A török hódítás és következményei
A török hódítás és következményei
Sámson környéke, illetve lakossága először 1551-ben érezte meg közvetlenül a török hódítás, az ország előbb két, majd három részre szakadásának következményeit. A keleti és a nyugati országrészek Habsburg-uralom alatt történő egyesítése céljából Ferdinánd magyar király tábornoka, Castaldo mintegy hatezer spanyol, tiroli, sziléziai, cseh zsoldossal s a Debrecennél hozzá csatlakozó, Losonczy István parancsnoksága alatt lévő ezernél több magyar katonával megindult, hogy birtokba vegye Erdélyt. A császári katonák a török-, tatárdúlásokhoz hasonló mértékben és módon pusztították végig Debrecen környékét. A Habsburg-törekvések kudarca, az azt követő török megtorló hadjáratok, főleg az 1552-es török hódítások ismét átrajzolták a valaha volt Magyarország térképét. Temesvár és Szolnok eleste után a törökök egymás után hódoltatták be a Debrecen környéki védtelen falvakat: ezek lakossága addig is sokat szenvedett a császári csapatoktól, amelyek védelmükre nem, csupán kifosztásukra voltak képesek.
Sámson ekkoriban több földesúr birtoka. Bihar vármegye 1552-es összeírásában birtokosai a következők voltak: Zólyomi László örökösei húsz jobbágytelekkel (a jobbágytelek vagy porta alatt az olyan telket értjük, amelynek paraszt birtokosa a harminc-negyven holdas szántóterület és tíz-húsz holdas kaszálón kívül mintegy hat magyar forintnyi ingó vagyonnal is rendelkezett). Parlaghy László örökösei nyolc és fél telekkel, Várkóczi Tamás három, Bornemissza Miklósné négy és fél, Bajoni Ferenc egy, Török János kettő, Pazy Jób egy, Félegyházi Ferenc kilenc, Forgách Zsigmond egy telekkel. A mintegy ötven jobbágytelek alapján a falu lakosságát 650 főre tehetjük. Sámson, a jobbágyfalu lakossága is ekkoriban állandó zaklatásnak volt kitéve. Martonfalvay Imre, a debreceni uradalom urának, így Sámsonban is részbirtokos Enyingi Török családhoz tartozó Jánosnak tiszttartója ebben az évben írja (Enyingi Török János 1491 porta birtokosa volt a környéken, övé volt egész Debrecen, Újváros, Téglás, Máta, valamint részben Sámson, Hegyes, Szoboszló, ugyanakkor a földesúri birtok, Debrecen maga is jelentős birtokokkal rendelkezett): „Mikor az debreceni tisztet én elfoglalám, az szomszédságból mindenfelől háborgaták az én kegyelmes uram jobbágyit, gyakorta fogdosták is szegényeket, néhol határit is bontották el, de Isten segítségéből azokat én jó módon mind eligazítám, az jobbágyokat nem háborgatták, én idéttem oly gondot viseltem nyavalásokra…”
1552 végén Sámson is védtelenül maradt a törökökkel szemben, így arra kényszerült, hogy a környék többi falvával együtt elismerje a török fennhatóságot is, és adót fizessen számukra. Akár önként vetette alá magát, akár erőszakkal kényszerítették a behódolásra, védelmet ez sem jelentett a lakosság számára. A császári csapatok és a török hadak pusztításai elől folyton menekülésre kényszerültek, s ha a sámsoniak el nem is pusztultak és vissza-vissza is tértek a faluba, de egy 1562-es adat szerint Sámson elnéptelenedett: desertaként, azaz pusztaként említik a szomszédos Pallaggal és Monostorfalvával együtt.
A birtokarányok is folytonosan változtak az ötvenes-hatvanas években. 1557-ben Ferdinánd adománya révén a Parlagi testvérek, György, Miklós és Pál kerül sámsoni telkek birtokába, néhány év múlva, 1562-ben Parlagi Pál fiainak, Eustachnak és Györgynek a birtokait bizonyos Kálnói Mihály kapja meg: a Parlagiak ekkora minden bizonnyal elpártoltak a Habsburgoktól. De Kálnói Mihály nem tudta átvenni sámsoni birtokát, mert valószínűleg Parlagi György felbérelt emberei elfogják, majd éppen a megbízó, Parlagi „közbenjárására” kiszabadult Kálnói a sámsoni földekről lemond Parlagi György javára. A birtokviszonyok gyakori változását mutatja 1569-ben János Zsigmondnak a közadó iránti utasítása is, amelyben úgy rendelkezik, hogy Debrecenhez rendeli Sziget, Szoboszló, Hegyes, Téglás és Hadház településeket egészében, Sámsonnak pedig egy részét és ezek dézsmáit is a debreceni uradalmi tiszttartóknak engedi át.
