Egy alföldi jobbágyfalu
Egy alföldi jobbágyfalu
Sámson, ez a Bihar vármegye északi részén fekvő és a sárréti járáshoz tartozó alföldi település alighanem a korabeli hazai átlagnak megfelelő körülmények között érkezett el a polgárosodás hajnalára. Annak jelei itt még nemigen mutatkoztak; élte a maga szokásos, gondokkal terhes hétköznapi életét, a földesurak a feudalizmus újonnan megszilárdult rendszerében keresték a maguk érdekeit, a legnagyobb birtokos, Debrecen szabad királyi város magisztrátusa sem a polgári átalakulás irányában mozdult, a paraszti lét határán tengődő kisnemesek kiváltságaik megőrzésén fáradoztak, a jogilag megtűrt izraeliták pedig az elemi beilleszkedés nehézségeivel küszködtek. A XVIII. század végén és a XIX. század elején mégis megfigyelhető némi előre mozdulás, majd – noha csak távolról – a reformszellem is megérintette a községet.
A falu népessége elég gyors ütemben gyarapodott. Ehhez a természetes szaporodáson kívül a betelepülők számának folyamatos emelkedése is hozzájárult. Az itteni közbirtokosok (földesurak) 1812-ben a falu déli részén apró háztelkeket osztottak ki, ahová főleg szegény napszámos emberek költöztek különböző vidékekről. Majd a belső háztelkek egy részét is szétdarabolták, sőt a zöldségeskertekben és a szőlőföldeken is sokan építkeztek. Előnyösen hatott Debrecen közelsége: a város munkaalkalmat kínált a sámsoniaknak és piacot áruiknak. Egy 1836-os adat 3048 lakost említ. Fényes Elek híres geográfiai szótárában viszont a negyvenes évek végéről 4602 fő szerepel, és ez a majdani népszámlálások tükrében túlságosan soknak látszik. Meglepően magas a nemesek aránya: az 1840-es országgyűlési megajánlás (subsidium) költségeinek kivetése 48 családról szólt.
Ha viszonylag sok nemes is élt itt, Sámson valójában jobbágyfalu. A lakosok túlnyomó többsége telkes jobbágy, házas vagy házatlan zsellér, illetve hozzájuk tartozó családtag (feleség, gyermek, eltartott öreg vagy testvér). A kisnemesek egy része is úrbéri telken ült, s csak az állami adó alóli mentességgel, a jogszolgáltatásban élvezett kiváltságokkal és a hajdani úriasabb életvitelhez való kétségbeesett ragaszkodással különbözött a jobbágyoktól.
Az úrbéri telkek valamivel több mint fele, továbbá két erdő (Savóskút, Sötéterdő), a majorsági föld (allódium) és a két külső csapszék Debrecen tulajdona volt; az úgynevezett belső vagy nagy csapszéket (vendégfogadó és korcsma) és a mészárszéket a város és a helyi földesurak közösen birtokolták. A középbirtokos nemesek közül leginkább a kiterjedt Budaházy és később a Reviczky, kisebb mértékben a Kultsár, a Huszti, majd a Lek, a Thuolt, a Goda stb. família rendelkezett földekkel és erdőrészekkel. Debrecen és a sámsoni birtokosok egymás mellett élése nem volt zavartalan, a közös érdek azonban összefűzte őket. Rendszeresen összehívták a földesúri gyűlést, hogy megbeszéljék a közös haszonvételek és az árvák ügyeit, továbbá az egyéb tennivalókat, együttesen tartották az úriszékeket. A közös teendők adminisztratív intézésére, a regálejogok, mindenekelőtt az italmérési tilalom ellenőrzésére 1823-ban direktort választottak. A tisztség negyedszázadon át megmaradt, csak a jobbágyfelszabadítás után szűnt meg.
