A polgárosodás útján
A polgárosodás útján
A község igazgatása az önkényuralom éveiben a korábbi szervezetben folyt. A földesurak és Debrecen közvetlen befolyása megszűnt ugyan, de az állami hatóságok sűrűn beleszóltak az elöljáróság munkájába. 1855-ben megvásárolták az egyik helybeli földbirtokos kúriáját és átalakították községházának. Sámson jogállása a dualizmus első éveiben módosult: az 1871: XVIII. tc. nyomán nagyközség lett. A törvény rendelkezett a községek jogairól, teendőiről, a megye felügyeleti jogáról, a helyi képviselő-testületről és annak összetételéről (fele választott, fele a legtöbb egyenes állami adót fizetőkből, az úgynevezett virilisekből), a testület gyűléseiről, az elöljáróságról, a képviselők és az elöljárók felelősségéről, a községi háztartásról (gazdálkodásról) – ezeket magától értetődően alkalmazni kellett Sámsonban is. Az újabb, 1886: XXII. községi törvény kibocsátása után keletkezett nagyközségi szervezeti szabályrendelet terjedelmes szövegét 1887-ben fogadták el.
Hajdúsámson nagyközség képviselő-testülete negyven főből állt: húszat választottak, húsz az úgynevezett virilis. Hivatalból tagja volt a testületnek a főbíró, a másodbíró (vagy törvénybíró), a jegyző, a pénztárnok (vagy községi gazda), a közgyám, a községi orvos és a hat tanácsbeli. Évente kétszer kellett rendes közgyűlést tartani (februárban és augusztusban), rendkívülit viszont bármikor összehívhattak. A közgyűlésnek a szokásos teendői voltak: szabályrendeletek alkotása, a helyi költségvetés elfogadása, a község anyagi ügyeinek intézése, pénztárainak felügyelete, döntés a község nevében folytatott perekről, a pótadó kivetése, a községi közmunka meghatározása és felhasználása, gondoskodás a szegények ellátásáról, az elöljárók, valamint a segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzet létszámának és javadalmazásának megállapítása; a jegyző, a községi orvos, a segédjegyző és a községi szülésznő megválasztása; a közoktatási törvény ráeső pontjainak végrehajtása, intézkedés a közművekről és építkezésekről, a jótékony alapítványok megszavazása és ellenőrzése, a letelepedés iránti kérelmek elbírálása. A nagyközség igazgatásának, irányításának szinte minden ágáért, részletéért – végső fokon – felelős főbírót és a tanácsbelieket közvetlenül a szavazati joggal rendelkező lakosok választották. Három tanácsnoknak pontosan körülhatárolt munkaköre volt. Egyikük úgynevezett belrendőri feladatokat látott el: a csend és a rend biztosítása, a köz- és állat-egészségügyi szabályok betartásának, valamint az italmérők és vendégfogadók ellenőrzése, a tűzrendőri ügyek intézése, az építkezések felügyelete, a fogyasztási adó kezelése. A második adópénztárnokként ténykedett, hatáskörébe tartoztak az állami és községi adók, az illetékek és a szőlődézsmaváltság. A harmadik a külrendőr (vagy gátbíró), egyebek között a mezei és vadászati törvények, szabályok, az utak, hidak, töltések, árkok, közkutak felügyelője, ő gondoskodott a szerbtövis, a hernyó és más kártékony férgek kiirtásáról, az átvonuló katonák ellátásáról. A községi segéd- és kezelőszemélyzetet a segédjegyző, a községi szülésznő és a helyi adóvégrehajtó alkotta. A szolgák száma négy; közülük a harangozót a református egyház fogadta fel, de a képviselő-testület által előírt kötelessége volt esténként harangozni. A közgyűlés arra törekedett, hogy az értelmiségi tisztviselők (főjegyző, segédjegyző, orvos, adópénztárnok) kellő javadalmazásban részesüljenek, a csak ebből élő szolgák, kezelők fizetése is magas; ugyanakkor a főbíró, a másodbíró, a tanácsbeliek mezőgazdasági termeléssel vagy iparral, kereskedelemmel foglalkoztak, ennélfogva inkább csak tiszteletdíjat kaptak.
A hetvenes évek elején a község bevételei a föld- és házbérletből, a kántorbormérés árendájából származtak, a rendszeres kiadások pedig az alkalmazottak fizetései voltak. A század elején fontos forrás a községi pótadó, amely helyi felhasználásra szolgált. További bevételek folytak be az ingatlanokból, az üzemi jogokból, a tőkék kamataiból, a közjogi és közigazgatási ügyintézésből. A kiadások fő tétele a községi alkalmazottak fizetése, de közegészségi, közművelődési (főként oktatási), közjótékonysági, közlekedési célokra is fordítottak pénzt.