A speyeri szerződésnek megfelelően 1571-ben Bihar hivatalosan és formálisan Erdély részévé vált, így maga Debrecen és Sámson is, és az is maradt jó száz évre. Ettől függetlenül hódoltsági területnek számított és adózott is a töröknek az egész nyugat-bihari terület Debrecennel együtt, sőt Debrecentől keletre Bánk, Haláp és Sámson is szerepel ezekben az években az adózó falvak között. Tőlük délre és nyugatra mindenütt hódoltsági falvak, Sámson maga pedig, ahogy láttuk, hol pusztaként szerepel az összeírásokban, hol az 50-55 közötti portaszámmal. Úgy tűnik, hogy valahol a senki földjén feküdt, hol elmenekülő, hol visszaszivárgó lakossággal, amelyet mindentől függetlenül, zavartalanul adományoztak régi vagy új birtokosainak. 1572-ben ismét felbukkan Sámson a török adókönyvekben, a defterekben. Ezúttal 72 családfőt említenek, és név szerint György nevű lelkészét.
A török hódítások elleni védekezés kényszerítette ki a magánbirtoklások tudatos korlátozását, amelynek során a magyar kézen maradt bihari birtokokat szinte teljes számban kincstári, tehát állami tulajdonú várak tartozékává tették, hogy így biztosítsák a várak ellátását. Sámson egyik része a székelyhidi várhoz, másik a bajomi várhoz került, adózott tehát a török mellett ezeknek is. Ez tovább bonyolította a birtokviszonyokat és birtokarányokat Sámsonban. A bajomi vár ura, s ezzel együtt Sámson részbirtokosa 1572-ben az utolsó Bajoni örökös, Zsófia, utána a Pásztóiak, a Serényiek, a Kenderesiek váltják egymást. Nem tudni, hogy a Honorius Hanhauser (vagy Thanhauser), az „osztrák származású, de édes eleinkkel együtt érző vitéz kapitány” mikor került Bajom birtokába, s lett Sámson részbirtokosa, mindenesetre a század végén még így találkozunk nevével. Annyi biztos, hogy a pusztításoktól sem török, sem magyar urai nem védték meg. A periferiális területen bizonytalanok voltak a fennhatósági viszonyok a török, Erdély és a királyi Magyarország között, ráadásul a magyar birtokosok nem mondtak le jogaikról a hódoltsági területeken sem. A korábban inkább kiváltságszámba menő, helységenként egy összegben való adózás a háborús viszonyok kényszere folytán egyre inkább elterjedt. Ez az adózási forma rendszerint együtt járt a szabad költözködés jogával. A sámsoniak már ekkor is ilyen szabadmenetelű jobbágyok lehettek.
Ahogy a történeti kutatás kimutatta, s ahogy akár Sámson esetében is láttuk, a Magyarországot ért tragédiák (a mohácsi csata, az ország három részre szakadása) ellenére a szervesen kialakult középkori településhálózat fennmaradt a XVI. század végéig, és ezzel együtt fennmaradt a gazdálkodási struktúra is. A fentebb kiemelt 1552-es évet követő néhány évtizedben Sámson sem pusztult el soha véglegesen, a porták száma is, legalábbis az összeírások szerint, állandó szinten mozgott, kivéve azokat az éveket, amelyekben a lakosság, ha rövid időre is, de elhagyta lakóhelyét, s talán a környező erdőségekben keresett menedéket. Lényeges változást ebben a település- és gazdálkodásrendszerben a 15 éves háború (1593-1608) hozott, a magyar lakosságra nézve katasztrofális következményekkel: valósággal rendet vágott a települések sorában, főleg a hódoltságban és annak peremvidékén, ahová Sámson is esett.
