennyiséget, s megegyezett a jobbágyokkal a beszállítandó gabonamennyiségben: ez 1719-ben 27 köböl tiszta búzát jelentett. Ezután áttértek az aratás utáni közvetlen kilencedszedésre, amikor a levágott kalászt a város sámsoni szérűjébe szállították, s ott csépeltették ki. Rozsból 1736-ban 74, 1750-ben 58 köböllel szolgáltattak be Debrecen számára. Egy alkalommal, amikor 1714-ben XII. Károly svéd király Debrecenben szállt meg, Sámson azzal váltotta meg terménykilencedét, hogy vadhúst szállított a király ellátására.
A szolgáltatásokat az 1767-ben kiadott Mária Terézia-féle úrbéri rendeletnek megfelelően, de annak magyar, latin és szlovák nyelvű kihirdetése után kissé késve, 1774-ben adták ki Sámson számára először írásos formában. Az úrbéri rendelet kiadását anyaggyűjtés előzte meg, ami már 1765-ben megindult az országban, ennek során összeírták községenként a jobbágyok külső és belső telkeit a rajta lévő terhekkel és kötelezettségekkel együtt. Ez utóbbira Sámsonban 1770 októberében került sor.
A kilenc pontból álló kérdőív első kérdésére adott válaszban elhangzik, hogy nincs korábbi urbáriuma a falunak, „ámbár 1759-dik esztendőben a Tekintetes Nemes Vármegye urbáriumot publicált légyen… az minálunk véghez nem ment”. Ez az 1759-es urbárium egy Mária Terézia által leküldött tervezet volt, amely lényegesen nagyobb terheket rótt volna a jobbágyokra, mint amelyek Biharban szokásban voltak, így a bihari rendek megtárgyalták, kidolgozták s Váradolasziban ki is adták, de a gyakorlatban nem alkalmazták ezt az úgynevezett ideiglenes urbáriumot, pedig lényegében megegyezett a később kiadottal. Az 1770-es összeírásból kiderül, hogy a jobbágyszolgáltatásokról írott szerződés nem volt, hanem azokat mintegy tizenkét éve a következők szerint gyakorolják: Debrecennek szolgált minden telkes gazda évente nyolc napot marhával vagy gyalogosan, azonkívül ami majorság és dézsma járt a városnak, azt a sámsoniak beszállítják. Egész telek után fizetnek évente hat máriást, fél telek után hármat, negyed telek után kettőt, ezenkívül minden háztól egy pár csirkét. A törvényes és szokásos kilencedet mindegyikük megadja, ajándékozásra vagy egyéb adózásra nincsenek kötelezve. Akik Debrecen város birtokán laknak, azoknak saját csapszékük van, más földesúr részén lakóknak nincsen, mert ezek a birtokosok egész évben maguknak tartják fent a kocsmáltatás jogát. A Niczki Simon telkén lakók két rénes forint taksát fizetnek, ezenkívül adnak egy tyúkot és nyolcnapi robottal tartoznak. Hamari István részén lakók hat máriást fizetnek taksaként és nyolcnapi robottal szolgálnak. Baranyi Gábor alispánnak öt-öt forintot fizetnek a szolgálatokért és a dézsma megváltásáért. Szántóföldjeik három fordulóban vannak, és rozsot teremnek, általában négy-hat marhával szántanak. A talaj homokos és sovány, az új szántás porát gyakran maggal együtt elhordja a szél. A legjobb gazda összes vetőterületén harminc pozsonyi mérő gabonát vethet. Kaszálójuk bőven van, ezekben az árvíz nem tesz kárt, és évente kétszer is kaszálhatnák, ha tilalom alatt tartanák. Minthogy ezek is soványak, csak vad füvet teremnek, még a katonaság is nehezen szokta megkapni a neki járó szénát. Egy egész telkes gazda öt-hat szekér szénát kaszálhat. A Debrecen és Niczki Simon birtokain lakók minden évben osztják a szántóföldeket, a kaszálót viszont nem. A többi birtokos mind a szántót, mind a kaszálót állandóan egy kézben tartja. Közszükségletre évente 15-16 szekér szénát kaszálnak adómentesen. Legelők, itatók vannak elég mennyiségben, a belső telkeken kevés káposztás- és veteményeskert van. Debrecen két óra járásra van, ahová a szegényebbek be is járnak, hogy apró ingóságaikat pénzzé tegyék. Valamennyien szabadmenetelűek, nem örökös jobbágyok.