Az úrbéresek pontos száma a források hézagos és ellentmondó volta miatt nem állapítható meg. A közbirtokosság (Debrecen és a földesurak) és a jobbágyok viszonyát szabályozó, 1774-ben kelt urbáriumban a meghatározott telekszám 19 7/8 volt. Több mint ötven évvel később, 1829-ben a mészárszék jövedelméből a város 50 1/12, a helyi földesurak 47 6/12 telek után részesültek. A fennmaradt állami adóösszeírások ettől eltérő adatokat tartalmaznak: 1834-ben 134, két évvel később 130 gazda tartozott királyi dézsmával; az 1840–41-es tabellán felsorolt adókötelesek (jobbágyok, zsellérek, urasági cselédek, nyomorgók stb.) száma 412, köztük 75 jobbágy, 23 jobbágyok fia, 155 zsellér. A jegyzék végén 22 nemes neve olvasható, de szántót és rétet csak tíznél tüntettek fel; nyilván ők azok, akik úrbéri telket használtak, együttvéve is csak 30 hold szántót és 28 hold kaszálót. Egy év múlva 396 nemtelen adóköteles és 20 nemes nevével találkozunk. 1842-ben készült egy hivatalos felmérés is az úrbéri telki állományról. A jobbágyok száma ekkor 95; és ez az adat csaknem megegyezik az 1829-ből hivatkozott 97 7/12 telekkel. A használt földek (szántók, kaszálók, kertek, belső telkek) nagyságának megoszlása világosan mutatja, hogy a jobbágyok kétharmad része húsz-ötven holdon gazdálkodott és akadt néhány (15) ennél módosabb gazda is. Noha a földek több dűlőben feküdtek, és a szántók minősége is gyenge, a vagyonosabb gazdák jelenléte előre mutat a majdani közép- és gazdagparaszti réteg kialakulása felé; más megfogalmazásban: ez a birtokstruktúra alapját képezte egy szűk paraszti réteg polgárosodásának. A házas zsellérek száma 278; némelyeknek kevéske szántóföldjük is volt, a túlnyomó többség azonban csak lakótelekkel bírt, néhány esetben pedig azt regisztrálták, hogy az illető kertben lakik. Feltételezhető, hogy a munkálatból kimaradt házatlan zsellérek száma ennél is magasabb volt. Tehát a reformkor ezen szakaszában Sámsonban is megfigyelhető a vagyoni tagoltság, differenciáltság. A különbséget jól érzékelteti, hogy a 95 jobbágyportához 4207 hold föld tartozott (átlag 44,2 hold), ugyanakkor a házas zsellérek csupán 93,8 holddal (átlag 0,33 hold) rendelkeztek. Külön kategóriába sorolták az úgynevezett belső emberek (jegyző, református lelkész, fiú- és leánytanító) és a község által használt úrbéri illetőségű földeket, továbbá a református templom és a katolikus iskola helyét (együtt mintegy 225 hold). Természetesen a felmérés nem terjedt ki a majorsági földekre és Debrecen erdeire. Ezek együttes nagyságát Fényes Elek 14 354 holdra tette (ebből erdő négyezer hold), az úrbéri birtokokét pedig 4746 holdra és 113 telekről írt.
Debrecen úrbéresei tulajdonképpen taxások voltak. A város már 1775-ben szerződést kötött Sámsonnal az előírt szolgáltatások pénzbeli megváltására, továbbá bérbe adta a parasztoknak a majorsági szántót. A szerződést háromévenként megújították. A XVIII. század végén az egyezség kölcsönösen méltányosnak mondható, az 1800-as évek elejétől viszont a városi tanács igyekezett azt a maga javára módosítani: előbb a bérleti és váltságdíjat emelte meg (1804), aztán a robotra fogást is beiktatták a pontok közé, majd a terményszolgáltatás visszaállítására is sor került (1821). Szigorúan tiltották a vadászatot, elvették a faizás jogát stb. Még nagyobb sérelem volt, amikor 1831-től Debrecen az erdei legeltetést sem engedélyezte, mert a homokos talaj miatt a falubeliek számára az állattenyésztés ekkoriban rendkívül fontos megélhetési forrás. A sámsoniak ellenálltak, tiltakoztak, különféle akciókat szerveztek, egyre több földet fogtak művelés alá az urbáriumban rögzítetteken túl, de a helyzet rosszabbra fordulását nem tudták megakadályozni. A debreceni magisztrátus 1832-ben úgynevezett domesticus pert indított a falu ellen, amelynek célja az úrbéri regulációval egy nagy kiterjedésű allódium kiszakítása volt. Majd a telki illetőség és a majorsági földek különválasztására tagosítási pert kezdett 1839-ben, de az lassan haladt és a márciusi forradalom után abba is maradt.
Sámson határának természeti adottságai a szántóföldi művelésre előnytelenek. A szántókat három járásra vagy fordulóra osztották: Diósvári, Kutyahúgyozta, Földvári. Minden évben csak egyet szántottak fel, a másik kettőt közlegelőnek használták. A rét (vagy kaszáló) két fordulóra tagolódott: a felsőszállási vagy ligeti (hajdan irtásföld volt) és a gyatrább minőségű alsószállási részre. Tehát a módosabbnak látszó taxások is csak a szántóföld egyharmadát művelték. A harmincas években kevés kivétellel az egész határt harmadosztályúnak, azaz a leggyengébbnek minősítették. Csupán a ligeti kaszáló ekkor már jórészt szántóföldnek használt hányadát és az egyik falu alatti részt sorolták a másodosztályba. A többnyire homokos talajon a gabonafélék közül jóformán csak a rozs hozott hasznot, kevesen vetettek búzát vagy árpát, kedvelték viszont a zabot és a kölest. Kukoricával is egyre többen próbálkoztak. Szerencsére bőséggel megtermett a krumpli és híresek voltak az itteni görögdinnyék. A kertek adtak zöldséget és gyümölcsöt. Az ugarolás kényszere és az örökölt szokás arra késztette a tehetősebb jobbágyokat, hogy a környékbeli települések határában szerezzenek szántót és rétet. Béreltek legelőt is, továbbá (amíg a város megengedte – az erdőkben is kaszáltak és legeltettek.