Szempontukból, illetve az egész bihari térség szempontjából lényeges volt a háború során feltűnt, majd önálló katonai és politikai tényezővé váló hajdútársadalom kialakulása. Bár Sámson csak nevében hordoz utalást a hajdúságra (1876-ban került az újonnan alakult Hajdú vármegyéhez, s kapta nevéhez a Hajdú előtagot, addig mindig Biharhoz tartozott – a középkor végéig Túrsámson néven), de egyik részbirtokosa, Miskolczi Nagy András hajdúgenerális miatt érdemes röviden szót ejtenünk a hajdúkról is. A kortárs történetíró, Szalárdi János, a hajdúk által fejedelemmé emelt I. Rákóczi György híve így emlékezik meg róluk: „…a Tiszántúl való puszta helyeket kezdték el élni, falukat és városokat újonnan építeni. Amely föld medvéknek, farkasoknak és egyéb fenevadaknak lakóhelye vala, szántani és abból maguknak életet kezdettek keresni… Ugyanazon hajdú vitézek, letévén amaz ő fene természetüknek mivoltát, oly emberségesekké és gazdálkodást szeretőkké lettek, hogy még szintén az országnak színlakosit is láttatnak meghaladni.” (Ellentétes véleményt megfogalmazva, „fene természetüket” így látta a szemtanú hitelességével Szamosközy István: „Ezek a hóhérok, akik már öt esztendeje mészárolták ily módon a háború minden csapásával tulajdon népüket, felkavarva és felrúgva minden emberi és isteni jogot, gyermekeket, aggokat és nőket hurcoltak el, gyötörtek és kínoztak minden kegyetlenséggel.”)
A bajomi váruradalom a 15 éves háború végén az erdélyi fejedelem kezén lehetett, s így adományozhatta Báthori Gábor 1608. június 13-án kelt kiváltságlevelével a bajomi váruradalmat Miskolci Nagy András hajdúgenerálisnak. Az adományozó oklevélben Sámson így szerepel: „valamint a pusztarészeket Püspök Ladani, Fancsika, Balkani, Ohat, Egeiek, Igar, Thamasi, Samson elhagyott birtokokon”.
Láthattuk, hogy a Báthori-oklevélben Sámson ismét pusztabirtokként, desertaként szerepel. Ugyanígy a sámsoni deserta- (puszta-)birtok benépesítése iránt szerződik 1609-ben Parlagi Anna, Kékedy György, Fuló Mihály, Rozsáli Kun Lászlóné Ábrahámfi Kata, Parlagi Eufrozina, Pojánkai Csapó Ferenc, Uray György, Dengelegi Bernáth és Derzsi Ferenc, mint a Parlagi birtok örökösei. Úgy tűnik, ekkorra valóban elnéptelenedett a település. A 15 éves háború idején a legsúlyosabb csapást a krími tatárok 1594-es betörése okozta. A következő években falvak sora pusztult el: a Biharhoz tartozók közül Szováth lakóit legyilkolták, Halápot, Sámsont, Pércset porig égették, a többiekről említés sincsen a korabeli adóösszeírásokban. A hagyomány szerint Sámson lakossága kelet felé menekült, ennek emlékét őrzi ma is a „Futottak útja” dűlőnév. Papp Gusztáv református lelkész, a falu krónikása a XX. század elején írta: „E háború – melynek a zsitvatoroki béke vetett véget – szomorú következményű lett Sámsonra is. Mert a hadjárat 2-ik évében – 1794-ben – a tatárokkal vegyes török had Hust felől betörvén nagy dúlásnak és rablásnak lett e vidéken okozója. A szovátiakat és a nádudvariakat a vérszomjas tatárok mind egy lábig levágták, Debreczen város lakói nagyrészt elfutottak, az otthon maradottak nagy sarcz által válthatták meg életüket, a falvak lakói sokan elfutottak, nagy részük tatár fogságba került (e szokatlan kinézetű ellenséget nevezte el a nép kutyafejű tatároknak). A Nagy Cserén sokáig fennmaradt egy útnak a neve: Futottak útja. Ez úton menekültek a környék szerencsétlen lakói Szilágy megye felé.”