Az 1774-ben kiadott urbárium lényegében az előbbi, általános kilenc pontot foglalta magába, a helyi viszonyokra vonatkozó utasításokat pedig kézzel írták be. Sámson urbáriumának záradéka szerint a falu földje harmadosztályúnak, gyenge minőségűnek lett nyilvánítva, ennek megfelelően egy telekhez harminc hold szántó tartozott és tizenkét hold kaszáló. A Debrecen birtokain élő sámsoniak már 1774-ben kérték a városi tanácsot, hogy enyhítsen az urbárium követelményein, mert annak nem tudnak megfelelni. Egyúttal kérik, hogy szolgáltatásaikat pénzen válthassák meg, s a pénzgazdálkodást egyre inkább előtérbe helyező város engedett a kérésnek, a kilencedet és az egyéb járandóságot három év átlagát véve 667 rénes forintban állapította meg. Például a kilencedért 220 forintot, a kézi napszám elszámolásakor egy napért tíz krajcárt számoltak fel (az összes napszám 1532 napot tett ki), 14 öl fáért ölenként 12 krajcárt, 14 icce olvasztott vajért iccénként 17 krajcárt, 29 kappanért kappanonként tíz krajcárt, 29 csirkéért csirkénként négy krajcárt, 176 tojásért tucatonként három krajcárt. A kocsma, a mészárszék és a malomtartás jogát nem adta soha bérbe a város. A megegyezés megváltoztatása a várostól függött, összege a század végén el is érte az ezer forintot, de a szolgáltatások pénzbeli megváltása maradt jellemző a sámsoni gazdálkodásra egészen az általunk tárgyalt korszak végéig. A városnak Sámsonban tiszttartója volt, mégsem tudták a tiltott irtásföldi foglalásoknak elejét venni, ahogy a Liget nevű járásnál már említettük, ami ráadásul igen jó minőségű föld volt: meg is jegyzik, hogy a jobbágyok szinte örökös birtokuknak tekintették, és sokáig nem adóztak utána. Amikor a jobbágyok sokallták az évi 669 forintos pénzbeli megváltást, a város azzal fenyegette meg őket, hogy a ténylegesen meglévő irtásokat is a város kezelésében lévő birtoktesthez csatolja.
Sámson a század folyamán megmaradt tisztán református településnek. Római katolikus leányegyház majd csak 1836-ban szerveződik, viszont zsidók kis számban ugyan, de mindig voltak a faluban. Református lelkészek voltak: 1738-1742 között Győri János, 1742-1761: Székelyhidi András, 1761-1783: Jánki Péter, 1783-tól 42 évig Nagy János. A lelkész fizetése az 1789-es lelkészi díjlevél szerint készpénzben 36 váltóforint, keresztelésért 16 dénár, minden egész telkes gazdától egy-egy véka búza és rozs megőrölve, 48 dénár szénabér, egy szekér gally, minden fejős marhától egyszeri fejés tej, dinnyeföldjének felszántatása, két icce vaj, két icce méz, prédikációs halott után egy váltóforint, házasulandók összeesketéséért egy váltóforint, kihirdetéséért 51 dénár.
A lelkész fizetését az egyházközség földjei is biztosították, ezek mentesek voltak a szolgáltatások alól. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján az egyházközség birtokában a következő földek voltak: „Szántó-Földje van 3 Járásban. Az első, vagy az ugynevezett Kutya-hugyozta Járásban, melly Északra esik, tészen a Parochiális Föld 37 150 négyszögölet. Ebbe vettet az Ekklésia, minden harmadik Esztendőben a Prédikátor számára 4, az Oskola rektor számára pedig 2 köböl gabonát kétszeri szántásba. A többi marad a Prédikátor usussában, aki azt tetszése szerint, vagy szántattya, vagy leginkább kaszáltattya. A második, vagy az úgy nevezett Földvári Járásban, melly Délre esik, tészen a Paróchiális Föld 19 484 négyszögölet. Ebbe vetteti az Ekklésia a következő harmadik Esztendőben a Prédikátor Conventióbeli vetését, 4 köböl gabonát vagy valamivel többetskét is, ugyan tsak kétszeri Szántásba. A többi része Sivatag-homokos, Szél-hordásos, és nagy részént haszna-vehetetlen, tsak imitt-amott lehet kaszáltatni. A Kaszáltatás a mi kevés, itt-is a Prédikátoré. A harmadik, vagy az úgy nevezett Diósvári Járásban, melly az Helységtől Nap-nyúgotra esik, a Parochiális Föld tészen 29 184 négyszögölet. Ebbe is az utolsó harmadik Esztendőben a Prédikátor számára 4, a Rector számára pedig 2 köböl gabonát, kétszeri Szántásba el-vettetvén az Ekklésia, a többi marad a Prédikátor usussában, a ki azt kaszáltattya, vagy néha, valamelly részét szántattya is. Különös Kaszállója magának az Eklésiának nintsen: hanem Nemes Debretzen Városának Kegyességéből vagyon igen régtől fogva a Prédikátornak a Nemes Város Savós-kúti Erdején ki-szakasztott egy darab Kaszállója, mintedgy 10 ember Kasza-allya. Ezenkívül a Nap-keleti részenn, az úgy nevezett Alsó-Szálláson, a Fazekas Hegynél a Város Taksássai Kaszállója közt, van a Prédikátornak is egy kevés Kaszállója, mintedgy 2 ember Kasza-allya. Mindeniket kaszáltattya minden esztendőben a Prédikátor. Málé-Földet minden Esztendőben pénzen szokott váltani az Ekklésia, a belső emberek számára. Dinnye-Földet is, vagy a Tekintetes Földes Uraság szokott adni minden Esztendőben, vagy pedig az Ekklésia pénzzen szokott váltani.”