A XVIII. század végén és a XIX. század elején létesültek Sámsonban a szőlőskertek. A homokos terület kedvezett a telepítésnek. Részben a városkörnyéki kertekből kiszorult debreceniek kezdeményezték a szőlőművelést, részben a betelepülők vállalkoztak erre a munkára. Az itteni nemesek a biztosabb haszon reményében allodiális földjeikből engedtek át különböző méretű részeket. Az első nyilasokat a később Vénkertnek nevezett helyen mérték ki; a további kertek leginkább földesuraik nevét viselték: például Meggyes, Huszti, Lek, Kultsár. Martinkán 1812-ben osztottak szőlőföldet, és azóta mindmáig laknak ott.
A községben az igazi értékmérő nem annyira az úrbéri földek mennyisége, hanem a tartott állatok száma volt. Természetesen e kettő sok esetben összefüggött, hiszen aki több szántóval és kaszálóval rendelkezett, az a pihentetett kétharmadnyi ugaron és a réten kaszált takarmánnyal több állatot legeltethetett. Mindazonáltal a kisebb telekhányaddal bíró jobbágyok és a zsellérek is nagy gondot fordítottak az állatokra. Egy 1803-ban készült számbavétel szerint feltűnően magas a juhok és a szarvasmarhák száma, ám sokan tartottak lovat is. Szinte minden háznál neveltek baromfit; a határ egyik részét Libanyomásnak hívták (ez volt a libalegelő). A juh és a sertés nem esett közteher alá, ezért a zsellérek is szívesen tenyésztették ezeket. A közlegelő hiányában és a legeltetési jog tisztázatlansága folytán az állattartás állandó feszültségforrás a községben. A közbirtokosok és a telkes gazdák ugyanis gyakran nehezményezték, hogy a zsellérek sok állatot legeltetnek. Némelyik sámsoni marhakereskedelemmel is foglalkozott: megvették a jószágot, feljavították és haszonnal továbbadták. A jobbágyfalu lényegében ezzel és a zöldségfélék piaci értékesítésével kapcsolódott be a reformkori paraszti árutermelésbe.
Mind a helyi közbirtokosok és Debrecen, mind a földesurak és az úrbéresek egymás közötti viszonyában sok konfliktust okozott a bor- és húsmérés. A jobbágyoknak a szüret kezdetétől, Szent Mihály-naptól karácsonyig bormérési joguk volt (az úgynevezett cantor-élés), ezután viszont csak a három csapszék árulhatott italt. A korcsmákat árendások működtették, leginkább izraeliták. A karácsony utáni bormérési tilalmat azonban a taxások, sőt az uraságok is gyakran megszegték. Annak ellenére, hogy 1823-ban a vakbor- és pálinkaárusítás büntetéséről a földesúri gyűlés szigorú határozatot hozott. Az ismétlődő, olcsóbb vakbormérés csaknem állandó feszültséget idézett elő a városi bérlő (áttételesen a város) és a helybeliek között. Kevesebb gonddal járt a mészárszék fenntartása, amely szintén a közbirtokosság közös tulajdona volt, és szintén bérbe adták ki.
A községben ez idő tájt a kézműiparnak nagyon kevés önálló művelője lehetett. A legszükségesebb javításokat az ügyes kezű jobbágyok, zsellérek vagy betelepült napszámosok is elvégezték. Nyilván akadt egy-két kőműves vagy ács is, aki a zömmel vályogfalú házakat felépítette és tetőzetét elkészítette. Házilag csinálták a bútorokat is. Az asszonyok fontak, szőttek és a ruhák nagy részét is maguk varrták. Mindazonáltal az iparosodásnak van egy figyelemre méltó jele: a negyvenes évek vége felé az egyik földbirtokosnak, Budaházy Imrének szeszgyára volt.
Sámson korabeli községi élete hasonló a korabeli jobbágyfalvakéhoz. Az elöljáróság első embere itt is a bíró. Munkáját az esküdtek (változóan, hét-tizenhárom) segítették. Az 1836: XX. tc. hatálybalépését követően, először 1838 áprilisában törvénybírót (másodbírót) is választottak. Az igazgatási feladatokat a mindenkori nótárius (jegyző) végezte; e posztot literátus, azaz valamelyest iskolázott emberek (volt tanítók, írnokok, máshonnan hívott jegyzők) töltötték be. A bírót és az esküdteket az urbárium előírásai nyomán évente választották, november első napjaiban, Debrecen megbízottjának jelenlétében. Elsősorban telkes jobbágyokat és jobbágytelken ülő nemeseket jelöltek; az esküdtek is többnyire a vagyonosabb gazdák voltak.
A közbirtokosok olykor erőteljesen beavatkoztak a község életébe, nemegyszer utasították a bírót, a községi gyűlésben meghatározó szerepet játszottak. Szorgalmazásukra 1823-ban három bakteri állást is szerveztek, és melléjük minden éjjelre két-három taxást rendeltek. A fizetésükhöz való hozzájárulást a zsidókra, a telkes gazdákra, a zsellérekre, az árendásokra, az urasági pásztorokra és a földesurakra egyaránt kirótták. Részben a pálinkaárulás ellenőrzése, részben a lopás és egyéb vétségek elkövetésének megakadályozása volt a feladatuk. Bába 1808-tól volt a faluban, a reformkor vége felé már kettő is.