Újbóli betelepítéséhez, XVII. századi történetéhez egyháztörténeti források szolgálnak néhány adalékkal. 1621-ben Sámson már ismét a debreceni református egyházmegye, a „debreceni tractus” egyházai között szerepel, bár az egyházközség kevés lélekből állhatott, mert iskolai rektorról (tanítóról) nem esik szó, pedig a szintén elpusztult pallagi és abai egyházközségekben ilyen állást betöltő személyről egyaránt történik említést. Gyarapodásra utal, hogy 1649-ben Sámson leghatalmasabb közbirtokosa, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem elrendelte, hogy a templom mellett lelkészlakást is építsenek: a lelkész addig egy jobbágy házában lakott. Papp Gusztáv idézi a rendelet szövegét: „ujonnan parochiális fundust Rákóczy fejedelem uram ő nagysága földén a sámsoniak felkeressék és ekklésiának való házat építsenek rajta – ezen inscriptióval ellenben a templommal: Adjon Isten minden jót. Atyámfia sámsoni bíró az ekklésia házat az holott feltalátatik intézzétek a mi kegyelmes urunk ő nagysága földén, bízvást mindjárást, a mint ti akarjátok építsetek, csakhogy annál nagyobbat ne fogjatok, az hol azelőtt is volt”.
Sámson imént idézett krónikása ilyen áttekintést ad a századról: „1621-ben a szüntelen tartó esőzés, a folyók szokatlan kiáradása miatt a föld átnedvesedett, a levegő megbűzhődött, a szántóvetők minden terménye elrothadt, semmivé lett. Az általános nagy szükséget, drágaságot és nyomort növelte még a döghalál. 1624-ben a döghalál ismét nagy erővel pusztít. 1632-ben a Nyírségen sok … pórhad támad vala, mely a népes helységeket mindenütt pusztította (a parasztok önvédelmi szervezeteinek, a parasztvármegyéknek 1631–32-es, Császár Péter nevéhez kapcsolt felkeléséről van szó), 1663 körül a nagykállói várőrség katonái kóboroltak szerteszét, a vidékbéliek, debreczeniek és sámsoniak békés lakhelyére rohantak, azoknak jószágaikat elhajtják. 1680-ban a kállói várban elhelyezett labanczok nyugtalaníták a vidéket, 1681-ben Apaffy Mihály átvonuló seregének élelmezése okozott nagy gondokat az aszály által is sujtott lakosságnak” (Papp Gusztáv forrásai között első helyen említi az általa máshol is gyakran idézett Budaházy Béla sámsoni születésű nyíregyházi magántisztviselő feljegyzéseit, „ki bámulatos szorgalommal és nagy szeretettel szedegette össze évek során az mindazon adatokat, melyek községünk és egyházunk történetére vonatkozólag bárhol találhatóak”.)
Kiegészítve az előbbieket, ki kell emelnünk az 1660-as s az azt követő néhány év eseményeit. Várad elestéről van szó, amelynek török ostromához kapcsolódó hadi események ismét hatalmas pusztítást okoztak Sámsonban is. A hírhedt Szejdi-járás során Szejdi pasa, a budai beglerbég égette fel a környéket, s a debreceni főbíró a város sáncai mögül figyelte „a környék helyeknek az eget érő füstit és tüzét”. Szalárdi János „siralmas krónikájában” pedig így emlékezik: „És így a vezérnek a Tócó mellett két hétig való heverése alatt, az Tiszáig való szép darab föld, Istennek annyi sok szép gyülekezeti a szép rakott hajdúvárosokkal, amellyeket boldog emlékezetű Bocskai fejedelem … ültetett és telepített vala … ím mostan, ó, nagy Isten! mindenestül porrá és hamuvá téteték! Szép keresztyén lakos népe, aki magát imide-amoda erősségekbe el nem vonhatá, vagy a Tiszán által nem szaladhata, vagy levágaték, vagy pedig siralmas rabságra vonaték.”
Mindennek ellenére, az újabb szakirodalom meglátása szerint, Várad elestével a környékbeliek helyzete alapvetően nem változott, köszönhetően annak, hogy Kálló, Ecsed, Szatmár, Székelyhíd várába császári helyőrség került, ellensúlyt képezve a megnövekedett török hatalommal szemben. A Papp Gusztáv által említett 1680-81-es események háttere immár Thököly Imre felkelése, a korai kuruc-labanc összecsapások kora. Előbb Schmidt kállói császári főkapitány katonái dúlták végig a környéket, hogy megbosszulják a felkelőknek nyújtott támogatást, sőt böszörményiek még Debrecent is lerohanták és megsarcolták, majd 1681-ben valóban maga Apafi fejedelem szállt hadba a török parancsára a Habsburgok környékbeli helyőrségei ellen, sőt Böszörményt elfoglalása után porrá égettette.
