Háború, diktatúra, megszállás
Háború, diktatúra, megszállás
A kiegyezést követő gazdasági-társadalmi fellendülés az elsővilágháború kirobbanásával megtorpant, majd súlyos visszaesés következett be. Az évekig tartó embertelen megpróbáltatás a magyar társadalom mély válságát okozta. A Hajdúsámsonból bevonultak a szerb, az orosz, a dalmát és a montenegrói fronton harcoltak. A háborúban a község 273 fiát vesztette el. A folyamatos behívások következtében a mezőgazdaságban dolgozók húsz százaléka került a frontra, a községből 1917-ben a férfilakosság tíz százaléka cserélte fel a szerszámot a fegyverrel. „…öregeknek, asszonyoknak, gyermekeknek kell a hadbavonult férfiak munkáját…” elvégezni. A hadsereg ugyanakkor lefoglalta a község középületeit, a gazdaságok szekereit és lovait, a családok szűkös élelemtartalékát, és lényegében kisajátította a vasút és a posta szolgáltatásait. Növelte a gondokat az egymást követő évek mostoha időjárása is.
1917-ben a munkaerőhiány súlyosbodása miatt hadifoglyokat és a katonaságot is bevonták a mezőgazdasági munkálatokba. A lakosság ellátásának színvonala folyamatosan és egyre drasztikusabban esett, a szegény sorsú családok asztaláról a korábban is ritka, értékesebb táplálékok – hús, tej – teljesen eltűntek. Hajdú vármegye alispánja 1917. április 2-án az éhezők megsegítését kérte a vármegye tehetős közönségétől. „Az éhezők nevében és javára a vármegye birtokos közönségéhez fordulok azon kéréssel, adja elő mindenki készletének azt a részét, ami nem okvetlenül szükséges.” A plakátból Hajdúsámsonban tízet ragasztottak ki. A hajdúsámsoni főjegyző 1918-ban jelentette, hogy „…az összes közönség nélkülözi a tészta- és főzőlisztet. Az elégtelen táplálkozás és a sok munka miatt legyöngült gyermekek és öregek igényelték volna a rendszeres orvosi ellátást, azonban a község orvosát is behívták katonának. A járványok elleni védőoltást a járási orvosoknak kellett elvégezni.
Nem kis gondot okozott a gyermekek iskoláztatása a megcsappant és állandóan változó tanítói létszámmal: az iskolai épületeket lefoglalta a katonaság, az átmeneti katonai kórházak és egyéb katonai intézmények; az osztályokat össze kellett vonni; a járványos betegségek és a tüzelőanyag hiánya miatt többször kellett szünetet elrendelni. Már az első háborús évben, 1914-ben megkésve, november elsején kezdődhetett meg a tanítás a hajdúsámsoni elemi iskola három felső osztályában.
Az egyházi szolgálat ellátása is egyre több áldozatot követelt „…tekintettel a mostani nehéz viszonyokra … amíg az adót a hívek nem fizetik rendesen, a kiadásokat a hajdúsámsoni református egyháznak a költségvetés átcsoportosításával kell megoldani.” A püspök felhívására a presbitérium húsz koronát ajánlott fel a debreceni Katonai Otthon támogatására, és a gyülekezet lelkipásztora igyekezett híveit további áldozatokra is megnyerni. A hívők által fizetett egyházi adóból – ugyancsak az egyházkerület kérésére – az egyház rendszeresen jegyzett az egymást követő hadikölcsönökből. Elérkezett azonban az a pillanat is, amikor a presbitérium az újabb kérésre nemet mondott. Az egyházkerület felhívta a hajdúsámsoni egyházat, hogy a Debrecenben felállítandó, Ottó trónörökös nevét viselő hadiárvaház fenntartására húsz évre megajánlott hozzájárulást adjon. A presbitérium „…sajnálattal kénytelen kijelenteni, hogy bármely szép és magasztos is a cél… a kívánt húszéves hozzájárulást a presbitérium meg nem szavazhatja, arra az egyház nem kötelezhető.” A hajdúsámsoni reformátusok költségvetése ezt a terhet már nem vállalhatta, a rendkívüli egyházi adót már iskolaépítésre vetették ki, „…még egyházunk fennállására is aggodalommal gondolhatunk”. 1918. augusztus 26-án kénytelen volt kimondani, „…mai világban látható, hogy ezzel a költségvetéssel egyházunk meg nem élhet”.