A községi közigazgatáshoz hozzátartozott, annak szerves, bár elkülönülő részét alkotta a nemesek hadnagyi széke. Az első ismert feljegyzés 1816-ból származik és ugyanezen forrás szerint a szék utolsó ülését 1847. május 14-én tartotta. A mindenkori hadnagy mellett négy esküdtet és 1840-től egy, 1843-től két kishadnagyot választottak. A hadnagyi szék a községházán ülésezett, adminisztratív teendőit a község jegyzője látta el.
A község lakóinak túlnyomó többsége református vallású volt. E népes gyülekezet 1791–93-ban a református templom elé kőtornyot épített, 1807-ben egy újabb, nagyobb harangot öntetett. Tűzvész miatt kellett újjáépíteni 1800-ban a paplakot. A református lelkészek ezen időszakban: Nagy János (1783–1825), Ember István (1825–1835), Sándor István (1835–1840), majd 1841-től Tóth Bálint. A presbitérium (egyháztanács) és a községi vezetés a XVIII. század végén és a XIX. század elején huzamos ideig egybefonódott. Tulajdonképpen a közbirtokosok irányították a gyülekezet életét; döntő szavuk volt a papmarasztásnál, a tanítók választásában, a fizetésük megállapításában stb. Igaz, adományaik is elősegítették az egyházközség megerősödését. A számadó gondnokok, majd az 1825-től választott főgondnokok is elsősorban a birtokos nemesek közül kerültek ki, az utóbbiak kizárólag a Budaházy családból. Többször megtörtént, hogy a községi bíró és a kurátor ugyanaz a személy volt.
Római katolikusok sokáig alig éltek a településen. A bevándorolt szegény emberek közül azonban többen e felekezethez tartoztak, úgyhogy az 1830-as évekre a számuk jócskán meghaladta a százat. Ekkor állították fel a debreceni plébánia leánygyülekezetét. A már jóval korábban ideköltözött románok maradványai között akadt néhány görögkeleti és görög katolikus is.
A XVIII. század utolsó harmadától folyamatosan gyarapodott az izraeliták száma. Ekkor szerveződött hitközségük, épült zsinagógájuk; az 1830-as évektől saját rabbijuk is volt. Debrecenbe ugyanis 1840-ig nem települhettek be a zsidók, így sokan a közeli Sámsont választották lakóhelyül. A negyvenes években mintegy 350-400 fő élhetett a faluban. Leginkább kereskedelemmel, főleg házalással foglalkoztak, hosszabb időn át ők bérelték a csapszékeket és a mészárszéket.
A tárgyalt időszakban a reformátusoknak két iskolájuk is működött: külön a fiúknak és külön a leányoknak – mindkettő önálló épületben. A római katolikus gyerekek oktatására létesített iskola (és kápolna) 1835 októberében nyílt meg.
Az 1848-as márciusi forradalom és az áprilisi törvények megszavazása, hatálybalépése e településen is gyökeres változások kiindulópontja volt. Megszűnt csaknem valamennyi, a jobbágyi állapotot kifejező járadék, illetve azok megváltása, ugyancsak megszűnt az „úri törvényhatóság”, az úriszék; deklarálták a közteherviselést, valamint a nemesek és jobbágyok jogegyenlőségét. Sámsonban a jobbágyfelszabadítás csendben és rendben ment végbe. Hozzájárult ehhez Debrecen óvatos, mérsékelt, az összetűzéseket kerülő magatartása is. Jelképes aktusa volt az addigi korszak lezárásának, hogy a földesurasági gyűlést utoljára 1849. május 10-én hívták össze.
A kormány rendelkezése nyomán 1848. július 17-én szervezték meg a három nemzetőr csapatot, összesen mintegy 240 fővel. A többséget sorshúzással jelölték ki, de akadt negyven önkéntes is, köztük a tisztek, akik mindnyájan nemesek voltak. Egyikük, Bige Márton szolgabíró hamarosan a Bihar vármegyei nemzetőrség gyalogos századosa lett. Egy későbbi közlés szerint Sámsonban 19 férfi lépett be a honvédseregbe.
A települést a Bach-rendszer éveiben az osztrák hatóságok által kialakított Észak-Bihar megyéhez, azon belül a debreceni (vagy vidéki) járáshoz osztották be. 1861-ben ismét a visszaállított Bihar vármegye része, és a korábbi járásához, a sárrétihez tartozott. Amikor az 1876: XXXIII. törvénycikk nyomán megszervezték Hajdú vármegyét, ehhez csatolták. A balmazújvárosi járáshoz sorolták, amelyet 1901 végén szétválasztottak, és Sámson a központi járáshoz került, ennek Debrecen lett a székhelye. Kifejezetten az új közigazgatási hovatartozással magyarázható, hogy a század végén módosult, kiegészült – előbb a mindennapi szóhasználatban, majd hivatalosan is – a falu neve: Hajdu-Sámson, majd 1903-tól egybeírva Hajdúsámson lett.