A község infrastrukturális ellátottsága szakaszosan javult. Az első postahivatalt 1861-ben állították fel, bár 1850-ben már Debrecen egyik postafiók-állomása. A hatvanas-hetvenes években települt ide orvos és állatorvos, létesült gyógyszertár. A közegészségügyi viszonyok nem lehettek valami jók, például a század elején gümőkórban a megyei átlagnál jóval többen haltak meg. Az első artézi kutakat 1893-ban fúratták. A tárgyalt korszakban közvilágítás egyáltalán nem volt a faluban.
Rengeteg panasz hangzott el a közutakról is. Csak erős kormányzati ráhatásra kötötték össze szilárd burkolattal 1905–1907 között Nyíradonyt és Hajdúsámsont, majd 1911-ben Debrecent és Tamási-pusztát. Ekkortájt, 1906-ban épült meg a Debrecent és Hajdúsámsont összekapcsoló vasútvonal is, amelyet 1911-ben meghosszabbítottak Nyírbátorig. A közút megépítése és a vasút idevezetése sok előnnyel járt a sámsoniakra nézve. Könynyebbé vált az utazás, egyszerűbben és gyorsabban bejuthattak Debrecenbe is. A leginkább érdekelt földbirtokosok és módos parasztok, valamint az izraelita kereskedők számára az áruforgalmazásban teremtődtek kedvezőbb feltételek.
A hajdúsámsoni hitelélet intézményes kezdetei is a század első évtizedére datálhatók. Ezt megelőzően a helyi lakosok a zsidó kereskedőktől, a községi pénztárakból vagy a debreceni bankoktól kértek kölcsönt. 1907-ben jött létre a debreceni Alföldi Takarékpénztár községi fiókja, de a következő évben meg is szűnt. 1907. június 20-án fogadták el a Hajdúsámsoni Kölcsönös Segélyző-egylet mint szövetkezet alapszabályát. Heti húszfilléres befizetésekkel működött, tehát elvileg a szegényebbek is beléphettek volna. Az igazgatósági tagság, majd a felügyelőbizottság és a tisztviselők névsora viszont inkább a földbirtokosok és a vagyonosabb parasztok, valamint az értelmiségiek befolyásáról tanúskodik. Az első kudarc után pár évvel, 1911-ben a debreceni Leszámítoló és Pénzváltó Bank Rt. is próbálkozott egy hajdúsámsoni fiók létrehozásával, de a pénzintézet 1914-ben beolvadt a Debreceni Hitelbank Rt.-be, s ennél a cégnél már nem említik a helyi fiókot. Százezer korona alaptőkével alakult meg a Hajdúsámsoni Takarékpénztár Részvénytársaság; alapszabályát 1912. február 28-án szavazták meg. Ennek irányítását is a település vezető férfiai – földbirtokosok, kereskedők – tartották a kezükben, és a nevekből ítélve meghatározó szerepet vállal működésében a zsidóság.
A település lakosságának vallási megoszlása alapvetően a dualizmus korában sem változott, csak némi elmozdulás tapasztalható az egyes felekezetek között. A népszámlálás adatai szerint változatlanul a reformátusság alkotta a túlnyomó többséget, vitathatatlanul ennek az egyháznak a világnézeti befolyása a legerősebb. Bár a felekezethez tartozók részaránya csökkent egy keveset, de mindvégig nyolcvan százalék fölött volt, abszolút számuk pedig szinte évtizedről évtizedre azonos ütemben emelkedett. Fokozatos a római és görög katolikus vallás előretörése, ötről hét, illetve háromról négy százalékra. Egészen az utolsó dualizmus kori népszámlálásig az izraeliták foglalták el a második helyet, noha számuk ingadozó, mert körükben a lakóhely-változtatás gyakoribb. Az itteni zsidó közösségben született és töltötte gyermekéveit Kúnos Ignác (1860–1945), a jeles magyar turkológus. Az izraelita egyházon belüli vallási küzdelemben a hatvanas évek végén a sámsoni hitközség többsége rabbijuk hatására az ortodox táborhoz csatlakozott. A századforduló táján jelentek meg a községben a baptisták.
A református gyülekezet 1861-ben új, tágasabb, cseréppel fedett paplakot (parókiát) épített, 1864-ben pedig Martinkán leányegyházat szervezett. Tóth Bálint lelkész – aki kereken ötven esztendeig szolgált a faluban – helyére 1891-ben Bészler Imre lépett. Őt 1897-ben a fiatal Jánosi Zoltán, a már akkor is élénken politizáló, a radikális polgári nézetekkel rokonszenvező, tehetséges lelkipásztor követte. Már az ő irányításával épült fel 1897– 98-ban az új, nagyobb, impozáns látványt nyújtó református templom. A közéletben is rendkívül agilis, többre hivatott pap 1902-ben vált meg a gyülekezettől. Utódja Diószegi Mihály (1903–1905), majd Papp Gusztáv (1905–1925) lett.
