A város mint földesúr
A város mint földesúr
A település történetében bekövetkező leglényegesebb változásra a Debreceni Református Kollégiumnak mint Sámson felerészbeni birtokosának a jelenléte utal. A Református Kollégium történetében csak egyszer fordult elő, hogy birtokvásárlásra szánja el magát, földtulajdonhoz szinte kizárólag adományozás révén jutott: megillette a föld birtoklásának a joga, földesúri jogokat is gyakorolhatott. Voltak birtokai Szilágypéren, Szikszón és Sajókazinc környékén, de Sámsonról nem szólnak a források, ahogyan elenyészett a nyoma Csatárban, Száldobágyon, Újlakon, Téten lévő birtokainak és debreceni malmainak is. Valószínűnek látszik, hogy Sámson esetében nem közvetlen birtoklásról van szó, hanem olyan támogatásról, amelyet a város nyújtott valamilyen formában a kollégium számára.
A városi levéltárnak a birtokgazdálkodásra vonatkozó irataiból világosan látható, hogy Debrecen a XVII. század folyamán Sámsonban is földeket szerez. 1638-ban a Debrecenben lakó Kun Ferenc vesz zálogba sámsoni telkeket, majd azokat pár év múlva a maga ottani birtokaival együtt eladja a városnak. Ezekre a város elnyeri Apafi Mihály adományát, sőt a fejedelem még a székelyhidi várhoz tartozó sámsoni földeket is Debrecennek juttatja: ez már hatvan házhelyet jelentett. Debrecen Bornemissza István és Budai István zálogos telkeinek átvétele után, gyors terjeszkedésének eredményeként 1701-ben a helység 94 telkéből 53-nak, azaz a porták többségének az ura, és ettől kezdve döntően meghatározza Sámson életét.
A debreceni városi vezetés a reformációtól Mária Terézia koráig lényegében egyet jelentett az egyház vezetésével és ezen keresztül a Református Kollégium irányításával. A magyarországi református egyház történetében szinte példátlan egyházkormányzati rendszer alakult ki Debrecenben: a később kialakult egyházkormányzati szervek jogait és kötelességeit mindig a városi tanács gyakorolta, beleértve az egyház és iskola gazdálkodását. Közismert, hogy a kollégiumot is schola oppidi, azaz a város iskolájaként emlegették, s az 1692-es sámsoni összeírásban is, ahogy fentebb láttuk, ez áll: huius pagi Samson medietatem in possessione habet schola oppidi Debrecinensis (Sámson falunak felerészben Debrecen város iskolája a birtokosa). Mivel az 1701-es összeírás szerint 53 sámsoni teleknek már maga Debrecen az ura, úgy tűnik, hogy a sámsoni telkek jövedelme csak átmenetileg szolgálta a kollégium fenntartását, a tulajdonjog természetesen megmaradt a város kezében. A támogatás hasonló esetével találkozunk például 1592-ben, amikor a debreceni Ispotályhoz tartozó jövedelmeket a városi tanács a „scholában levő tanuló deákoknak hasznokra és táplálásokra” rendeli, de további számos intézkedést lehetne említeni.
Érdemes itt utalni arra a folyamatra, melynek során Debrecen, a magánföldesúri mezőváros különleges módon maga is feudális jobbágytartó földesúr lett. Szováton az úgynevezett Papszer megszerzése a XVI. század elejére nyúlik vissza: a tizennyolc portát számláló birtokot előbb a debreceni plébános vette meg, majd a reformáció után a város a katolikus egyház javaként bekebelezte, Báthori Kristóftól 1581-ben fejedelmi adománylevelet is szerzett rá, de beneficiumként a kálvinista lelkészek kezén hagyta (Méliusz Péter is húzta hasznait). Boldogfalván 1608-ban vett egyes részeket zálogba a város, s birtokolta is 1657-ig, amikor a jobbágyfalu Debrecenbe beolvadt, megszűnt létezni. Szováti és sámsoni birtokaitól csak a XX. században vált meg a város, és ki kell emelni, hogy szováti jövedelmeit végig egyházi célokra használta fel.
A XVI-XVII. századra visszatekintve szólni kell a sámsoni egyházi életéről is. Ehhez az elszórt források mellett rendelkezésünkre állnak Tóth Bálint (1880) és a már idézett Papp Gusztáv (1917) sámsoni református lelkészek kéziratos egyházközség-történeti monográfiái is. A falu reformációja szorosan kapcsolódott Debrecenhez, az Enyingi Török családhoz, akik közül Török Jánosnak, ahogy láttuk, Sámsonban is voltak birtokai. A település kezdettől fogva a mai napig a debreceni egyházmegyéhez tartozott és tartozik, protestáns lelkészéről az első adat 1549-ből származik (Papp Gusztáv megjegyzi, hogy „ettől kezdve 300 éven át nem is volt többé kath. egyház Sámsonban, csak 1836-ban vették meg ismét a fundust a róm. kath. egyház számára … nagyobb fellendülést nem is tudott többé venni). Református lelkészei közül a következők neve maradt ránk: 1566 Thornyai Dénes, 1647 Debreczeni Mihály, 1666 Szatmári Mihály, 1679 Németi István, 1684 bizonyos Nádudvari nevű prédikátor, 1686-1689 Debreczeni Kalocsa János. Utóbbi a debreceni egyházmegyének esperese volt 1691-1710 között. Egy török adóösszeírásban, 1572-ben találkozunk a György nevű lelkésszel, valamint felbukkan Vecsei András neve pontos évkör nélkül a XVII. századból. Sámson 1621-es, egyházashelyként való említéséről már volt szó, ugyanebben az évben a sámsoni lelkész díjazása ez volt: „28 forint, későbben 35, minden házas embertől fél köböl gabona, egy malac, egy veder túró, egy pint vaj, egy pint méz, 16 fél negyed vetés, egy boglya széna, elegendő fa, halott temetéstől s kereszteléstől egy tyúk s egy kenyér”.