A község határának közelében már a polgári forradalom előtt is léteztek lakott puszták. Ezek és néhány kertség később Sámson külterületi lakóhelyei lettek; az 1910. évi népszámlálás során a következőket tüntették fel külön: Lencsés (127), Ligetpuszta (309), Martinka (192), Melegoldal (109 fő), Sámsonkert (215), Sötéterdő (109), egyéb (280), azaz együttvéve 1341 fő, ami az össznépesség 24,92 százalékát, tehát kis híján egynegyedét tette ki. A helységnévtárakban olvasható meg Árokrét, Csukás tanya, Kincses erdő, Kisgeretéd tanya, Kistelek tanya, Kutyabagos, Mogyorós korcsma, Savóskút erdőlak, Tamási, Városföldje tanya és Vénkert neve. A nevek egyaránt utalnak a szőlőskertek tartós meglétére és lakott voltára, valamint a tanyásodás folyamatára.
A szabadságharc leverésétől az első világháború kirobbanásáig tartó időszakban Sámson lakossága – legalábbis a népszámlálók hivatalos adatainak tükrében – különös, hullámszerű mozgást mutat. A népszámlálások hivatalos adatai megerősítik azt a korábbi, inkább csak becslésen alapuló állítást, hogy Sámsonban csaknem kizárólag magyarok laktak; a nemzetiségiek (románok, szlovákok, németek) és az általában külön nem regisztrált cigányok részaránya elenyésző.
lélekszám
|
ebből magyar
| |
1857
|
3773
| |
1870
|
4301
| |
1880
|
4058
|
3914
|
1890
|
4400
|
4350
|
1900
|
4925
|
4922
|
1910
|
5381
|
5375
|
A túlnyomórészt mezőgazdasági termeléssel foglalkozó népesség a szabadságharc bukása után is élvezte a jobbágyfelszabadítás és az úrbéri terhek eltörlésének előnyeit. Az újonnan bevezetett adók viszont súlyos teherként nehezedtek a sámsoniakra is; leginkább a földadó, hiszen a község agrárjellegű település volt. Az 1850-es években a korábbi háromfordulós szántóföldi művelés némileg módosult. A három nyomás megmaradt, de többnyire már csak egyharmadot hagytak parlagon, a kenyérgabona után a második évben tengerit, illetve a második osztályú földeken fele-fele részben tengerit és zabot vetettek. A hozam elég szerény volt: az első osztályban a rozs hat és félszeres, a tengeri hatszoros, a másodikban ötszörös, illetve két és félszeres, a harmadikban háromszoros termését regisztrálták. A kaszálókat két osztályba sorolták: az elsőbe a jó, édes szénát termő, lényegesen csekélyebb területet, a másodikba a kákás és sásos szénát adó határrészeket. Az árutermelés valamelyes fellendülésének, közelebbről a rét és az erdő néholi feltörésének, illetve irtásának eredménye lehet, hogy nőtt a szántó és a legelő területe. Számos dűlőnél vegyes művelés folyt: szántó és szőlő vagy szántó és kaszáló együtt, esetleg szántó és erdő; voltak tisztán szőlőskertek is. Némelyik helyet több célra is hasznosították. Az előző évtizedekből továbbélő gyakorlat, hogy a belső telkeken a házak és gazdasági épületek mellett konyhakertek is voltak, általában 150-300, esetleg négy-hatszáz négyszögölnyi, de néhol tágas, egy-két kisholdnyi is; ezekbe főként zöldséget, gyümölcsfákat ültettek, valamint a családok zömének élelmezésében és a piacozásban oly nagy szerepet játszó burgonyát fészkeltek.
Az átmeneti bizonytalanság megszüntetését, az úrbéri birtokok jogi helyzetének tisztázását és a volt földesurak kárpótlását célzó 1853. március 2-ai császári pátens közzététele után 1854 őszén Debrecen folytatta az 1848 tavaszán félbeszakadt jogi eljárást majorsági földjei tagosításáért. A per évekig izgalomban tartotta a sámsoniakat, ám egy idő múlva felülkerekedett a kölcsönös jó szándék, és 1859-ben megszületett a megállapodás. A volt jobbágyok megtarthatták az úrbérinek nyilvánított telkeket, továbbá mindazt, amit ezenfelül irtás vagy foglalás nyomán bírtak. A maradványföldekért (remanenciákért) viszont törvényes kárpótlást fizettek, lemondtak a közlegelő és a faizás iránti igényeikről. A legnagyobb birtokos, Debrecen a korábban kiadott majorsági földek (valamivel több mint 700 katasztrális hold) mellé még 300 katasztrális holdat kapott a községtől annak fejében, hogy minden más követeléstől visszalép. Tisztázták a földesúri javak (beneficum regálék) sorsát is. Egy-egy külső (a mogyorósi) és belső (az újabb, úgynevezett Kis) csapszék a közbirtokosok, a másik külső (a savóskúti) a város javadalma lett. A belső Nagy csapszék jövedelme viszont a régi módon oszlott meg a város és a helyi birtokosok között. Az előbbi 1892-ben vált meg a vendégfogadó tulajdonjogától.