A reformátusok 1864-ben Martinkán külterületi iskolát is nyitottak. A faluban 1867-ben egy új fiútanodát, 1870 júniusában pedig második leányiskolát állítottak. Nagy terheket vállalva a református egyházközség 1909-ben építette fel az újabb, a korabeli sajtó által „palotaszerű” jelzővel illetett iskolát. Ismétlődő panasz azonban, hogy a tanköteles gyerekek egy része nem jár iskolába, vagyis a szülők nem tesznek eleget az 1868-as népoktatási törvény parancsának. Csak a század elején javult valamelyest a helyzet, miután az 1908-ban életbe lépett úgynevezett ingyen-iskoláztatási törvény eltörölte a tandíjakat. A tanyákon élő tankötelesek zöme azonban – tanyai tantermek hiányában – még ekkor sem járhatott iskolába. Más természetű gondokat okozott, még a század elején is panasz tárgya volt, hogy nem kielégítő a taneszközökkel való ellátottság.
Az izraeliták egy ideig elsősorban a hagyományos vallástani tudnivalókat (és az ezekhez szükséges írást, olvasást) tanították a gyerekeknek. Az első rendszeres, vagyis a népoktatási törvény előírásainak megfelelő és kellő képesítéssel bíró tanítóval rendelkező zsidó elemi iskola 1885-ben nyílt meg. Később egy tágasabb helyre költöztek, ahol a bebútorozásra az uralkodó, I. Ferenc József is adott száz forintot.
A községi elöljáróság szervezte meg 1900-ban a gazdasági ismétlő iskolát, amelynek fenntartásáról is saját költségvetéséből gondoskodott. Külön épületet nem kapott, az elemi iskolában folyt az onnan már kilépett, de még tanköteles fiúk és lányok tanítása. Községi intézmény volt az 1894-ben megnyílt gyermekmenedékház is, amelyet négy év múlva rendes óvodává szervezték át. Korszakunk vége felé, 1911-ben egy névtelen újságcikk átfogó helyzetképet festett a három vallásfelekezet elemi tanodáiról. A reformátusok öt tanítót és egy tanítónőt alkalmaztak, akik hat tanteremben 520 beiratkozottat oktattak. A római katolikusok egy tanítója 58 gyerekkel foglalkozott. Az izraelitáknál 46 gyerek tanult az egyetlen tanteremben. A református iskolák is zsúfoltak, hiszen több mint 85 tanuló jutott egy tanteremre, ami pedagógiailag és egészségileg is káros. A cikkíró szerint feltétlenül indokolt lenne egy legalább két tanerős iskola, de mivel ezt a községnek kellene felépíteni, erre aligha van remény, mert a községi pótadó már nem emelhető.
Mindezek ellenére az egyházak erőfeszítései az iskolaépítés és -fenntartás terén az adott körülmények között eredményesek voltak. A népszámlálások ugyanis az írni-olvasni tudók növekvő arányáról tanúskodnak, 1910-ben már a hat éven felüliek 68,34 százaléka rendelkezett ezekkel az elemi ismeretekkel. Ez a műveltségi állapotok javulásának bázisát képezhette, különösen, ha hozzátesszük, hogy az analfabéták inkább a külterületi lakóhelyeken és az egészen szegény népcsoportok körében találhatók nagyobb számban.
A kiegyezés után a sámsoni helyi elit és a középrétegek is létrehozták a maguk egyesületeit. Ezek, valamint a kulturális, közéleti téren is aktív református egyházközség és tanítótestület szervezésében zajlottak a különböző kulturális rendezvények, ideértve a korabeli társasági élet nélkülözhetetlen kellékeit, a bálokat is. Az első egyesület, amely megalakult, az Olvasókör volt; 1870-ben alapították és kisebb megszakításokkal a dualizmus idején végig (és még utána is) működött. Nevéhez illően az egyletnek saját könyvtára volt, alighanem az első a településen. Az Olvasókör a kezdeti lendület után megszűnt, majd 1874 végén újjáalakult Olvasóegylet néven. Egy évvel később ismét válságba került, de ezt is túlélte. Tevékenysége aligha volt folyamatos, bár 1885-ben elfogadták az alapszabályt is. Ekkor már saját helyisége és abban bálterme is volt. 1892-ben kilenc napi- és hetilapot járatott, továbbá két élclapot is; a könyvtár állománya 315 mű (470 kötetben). Meglepő kuriózum egy testületi tag, a Műbarátok Köre nevű szépirodalmi társulat, amely évente tizenkét darab művet adományozott az egyletnek. A gyarapítás fő forrását azonban a báli bevételek tiszta jövedelme (leginkább a vendégek felülfizetése) képezte. Saját székházában játék-, olvasó- és társalgóterem állt a tagok rendelkezésére. A század végére megélénkült társasági élet jele az is, hogy 1875 végén vagy 1876 elején dalárda, 1884-ben valójában községi feladatokat ellátó Önkéntes Tűzoltó Testület alakult. Jánosi Zoltán kezdeményezésére jött létre 1892-ben – a nagy száműzött 90. születésnapjának tiszteletére – a Kossuth Kör. Hosszú életű szerveződésnek bizonyult, bár működéséről keveset tudunk.