A folytonos hadi események már átvezetnek minket Magyarország török uralom alóli felszabadításának éveihez. Bihar esetében hosszú folyamatról van szó, hiszen Buda eleste után Várad még évekig török kézen maradt: az ostromlók és az ostromlottak egyaránt a környékről rabolták össze az ellátásukhoz szükséges élelmet, melynek során a felszabadítók ugyanolyan irtóháborút folytattak a magyar lakosság ellen, mint a török vagy azok tatár segédcsapatai. Várad 1692-es eleste után a tatárok még éveken át pusztították a környékbeli falvakat. A XVIII. század beköszönte sem hozott békét, hiszen hamarosan a II. Rákóczi Ferenc vezette felkelés és szabadságharc megpróbáltatásai következtek. A századforduló állapotaira jellemző, hogy a kortársak Magyarország területének mintegy három százalékát ítélték hasznosítottnak.
A török kivonulása utáni pusztulás, emberveszteség mértékéről eltérőek a nézetek. Az állapotok megítélésekor a vármegye 1692-es kamarai összeírását szokták kiindulópontnak tekinteni, ugyanakkor az összeírás forrásértéke óvatosságra int. A conscriptio célja nyilvánvalóan a lakosság teherbíró képességének felmérése volt azzal a szándékkal, hogy a területeket majd kamarai kezelés alá vegyék. Intézkedett, hogy mindazokat a jövedelmeket, amelyeket a török megkapott, a császár számára is szedjék be. A kamarai összeírás megbízhatatlansága miatt a korabeli dézsmajegyzékekkel (1693, 1695) való összevetéséből azt a következtetést lehet levonni, hogy az utóbbiak alapján mintegy harminc százalékkal magasabb népességszámot kell feltételezni az egyes településeken, így Sámsonban is, a háztartások száma pedig az 1692-ben összeírtaknak közel két és félszerese, az adózó népesség pedig közel háromszorosára tehető. Az eltérés okát abban kell keresni, hogy elszegényedett háztartást nem lehetett az adózásba bevonni, valamint a lakosság csak lassan tért vissza lakóhelyére.
Bár az 1692-es összeírás megbízhatatlanságára többen rámutattak, Sámson hódoltság utáni népességéről ez adja a legfontosabb és legrészletesebb információkat. Ekkor tizenkét családfő nevét jegyezték fel: Dobony István, Török Pál, Sólyom Miklós, Vékony János, Sólyom Ferenc, Süvöltős János, Danka György, Pap János, Nagy Péter, R. Kis Jánosné, Nagy János és Palkó Péter (mai átírásban). A faluban hét fiú- és hat leánygyermek volt, minimális állatállomány (lovuk egy sem maradt, nyolcvan juhuk és kecskéjük volt), a vetőgabona mennyisége alapján az egyik legszegényebb bihari falu volt.
Az elmúlt másfél évszázadban a birtokos nemesség nagy része kihal, eltűnik, kicserélődik: az egész vármegyében mindössze tizenhat olyan család mutatható ki az 1692-es összeírásban, amely 1552-ben is birtokos Biharban (kihalt például az Ártándy, a Bajomi, a Békéssy, a Bocskai, a Drágffy, a Telegdy, a Varkóczy család. A Zólyomiak földjeit Thököly-pártiságuk miatt a bécsi udvar kobozta el). Sámson urai tehát a következők: Csáki Pál (a Csáki család Bihar vármegye legnagyobb birtokosa), Guti János, Balkó Pál és Nyakas Péter (utóbbiaknak kizárólag Sámsonban voltak birtokaik), ők négyen bírták a falu felét. A falu legjelentősebb földesura, a falu felerészét bírva, az összeírás szerint a schola oppidi Debrecinensis, Debrecen város iskolája, azaz a Református Kollégium. Láthatjuk, hogy a birtokarányok és birtokviszonyok gyökeresen megváltoztak Sámsonban.
A tizenötéves háború pusztításai (korabeli ábrázolás)