A tagosításhoz szükséges fel- és kimérés elvégzése után a telekkönyvet 1861-ben állították ki, és ekkor lépett életbe a határ új birtoklási rendje. A szántók és a kaszálók a felmérés időpontjában meglehetősen szórtan terültek el, ezután viszont a külső, tehát a határban fekvő birtokok (szántó, kaszáló, legelő) egy tagban, azaz egy helyen feküdtek. A hajdani úrbéresek illetményét 95 telki állományban jelölték meg, a tagosítást rögzítő telekkönyv 140 telkes gazdát említ (köztük néhány nemest is). A földdel bíró volt zsellérek száma 11 (legfeljebb egy-három hold szántóval), a csupán házzal bíró zselléreké 275 volt. Regisztrálták a község, a jegyző, a református lelkész, a fiútanító (a rektor) használatára rendelt földeket, valamint a református templom, a református leánytanító és a római katolikus iskola belső telkeit (ezek voltak az úgynevezett kivételes birtokok), valamint a Libanyomást és a temetőket. Külön telekkönyvezték a földesúri tagbirtokokat. E listán 52 név, továbbá a református egyház, a község és a jegyző szerepelt, aztán még 18 személy, akik csak belső telekkel rendelkeztek. A külső földdel bíró telkes gazdák illetményének tényleges mennyisége attól is függött, hogy a tagosított birtok a határ hányadik osztályba sorolt részén feküdt; a soványabbakból ugyanis is nagyobb darabokat mértek ki, a hasznavehetetlen vízállásokat, tavakat, terméketlen homokdombokat pedig kihagyták.
A végrehajtott tagosítás (jogi szóhasználattal: a volt úrbériség szabályozása) során végül is 4005 katasztrális hold földet adtak át az egykori úrbéreseknek, illetve használatra a községnek. A határ nagyobbik fele (59,12 százaléka) Debrecen és a földbirtokosok kezén maradt, a parasztok részesedése csak a szőlőskertekkel együtt haladta meg az egyharmadot (33,87 százalék, anélkül 29,43 százalék). Tehát voltaképpen az addigi birtokviszonyok rögzültek, és a társadalmi differenciálódás sem igen változott az elkülönítéssel. A tagosítás viszont jó alapot teremtett egy szűk közép- és gazdagparaszti réteg megerősödéséhez, polgárosodásához. A volt földesurak egy része – csekély birtokállománya lévén – vagyonilag szintén e rétegbe csúszott.
Kétségkívül fontos eredmény, hogy végre sikerült közlegelőt kialakítani a volt úrbéri állományból, ennek nagysága azonban nem érte el a szükséges mértéket. Erre utal a legelőhasználat korlátozása is: ott csak azok tarthattak állatot, akiknek földjük volt, mégpedig a rájuk eső egy-egy hold legelőn egy-egy marhát vagy ehelyett két sertést. Ezért indokolt volt a nyomásos gazdálkodás további fenntartása, még ha csökkenő hányadban is. A hetvenes években új belső telkeket osztottak, valamelyest nőtt a szántó mennyisége, de alig mozdultak el a bevetett és az ugarolt területek arányai. A jobb földek csak egy évig hevertek ugarként, de ekkor már trágyázva. A szélhordásos homokföldeken – noha a fordulós kényszer megszűnt – ekkor is az a gyakorlat, hogy két évig pihentették a talajt, és csak a harmadik esztendőben vetették be rozzsal. Lényegesen csökkent a rét, ugyanakkor jelentékeny mértékben bővült a legelő; feltételezhető, hogy a tagosítást követően a parasztok némelyike a kaszálóját inkább legeltetésre használta vagy esetleg feltörte vetés alá. Több dűlőben is építettek gazdálkodó helyiségeket, vagyis megindult a tanyásodás, illetve a nagyobb birtokosok (vagy bérlőik) majorsági épületeket emeltek.
Debrecen eleve bérlőkkel használtatta majorságait, váltakozó személyekkel. Példáját más földbirtokosok is követték, sőt némely módosabb parasztgazda szintén odaadta feles művelésre földje egy részét. A gazdák többsége maga szántott, de a betakarításhoz, nyomtatáshoz, csépléshez napszámosokat hívtak, a krumpli- és dinnyekapálást ugyanígy vagy feles bérletben végeztették. A földmunkások közül számosan Debrecenbe jártak dolgozni, télen pedig seprűkötéssel, vesszőkosár-csinálással és fahordással kerestek pénzt.
A szőlőtermelés jó ideig divatosnak bizonyult, még a tagosítás után is osztottak újabb kerteket, úgyhogy 1864-ig a számuk már tízre emelkedett. Később akadtak olyanok is, akik kivágták a tőkéket, és helyükbe burgonyát fészkeltek, mert azt igen jól el lehetett adni. Az igazán nagy kárt azonban nem ez, hanem a kilencvenes évek elején a homoki szőlőket is elérő peronoszpóra okozta. Az állami egyedáruság behozatala után a dohánytermesztéssel is többen próbálkoztak, a földbirtokosok, valamint a vagyonosabb és szegényebb parasztok közül egyaránt.