A nagyközség politikai arculatáról, a szavazati joggal rendelkező lakosok politikai felfogásáról a kutatás mai szintjén nem sokat tudunk. Még a választópolgárok pontos száma sem ismert; 1875-ben 127, két év múlva 138 név szerepelt a listán; a későbbi bővülés aligha hozott nagyságrendi változást. A település irányításában továbbra is az egykori közbirtokosok, kisnemesek és a módosabb parasztfamíliák játszották a vezető szerepet. Elsősorban közülük választották a bírókat, a tanácsbelieket, a virilisták (így a földbirtokosok is) pedig a képviselő-testületben személyes jogon közvetlen részesei a döntéseknek. Sokat nyomott a latba a hagyomány ereje, a tekintély szava is. A gazdag izraelita kereskedők épp ezért nehezebben érvényesíthették érdekeiket a közéletben. Természetesen nagy befolyásuk volt a helyi közvélemény formálására, a közügyek vitelére a sámsoni értelmiségieknek, mindenekelőtt a mindenkori főjegyzőnek, a református lelkésznek és az ambiciózusabb tanítóknak (például az 1899-ben megválasztott, orgonista kántorként alkalmazott Farkas Lajos tanítónak). A szórványadatokból arra következtethetünk, hogy az e tájon egyébként is erős hadállásokkal rendelkező függetlenségi gondolatnak, majd a hetvenes évek derekától fellépő Függetlenségi és 48-as Pártnak számos híve akadt a sámsoni elit körében. A kilencvenes évek elején igencsak felerősödött itt a Kossuth-kultusz, eseményszámba mentek a március 15-ei megemlékezések. Kossuth Lajos budapesti temetésére ketten is elutaztak a község képviseletében. Hasonló szellem lengte át az 1896-ban rendezett millenniumi díszközgyűlést is. Pár évvel később, 1903-ban, amikor a megyéből küldöttség indult a fővárosba a Függetlenségi Párt országos küzdelmeinek támogatására, az ötszáz fős delegációban 21 sámsoni is helyet kért magának.
A múlt század végén a debreceni szociáldemokraták is tettek sikertelen szervezkedési kísérleteket, a Várkonyi István-féle Független Szocialista Pártnak azonban nagyobb befolyása volt a szegényparasztok és a földtelenek körében. Később a Szociáldemokrata Párt már hatásosabb propagandát folytatott.
A nagyközség politikai történetének érdekes adaléka a Hajdúsámsoni Hírlap címmel 1911-ben közzétett újság. Öt száma ismert, mégpedig a negyediktől a nyolcadikig. Hetilapként látott napvilágot, első ízben szeptember 3-án. Sajátos, furcsa sajtótermék: tulajdonképpen nem sámsoni újság volt, hiszen Debrecenben adták ki és nyomták. Főszerkesztője mindvégig Friss Gyula sámsoni izraelita tanító, majd egy átmeneti válságot követően Erdély Lajos lett a laptulajdonos és a felelős szerkesztő. Tartalmilag is inkább megyei, azaz Hajdú megye és az egyes települések (beleértve Debrecent is) időszerű kérdéseivel foglalkozott, Hajdúsámson elég csekély teret foglalt el a példányonkénti négy oldalon. A főszerkesztő szerint a lap a nagyközség fejlődéséhez kívánt hozzájárulni, s az a néhány cikk, amely a településről szólt, valóban a polgárosodás irányába mutatott: az általános műveltség, az ideális közoktatás, a népjólét javítása, a helyes közigazgatás, a jelképesen is értelmezhető közvilágítás stb. érdekében emelt szót.
Hajdúsámsoni zászló az 1880-as évekből
Vass József és neje, Hajdú Borbála a századfordulón
Cserefalvi Farkas Lajos kántor-tanító a századfordulón
Megjelent a Hajdúsámsoni Hírlap első száma (1911. szeptember 3.)
A település címere