1917 második felében egyre nagyobb hiány mutatkozott az alapvető élelmiszerekben. A falusi szegénység a kiutalt élelmiszerek alig egynegyedét kaphatta meg, ugyanakkor a Közellátási Felügyelőség ragaszkodott a községekre kivetett termények beszolgáltatásához. Az állam egyre közvetlenebb és drasztikusabb módszerekkel avatkozott be a mezőgazdasági ágazat működésébe – ezen keresztül a falusi lakosság életébe –, egyre több katonai segédlettel végrehajtott rekvirálásra került sor. Hajdú vármegyében 1918. január első napjaiban 150 rekvirálási bizottság kezdte meg tevékenységét.
A frontról hazatérő katonák, de az itthon maradtak is egyre határozottabban követelték a minimális élelmiszerek biztosítását és a földosztást. Hajdú vármegye alispánja helyesen állapította meg: „…országszerte, s így vármegyénkben is a forradalom kitörése óta homloktérben a földkérdés állott”. A hajdúsámsoniak földkövetelő megmozdulása az alispánt arra kényszerítette, hogy a földre igényt tartók nevét megküldje a Földművelésügyi Minisztériumba, jelezve azt is, hogy a földigénylőket összeíró bizottság kijelentette: „nekik föld pénzért nem kell”. A felterjesztés tájékoztatást adott a község birtokviszonyairól: az 5381 lakosú község határa 12 082 hold, ebből száz holdon felüli birtok az egész határ 54 százaléka, azaz 6544 hold. Ezer holdon felüli birtokos csak egy van, Debrecen városa, amelynek a határában 2344 holdja van, ebből azonban 1341 hold erdő. Miután a száz holdon aluli birtokra esik 5538 hold, megállapítható, hogy Hajdúsámsonban egy családra átlagosan 4,1 hold jut: „Ha mindenütt ilyen volna a birtokmegoszlás – mutatott rá a minisztérium –, a földreform megalkotása nem volna az a sürgősen végrehajtandó feladat, mint amilyen a valóságban az. A hajdúsámsoni földművelők álláspontja és viselkedése tehát nemcsak hogy nem indokolt, hanem még nem is magyarázható és menthető.”
A társadalom életében kibontakozó folyamatot fel nem ismerő minisztérium felhívta a vármegye kormánybiztosát, hogy megbízottjával csendesítse le a földet követelő sámsoniakat és győzze meg őket „tarthatatlan álláspontjukról”, egyben figyelmeztesse őket, „hogy mindazok, akik a közrend megbontásában részt vesznek és az új kormány munkáját tévtanok hirdetésével és követelésével akadályozzák, nem arra valók, hogy a földhöz jussanak, s ezek a kiosztáskor földet nem kaphatnak”. Az események azonban felgyorsultak, március 21-én a hatalom a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták kezébe került, kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
E hírre és minden bizonnyal a debreceni baloldaliak biztatására a községben élő szociáldemokraták alkalmasnak látták az időt a község irányításának átvételére. Első lépésként népgyűlésen, a szocialista párt debreceni küldöttjeinek részvételével és közreműködésével megválasztották a munkások, katonák és földműves szegények tizenkét tagú tanácsát. A tanács direktóriumot küldött ki, tagjai Lisztes Imre, dr. Varga Imre és Tóth Lajos. A Népakarat írta: „A községben a termelő munka a legnagyobb rendben folyik, mely annak köszönhető, hogy a szociáldemokrata párt helyi csoportja… a kommunista társadalom kialakulását előkészítette.”(?) E program jegyében megszüntették a községi elöljáróságot és a községi képviselőtestület működését.