A meglehetősen gyenge szántóföldi adottságokkal rendelkező község lakói számára a kézimunka-igényes zöldség- és szőlőtermesztés, valamint az állattartás nélkülözhetetlen megélhetési forrás a dualizmus évtizedeiben is. A rossz talaj ellensúlyozásának másik módszere a szorgalmas munka volt. Az öregek is igyekeztek végső erejükig gazdálkodni. Aki tehette – azaz volt igásállata, szekere – fuvarozással is vagy elsősorban azzal szerzett pénzt; főként Debrecenbe, az ottani piacra és vásárokra vállaltak szállítást. A piacozás még a szegényebbek között is gyakori volt. A század második felében jó néhányan foglalkoztak marhakereskedelemmel; tovább élt az a szokás is, hogy csak bizonyos ideig tartották az ökröt vagy tehenet, aztán mihamarabb törekedtek haszonnal eladni. Hasonló gyakorlat a sertéstartásban is kialakult: a gazdák saját családjuknak és értékesítésre egyaránt hizlaltak, a szegényebbek viszont a nemegyszer kölcsönpénzből vásárolt malacot feljavítva sokszoros áron eladták.
A statisztikai hivatal 1895-ben kiadott agrárstatisztikai összeállítása szerint a hajdúsámsoni gazdaságok száma 681 volt; a tagosításkori állapothoz viszonyítva feltűnően magas. Egyrészt a polgári fejlődés sodrában felgyorsult az aprózódás folyamata, másrészt ideszámították a kicsiny, nyilasnyi méretű tulajdonokat is. A gazdaságok összterületét 11 942 katasztrális holdban jelölték meg. Továbbra is a szántóföldi művelés és a rétgazdálkodás dominált, csökkent viszont a beültetett szőlőterület és a külső kertek mennyisége is, ugyanakkor valamelyest nőtt a közlegelő. Az erdő is szűkült, feltehetően csak Debrecen tartotta meg eredeti erdejét, mások irtották és felszántották vagy legelőként hasznosították. A gazdálkodás alacsony színvonalát jelzi, hogy műtrágyát egyetlen birtokos sem használt, a gazdaságok iparvállalatainak száma pedig egy. Meglepően kevés az igásfogat. Leginkább a lovas kocsikat használták, de ezeknek csaknem fele egylovas, feltehetően a szegényebb parasztoknál. A tehénfogatokkal szemben szívesebben igázták az ökröket.
A tenyésztett állatok mennyiségét összevethetjük egy 1911-es összeírás adataival is. A legszembeötlőbb a juhok alacsony száma, hiszen a XIX. század elején még ebből volt a legtöbb. Valószínűleg a tagosítás és a legelő csekély volta lehet a fő oka a juhtartás visszaszorulásának, gyakorlatilag megszűnésének. A szarvasmarha-állomány visszaesése elsősorban azzal függ össze, hogy a század elején kevesebb ökröt és tehenet fogtak igába, előtérbe került a tejelés. A lovak számának emelkedése két dologgal magyarázható: több lovas fogatot használtak; a községben volt egy fedeztetési állomás. 1911-ben a sertések mindegyike kondorszőrű mangalica, azaz zsírsertés, és nyilván hasonló az összetétel a század végén is.
Az 1895-ös adattárban felsorolt hajdúsámsoni földbirtokosok közül kimaradt Debrecen városa és maga a község. A többi, száz katasztrális holdnál nagyobb birtok vagy bérlet száma tizenöt. A lista részben a régi köznemesi neveket tartalmazza, részben szerepelnek rajta a zömmel zsidó haszonbérlők és új, izraelita tulajdonosok is. A két „földműves” egyike, a vállalkozó kedvű Hajdu Mihály a parasztpolgár jellegzetes figurája lehetett. Neki volt egyedül cséplőgépe és járgánya, így feltehetően ennek hasznából vásárolt földeket. Egyébként a birtokosok vagy bérlők hagyományos módon gazdálkodtak. Zömmel szántót műveltek, hagytak egy kis kaszálót és/vagy legelőt, itt-ott erdejük is volt. Kevés cselédet (azaz állandó munkaerőt) alkalmaztak, csak a legszükségesebb igavonó állatokat tartották, szerény a gépi felszereltség (vetőgép, eke, rosta, szecskavágó, borona).
Rubinek Gyula 1911-ben közzétett gazdacímtára arról tanúskodik, hogy másfél évtizeddel később – immár kiegészülve a két közösségi birtokkal – a száz holdon felüli sámsoni földbirtokosok száma megnőtt és az összetétel is módosult. A birtokméret mellett közölt jövedelem egyértelműen mutatja a földek közötti minőségi különbséget; vagyis a holdak magasabb száma nem feltétlenül jelentett magasabb értéket. A gazdag parasztok száma most is kettő. Kevés a bérlő, úgy tűnik, a birtokforgalom valamelyest nekilódult. Egyébként továbbra is a szántóterület a meghatározó (kivéve Debrecent és Sámsont); sajátos növényi kultúrával a dohányon kívül nem találkozunk, legfeljebb a rét aránya váltakozik, erdő meg a magánosok kezén szinte alig volt.