A falu templomát a hagyomány szerint a rácok építették: 1411-ben Zsigmond adománya révén Debrecen harmincöt lakott és lakatlan helységgel és Sámson tizenöt telekkel valóban Lazarevics István szerb despota birtokába került, majd annak halála után utódja, Brankovics György kezére került (övé is maradt 1445-ig, amikor a magyarok sorozatos elárulása miatt birtokait elvették). Közismert, hogy uralmuk idején nagy számban telepítettek be rácokat birtokaikra, s 1898-ban az új sámsoni templom építésénél valóban megtalálták a görögkeleti templomok oltárát elkerítő fal alapjait. Mindenesetre ugyanekkor az északi falnál megtalálták a sekrestye falait, ami bizonyítja, hogy visszakerült katolikus kézre, majd a reformáció után természetesen az új felekezeté lett. Egyes források szerint a 15 éves háborúban elpusztult, s újjáépítéséről I. Rákóczi György gondoskodott 1649-ben.
Az egyházmegye közgyűlésén 1668-ban az hangzik el, hogy a török pusztítás miatt területén csak a debreceni iskola maradt meg, s a helyzet nem lesz jobb az 1680-as évek végéig. Tanítóról a XVI-XVII. században nem tudunk, de iskolája biztosan volt mindig Sámsonnak: a lelkészek egyben tanítók is voltak, az iskolát az egyház „veteményeskertjének” (seminarium ecclesiae) s a templom előcsarnokának tartotta a tradíció. Sámson már a földrajzi közelség miatt is minden bizonnyal Debrecen partikulája volt, azaz Debrecentől függött a tananyagot tekintve, még ha ennek kezdetben nincsenek is írásos nyomai. A lelkészek tanítói tiszte természetes volt korszakunkban, így az anyaiskola és a partikula közötti kapcsolat megállapításánál ezt is figyelembe kell venni. A tiszántúli református egyházkerület területén a legkisebb iskolát is a Debreceni Református Kollégium partikulájának tekinti a legújabb kutatás, s ahol a lelkész tanított, ott is közvetlen partikuláris kapcsolatról beszél, hiszen a lelkész általában a kollégium neveltje volt, és rektorként vagy praeceptorként előzőleg is tanított valamelyik partikulában.
1701-ben Debrecen városa összeíratta birtokait. Sámsonban 95 telket jegyeznek fel, ebből 16 pusztatelek. A 94-ből 53 Debrecené, ebből kilenc pusztán áll. A többi birtokos neve: Jantó (három telek), Balku (huszonhárom telek), Csáky (három telek), Bánffy (két telek), Toldi (két telek), Guthi (négy telek), Jármy (három telek). A birtokok négy részre voltak osztva: Árokrét, Majorsági föld, Liget és Savóskút (mai mértékegységben 2594 katasztrális hold). Máshol azt olvashatjuk, hogy a falu határa három járásból állt: a Diósvári, a Kutyahugyozta és a Földvári járás, ahol a föld gyenge minősége miatt többségében csak rozsot termelnek. Jobb minőségű a Liget vagy Felsőszállás földje, amelyet Savóskút erdeje választ el a többitől: itt megtermett a tengeri, a krumpli, a dinnye, és kaszáló is volt errefelé.
A század elején akkora volt a szegénység, hogy ezekben az években a város évről évre, rendszeresen elengedte a sámsoniak adóját, amit egy összegben, azaz taksaként fizettek. A mentesség más formáit is ismerjük, ezek a XVII. század folyamán általában érvényben voltak: nem kellet fizetnie azután a telek után sem, amelyen a község háza állott, a falu közszükségleteire egyes szántók, kaszálók hasznát szabadon fordíthatták, a bíró, a tanító, a jegyző sem taksát, sem kilencedet nem fizetett, a város tiszttartójának telke is mentes volt, s ugyanígy a falu kondása, pásztora, néhány évig az új házat építők, s végül azok, akik teljesen elszegényedtek. Ilyenek a század elején nem kevesen lehettek: alig pár éve sikerült csak kiűzni a törököt a Tiszántúlról, a sokáig dacoló ellenséget nemegyszer csak a környék kiürítése és felégetése árán, többéves kiéheztetéssel sikerült megadásra bírni. Természeti csapások, a háború következtében fellépő pestisjárványok is tizedelték a lakosságot. A nyomorúság a Rákóczi-szabadságharc idején csak fokozódott.