Megalakult a földbirtokrendező bizottság, elnöke Molnár Imre. A direktórium lefoglalta a takarékpénztárt és a község pénztárát, az üzletekbe bizalmi férfiakat állított, az iparosoknak ők adták ki a munkát, rekviráltak s a rekvirált dolgokat a szegények között szétosztották, „…a pénztáraknál utalványoztak, gazdálkodtak mindenben, lényegesebb kárt azonban senkinek sem okoztak”. A földbirtokrendező bizottság magához vette az uradalmak magtárainak és pincéinek kulcsait, a gazdaságok ügyeit a kirendelt bizalmi férfiak intézték, és irodát állítottak fel a földosztás írásbeli munkáinak végzésére. A vármegye megoldatlan problémáját – az ellátatlanok élelmezését – a diktatúra megyei szerve sem tudta megoldani. „A falvakban még van élelmiszer, de a városban már éheznek… Meg kell alakítani minden faluban a beszerzési csoportokat (rekvirálóegységeket – Gné), összegyűjteni az élelmiszert és beszállítani a városba.” Valójában tehát a háború második szakaszában bevezetett rekvirálás folytatódott – más elnevezéssel. Lisztes Imre, a hajdúsámsoni direktórium elnöke rámutatott, hogy a vidék változatlanul ki van szolgáltatva a városnak, hiszen a falu nem kap iparcikkeket és különféle árukat, vagy csak olyan áron juthat hozzá ezekhez, amit a falusi emberek nem tudnak kifizetni. Ezután arról szólt, hogy falujában is növekszik a feszültség, hiszen alig van zsír és akadozik a kenyérellátás is. Ilyen körülmények között „a házankénti vizsgálatot kénytelen foganatosítani…” – megkezdődött az élelmiszerkamarák, a padlás és a vermek számbavétele, illetve az élelem elvétele.
Az antant jóváhagyásával 1919. április 16-án a túlerőben lévő királyi román hadsereg megtámadta Magyarországot. A belügyi népbiztosság parancsára a községben letartóztatták a polgári elemeket – jegyzőket, birtokosokat, kereskedőket – és Debrecenbe szállították őket. A diktatúra időszakáról a község főjegyzője a következőket jelentette: „A forradalom következtében megszűnt a katonai rend és fegyelem, a felszabadult alacsonyabb néptömeg lett úrrá, a vagyonosabb osztály ellen fenyegető magatartást tanúsított, de szájhősködésnél és sértő magaviseletnél egyéb számottevő kárt nem csináltak, a személyi és vagyonbiztonság sértetlen maradt.”
A román csapatok Debrecenbe történt bevonulása után – 36 órai őrizetet követően – a letartóztatott hajdúsámsoniak bántatlanul hazatérhettek községükbe.
Hajdúsámson térségében nem került sor fegyveres harcra a vörös és román egységek között. A bevonuló román csapatok Debrecenben és a megye több helységében súlyos károkat okoztak a lakosságnak, az intézményeknek és cégeknek. Források hiányában nem tudjuk a község román megszállás alatti életét bemutatni. Későbbi utalások viszont arra engednek következtetni, hogy a románok a lakosságot ellenségesen kezelték.
A románok kivonulásával elkezdődhetett országosan közel hét esztendős súlyos megpróbáltatás után a polgári élet visszaállítása. Első lépésként a politikai stabilitás feltételeit kellett megteremteni. A kormányzat határozottan fellépett a polgári rend ellen támadók, a törvénytelen intézkedéseket hozók és végrehajtók ellen. A kerületi rendőrkapitány irányításával a rendőrség sorozatos razziákat tartott Debrecenben és a vármegyében. A házkutatások és igazoltatások után 1298 gyanúsítottat állítottak elő, többségüket feltehetően politikai okokból. Hajdúsámsonból tizenhat egyént vittek be a debreceni rendőrségre. A rendőrségi-ügyészi vizsgálatot követte a bírósági eljárás, amely igyekezett kiszűrni a társadalomból a volt politikai vezetőket, a hangadókat. A Debreceni Megyei Bíróság 1920. június 20-án két évre ítélte Szücs József hajdúsámsoni lakost. Mivel „…1919. március 23-tól 1919. április 23-ig terjedő időben, több alkalommal 30–40 emberből álló csoport előtt hangoztatta, hogy a kommunizmus jó, az lesz az uralkodó, azt várja már húsz éve, az eddigi urak helyett a proletárok lesznek az urak…
Szilágyi Mihály és felesége Czire Ráchel (1917)
Hajdúsámsoni katonák az első világháborúban