Az egyházközség lelkésze mellé 1764-től választottak a presbitérium tagjai közül egy gondnokot, akinek feladata az egyházközség anyagi ügyeinek intézése, a templom, lelkészlak, iskolaépület és általában minden ingó és ingatlan vagyon felügyelete és állagának megóvásáról való gondoskodás, s ehhez járult még az erkölcsök oltalmazása is. Az első gondnok Gerő György volt (1764-1767), a század végéig őt követte Hamar István, Csuka György, Csuka József, Agárdi György, Huszti József, Szabó András, Kajzer György, Balog János és Kulcsár István.
A néhai sámsoni templom téglából épült, 1720-ban felújították, kőfal vette körül, s mennyezete talán kazettás volt, mert a mennyezet tűz általi rongálásáról tesznek említést. A templom mellet volt kelet felől a leányok iskolája. A templomtorony 1791-1793-ban épült, négy fiatornyos teteje volt, de már 1798-ban leégett a templom tetejével együtt. A parókiát nyugat felől Debrecen város fogadója, dél felől a községháza és a fiúiskola, kelet felől az utca, észak felől pedig Debrecen Fekete nevű taksás jobbágycsaládjának háza határolta.
Ebben a században már biztosan volt külön rektortanítója a sámsoni iskolának, s ezeket a rektorokat a Debreceni Református Kollégium küldte ki, mint anyaiskola, az egyházközség kérésének megfelelően. A partikuláris iskola vagy rektória anyaiskolához való kötödéséről s a rektor feladatairól a rektor esküje tanúskodik a legbeszédesebben: „Én alább irt a’ Nemes Debretzeni Reformatum Collegiumnak Tiszteletes Professoraitól a’ Sámsoni Reformáta Oskolának igazgatására, és abban lévő tanulóknak oktatására ki küldetvén, szentűl, és igaz hittel fogadom, hogy annak az Oskolának megmaradására, nevekedésére, és épületire egész erőmmel, tehettségemmel, jó Lélekkel vigyázok, és abban reám bízandó tanúlókat mind az igaz Keresztyéni Vallásra, mind a’ Tisztességes Tudományokra a’ Nemes Collegiumba bévett Tanításnak rendi szerént tanítom; mind pedig a jó erköltsökre, és valóságos kegyességre oktatom; és e mellett a’ fenyítékben a’ mértékletességet követem, és azt fogadom, hogy nem komor, haragos, veszekedő, kegyetlen, hanem engedelmes lészek, és az időmet nem heveréssel, vendégeskedéssel, dobzódással, ide’stova járással, gyanús társalkodásokkal, és feletébb való előmenetelemnek vadászásával, hanem a’ reám bízatandó munkával töltöm el. A’ Szent Ekklésiának Tiszteletes Predikátorához, Elöljáróihoz, Curátoraihoz egész engedelemmel, tisztelettel, és szeretettel lészek. E mellett a’ Nemes Collegiumnak, a’melytől más több jótéteményekkel edjütt most is ezen szerentsémet veszen, betsületét előttem tartom, a’melyet mind magam viselésével, mind tselekedettel is meg fogok mutatni. Különösen kötelezem magamat arra, hogy a’ Templomba mindég hosszú fekete ruhában járok. Mind ezekre Istennek kegyelme velem lévén magamat egésszen ajánlom. Hogy ha pedig ezen Fogadásom szerént hívatalomban el nem járok, szabd légyen engemet a’ Szent Ekklésia Elöljáróinak a’ Venerabilis Tractus Seniorának hirével akármely időben ezen hivatalomból kitenni. Hapedig én hivatalomat esztendőm kitelésének előtte el hagynám, tehát minden Testimonium nélkül botsátassam el.”
1747-től ismerjük a rektorok neveit is: Polgári István (1747-1752), 1752-től Ötvös József, Fábián Péter, Czövök István, Rápóti Mihály, Vilmányi János, Kutasi Ferenc, 1773-tól Takács György, Rádi József, Palotai Mihály, Eperjesi József, Bagoly János, 1782: Szarka János (Sámsonban telepedett le), 1784: Veres István, 1785: Kecskeméti János, 1786: Deák Sámuel, 1787: Dobrai Sámuel, Keresztesi Sámuel, 1788: Gyulai Gábor, 1791: Ecsedi Áron, 1794: Szele György 1795: Szabó István. Az 1780-as évektől külön leánytanítók és alsós tanítók (praeceptorok) kezdték el az oktatást, így a század végére a kor színvonalának megfelelő struktúra alakult ki Sámsonban.
Az első összefoglalás a sámsoni reformátusokról
)
)
A református egyház elöljárósága intézkedést hoz a tanítással kapcsolatban (1837)