A birtokviszonyokról részletesebb kép tárul elénk a század elején, tehát megközelítőleg egyidejűleg lezajlott népszámlálások kimutatásaiból.
A birtoknagyság megoszlása
1900
|
1910
| |
100 kh felüli birtokos
|
16
|
14
|
bérlő
|
1
|
1
|
10-100 kh közötti kisbirtokos, bérlő
|
284
|
115
|
10 kh alatti kisbirtokos, napszámos
|
89
|
295
|
részes földműves
|
290
|
170
|
együtt
|
680
|
595
|
A két középső kategória azt jelzi, hogy a század elején a közép- és gazdagparasztság, valamint az ide betagolódott kisnemesség körében folytatódott a birtokaprózódás. Valószínűleg néhány részes földműves és talán a mezőgazdasági munkások némelyike is tudott valamicske földet szerezni. Szembeötlő a részes művelést vállalók számának csökkenése.
Ugyanezen források meggyőzően tanúskodnak Hajdúsámson agrárjellegéről. Noha a mezőgazdasági keresők és eltartottak aránya csökkent valamelyest a század első évtizedében, még így is jóval nyolcvan százalék felett részesednek, abszolút számuk pedig emelkedett is. A polgárosodás jele az iparból és kereskedelemből élők számának és arányának növekedése. Az önálló, tehát hatósági engedéllyel bíró iparosok körében a változás csekély mértékű, gyorsabb volt a segédszemélyzet növekedési üteme. Az ipari egységek nagysága világosan elárulja, hogy a községben szinte kizárólag a kisipar volt jelen. Az ipari keresők tagolódása főleg az agrártermeléshez, a háztartáshoz és a mindennapi élethez szükséges eszközök előállítását és javítását szolgáló, valamint a mezőgazdasági termékeket feldolgozó ágazatok túlsúlyát jelzi: kovács, csizmadia és cipész, szabó, lakatos, asztalos, ács, hentes és mészáros stb.
Sokáig csak száraz- és szélmalmok őröltek a faluban; 1880 körül az előbbiekből még tizenkettő, az utóbbiakból már csak egy állt és 1881-ben az is leégett. Az első gőzmalmot egy helyi gépész, Schreiber Károly 1873-ban építette fel, de a hatóságok lebontatták. Nem sokkal később Feischl Fülöp (debreceni izraelita) és fia egy gőzgéppel hajtott olajütőt létesített és ugyanezzel az energiával malmot is működtetett. Később másik gőzmalom is épült.
Szó esett már arról, hogy a tagosítás után a község belterületén két csapszék maradt, a határban viszont 1874-ben már kilenc csárda állt. A század elején újabb korcsmák is nyíltak. A tagosításig földesúri jog volt a mészárszék fenntartása is. Mivel rossz helyen, a település főterén állt és elviselhetetlen bűzt árasztott, 1861-ben lebontották. Ezután több mészárszék és húsbolt is nyílt: a községé, a zsidóságé, aztán magánosoké.
A hivatalos népszámlálási összeírások a lakóházak építési anyagáról és tetőzetéről is közöltek adatokat. A település jellege falusias, hagyományos. A házak zöme vályogból vagy sárból készült, nád- vagy zsúptetővel. Lassú az elmozdulás a korszerűbb, tartósabb építőanyagok, a kő és tégla felé. Elsősorban a tehetősebbek rakattak téglaalapot és ők kezdték el a magánházakon a cserepezést is. Ugyancsak ekkortájt vált gyakorivá, hogy az udvarokat kerítéssel vették körül. A polgárosodás velejárója, hogy a régi, magyaros házi bútorokat még a közrendű emberek is költségesebb szobákkal cserélték fel.
Mivel a határban jóformán csak rozs termett, a kenyeret abból sütötték. Minden családnál igyekeztek disznót ölni és sok baromfit tartani, de azért a mészárszékek forgalma is élénk. Bor, zöldség, burgonya bőven volt, ezért még a szegények sem nélkülöztek. A falubeliek a hetvenes évektől már leginkább a boltból vásárolták a ruházatot, még a fehér vásznat is, a fonás-szövéssel és az alapanyagul használt kendertermesztéssel felhagytak. A férfiak túlnyomó többsége kalapot vagy süveget, posztó ruhát és csizmát hordott, a nemeseknél és a módosabb gazdáknál a gubát felváltotta a festett és festetlen juhászbunda, a ködmön, valamint a virágokkal kivarrt fekete és fehér szűr. A lányok, asszonyok viselete is megváltozott. A főkötőt fokozatosan felváltotta a fejkendő. Általános lett a kartonruha, a vagyonosabbak körében a selyemkötény és -kendő. Megmaradt a női kisbunda, de a módosabbak posztóból vagy más kelméből készített prémes bundákat is felvettek. Ekkor már a nők alig hordtak csizmát, sokkal inkább cipőt harisnyával.
Esküvői kihirdetés (1860. január 23.)
